Írta: J. V. Sztálin

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt XII. kongresszusa

1923. április 17—25

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt tizenkettedik kongresszusa.
Gyorsírói jegyzőkönyv.
Moszkva 1923.

1. AZ OK(b)P Központi Bizottságának szervezeti beszámolója

Április 17

Elvtársak! Azt hiszem, hogy a Központi Bizottságnak az „Izvesztyija CK”-ban közzétett beszámolója eléggé részletes és itt, a Központi Bizottság szervezeti beszámolójában nem kell azt megismételnem.

Véleményem szerint a Központi Bizottság szervezeti beszámolójának három részből kell állnia.

Az első résznek a párt és a munkásosztály közötti szervezeti kapcsolatokkal kell foglalkoznia — azokkal a tömegszervezetekkel és tömegapparátusokkal, amelyek körülveszik a pártot, s amelyek segítségével a párt megvalósítja a munkásosztály vezetését, a munkásosztály pedig a párt hadseregévé válik.

A beszámoló második részének, szerintem, azokkal a szervezeti kapcsolatokkal és tömegapparátusokkal kell foglalkoznia, amelyek segítségével a munkásosztály egybekapcsolódik a parasztsággal. Ez — az államgépezet. A munkásosztály, a párt vezetésével, az államgépezet révén valósítja meg a parasztság vezetését.

A harmadik és utolsó résznek magával a párttal, mint külön életet élő szervezettel, és mint jelszavakat kitűző s megvalósításukat ellenőrző apparátussal kell foglalkoznia.

Rátérek a beszámoló első részére. A pártról, mint élcsapatról, és a munkásosztályról, mint pártunk hadseregéről beszélek. A hasonlóság alapján azt lehetne hinni, hogy itt ugyanaz a viszony, mint katonai téren, vagyis a párt parancsokat ad, távírón közli a jelszavakat, a hadsereg pedig, vagyis a munkásosztály, végrehajtja ezeket a parancsokat. Ez az elképzelés teljesen helytelen. Politikai téren sokkal bonyolultabb a dolog. Katonai téren ugyanis a parancsnoki kar maga teremti meg a hadsereget, maga alakítja azt. Politikai téren azonban a párt nem megteremti hadseregét, hanem megtalálja — ez a munkásosztály. A második különbség az, hogy katonai téren a parancsnoki kar nemcsak megteremti, hanem élelmezi és ruházza is a hadsereget. Politikai téren nem így van. A párt nem élelmezi és nem ruházza hadseregét, a munkásosztályt. Éppen ezért a politikában sokkal bonyolultabb a helyzet. Éppen ezért a politikában nem az osztály függ a párttól, hanem fordítva. Ez az oka annak, hogy politikai téren az osztály élcsapata, vagyis a párt vezető szerepének megvalósításához elengedhetetlen, hogy a pártot olyan pártonkívüli tömegapparátusok szerteágazó hálózata vegye körül, amelyek a párt csápjai, s amelyek segítségével a párt továbbítja akaratát a munkásosztálynak, a munkásosztály pedig szétforgácsolt tömegből a párt hadseregévé válik.

Most vizsgáljuk meg, melyek ezek az apparátusok, ezek a hajtószíjak, amelyek a pártot az osztállyal összekötik, melyek ezek az apparátusok és a pártnak egy év alatt mit sikerült elérnie megszilárdításuk terén.

Az első és legfőbb hajtószíj, az első és legfőbb összekötő apparátus, amelynek segítségével a párt egybekapcsolódik a munkásosztállyal — a szakszervezet. Ha azokat a számadatokat nézzük, amelyek ennek a legfőbb hajtószíjnak, a pártot az osztályhoz vezető legfőbb hajtószíjnak megszilárdulását mutatják, akkor megállapítható, hogy a párt egyévi tevékenysége alatt fokozta, megszilárdította befolyását a szakszervezetek vezető szerveiben. Az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanácsról nem beszélek. Ennek összetétele közismert. Nem beszélek a szakszervezetek Központi Bizottságairól sem. Főleg a kormányzósági szakszervezeti tanácsokra gondolok. A múlt évben, pártunk XI. kongresszusa idején, a kormányzósági szakszervezeti tanácsok elnökeinek 27 százaléka volt Október előtti párttag, az idén pedig már több mint 57 százaléka az. A siker nem túlságosan nagy. Mégis siker, mely arról tanúskodik, hogy a szakszervezetek legfőbb szálait pártunk olyan vezető elemei tartják kezükben, akik már Október előtt párttagok voltak s most e szálak segítségével egybekapcsolják a pártot a munkásosztállyal.

Nem kívánok bővebben foglalkozni a munkásszakszervezetek egészének összetételével. Az adatok szerint a múlt kongresszus idején a szakszervezeteknek körülbelül 6 millió tagja volt. Az idén, e kongresszus idején, a szakszervezeti tagok száma 4 800 000. Mintha visszaestünk volna, de ez csak látszat. A múlt évben — hadd mondjam meg az igazságot! — a szakszervezetek felfújt adatokat közöltek. A közölt számok nem tükrözték pontosan a valóságot. Azok a számadatok, melyeket a jelen kongresszus alkalmából kaptunk, kisebbek ugyan a múlt évieknél, de reálisabbak és értékesebbek. Ezt haladásnak tekintem, a szakszervezetek taglétszámának csökkenése ellenére is. Tehát az a tény, hogy a szakszervezetek felfújt és félig állami, bürokratikus hivatalokból valóban eleven szervezetekké váltak, amelyek közös életet élnek vezető szerveikkel, továbbá az a tény, hogy a párt vezető elemeinek százalékaránya a kormányzósági szakszervezeti szervekben 27 százalékról 57 százalékra emelkedett — ezek olyan tények, melyeket pártunk a szakszervezetek megszilárdítása terén ebben az évben kifejtett tevékenységének sikereként könyvelhet el.

De nem lehet azt állítani, hogy ezen a téren minden rendben van. A szakszervezetek alapsejtjei — az üzemi bizottságok — még nem mindenütt a mieink. Így például Harkov kormányzóság 146 üzemi bizottsága közül hetvennek egyetlen kommunista tagja sincs. De ezek csak szórványos jelenségek. Általában el kell ismernünk, hogy pártunk befolyása mind a kormányzósági, mind az alapsejtekben erősödött s ebben az értelemben a szakszervezetek kétségtelenül továbbfejlődtek. Ezt a frontot a párt számára biztosítottnak kell tekintenünk. A szakszervezetek terén erős ellenfeleink nincsenek.

A második hajtószíj, a második tömegjellegű összekötő apparátus, amelynek segítségével a párt egybekapcsolódik az osztállyal — a szövetkezet. Elsősorban a fogyasztási szövetkezetre, annak munkástagozatára gondolok, azután a mezőgazdasági szövetkezetre, mert ez a falusi szegény parasztságot fogja át. A XI. kongresszus idején a Szövetkezeti Központ, a Centroszojuz munkás-szekcióinak körülbelül 3 millió tagja volt. Ebben az évben, e kongresszus időpontjában, a tagok száma 3 300 000. Van ugyan némi növekedés, de ez nagyon kevés. A mi viszonyaink között azonban, az új gazdasági politika viszonyai között, ez mégis haladás. Ha minden egyes munkásra 3 fogyasztót számítunk egy családban, megállapíthatjuk, hogy a szövetkezetekben körülbelül 9 milliónyi munkásnépesség tömörül, akiket, mint fogyasztókat, szervezetten átkarol a fogyasztási szövetkezet, melyben a párt befolyása napról-napra növekszik…

A múlt kongresszuson nem voltak adataink a párt számbeli erejéről a fogyasztási szövetkezetben; talán 2—3—5 százalék lehetett a kommunisták száma, nem több. A mostani kongresszus idején a Centroszojuz kormányzósági szerveiben már legalább 50 százalék a kommunista. Ez szintén haladás.

Valamivel rosszabb a helyzet a mezőgazdasági szövetkezetekben. Növekedni kétségtelenül növekednek. A mezőgazdasági szövetkezetek a múlt évi kongresszus idején legalább 1 700 000 parasztgazdaságot egyesítettek. Ebben az évben, a mostani kongresszus idején, már legalább 4 millió parasztgazdaságot egyesítenek. Ezek közt van a szegényparasztság egy része, mely a proletariátushoz vonzódik. Éppen ezért érdekes tisztázni, hogyan növekedett a párt befolyása a mezőgazdasági szövetkezetekben. A múlt évről nincsenek adataink. Ebben az évben a közölt adatok szerint (amelyek megbízhatóságában némileg kételkedem) a kommunisták száma a mezőgazdasági szövetkezetek kormányzósági szerveiben nem kevesebb, mint 50 százalék. Ha ez igaz, akkor ez óriási haladás. Rosszabbul állunk az alsóbb sejtekben, ahol az alapszövetkezeteket még mindig nem tudjuk kiszabadítani az ellenséges erők befolyása alól.

A harmadik hajtószíj, mely az osztályt a párttal összeköti — az ifjúsági szövetségek. Aligha szorul bizonyításra, hogy az ifjúsági szövetségnek és általában az ifjúságnak óriási jelentősége van pártunk fejlődése szempontjából. A rendelkezésünkre álló adatok azt mutatják, hogy a múlt évben, a XI. kongresszus idején, az ifjúsági szövetségnek kereken 400 000 tagja volt. Azután, 1922 derekán, amikor személyzeti létszámcsökkentés volt, amikor az ifjak jövőbeli elhelyezése nem volt eléggé megszervezve, amikor az ifjúsági szövetség még nem tudott az új viszonyokhoz alkalmazkodni, a taglétszám visszazuhant 200 000-re. Most, különösen a múlt év őszétől, az ifjúsági szövetség erősen növekedett. A szövetség kereken 400 000 tagot számlál. A legörvendetesebb az, hogy az ifjúsági szövetségek elsősorban munkásifjakkal töltik fel soraikat. Az ifjúsági szövetségek mindenekelőtt azokban a kerületekben növekednek, ahol iparunk fellendülőben van.

Önök tudják, hogy az ifjúsági szövetség a munkások közt főleg az üzemi iparostanuló iskolákban fejt ki tevékenységet. Az erre vonatkozólag rendelkezésünkre álló adatok szerint a múlt évben, a XI. kongresszus idején, körülbelül 500 üzemi iparostanuló iskolánk volt 44 000 tanulóval. Ez év januárjában már több mint 700 üzemi iskola működött 50 000 tanulóval. De a legfontosabb az, hogy ez a növekedés egybeesik az ifjúsági szövetség munkástagjai létszámának gyarapodásával.

Mint az előbb említett frontot — a mezőgazdasági szövetkezetek frontját —, ugyanúgy az ifjúság frontját is rendkívül veszélyeztetettnek kell tekintenünk, mert pártunk ellenségei ezen a területen különösen szívósan támadnak. Itt, ezen a két területen elengedhetetlen, hogy a párt és szervezetei minden erejüket megfeszítsék befolyásuk fölényének biztosítása érdekében.

Most rátérek a munkásnők küldöttgyűléseire. Szervezeteink úgyszólván alig méltatják figyelemre a munkásnők küldöttgyűléseit, pedig ez szintén nagyon fontos, rendkívül lényeges hajtómechanizmus, mely a munkásnőket köti egybe pártunkkal. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a múlt évben, a XI. kongresszus idején, 57 kormányzóságban és 3 területen körülbelül 16 000 küldöttnőnk volt, többségükben munkásnők. Ebben az évben, a jelen kongresszus idején, ugyanazokban a kormányzóságokban és ugyanazokon a területeken kerek számban 52 000 küldöttnőnk van, akik közül 33 000 munkásnő. Ez óriási haladás. Figyelembe kell vennünk, hogy ez olyan front, amelyre mindeddig csekély figyelmet fordítottunk, pedig jelentősége a mi szempontunkból óriási. Ha már halad a dolog, ha már megvan az alap ahhoz, hogy ezt az apparátust szintén megszilárdítsuk, kiszélesítsük és mint a párt csápjait arra irányítsuk, hogy aláássuk a papság befolyását az ifjúságra, amelyet a nők nevelnek, akkor természetesen a párt egyik elodázhatatlan feladata, hogy a legnagyobb energiával fogjon munkához ezen a kétségtelenül veszélyeztetett fronton is.

Rátérek az iskolára. A politikai iskolákról, a szovjet- és pártiskolákról és a kommunista egyetemekről beszélek. Ez az az apparátus, amelynek segítségével a párt fejleszti a kommunista oktatást, kialakítja az oktatás parancsnoki karát, mely a munkáslakosság körében elveti a szocializmus, a kommunizmus magvait és így szellemi kapcsokkal köti össze a pártot a munkásosztállyal. Az adatok szerint a múlt évben a szovjet- és pártiskoláknak körülbelül 22 000 tanulója volt. Ebben az évben legalább 33 000 tanulójuk van, ha ideszámítjuk a városi alapfokú politikai iskolákat is, amelyeket a Politikai Oktatási Főbizottság finanszíroz. Ami a kommunista egyetemeket illeti, amelyeknek óriási jelentőségük van a kommunista oktatás szempontjából, ezeknél a növekedés csekély: mintegy 6 000 hallgatójuk volt, most 6 400 van. A párt feladata, hogy ezen a fronton is megfeszített erővel dolgozzon, hogy fokozza a kommunista oktatás parancsnoki karának nevelése és edzése terén végzett munkáját.

Rátérek a sajtóra. A sajtó nem tömegapparátus, nem tömegszervezet, mindazonáltal megfoghatatlan kapcsolatot létesít a párt és a munkásosztály között, olyan kapcsolatot, amely erejét tekintve nem gyengébb, mint bármely tömegjellegű összekötő apparátus. Azt mondják, hogy a sajtó a hatodik nagyhatalom. Nem tudom, milyen hatalom, de hogy erős és nagy a jelentősége — ez vitathatatlan. A sajtó a legerősebb fegyver, amelynek segítségével a párt minden nap, minden órában beszél a munkásosztállyal, a saját nyelvén, azon a nyelven, amelyre a pártnak szüksége van. A párt és az osztály közötti szellemi kapcsolat létesítésének más ilyen eszköze, más ilyen rugalmas apparátusa nincs még egy a világon. Ezért a pártnak különös figyelmet kell fordítania a sajtóra és állíthatom, hogy ezen a téren már vannak némi sikereink. Vegyük az újságokat. A közölt adatok szerint a múlt évben 380 újságunk volt, ebben az évben már 528 újságunk van. A múlt évi példányszám elérte a 2 500 000-et, de ez nem reális szám, nagysága jórészt a sajtó állami támogatására vezethető vissza. Nyáron, amikor csökkentettük a sajtó állami támogatását, mikor a sajtónak saját lábára kellett állnia, a példányszám 900 000-re csökkent. A mostani kongresszus idején a példányszám körülbelül 2 000 000. Tehát a sajtó egyre inkább leveti kincstári jellegét, saját bevételeiből él és a párt éles fegyvere, mely összekapcsolja a tömegekkel, máskülönben példányszáma nem emelkedhetett volna és nem maradhatott volna ilyen szinten.

Áttérek a következő összekötő apparátusra — a hadseregre. A hadsereget a védelem és támadás eszközének szokták tekinteni. Én azonban a hadsereget, mint a munkások és parasztok gyülekezőhelyét vizsgálom. A forradalmak története azt mutatja, hogy a hadsereg az egyetlen gyülekezőhely, ahol a különböző kormányzóságok egymástól elszakított munkásai és parasztjai összegyűlnek s együttesen kialakítják politikai nézeteiket. Nem véletlen, hogy a nagy mozgósítások és komoly háborúk mindig társadalmi összeütközéseket, forradalmi tömegmozgalmakat idéznek elő. Ennek az az oka, hogy az egymástól távol eső vidékek munkásai és parasztjai a hadseregben találkoznak először egymással. Hiszen a voronyezsi muzsik rendszerint nem találkozik a petrográdival, a pszkovi nem lát szibériait, de a hadseregben találkoznak. A hadsereg a munkások és parasztok iskolája, gyülekezőhelye, és ebből a szempontból az, hogy milyen a párt ereje és befolyása a hadseregben, óriási jelentőségű, ebben az értelemben a hadsereg hatalmas apparátus, mely a pártot a munkásokkal és a szegényparasztsággal egybekapcsolja. A hadsereg az egyetlen összoroszországi, összföderációs gyülekezőhely, ahol a különböző kormányzóságokból és területekről való emberek összesereglenek, tanulnak, és hozzászoknak a politikai élethez. És ebben a rendkívül komoly összekötő tömegapparátusban a következő változások történtek: az előző kongresszus idején a kommunisták száma 7,5 százalék volt, ebben az évben eléri a 10,5 százalékot. A hadsereg létszáma ez alatt az idő alatt csökkent, de minősége javult. A párt befolyása megnőtt, s e fő gyülekezőhelyen győzelmet arattunk oly értelemben, hogy a kommunista befolyás erősödött.

A kommunisták százalékaránya a parancsnoki karban, ha az egész parancsnoki kart nézzük, ideértve a szakaszparancsnokokat is, a múlt évben 10 százalék volt, az idén 13 százalék. Ha pedig nem számítjuk a szakaszparancsnokokat, akkor ez az arányszám a múlt évben 16 százalék volt, most pedig 24 százalék.

Ezek azok a hajtószíjak, azok a tömegapparátusok, amelyek pártunkat körülveszik és amelyek, mivel a pártot összekötik a munkásosztállyal, lehetővé teszik a pártnak, hogy élcsapattá váljék, a munkásosztályt pedig hadsereggé változtassa.

Ez a hálózata azoknak a kapcsolatoknak és összekötő pontoknak, amelyek révén a párt — a katonai parancsnoki kartól eltérően — élcsapattá, a munkásosztály pedig szétforgácsolt tömegből valóságos politikai hadsereggé válik.

Pártunknak e kapcsolatok megszilárdítása terén elért sikerei nemcsak azzal magyarázhatók, hogy pártunk ezen a téren tapasztaltabb lett, nemcsak azzal, hogy az összekötő apparátusokra ható eszközök tökéletesebbek lettek, hanem azzal is, hogy az ország általános politikai állapota kedvezett e sikereknek, elősegítette azokat.

A múlt évben éhínséggel, az éhínség következményeivel, ipari pangással, a munkásosztály szétforgácsolódásával stb. küzdöttünk. Ezzel szemben az idén jó termésünk volt, iparunk egy része fellendült, a proletariátus kezd újból összegyűlni, a munkások helyzete javul. A régi munkások, akik korábban kénytelenek voltak a falvakba szétszéledni, ismét visszaszivárognak a gyárakba és mindez politikailag kedvező helyzetet teremt arra, hogy a párt széleskörű munkát fejtsen ki az említett összekötő apparátusok megszilárdítása érdekében.

Áttérek a beszámoló második részére, mely a pártról és az államapparátusról szól. Az államgépezet az a legfőbb tömegapparátus, mely a pártja által képviselt, hatalmon levő munkásosztályt egybekapcsolja a parasztsággal és lehetővé teszi a munkásosztálynak, melyet pártja képvisel, azt, hogy a parasztságot vezesse. Beszámolómnak ez a része közvetlenül Lenin elvtárs két ismert cikkéhez kapcsolódik.

Sokan voltak, akik azt hitték, hogy Lenin elvtárs e két cikkében teljesen új eszmét fejteget. Szerintem az az eszme, amelyet Lenin elvtárs e két cikkben kifejtett, már a múlt évben erősen foglalkoztatta Vlagyimir Iljicset. Önök bizonyára emlékeznek múlt évi politikai beszámolójára. Arról beszélt, hogy politikánk helyes, de a gépezet rosszul működik, hogy a gép ezért nem oda megy, ahová kell, hanem letér a helyes útról. Erre emlékszem, Sljapnyikov megjegyezte, hogy nem jók a sofőrök. Ez persze nem igaz. Egyáltalán nem igaz. A politika helyes, a sofőr kitűnő, a gép típusa is jó, szovjet típus, de az államgépezet alkatrészei, vagyis az államapparátus egyes munkatársai rosszak, nem a mi embereink. Emiatt a gép rosszul működik és végeredményben a helyes politikai vonal egészen elferdül. Megvalósítás helyett — meghamisítás az eredmény. Az államgépezet, ismétlem, típusát tekintve j ó, de alkatrészei még idegenek, bürokratikus, felerészben cári-burzsoá jellegűek. Mi olyan államgépezetet akarunk, mely a néptömegeket szolgálja, viszont államgépezetünkben vannak emberek, akik azt fejőstehénnek tekintik. Ez az oka annak, hogy ez a gépezet egészében rosszul működik.

Ha nem javítjuk meg, a helyes politikai vonallal egymagában nem megyünk sokra: a helyes politikai vonalat meg fogják hamisítani, és a vége az lesz, hogy a munkásosztály és a parasztság között szakadás áll be. Mi leszünk ugyan a kormánynál, de a gép nem fog engedelmeskedni. Csődbe jutunk. Ezek azok a gondolatok, amelyeket Lenin elvtárs már a múlt évben fejtegetett, és amelyeket csak az idén foglalt harmonikus rendszerbe — a Központi Ellenőrző Bizottság és a Munkás-Paraszt Inspekció olyan átszervezésének harmonikus rendszerébe, hogy az átszervezett ellenőrző apparátusnak minden gépalkatrész átépítését, a régi, rossz részeknek újakkal való kicserélését elősegítő emelővé kell válnia, ha valóban oda akarjuk vezetni a gépet, ahová mennie kell.

Ez a lényege Lenin elvtárs javaslatának.

Hivatkozhatom olyan tényre, mint az orehovozujevoi tröszt felülvizsgálása. Ez a szervezetileg szovjet típusú tröszt arra volt hivatva, hogy maximális mennyiségű gyártmányt termeljen és ellássa a parasztságot, ehelyett azonban ez a szovjet módon szervezett tröszt az állam érdekeinek megkárosításával magánkereskedőknek adogatta el gyártmányait. A gép nem oda ment, ahová mennie kellett.

Hivatkozhatom arra a tényre, melyet a napokban Vorosilov elvtárs beszélt el nekem. Van nálunk — délkeleten — egy intézmény, melyet Ipari Irodának neveznek. Ennek az apparátusnak körülbelül kétezer főnyi személyzete volt. Ezt az apparátust azért létesítették, hogy a délkeleti ipart vezesse. Vorosilov elvtárs kétségbeesve beszélte el nekem, hogy mily nehezen lehetett zöldágra vergődni ezzel az apparátussal, hogy annak igazgatására, vagyis az igazgatási apparátus igazgatására pótlólag külön kis apparátust kellett teremteni. Akadtak jó emberek: Vorosilov, Ejszmont és Mikojan, akik nekigyürkőztek a dolognak. És kiderült, hogy az apparátusban kétezer munkatárs helyett 170 is elegendő. És mi történt? Most sokkal jobban mennek a dolgok, mint azelőtt. Azelőtt az apparátus mindent felemésztett, amit termelt. Most pedig az apparátus az ipart szolgálja. Ilyen tényeknek se szeri, se száma, ilyen tény sok van, több mint hajszál a fejemen.

Ezek a tények mind arról tanúskodnak, hogy szovjet apparátusaink, amelyek típusukat tekintve jók, gyakran olyan emberekből állnak, s ezeknek olyan szokásaik és hagyományaik vannak, hogy lényegében elferdítik a helyes politikai vonalat. Ez az oka annak, hogy az egész gép rosszul működik, ennek eredménye pedig óriási politikai hátrány, az a veszély, hogy a proletariátus elszakad a parasztságtól.

A kérdés ez: vagy megjavítjuk a gazdasági apparátusokat, csökkentjük létszámukat, egyszerűsítjük, olcsóbbá tesszük, szellemben pártunkhoz közelálló emberekkel töltjük fel azokat — és akkor elérjük azt a célt, melynek megvalósítása végett az úgynevezett „nep”-et bevezettük, vagyis az ipar maximális mennyiségű gyártmányt fog előállítani, hogy a falut ellássa és a szükséges terményeket megkapja, s ily módon egybe fogjuk kapcsolni a parasztság gazdaságát az ipari gazdasággal. Vagy pedig nem érjük el ezt, és akkor csődbe jutunk.

Továbbá: vagy egyszerűsítjük, csökkentjük az államgépezetet, az adóapparátust és kiűzzük onnan a tolvajokat, a csalókat és akkor könnyíthetünk a parasztság terhein, akkor a népgazdaság talpra áll. Vagy pedig ez a gépezet öncélúvá válik, amint ez délkeleten történt, és mindent, amit a parasztságtól beszedünk, magának a gépezetnek fenntartására kell fordítanunk — és akkor itt a politikai csőd.

Ezek azok a meggondolások, amelyek — meggyőződésem szerint — Vlagyimir Iljicset vezérelték, amikor cikkeit megírta.

Lenin elvtárs javaslatainak van még egy másik oldala is. Lenin elvtárs nemcsak azt akarja elérni; hogy az apparátus jobb legyen s, a párt vezető szerepe a lehető legnagyobb mértékben erősödjék — hiszen a párt építette az államot, tehát köteles is azt megjavítani —, hanem nyilván a kérdés morális oldalára is gondol. El akarja érni, hogy az országban ne legyen egyetlenegy hivatalnok sem, ha még olyan magas állású is, akiről az egyszerű ember azt mondhatná: a törvényt nem ő rá szabták. Ez a morális szempont Iljics javaslatának harmadik oldala, ezzel tűzte ki Iljics azt a feladatot, hogy ne csak az államgépezetet, hanem a pártot is tisztítsuk meg azoktól a „nagyúri” hagyományoktól és szokásoktól, amelyek kompromittálják pártunkat.

Áttérek a funkcionáriusok kiválasztásának kérdésére, vagyis arra a kérdésre, amelyről Iljics mára XI. kongresszuson beszélt. Ha világos előttünk, hogy államapparátusunk összetétele rossz, szokásai és hagyományai rosszak s ennek következtében az a veszély fenyeget, hogy a munkásság és a parasztság között szakadás áll be, akkor világos az is, hogy a párt vezető szerepének nemcsak abban kell megnyilvánulnia, hogy a párt utasításokat ad, hanem abban is, hogy bizonyos állásokba olyan embereket helyez, akik utasításainkat meg tudják érteni és becsületesen végre is tudják hajtani. Nem szorul bizonyításra, hogy a Központi Bizottság politikai munkája és a szervező munka között nem lehet áthághatatlan határvonalat húzni.

Aligha akad önök között valaki, aki azt állítja, hogy elegendő megadni a jó politikai vonalat és ezzel az ügy be van fejezve. Nem, ez csak félmunka. Miután megadtuk a helyes politikai vonalat, úgy kell megválogatni a funkcionáriusokat, hogy az állásokat olyan emberek töltsék be, akik meg tudják valósítani az utasításokat, akik megértik, szívügyüknek tekintik ezeket az utasításokat és végre is tudják hajtani azokat. Ellenkező esetben a politikának semmi értelme sincs, üres handabandázássá válik. Ez az oka annak, hogy a káderosztály, vagyis a Központi Bizottságnak az a szerve, melynek az a feladata, hogy mind az alsó szervezetekben, mind a felsőbb szervekben dolgozó vezető funkcionáriusainkat nyilvántartsa és elossza, óriási jelentőségre tesz szert. Eddig úgy intézték az ügyet, hogy a káderosztály csupán kerületi, kormányzósági és területi bizottságok szerint tartotta nyilván és osztotta el az elvtársakat. A káderosztály ezzel — ahogy mondani szokás — elintézettnek tekintette az ügyet. Most, amikor a háború befejeződött, amikor már nincsenek válogatás nélkül elrendelt tömeges mozgósítások, amikor ezeknek semmi értelme sincs, amit bebizonyított az ezer funkcionárius múlt évi mozgósítása, mely a Központi Bizottság vállaira nehezedett és csődöt mondott, mert mostani viszonyaink között, amikor a munka elmélyült, amikor a szakosításra vettünk irányt, amikor minden funkcionáriust minden porcikájában tanulmányoznunk kell, a válogatás nélkül elrendelt mozgósítások csak rontanak és a helyi szervezeteknek semmiféle segítséget nem nyújtanak — most a káderosztály már nem zárkózhatik be a kormányzó sági és kerületi bizottságok keretei közé.

Íme néhány számadat. A XI. kongresszus utasította a Központi Bizottságot, hogy mozgósítson ezer moszkvai funkcionáriust. A Központi Bizottság körülbelül. 1500 embert jelölt ki mozgósításra. Betegség és más okok miatt csak 700-at sikerült mozgósítani; ezek közül a helyi szervezetek minősítése szerint csak 300 ember volt valamennyire használható. Ez a tény azt bizonyítja, hogy a régi típusú, válogatásnélküli mozgósítások, amilyeneket régebben időnként elrendeltünk, ma már nem felelnek meg, mert pártmunkánk elmélyült, a különböző gazdasági ágak szerint differenciálódott és válogatás nélkül dobálgatni az embereket annyit jelent, hogy az embereket tétlenségre kárhoztatjuk, az új funkcionáriusokat kérő szervezeteknek pedig még minimális szükségleteit sem elégítjük ki.

Szeretnék néhány számadatot közölni iparunk parancsnoki karáról. Az adatokat abból az ismert brosúrából vettem, amelyet Szorokin, a káderosztály munkatársa állított össze. Mielőtt azonban rátérnék ezekre az adatokra, beszélnem kell a káderosztály reformjáról, melyet a Központi Bizottság a funkcionáriusok nyilvántartásával kapcsolatos munkája folyamán hajtott végre. A káderosztály munkája azelőtt, mint említettem, csupán a kormányzósági és kerületi pártbizottságokra szorítkozott, most azonban, mikor a munka elmélyült, mikor az építőmunka mindenütt kibontakozott, a káderosztálynak a kormányzósági és kerületi bizottságok keretei közé bezárkóznia nem szabad. Át kell fognia kivétel nélkül valamennyi igazgatási ágat, és az egész ipari parancsnoki kart, amelynek segítségével a párt kezében tartja gazdasági apparátusunkat s megvalósítja vezető szerepét. Ezért hozta a Központi Bizottság azt a határozatot, hogy a központban és a vidéken egyaránt ki kell bővíteni a káderosztály apparátusát oly módon, hogy a vezetőnek legyenek helyettesei, mind gazdasági, mind szovjet vonalon, s hogy ezeknek legyenek munkatársai, akik üzemenként és trösztönként, a vidéki és központi gazdasági szervekben, a szovjetekben és a pártban nyilvántartják a parancsnoki kart.

E reform eredményei csakhamar mutatkoztak. Rövid idő alatt sikerült nyilvántartásba vennünk iparunk parancsnoki karából mintegy 1 300 igazgatót. Ezeknek 29%-a párttag és 70%-a pártonkívüli. Úgy tűnhet, mintha a pártonkívüliek a legfontosabb üzemekben túlnyomó többségben volnának. Ez azonban nem így van. Megállapítható, hogy a 29% kommunista igazgató vezeti a legnagyobb üzemeket, amelyekben több mint 300 000 munkás dolgozik, a 70% pártonkívüli igazgató pedig olyan üzemeket vezet, amelyeknek összesen legfeljebb 250 000 ipari munkásuk van. A kisüzemeket pártonkívüliek, a nagyüzemeket párttagok vezetik. Továbbá, a párttagigazgatók között háromszor több a munkás, mint a nem-munkás. Ez arról tanúskodik, hogy alul, az ipari építés alapsejtjeiben — eltérően a felső szervektől, a Legfőbb Népgazdasági Tanácstól és annak osztályaitól, ahol kevés a kommunista — a kommunisták és elsősorban a munkások már kezdik kezükbe venni az üzemeket. Érdekes, hogy minőség, rátermettség tekintetében a kommunista igazgatók között több alkalmas akad, mint a pártonkívüliek között. Ebből következik, hogy a pártot, mikor a kommunistákat üzemek szerint elosztja, nemcsak tisztán pártmeggondolások vezérlik, nemcsak az vezérli, hogy az üzemekben fokozza a párt befolyását, hanem az ipar gyakorlati érdekeit is szem előtt tartja. Ebből nemcsak a pártnak, mint olyannak van haszna, ez az egész gazdasági építésnek is javára válik, mert a kommunisták között sokkal több alkalmas igazgató akad, mint a pártonkívüliek között.

Ez ipari parancsnoki karunk nyilvántartásának első tapasztalata — új tapasztalat, amely, mint mondottam, korántsem terjed ki valamennyi üzemre, mert az említett brosúrában számba vett 1 300 igazgató csupán körülbelül a felét képviseli azoknak az üzemeknek, amelyeket még nyilvántartásba kell venni. De a tapasztalat azt bizonyítja, hogy ez rendkívül sokat ígérő terület, és a káderosztálynak mindent el kell követnie, hogy a pártnak módjában legyen legfontosabb üzemeink igazgatási szerveit kommunistákkal feltölteni és ily módon a párt vezetését az államapparátusban érvényesíteni.

Az elvtársak bizonyára ismerik azokat a javaslatokat, melyeket a Központi Bizottság a szervezeti kérdésben a kongresszus elé terjeszt, szem előtt tartva a kérdésnek párt- és szovjet oldalát egyaránt. Ami a kérdés szovjet vonatkozásait illeti, amelyről éppen most beszéltem beszámolóm második részében, a Központi Bizottság úgy gondolta, hogy ezt a kérdést részletes megvizsgálás végett előbb külön szekciónak adja át, amely tanulmányozni fogja e kérdésnek mind párt-, mind szovjet vonatkozásait, a Központi Bizottság pedig csak azután terjeszti megfontolásait a kongresszus elé.

Áttérek beszámolóm harmadik részére, mely a párttal, mint élő szervezettel és a párttal, mint apparátussal foglalkozik.

Mindenekelőtt pártunk taglétszámáról kell néhány szót mondanom. Az adatok szerint a múlt évben, a XI. kongresszus idején, a párt tagjainak száma néhány tízezerrel meghaladta a 400 000-et. Ebben az évben, mivel a párt tovább csökkentette taglétszámát, mivel a párt több területen megszabadult a nem-proletár elemektől, a párt kisebb lett, nincs egészen 400 000 tagja. Ez nem mínusz, hanem plusz, mert a párt szociális összetétele javult. Ha a párt szociális összetételének javulása terén észlelhető fejlődést vizsgáljuk, akkor az a leglényegesebb, hogy a párt nem-proletár elemei viszonylagos növekedésének és a proletár elemek viszonylagos csökkenésének korábbi tendenciája a legutóbbi kongresszus óta megszűnt, fordulat állott be, a mérleg határozottan az ellenkező oldalra billent, pártunk munkás elemeinek százaléka a nem-proletár elemek rovására növekedett. Éppen ez az a siker, amelyre a párttisztítás előtt törekedtünk, és amelyet most elértünk. Nem mondom, hogy ezen a téren már mindent megtettünk — ez még korántsem minden. De már itt a fordulat, elértük az egyneműség bizonyos minimumát, biztosítottuk pártunk munkás-összetételét és nyilvánvaló, hogy a jövőben is ezen az úton, a párt nem-proletár elemeinek további csökkentése és a proletár elemek további növelése útján kell haladnunk. Azokat az intézkedéseket, melyeket a Központi Bizottság pártunk összetételének további javítása érdekében ajánl, a Központi Bizottság javaslatai ismertetik, ezért azokat nem fogom ismételni. Nyilvánvaló, hogy növelni kell a korlátokat, melyeket a nem-proletár elemek beözönlése ellen állítottunk, mert a mai helyzetben, a „nep” viszonyai között, mikor a párt feltétlenül ki van téve a „nep”-elemek bomlasztó hatásának, pártunk maximális egyneműségére kell törekednünk és mindenesetre el kell érnünk a munkás elem határozott túlsúlyát a nem-munkás elemmel szemben. A pártnak okvetlenül ezt kell tennie, ha a munkásosztály pártja akar maradni.

Áttérek a kormányzósági pártbizottságok életének és tevékenységének kérdésére. A sajtóban, egyes cikkekben, gyakran gúnyos megjegyzéseket olvashatunk a kormányzósági bizottságokról, gyakran kicsúfolják őket, lebecsülik munkájukat. Én pedig azt mondom, elvtársak, hogy a kormányzósági bizottságok pártunk fő pillérei és nélkülük, a kormányzósági bizottságok nélkül, a szovjet- és a pártmunka vezetése terén kifejtett tevékenységük nélkül, a pártnak nem lett volna kire támaszkodnia. A kormányzósági bizottságok minden fogyatékossága ellenére, annak ellenére, hogy még mindig vannak hiányosságaik, a kormányzósági bizottságokban észlelhető marakodás és civakodás ellenére is, a kormányzósági bizottságok egészükben — pártunk fő pillérei.

Hogyan élnek és hogyan fejlődnek a kormányzósági bizottságok? Mintegy tíz hónappal ezelőtt olvastam egyes kormányzósági bizottságok leveleit. Akkor a kormányzósági bizottságok titkárai még nem tudtak tájékozódni a gazdasági kérdésekben, még nem élték bele magukat az új viszonyokba. Tíz hónappal később újabb leveleket olvastam, élvezettel, örömmel olvastam őket, mert szemmel látható volt, hogy a kormányzósági bizottságok fejlődtek, már belejöttek a kerékvágásba, komolyan hozzáfogtak az építő munkához, helyi költségvetésük van, kezükben tartják a helyi gazdaságot és valóban élére tudtak állni kormányzóságuk egész gazdasági és politikai életének. Elvtársak, ez nagy vívmány. Kétségtelen, a kormányzósági bizottságoknak még vannak fogyatékosságaik, de meg kell mondanom, hogy ha a kormányzósági bizottságok párt- és gazdasági síkon nem tettek volna szert egyre nagyobb tapasztalatra, ha a kormányzósági bizottságok a helyi gazdasági és politikai élet vezetése terén nem tették volna meg ezt az óriási lépést előre, akkor még álmunkban sem gondolhatnánk arra, hogy a párt valamikor is kezébe veszi az államapparátus vezetését.

Arról beszélnek, hogy a kormányzósági bizottságokban civakodások, súrlódások észlelhetők. Meg kell mondanom, hogy a civakodásoknak és súrlódásoknak nemcsak hátrányos, de előnyös oldala is van. A veszekedés és marakodás fő oka, hogy a kormányzósági bizottságok kebelükön belül egységes, egybeforrt magot igyekeznek teremteni, amely fennakadás nélkül képes a vezetést biztosítani. Ez a cél, ez a törekvés egészséges és teljesen jogos, noha sokszor a célnak meg nem felelő úton akarják azt elérni. Ez azzal magyarázható, hogy pártunk összetétele heterogén, hogy a pártban vannak régi és fiatal tagok, proletárok és értelmiségiek, központi és végvidéki emberek, különböző nemzetiségű emberek, akik, bekerülve a kormányzósági bizottságokba, különböző szokásokat, hagyományokat visznek oda magukkal és ezen a talajon súrlódások, civakodások keletkeznek. De a civakodások és súrlódások, bár formájuk megengedhetetlen, kilenctizedrészben egészségesek, mert olyan mag kikovácsolása a céljuk, amely vezetni tudja a munkát. Nem szorul bizonyításra, hogy ha a kormányzósági bizottságokban nem volnának ilyen vezető csoportok, ha minden úgy volna elrendezve, hogy a „jók” és a „rosszak” kiegyensúlyoznák egymást, akkor a kormányzóságokban nem volna semmilyen vezetés, nem szednénk be semmilyen terményadót, nem volna lehetséges semmiféle kampány. Ez a civakodások egészséges oldala, amelyet nem homályosíthat el az a tény, hogy a civakodás néha visszataszító formákat ölt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a pártnak nem kell harcolnia a civakodások ellen, különösen akkor, amikor a civakodásnak személyi jellege van.

Ennyit a kormányzósági bizottságokról.

Lejjebb azonban, a kormányzósági bizottságok alatt álló pártszervekben, erőnk, sajnos, még nem olyan nagy, mint ahogy látszik. Az apparátus terén pártunk legfőbb gyengéje — kerületi bizottságaink gyengesége, a tartalékok, a kerületi titkárok hiánya. Azt hiszem, hogy ha a pártunkat a munkásosztállyal összekötő legfontosabb apparátusokat, amelyekről beszámolóm első részében beszéltem, még nem vettük teljesen kezünkbe (az alsó fokú sejtekre, szövetkezetetekre, a nők küldöttgyűléseire, az ifjúsági szövetségekre stb. gondolok), ha a kormányzósági bizottságok még nem tartják teljesen kezükben ezeket az apparátusokat, ennek éppen az az oka, hogy nagyon gyengék vagyunk a kerületekben.

Ez nagyon fontos kérdés.

Azt hiszem, pártunk egyik legfőbb feladata, hogy a Központi Bizottság mellett kerületi titkárokat kiképző iskolákat szervezzen a legodaadóbb és legtehetségesebb emberekből, parasztokból, munkásokból. Ha a párt a jövő esztendőben 200 vagy 300 kerületi titkárból álló tartalékot tudna maga körül szervezni, akiket azután a kormányzósági bizottságok rendelkezésére bocsáthatna, hogy megkönnyítse nekik a kerületi munka vezetését, akkor ezzel valamennyi tömegjellegű összekötő apparátus vezetését biztosítaná. Akkor egyetlenegy fogyasztási szövetkezet, egyetlenegy mezőgazdasági szövetkezet, egyetlenegy üzemi bizottság, egyetlenegy küldöttnő-gyűlés, egyetlenegy ifjúsági szövetségi sejt, egyetlenegy tömegjellegű apparátus sem lenne, amelyre a pártnak ne lenne döntő befolyása.

Most néhány szót a területi szervekről. A múlt év bebizonyította, hogy a pártnak és a Központi Bizottságnak igaza volt, amikor létrehozta a területi szerveket, melyek részben választottak, részben kinevezettek. A Központi Bizottság, amikor általánosságban megvitatta a közigazgatási beosztás kérdését, arra a következtetésre jutott, hogy a párt területi szerveinek felépítésénél a kinevezés elvéről fokozatosan át kell térni a választás elvére, mert ez az átmenet kétségtelenül kedvező morális légkört teremt a párt területi bizottságai körül és megkönnyíti a Központi Bizottságnak a párt vezetését.

Áttérek a központi pártszervek megjavításának kérdésére. Önök bizonyára olvasták a Központi Bizottságnak azt a javaslatát, hogy a Központi Bizottság Titkárságának funkcióit világosan és pontosan határoljuk el a Szervezési Iroda és a Politikai Iroda funkcióitól. Ez a kérdés oly világos, hogy aligha szorul magyarázatra. De van egy kérdés — a Központi Bizottság kibővítésének kérdése —, melyet a Központi Bizottságban több ízben tárgyaltunk, s amely egy időben komoly vitákra adott alkalmat. A Központi Bizottság egyes tagjai azt hiszik, hogy nem bővíteni, hanem csökkenteni kellene a Központi Bizottság tagjainak számát. Érveiket nem ismétlem, mondják el azokat maguk az elvtársak. Röviden kifejtem azokat az érveket, amelyek a Központi Bizottság kibővítése mellett szólnak.

Pártunk központi apparátusában ma ez a helyzet: Központi Bizottságunknak 27 tagja van. A Központi Bizottság kéthavonként egyszer ülésezik, a Központi Bizottságon belül pedig van egy 10—15 emberből álló mag, akik olyan nagy jártasságra tettek szert szerveink politikai és gazdasági munkájának terén, hogy könnyen a vezetés táltosaivá válhatnak. Ez talán jó is így, de nagyon komoly veszéllyel is járhat: ezeket az elvtársakat, akik nagy tapasztalatra tettek szert a vezetés terén, az a veszély fenyegeti, hogy önteltek lesznek, magukba zárkóznak és elszakadnak a tömegmunkától. Ha a Központi Bizottság egyes tagjai, vagy — mondjuk — 15 főnyi magva, olyan tapasztaltak és jártasak lettek, hogy az utasítások kidolgozásánál tíz eset közül kilencben nem követnek el hibát, akkor ez nagyon jó. De ha nincs köröttük a helyi munkával szoros kapcsolatban álló jövendőbeli vezetők új nemzedéke, akkor ezeknek a nagyképzettségű embereknek minden esélyük megvan arra, hogy megcsontosodnak és elszakadnak a tömegektől.

Másodszor, a Központi Bizottságnak az a magva, amely nagy tapasztalatra tett szert a vezetés terén, megöregszik, tehát váltásra van szükség. Önök tudják, hogy milyen Vlagyimir Iljics egészségi állapota. Tudják, hogy a Központi Bizottság magvának többi tagja is eléggé meg van viselve. De új váltás még nincs — s ez nagy baj. Pártvezetőket teremteni nagyon nehéz: ehhez évek kellenek, 5—10 év, sőt még tíz évnél is több. Bugyonnij elvtárs lovasságával, sokkal könnyebb meghódítani egyik-másik országot, mint a tömegekből két-három vezetőt kikovácsolni, akik a jövőben az ország igazi vezetői lehetnek. Itt az ideje, hogy gondoskodjunk az új váltás kikovácsolásáról. Erre egy eszköz van — új, friss funkcionáriusokat kell bevonni a Központi Bizottság munkájába és a munka folyamán előtérbe kell állítani őket, ki kell emelnünk a legtehetségesebbeket és legfüggetlenebbeket, akiknek helyén van a fejük. Könyvvel nem lehet vezetőket teremteni. A könyv csak segít az előrehaladásban, de maga nem teremt vezetőket. Vezető pártmunkások csak a munkában nőnek. Csak akkor tudjuk a mostani helyzetben annyira szükséges új váltást kikovácsolni, ha új elvtársakat választunk a Központi Bizottságba és módot adunk nekik arra, hogy érezzék a vezetés egész súlyát. Ezért gondolom, hogy nagy hibát követne el a kongresszus, ha nem értene egyet a Központi Bizottság javaslatával, amely a Központi Bizottságnak legalább negyven főre való kibővítését ajánlja.

Beszámolóm befejezéséül ki kell emelnem egy tényt, amely — talán azért, mert közismert — nem szembetűnő, de amelyről meg kell emlékeznem, mert nagyfontosságú tény. Ez a tény: pártunk egysége, példátlan egybeforrottsága, amely lehetővé tette pártunknak, hogy egy olyan fordulatnál, mint az új gazdasági politika, elkerülje a szakadást. A világ egyetlen pártja, egyetlen politikai párt sem bírt volna ki ilyen éles fordulatot zűrzavar és szakadás nélkül, anélkül, hogy a párt szekeréről egyik-másik csoport le ne esett volna. Mint tudjuk, az ilyen fordulatok azzal járnak, hogy bizonyos csoport kiesik a szekérből és, ha nem is szakadás, de zűrzavar kezdődik a pártban. Ilyen fordulat volt pártunk történelmében 1907-ben és 1908-ban, amikor 1905 és 1906 után, mi, akik hozzászoktunk a forradalmi harchoz, nem akartunk áttérni a hétköznapi, legális munkára, nem akartunk bemenni a Dumába, nem akartuk kihasználni a legális intézményeket, nem akartuk erősíteni állásainkat a legális szervekben és általában tagadtuk az új utak lehetőségét. Ez persze nem volt olyan nagyon éles fordulat, mint a „nep”, de akkor, mint párt, nyilván még fiatalok voltunk, nem volt tapasztalatunk a manőverezésben s a dolog azzal végződött, hogy akkor két csoport kiesett szekerünkből. A „nep” felé tett mostani fordulat — támadó politikánk után — éles fordulat. És ennél a fordulatnál, mikor a proletariátusnak ideiglenesen le kellett mondania a támadásról és vissza kellett vonulnia régi állásaiba, mikor a proletariátusnak a paraszti hátország felé kellett fordulnia, hogy ne szakítsa meg vele a kapcsolatot, amikor a proletariátusnak arra kellett gondolnia, hogy Keleten és Nyugaton megerősítse, megszilárdítsa tartalékait — ennél az éles fordulatnál a párt nemcsak hogy elkerülte a szakadást, hanem teljes rendben végre is hajtotta a fordulatot.

Ez a párt példátlan rugalmasságáról, egységéről és egybeforrottságáról tanúskodik.

Ez a záloga annak, hogy pártunk győzni fog.

A múlt évben, de az idén is, arról károgtak és kárognak ellenségeink, hogy pártunkban bomlás van. Mi azonban, amikor megkezdtük a „nep”-et, állásainkat megtartottuk, megtartottuk kezünkben a népgazdaság szálait és a párt, egységes egészbe forrva, egy emberként halad előre, míg ellenfeleink valóban bomladoznak és feloszlóban vannak. Önök, elvtársak, bizonyára hallották, hogy az eszerek Moszkvában nemrégen kongresszust tartottak. Ez a kongresszus úgy döntött, hogy felkéri a mi kongresszusunkat: nyissa meg előttük pártunk kapuit. Ezen kívül önök bizonyára hallották, hogy a mensevizmus egykori fellegvára, Grúzia, ahol a mensevikek pártjának legalább 10 000 tagja van, már omladozik s hogy körülbelül 2 000 tag kivált a mensevik párt soraiból. Ez nem éppen azt bizonyítja, hogy a mi pártunk bomladozik, hanem inkább azt, hogy ők, ellenfeleink bomladoznak. Végül, önök bizonyára tudják, hogy a mensevizmus egyik legbecsületesebb és legtevékenyebb funkcionáriusa — Martinov elvtárs — kilépett a mensevikek sorából, Központi Bizottságunk pedig felvette őt a pártba és kéri a kongresszust, hagyja jóvá ezt a felvételt. (Szórványos taps.) Elvtársak, ezek a tények nem azt bizonyítják, hogy pártunkban rosszul állnak a dolgok, hanem azt, hogy náluk, ellenfeleink soraiban, bomlás indult meg minden vonalon, a mi pártunk viszont egységes, egybeforrott maradt, kiállta a nagy fordulatot és kibontott zászlóval halad előre. (Viharos, hosszantartó taps.)

2. Zárszó a Központi Bizottság szervezeti beszámolójához
Április 19

Elvtársak! Zárszóm két részből fog állni: az első részben a Központi Bizottság szervezési gyakorlatával fogok foglalkozni, amennyiben azt a szónokok bírálták, a második részben a Központi Bizottságnak azokról a szervezeti javaslatairól beszélek majd, amelyeket a szónokok nem bíráltak, s amelyekkel a kongresszus nyilvánvalóan egyetért.

Először néhány szót a Központi Bizottság jelentésének bírálatáról.

Lutovinovról. Ő nincs megelégedve pártunk belső rendjével: pártunkban nincs szólásszabadság, nincs legalitás, nincs demokratizmus, Ő persze tudja, hogy a Központi Bizottság az utóbbi hat évben még egyetlen kongresszust sem készített elő olyan demokratikusan, mint a mostani kongresszust. Lutovinov tudja, hogy közvetlenül a februári plénum után a Központi Bizottság tagjai és póttagjai beutazták föderációnk minden zegét-zugát és beszámoltak a Központi Bizottság munkájáról. Neki, mármint Lutovinovnak, tudnia kell, hogy már négy vita-melléklet jelent meg, amelyek hasábjain töviről-hegyire, keresztül-kasul megtárgyalják és megvitatják a Központi Bizottság munkáját. Ez azonban neki, mármint Lutovinovnak, kevés. „Igazi” demokratizmust akar, azt akarja, hogy legalább minden fontosabb kérdést valamennyi pártszervezet, a legalsóbbtól a legfelsőbbekig, megvitasson, hogy minden kérdéssel kapcsolatban az egész párt mozgásba jöjjön és részt vegyen a kérdés tárgyalásában. Igen ám, de most, amikor hatalmon vagyunk, amikor pártunknak legalább 400 000 tagja és legalább 20 000 alapszervezete van, nem tudom, hova vezetne ez. Az ilyen rend mellett pártunk vitaklubbá válna, ahol örökké fecsegnek és semmit sem határoznak. Pártunknak azonban mindenekelőtt a cselekvés pártjának kell lennie, mert hatalmon vagyunk.

Azonkívül Lutovinov elfelejti, hogy noha a föderációban élünk, hatalmon vagyunk és a legalitás minden előnyét élvezzük, nemzetközi szempontból mégis olyan időszakban élünk, amely hasonló 1912-höz, amikor a párt félig legális, sőt inkább illegális volt, amikor pártunknak voltak egyes legális fogódzói — a dumafrakció, a legális újságok, a klubok —, amikor a párt ellenségekkel volt körülvéve, s amikor arra törekedett, hogy erőt gyűjtsön, előretörjön és kiszélesítse a legális kereteket. Hasonló időszakot élünk át most nemzetközi méretekben. Ellenségek vesznek körül bennünket, ezt mindenki világosan látja. Körülöttünk az imperializmus farkasai leselkednek. Nincs olyan pillanat, amikor ellenségeink ne igyekeznének valami rést találni, hogy azon keresztülbújva ártsanak nekünk. Senki sem állíthatja, hogy a minket környező ellenségek nem készítenek elő ellenünk blokádot vagy intervenciót. Ez a helyzet. Szabad-e ilyen helyzetben a háború és béke minden kérdését az utcára vinni? Mert ha 20 000 alapszervezet gyűlésén fogjuk megtárgyalni a dolgot, ez azt jelenti, hogy a kérdést kivisszük az utcára. Mi lett volna abból, ha a génuai konferencia előkészítő munkálatait előzetesen kivittük volna az utcára? Szégyenletes kudarcot vallottunk volna. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy akkor, amikor ellenségek vesznek körül, egy hirtelen csapásunk, váratlan manőverünk, gyors intézkedésünk dönthet el mindent. Mi lett volna abból, ha ahelyett, hogy szűk, bizalmas pártkörben vitattuk volna meg a lausanne-i konferencián folytatandó politikai hadjáratot, ezt a kérdést kivittük volna az utcára, feltártuk volna kártyáinkat? Ellenségeink számításba vettek volna minden mínuszt és pluszt, meghiúsították volna hadjáratunkat és megszégyenülten távoztunk volna Lausanne-ból. Mi lett volna abból, ha a háború és béke kérdéseit, ezeket a mindenek fölött álló, legeslegfontosabb kérdéseket előzőleg kivittük volna az utcára, mert, ismétlem, ha ezeket a kérdéseket 20 000 alapszervezetben vita tárgyává tettük volna, ez azt jelentette volna, hogy a kérdéseket kivisszük az utcára? Egykettőre lehengereltek volna minket. Világos tehát elvtársak, hogy Lutovinov úgynevezett demokratizmusa, mind szervezeti, mind politikai szempontból nem egyéb, mint ábránd, mint demokratikus manyilovizmus. Ez hazug és veszélyes demokratizmus. Nem érthetünk egyet Lutovinovval.

Áttérek Oszinszkijra. Ő abba a mondatomba kapaszkodott bele, hogy a Központi Bizottság kibővítésénél független embereket kell oda bevinni. Igen, igen, Szorin, függetleneket, nem pedig önállóakat. Oszinszkij azt hiszi, hogy ebben a kérdésben bizonyos mértékben összefogtam Oszinszkijjal, a demokratikus centralizmussal. Én valóban azt mondottam, hogy a Központi Bizottságot független elvtársakkal kell kibővíteni. De hogy mitől legyenek függetlenek — ezt nem mondtam meg, mert tudom, hogy nem jó az előadói beszédben minden kérdést kimeríteni, félre kell tenni valamit a zárszóra is. (Derültség. Taps.) A Központi Bizottságban igenis független emberekre van szükségünk, de nem a leninizmustól függetlenekre — nem, elvtársak, isten ments! Nekünk független emberekre van szükségünk, akik mentek minden személyi befolyástól, akik függetlenek a Központi Bizottságon belül folyó harcnak azoktól a szokásaitól és hagyományaitól, amelyek nálunk kialakultak és olykor nyugtalanságot keltenek a Központi Bizottságban. Önök emlékeznek Lenin elvtárs cikkére. Abban szó van arról, hogy számolnunk kell a szakadás veszélyével. Mivel Lenin elvtárs cikkének ezt a helyét szervezeteink úgy értelmezhették, hogy nálunk már szakadás van készülőben, a Központi Bizottság tagjai egyhangúlag elhatározták, hogy eloszlatják a lehetséges kételyeket és kijelentették, hogy a Központi Bizottságban nincsen semmiféle szakadás, ami teljesen meg is felel a valóságnak. De a Központi Bizottság azt is megmondotta, hogy a szakadás lehetősége nincs kizárva. És ez igaz is. Az utóbbi hat év alatt a munka folyamán kialakultak (ki kellett, hogy alakuljanak) a Központi Bizottságon belül folyó harcnak bizonyos szokásai és bizonyos hagyományai, amelyek olykor nem egészen egészséges légkört teremtenek. A Központi Bizottság egyik legutóbbi, februári plénumán megfigyeltem ezt a légkört és láttam, hogy gyakran a vidéki elvtársak beavatkozása dönt el mindent. Nekünk ezektől a hagyományoktól és ezektől a személyi befolyásoktól független emberekre azért van szükségünk, hogy ezek, bejutva a Központi Bizottságba s magukkal hozva pozitív munkájuk tapasztalatait és helyi kapcsolataikat, azzá a cementté váljanak, amely a pártunkat vezető Központi Bizottságot egységes és megbonthatatlan kollektívává szilárdítja. Az ilyen független elvtársak, akik mentek a Központi Bizottságon belül kialakult régi hagyományoktól, éppen azért kellenek nekünk, mert a Központi Bizottságba új, felfrissítő elemet visznek be, amely megszilárdítja a Központi Bizottságot és kizárja abban a szakadás minden lehetőségét. Ebben az értelemben beszéltem független elvtársakról.

Elvtársak, nem mellőzhetem hallgatással Oszinszkijnak Zinovjev ellen irányuló kirohanását. Oszinszkij megdicsérte Sztálin elvtársat, megdicsérte Kamenyevet és belerúgott Zinovjevba, azt gondolván, hogy egyelőre elegendő eggyel végezni, azután majd sor kerül a többire is. Oszinszkij azt a célt tűzte maga elé, hogy szétbomlasztja azt a magvat, amely évek munkája folyamán alakult ki a Központi Bizottságban, s hogy e mag szétbomlasztása után fokozatosan, lépésről-lépésre szétbomlasszon mindent. Ha Oszinszkijnak komolyan ez a célja, ha komolyan az a szándéka, hogy ilyen rohamokat indítson Központi Bizottságunk magvának egyik vagy másik tagja ellen, akkor figyelmeztetnem kell őt, hogy fejjel rohan a falnak, s attól tartok, hogy betöri a fejét.

Végül még Mdivaniról. Engedjék meg, hogy pár szót mondjak erről az egész kongresszust untató kérdésről. Mdivani a Központi Bizottság ingadozásáról beszélt: ma — úgymond — elhatározták, hogy egyesíteni kell a három kaukázusontúli köztársaság gazdasági erőfeszítéseit, másnap új határozatot hoznak arról, hogy ezeket a köztársaságokat föderációban kell egyesíteni, harmadnap pedig egy harmadik határozatot hoznak, hogy minden szovjet köztársaságnak a Köztársaságok Szövetségében kell egyesülnie. Ezt ő a Központi Bizottság ingadozásának nevezi. Igaz-e ez? Nem, elvtársak, itt szó sincs ingadozásról, ebben rendszer van. A független köztársaságok először gazdasági alapon közelednek egymáshoz. Ezt a lépést még 1921-ben tettük. Azután, amikor kitűnt, hogy a köztársaságok egymáshoz való közeledése kedvező eredményekkel járt, megtettük a második lépést, elhatároztuk a föderációban való egyesülést. Különösen fontos ez olyan helyen, mint a Kaukázusontúl, ahol nem lehet meglenni a nemzeti béke külön szerve nélkül. Mint tudják, a Kaukázusontúl még a cár idején tatár-örmény mészárlás színtere volt, a musszavatisták, dasnakok és mensevikek uralma alatt pedig ott háború folyt. Ahhoz, hogy véget vessünk ennek a marakodásnak, olyan szervre volt szükség, mely a nemzeti békét biztosítja, vagyis olyan legfelsőbb hatalmat kellett létrehozni, melynek szavára mindenki hallgat. A grúz nemzet képviselőinek részvétele nélkül teljesen lehetetlen a nemzeti béke ilyen szervét megteremteni. Így tehát néhány hónappal a gazdasági erőkifejtés egyesítése után következett a másik lépés — a köztársaságok föderációja, s egy évvel ezután a harmadik lépés, mint a köztársaságok egyesülésének befejező szakasza: a Köztársaságok Szövetségének megalkotása. Hol itt az ingadozás? Ez nemzeti politikánk rendszere. Mdivani nem értette meg szovjet politikánk lényegét, holott régi bolseviknak képzeli magát.

Mdivani több kérdést tett fel, arra célozva, hogy a kaukázusontúli, különösen a grúziai nemzeti kérdés legfontosabb problémáit, szerinte, nem tudni, hogy a Központi Bizottság, avagy egyes személyek döntik-e el. A Kaukázusontúl alapvető kérdése a Kaukázusontúli Föderáció kérdése. Engedjék meg, hogy felolvassak egy rövid okmányt, amely megvilágítja az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának a Kaukázusontúli Föderációval kapcsolatos utasítása történetét.

Lenin elvtárs 1921. november 28-án megküldi nekem a kaukázusontúli köztársaságok föderációjának megalakítására vonatkozó javaslata tervezetét. Lenin elvtárs abban ezt írja:

„1) a kaukázusontúli köztársaságok föderációja elvileg tökéletesen helyes és feltétlenül megvalósítandó, de az azonnali gyakorlati megvalósítás szempontjából még nem érkezett el az ideje, vagyis néhány hét kell ahhoz, míg megtárgyalják, propagálják, és alulról végrehajtják;

2) fel kell hívni Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán Központi Bizottságait, hogy hajtsák végre ezt a határozatot.”

Lenin elvtársnak irt válaszomban azt ajánlom, hogy ne siessünk ezzel, várjunk, adjunk bizonyos időt a helyi funkcionáriusoknak, hogy végrehajthassák a föderációt. A következőket írom:

„Lenin elvtárs. Nincs kifogásom az Ön határozati javaslata ellen, ha hozzájárul a következő módosításhoz: Az 1. pontban e kitétel helyett: «néhány hét kell ahhoz, míg megtárgyalják» ezt ajánlom: «bizonyos idő kell ahhoz, míg megtárgyalják» és így tovább, úgy, ahogy az ön határozati javaslata szól. Grúziában ugyanis «néhány hét» alatt lehetetlen «alulról», «szovjetek útján» «végrehajtani» a föderációt, mert Grúziában csak most kezdik építeni a Szovjeteket. Még nincsenek egészen kiépítve. Egy hónappal ezelőtt még egyáltalán nem voltak Szovjetek és elképzelhetetlen, hogy ott «néhány hét» alatt szovjetkongresszust lehessen egybehívni, márpedig Grúzia nélkül a Kaukázusontúli Föderáció papiros-föderáció lenne. Azt hiszem, két-három hónapot kell szánnunk arra, hogy a föderáció eszméje meghódítsa Grúzia tömegeit. Sztálin.”

Lenin elvtárs válasza: „Elfogadom a módosítást.”

Másnap Lenin, Trockij, Kamenyev, Molotov, Sztálin szavazatával elfogadják ezt a javaslatot. Zinovjev nem volt jelen, Molotov helyettesítette. Ezt a határozatot a Politikai Iroda 1921 végén, mint látják, egyhangúlag hozta. Ekkor kezdődik Mdivani vezetésével a grúz kommunisták egy csoportjának harca a Központi Bizottságnak a föderációval kapcsolatban adott utasítása ellen. Mint látják, elvtársak, a dolog nem úgy történt, ahogy Mdivani feltüntette. Ez az okmány megcáfolja Mdivani méltatlan célzásait.

A második kérdés ez: tulajdonképpen mivel magyarázható az a tény, hogy a párt Központi Bizottsága az elvtársak egy csoportját, amelynek élén Mdivani áll, visszahívta, mi ennek az oka? Ennek két fontos s egyben formális oka van. Ezt nyíltan meg kell mondanom, mert itt szemrehányást tettek a Központi Bizottságnak és különösen nekem.

Az első ok az, hogy Mdivani csoportjának nincs befolyása saját pártjában, a grúz kommunista pártban, hogy őt maga a grúz kommunista párt visszautasítja. Ennek a pártnak két kongresszusa volt: az első kongresszust 1922 elején, a második kongresszust 1923 elején tartották. Mindkét pártkongresszuson határozottan visszautasították Mdivani csoportját, amely a föderáció eszméje ellen lépett fel. Mdivani az első kongresszuson — ha nem tévedek — 122 szavazatból körülbelül 18 szavazatot, a második kongresszuson pedig 144 szavazatból mintegy 20 szavazatot kapott; egyszer sem választották be a Központi Bizottságba, álláspontját következetesen elvetették. Mi, a Központi Bizottságban, először 1922 elején gyakoroltunk nyomást a grúz kommunista pártra és a grúz kommunista pártot akarata ellenére arra kényszerítettük, hogy fogadja be a régi elvtársakat (Mdivani kétségtelenül régi elvtárs és Maharadze szintén régi elvtárs), gondolván, hogy a két csoport: a többség és a kisebbség meg fog férni egymással. De az első és a második kongresszus között több konferenciát, városi és összgrúziai konferenciákat tartottak, amelyeken Mdivani csoportja mindannyiszor verést kapott saját pártjától és végül, az utolsó kongresszuson, Mdivani csak nagy nehezen tudott 18 szavazatot összehozni 140-ből.

A Kaukázusontúli Föderáció olyan szervezet, amely nemcsak Grúziát öleli fel, hanem az egész Kaukázusontúlt is. Közvetlenül a grúz pártkongresszus után rendszerint a kaukázusontúli kongresszus következik. Ott is ugyanazt látjuk. Az utolsó kaukázusontúli kongresszuson Mdivani 244 szavazatból nagy nehezen hozott össze mintegy 10 szavazatot. Ez tény. Mit tegyen hát a párt Központi Bizottsága ilyen körülmények között, amikor a párt, maga a grúziai szervezet nem „veszi be” Mdivani csoportját? Én úgy fogom fel nemzeti politikánkat, mint a nemzetiségeknek és nemzeti előítéleteknek tett engedmények politikáját. Ez a politika kétségtelenül helyes. De meddig lehet erőszakolni azt a pártot, amelyben Mdivani csoportjának dolgoznia kell? Véleményem szerint ennek is van határa. Sőt, cselekedeteinket lehetőleg összhangba kell hozni a grúziai párt akaratával. A Központi Bizottság éppen ezt tette, amidőn ennek a csoportnak néhány tagját visszahívta.

A második ok, amely arra késztette a Központi Bizottságot, hogy e csoporthoz tartozó egyes elvtársakat visszahívjon, az, hogy nagyon gyakran megszegték az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának határozatait. Már ismertettem önökkel a föderációról szóló határozat történetét; már említettem, hogy e föderáció nélkül a nemzeti béke lehetetlen, hogy a Kaukázusontúl csak a Szovjethatalom érte el, éppen a föderáció megteremtésével, azt, hogy a nemzeti béke létrejöjjön. Ezért a Központi Bizottságban azt tartottuk, hogy ez a határozat feltétlenül kötelező. S mit látunk? Mdivani csoportja semmibe se veszi ezt a határozatot, sőt harcol ellene. Ezt megállapította Dzerzsinszkij elvtárs bizottsága és megállapította Kamenyev — Kujbisev bizottsága is. Sőt, Mdivani még most, a márciusi plénumnak Grúziáról szóló határozata után is tovább harcol a föderáció ellen. Mi ez, ha nem a Központi Bizottság határozatainak kigúnyolása?

Ezek az okok késztették a párt Központi Bizottságát arra, hogy Mdivanit visszahívja.

Mdivani úgy tünteti fel a dolgot, hogy visszahívása ellenére is ő győzedelmeskedett. Ha ez így van, akkor én nem tudom, mi a vereség. Egyébként, mint tudjuk, a boldog emlékezetű Don Quijote szintén győztesnek tekintette magát, amikor a szélmalom leterítette. Úgy látszik, hogy a szovjet terület Grúziának nevezett darabján dolgozó némely elvtárs kobakjában nincs minden rendben.

Következik Maharadze elvtárs. Maharadze elvtárs itt azt mondotta, hogy ő a nemzeti kérdésben Lenin iskolájából való régi bolsevik, Ez nem igaz, elvtársak. Az 1917. évi áprilisi konferencián Lenin elvtárssal együtt Maharadze elvtárs ellen küzdöttem. Maharadze elvtárs akkor ellenezte a nemzetek önrendelkezését, ellenezte programunk alapelveit, ellenezte a népek önálló állami létre való jogát. Ezen az állásponton volt és a párt ellen harcolt. Később megváltoztatta nézetét (ez persze becsületére válik), de mégsem volna szabad erről megfeledkeznie! A nemzeti kérdésben ő nem régi, hanem meglehetősen fiatal bolsevik.

Maharadze elvtárs parlamenti módon meginterpellált engem, elismerem-e én, vagy elismeri-e a Központi Bizottság, hogy a grúz kommunisták szervezete valóságos szervezet, amelyben meg kell bízni, s ha elismeri, akkor egyetért-e a Központi Bizottság azzal, hogy ennek a szervezetnek joga van kérdéseket felvetni és javaslatokat tenni. Ha a Központi Bizottság mindezt elismeri, akkor nem gondolja-e, hogy az a rendszer, amely ott, Grúziában, meghonosult, tűrhetetlen?

Válaszolok erre a parlamenti interpellációra.

A Központi Bizottság természetesen megbízik Grúzia Kommunista Pártjában — ugyan ki másban bízzék?! Grúzia Kommunista Pártja a grúz nép színét-javát, legjobb elemeit foglalja magában, akik nélkül nem lehet Grúziát kormányozni. De minden szervezet többségből és kisebbségből áll. Nincs egyetlen olyan szervezetünk sem, amelyben ne volna többség és kisebbség. És a valóságban azt látjuk, hogy Grúzia Kommunista Pártjának Központi Bizottságában van többség, mely a párt vonalát követi, és van kisebbség, amely nem mindig követi ezt a vonalat. Nyilvánvalóan a többség által képviselt szervezet iránti bizalomról van szó.

A második kérdés: van-e a nemzeti Központi Bizottságoknak kezdeményező joguk, van-e joguk kérdéseket felvetni és javaslatokat tenni?

Magától értetődik, hogy van. Ez világos. Csak az érthetetlen, hogy Maharadze elvtárs miért nem hozott fel egyetlenegy tényt sem annak igazolására, hogy Grúzia Kommunista Pártjának Központi Bizottságát megfosztják attól a jogtól, hogy kérdezzen, hogy javaslatokat tegyen és megvitassa a javaslatokat? Én nem tudok ilyen tényekről. Azt hiszem, hogy Maharadze elvtárs a Központi Bizottság elé fogja terjeszteni az idevonatkozó anyagot, ha egyáltalában van ilyen anyaga.

A harmadik kérdés: meg lehet-e tűrni a Grúziában meghonosodott rendszert?

Sajnos, a kérdés nem konkrét. Milyen rendszerről van szó? Ha arról van szó, hogy a grúziai Szovjethatalom az utóbbi időben kiűzi fészkükből a nemeseket, valamint a mensevikeket és ellenforradalmárokat, ha erről a rendszerről van szó, akkor ki kell jelentenem, hogy ez a rendszer nem is rossz. Ez a mi szovjet rendszerünk. Ha pedig arról van szó, hogy a kaukázusontúli határterületi bizottság Grúzia Kommunista Pártjának fejlődése szempontjából lehetetlen viszonyokat teremtett, akkor ki kell jelentenem, hogy én nem tudok ilyen tényekről. Grúzia Központi Bizottsága, melyet Grúzia Kommunista Pártjának legutóbbi kongresszusán 110 szavazattal 18 ellenében választottak meg, nem vetett fel előttünk ilyen kérdéseket. Ez a Központi Bizottság teljes egyetértésben dolgozik pártunk Kaukázusontúli Határterületi Bizottságával. Ha van egy kis csoport vagy áramlat, szóval, ha vannak párttagok, akik nincsenek megelégedve a párt rendszerével, akkor a Központi Bizottság elé kell terjeszteni az idevonatkozó anyagot. Már két bizottság is járt Grúziában — az egyik Dzerzsinszkij bizottsága, a másik Kamenyev és Kujbisev bizottsága —, hogy megvizsgálják a panaszokat. Ha kell, küldhetünk harmadik bizottságot is.

Ezzel be is fejezem a Központi Bizottság egyévi szervezési gyakorlatával kapcsolatos zárószavam első részét.

Áttérek zárszóm második részére, azokra a szervezeti javaslatokra, melyeket a Központi Bizottság megvitatás végett a kongresszus elé terjesztett. Úgy tudom, hogy egy szónok sem bírálta a Központi Bizottság javaslatait. Ez szerintem azt jelenti, hogy Önök teljesen egyetértenek a Központi Bizottság javaslataival, amelyeket önök elé terjesztettünk. Mégis úgy gondolom, néhány módosítást kell tennem, hogy lendítsek a dolgon. Ezeket a módosításokat a szervezeti szekció elé fogom terjeszteni, melyet a Központi Bizottság ajánlatára fogunk alakítani, s amelynek munkáját pártvonalon Molotov elvtárs, szovjet vonalon pedig Dzerzsinszkij elvtárs fogja vezetni.

Az első módosítás arról szól, hogy a Központi Bizottság póttagjainak számát ötről legalább tizenötre kell emelni.

A második módosítás arra vonatkozik, hogy a vezetőszervekben és az alsó szervekben egyaránt különös figyelmet kell fordítani a káderosztályokra, a nyilvántartás és elosztás szerveinek megerősítésére és kibővítésére, mert ezeknek a szerveknek ma óriási, elsőrendű fontosságuk van, mert ez a legreálisabb eszköz arra, hogy a párt kezében fusson össze a gazdasági és szovjet apparátus minden szála.

A harmadik módosítás arra vonatkozik, hogy a kongresszus hagyja jóvá a Központi Bizottság mellett működő kerületi titkári iskola létesítésére vonatkozó javaslatot azzal, hogy az év végén a kormányzósági bizottságok 200—300, kerületi méretekben dolgozó titkárral rendelkezzenek.

A negyedik módosítás a sajtóra vonatkozik. Nem kívánok konkrét javaslatot tenni, csak szeretném felhívni a kongresszus különös figyelmét arra, hogy a sajtót a kellő színvonalra kell emelni. A sajtó fejlődik, sokat fejlődött, de mégsem olyan mértékben, mint kellene. A sajtónak óráról-órára, percről-percre fejlődnie kell — a sajtó pártunk legélesebb és legerősebb fegyvere.

Befejezésül néhány szót a mostani kongresszusról. Elvtársak! Ki kell jelentenem, hogy már rég nem láttam ilyen egységes, egy eszmében összeforrt kongresszust. Sajnálom, hogy nincs itt Lenin elvtárs. Ha itt volna, azt mondhatná: „25 évig szerető gonddal neveltem a pártot és naggyá, erőssé neveltem”. (Hosszantartó taps.)

3. Előadói beszéd a nemzeti mozzanatokról a párt- és államépítésben
Április 23

Elvtársak! Az Októberi Forradalom óta immár harmadszor tárgyaljuk a nemzeti kérdést: először a VIII. kongresszuson, másodszor a X. kongresszuson tárgyaltuk és harmadszor most tárgyaljuk a XII. kongresszuson. Vajon nem annak a jele ez, hogy a nemzeti kérdésre vonatkozó nézeteink bizonyos elvi változáson mentek keresztül? Nem, elvi álláspontunk a nemzeti kérdésben most is ugyanaz, mint Október előtt és Október után. De a X. kongresszus óta megváltozott a nemzetközi helyzet abban a tekintetben, hogy növekedett a forradalom nehéztartalékainak: a Kelet országainak a súlya. Ez az első változás. Másodszor, a X. kongresszus óta pártunk belső helyzete az új gazdasági politikával kapcsolatban, bizonyos tekintetben szintén megváltozott. Ezeket az új tényezőket számításba kell vennünk, le kell vonnunk belőlük a következtetéseket. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a XII. kongresszuson, új módon tesszük fel a nemzeti kérdést.

A nemzeti kérdés nemzetközi jelentősége. Elvtársak, önök tudják, hogy mi, mint szovjet föderáció, a történelem akaratából ma a világforradalom: élcsapata vagyunk. Önök tudják, hogy mi törtük át először a kapitalista frontot és a sors akaratából megelőztünk mindenkit. Önök tudják, hogy már Varsóig nyomultunk előre, de azután visszavonultunk és elsáncoltuk magunkat azokban az állásokban, melyeket a legszilárdabbaknak tartottunk. Ez az az időpont, amikor áttértünk az új gazdasági politikára, ettől az időponttól kezdve számolnunk kellett a nemzetközi forradalmi mozgalom ütemének lassulásával, ettől az időponttól kezdve már nem támadó, hanem védelmi politikát folytattunk. Az után, hogy Varsó előtt kudarcot vallottunk (nem titkoljuk az igazságot), nem nyomulhattunk előre, mert könnyen elszakadhattunk volna a hátországtól, amely nálunk paraszti hátország, és, végül, nagyon messze magunk mögött hagytuk volna a sors akaratából adott forradalmi tartalékokat, nyugati és keleti tartalékainkat. Ezért hajtottunk végre fordulatot az országon belül a „nep” felé, az országon kívül az előnyomulás meglassítása irányában, mert úgy döntöttünk, hogy pihenni kell, be kell gyógyítani sebeinket, az élcsapat, a proletariátus sebeit, kapcsolatot kell teremteni a paraszti hátországgal, tovább kell folytatni a munkát a tőlünk elmaradt tartalékok között — nyugati tartalékaink és keleti, nehéztartalékaink között, melyek a világkapitalizmus fő hátországát alkotják. A nemzeti kérdés tárgyalásánál éppen ezekről a tartalékokról, a –nehéz tartalékokról van szó, amelyek egyszersmind a világimperializmus hátországát alkotják.

Vagy — vagy: vagy felrázzuk, forradalmasítjuk az imperializmus messze nyúló hátországát — a keleti gyarmati és félgyarmati országokat és ezzel meggyorsítjuk az imperializmus bukását, vagy pedig elhibázzuk itt a dolgot s ezzel megszilárdítjuk az imperializmust, gyengítjük mozgalmunk erejét. Ez itt a kérdés.

Egész Kelet úgy tekint a mi Köztársasági Szövetségünkre, mint kísérleti mezőre. Vagy helyesen oldjuk meg a nemzeti kérdést gyakorlatilag Szövetségünk keretei között, s itt, e Szövetség keretein belül megteremtjük a népek valóban testvéri viszonyát, valóságos együttműködését — s akkor az egész Kelet föderációnkban fogja látni saját felszabadulásának zászlaját, élcsapatát, amelynek nyomdokain kell haladnia neki is, s ez lesz a világimperializmus összeomlásának kezdete. Vagy pedig hibát követünk el e téren, aláássuk a régebben elnyomott népeknek Oroszország proletariátusába vetett bizalmát, megfosztjuk a Köztársaságok Szövetségét a Keletre gyakorolt vonzóerejétől — és akkor győz az imperializmus, mi leszünk a vesztesek.

Ez a nemzeti kérdés nemzetközi jelentősége.

A nemzeti kérdés a belső helyzet szempontjából is jelentős ránk nézve, mégpedig nemcsak azért, mert a volt uralkodó nemzet mintegy 75 millió, a többi nemzet pedig 65 millió lelket számlál (ami bizony nem kevés), és nemcsak azért, mert a régebben elnyomott nemzetiségek a gazdasági fejlődés szempontjából legszükségesebb és a katonai stratégia szempontjából legfontosabb vidékeken laknak, hanem elsősorban azért, mert az utóbbi két év alatt bevezettük az úgynevezett ,,nep”-et és ezzel kapcsolatban fejlődni, erősödni kezdett a nagyorosz nacionalizmus, megszületett a szmenovehijmus eszméje, kísért az a szándék, hogy békés úton érjék el azt, amit Gyenyikinnek nem sikerült elérnie, vagyis, hogy megteremtsék az úgynevezett „egységeset és oszthatatlant”.

Így tehát a „nep”-pel kapcsolatban belső életünkben új erő jön létre — a nagyorosz sovinizmus, amely ott fészkel intézményeinkben, amely nemcsak szovjet, hanem pártintézményeinkbe is behatol, ott kísért föderációnk minden zugában, s ha ezt az új erőt nem verjük vissza erélyesen, ha nem vágjuk el gyökerében — pedig a „nep” viszonyai között buján tenyészik —, akkor könnyen megtörténhet, hogy a volt uralkodó nemzet proletariátusa és a régebben elnyomott nemzetek parasztsága között szakadás áll be, ami a proletariátus diktatúrájának aláásását fogja jelenteni.

De a „nep” nemcsak a nagyorosz, hanem a helyi sovinizmust is tenyészti, különösen azokban a köztársaságokban, amelyekben több nemzetiség él. Grúziára, Azerbajdzsánra, Buharára, részben Turkesztánra gondolok, ahol több nemzetiség él, amelyeknek haladó elemei — úgy lehet — hamarosan versengeni fognak az elsőségért. Ez, a helyi sovinizmus, erejét tekintve, természetesen nem olyan veszélyes, mint a nagyorosz sovinizmus. De mégis veszélyes, mert azzal fenyeget, hogy egyes köztársaságokat a nemzeti viszálykodás színterévé tesz, lazítja ott az internacionalizmus kötelékeit.

Ezek azok a nemzetközi és belső természetű mozzanatok, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a nemzeti kérdés általában, de különösen ma, fontos, elsőrendű jelentőségű kérdés. Mi a nemzeti kérdés osztálylényege? A nemzeti kérdés osztálylényege a mai szovjet fejlődés viszonyai között az, hogy helyesen rendezzük a volt uralkodó nemzet proletariátusának és a régebben elnyomott nemzetiségek parasztságának kölcsönös viszonyát. Itt a munkás-paraszt összefogás kérdését a kelleténél is bővebben megvitatták, de ebben a vitában, amely Kamenyev, Kalinin, Szokolnyikov, Rikov, Trockij beszéde alapján indult meg, főleg az orosz proletariátus és az orosz paraszt kölcsönös viszonyát tartották szem előtt. A nemzeti kérdés terén sokkal bonyolultabb helyzettel állunk szemben. Itt arról van szó, hogy helyes kölcsönös viszonyt kell teremteni a volt uralkodó nemzet proletariátusa, egész föderációnk proletariátusának legkulturáltabb rétege és a parasztság, főleg a régebben elnyomott nemzetiségek parasztsága között. Ez a nemzeti kérdés osztálylényege. Ha majd a proletariátusnak sikerül a másnemzetiségű parasztsággal olyan viszonyt teremtenie, amely el tudja oszlatni annak a bizalmatlanságnak minden maradványát, melyet a cárizmus évtizedes politikája nevelt és oltott ebbe a parasztságba minden iránt, ami orosz, ha majd az orosz proletariátusnak ezen túlmenően sikerül elérnie, hogy nemcsak a proletariátus és az orosz parasztság, hanem a proletariátus és a régebben elnyomott nemzetiségek parasztsága is kölcsönösen és teljesen megértik egymást, megbíznak egymásban, szövetségre lépnek egymással, akkor megoldottuk a feladatot. Ehhez az szükséges, hogy a proletariátus hatalma éppolyan szívügye legyen a másnemzetiségű parasztságnak, mint az orosz parasztságnak. Ahhoz, hogy a Szovjethatalom a másnemzetiségű parasztságnak is szívügye legyen, elengedhetetlen, hogy ez a hatalom érthető legyen e parasztság számára, hogy a Szovjethatalom e parasztság anyanyelvén működjék, hogy az iskolákban és a hatalmi szervekben olyan helyi emberek legyenek, akik ismerik a nem-orosz nemzetiségek nyelvét, erkölcseit, szokásait, életmódját. Csakis akkor és csakis annyiban lesz a Szovjethatalom, mely a legutóbbi időkig orosz hatalom volt, nemcsak orosz, hanem nemzetközi hatalom is, csakis akkor lesz a Szovjethatalom a régebben elnyomott nemzetiségek parasztjainak szívügye, ha e köztársaságok intézményei és hatalmi szervei a helyi lakosság anyanyelvén szólalnak meg és kezdenek működni.

Ez a nemzeti kérdésnek általában egyik talpköve, és különösen a szovjet viszonyok között.

Mi a nemzeti kérdés megoldásának jellegzetes vonása most, 1923-ban? Milyen formát öltöttek a nemzeti vonalon megoldásra váró kérdések 1923-ban? A föderációnkban élő népek közötti gazdasági, katonai, politikai együttműködés megvalósításának formáját. A nemzetek kölcsönös viszonyára gondolok. A nemzeti kérdés, melynek alapja az a feladat, hogy meg kell teremteni a volt uralkodó nemzet proletariátusának és a másnemzetiségű parasztságnak helyes kölcsönös viszonyát, ma abban a különleges formában jelenik meg, hogy meg kell teremteni a régebben egymástól elszakított és most egységes államban egyesülő népek együttműködését és testvéri együttélését.

Ez a nemzeti kérdés lényege abban a formában, amelyet 1923-ban öltött.

Ennek az állami egyesülésnek konkrét formája a Köztársaságok Szövetsége, amelyről a múlt év végén tartott Szovjetkongresszuson beszéltünk és amelyet akkor megteremtettünk.

Ennek a Szövetségnek az önkéntesség és a szövetségi tagok jogegyenlősége az alapja. Önkéntesség és egyenlőség az alapja azért, mert nemzeti programunk kiindulópontja a nemzetek önálló állami létre való joga, az, amit korábban önrendelkezési jognak neveztünk. Ebből kiindulva félreérthetetlenül ki kell jelentenünk, hogy a népek szövetsége, a népek egységes államban való egyesülése csakis akkor lehet maradandó, ha annak alapja a teljes önkéntesség, ha az egyesülést maguk a népek akarják. A Szövetség másik alapja a Szövetséghez tartozó népek jogegyenlősége. Ez érthető. Nem a tényleges egyenlőségről beszélek — erre még rátérek —, mert az előrehaladt és az elmaradt nemzetek közötti tényleges egyenlőség megteremtése nagyon bonyolult, nagyon nehéz feladat, melynek megoldásához évek kellenek. Most a jogi egyenlőségről beszélek. A jogi egyenlőség abban nyilvánul meg, hogy minden köztársaság, az adott esetben a Szövetséghez tartozó mind a négy köztársaság: a Kaukázusontúl, Belorusszia, Ukrajna és az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság egyenlő mértékben élvezi a Szövetség előnyeit és ugyanakkor a Szövetség javára egyenlő mértékben lemond bizonyos függetlenségi jogairól. Ha az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságnak, Ukrajnának, Belorussziának, a Kaukázusontúli Köztársaságnak nem lesz külügyi népbiztossága, világos, hogy amikor ezek a külügyi népbiztosságok megszűnnek és a Köztársaságok Szövetségében közös külügyi népbiztosság alakul, akkor ezzel e köztársaságok korábbi függetlensége bizonyos mértékben korlátozódik, de egyenlően korlátozódik a Szövetséghez tartozó minden köztársaságban. Világos, hogy ha ezeknek a köztársaságoknak azelőtt külkereskedelmi népbiztosságuk volt, most pedig az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban és a többi köztársaságban megszüntetik ezeket a külkereskedelmi népbiztosságokat, hogy közös külkereskedelmi népbiztosságot létesítsenek a Köztársaságok Szövetségében, akkor ezzel is bizonyos mértékben korlátozódik a korábbi függetlenség, amely azelőtt teljes volt, most pedig szűkül a közös Szövetség javára stb. stb. Egyesek skolasztikusok módjára ezt kérdezik: vajon az egyesülés után függetlenek maradnak-e a köztársaságok? Ez tisztán skolasztikus kérdés. Függetlenségük korlátozódik, mert minden egyesülés az egyesülők korábbi jogainak korlátozását jelenti. De minden egyes köztársaság függetlenségének legfőbb elemei feltétlenül megmaradnak, már csak azért is, mert minden köztársaságnak joga van ahhoz, hogy egyoldalú elhatározással kilépjen a Szövetségből.

Így tehát a nemzeti kérdés konkrét formája a mi viszonyaink között a jelen pillanatban a népek gazdasági, külpolitikai és katonai együttműködésének kérdésében csúcsosodott ki. Ezeket a köztársaságokat gazdasági, külpolitikai és katonai vonalon egységes szövetségben, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében kell egyesítenünk. Ma ez a nemzeti kérdés konkrét formája.

De könnyebb beszélni a dologról, mint azt megcsinálni. Mai helyzetünkben ugyanis nemcsak olyan tényezőkkel kell számolnunk, amelyek elősegítik a népek egy államban való egyesülését, hanem az egyesülést gátló tényezőkkel is.

Az elősegítő tényezőket már ismerjük: ezek közé tartozik mindenekelőtt a népek gazdasági közeledése, valamelyes munkamegosztás a népek között, mely már a Szovjethatalom előtt is megvolt s melyet a Szovjethatalom továbbfejlesztett — ez a Köztársaságok Szövetségében való egyesülésnek fő tényezője. Az egyesülést előmozdító második tényező a Szovjethatalom természete. Ez érthető is. A Szovjethatalom a munkások hatalma, a proletariátus diktatúrája, amely már természeténél fogva hajlamossá teszi a Szövetséghez tartozó köztársaságok és népek dolgozó elemeit arra, hogy baráti viszonyban éljenek egymással. Ez érthető. Végül, az egyesülést előmozdító harmadik tényező az imperialista gyűrű, az a környezet, amelynek viszonyai között a Köztársaságok Szövetségének működnie kell.

Vannak azonban olyan tényezők is, amelyek gátolják, hátráltatják az egyesülést. Az a fő erő, amely hátráltatja a köztársaságok egységes szövetségben való egyesülését, ez a „nep” viszonyai között növekedő erő, mint mondottam — a nagyorosz sovinizmus. Egyáltalán nem véletlen, elvtársak, hogy a szmenovehistáknak sok híve van a szovjet hivatalnokok körében. Ez egyáltalán nem véletlen. Az sem véletlen, hogy a szmenovehista urak dicsérgetik a kommunistákat, a bolsevikokat, gondolván: csak beszéljetek a bolsevizmusról, amennyi tetszik, csak fecsegjetek internacionalista törekvéseitekről, amennyi jól esik, mi azonban tudjuk, hogy azt, amit Gyenyikinnek nem sikerült megcsinálni, azt ti megvalósítjátok, hogy ti, bolsevikok, feltámasztottátok, vagy mindenesetre feltámasztjátok Nagyoroszország eszméjét. Mindez nem véletlen. Az sem véletlen, hogy még egyes pártintézményeinkbe is behatolt ez az eszme. Tanúja voltam annak, hogy a februári plénumon, ahol először tűztük napirendre a második kamara kérdését, a Központi Bizottságban olyan beszédek hangzottak el, amelyek nem egyeztethetők össze a kommunizmussal, melyeknek semmi közük sincs az internacionalizmushoz. Mindez az idők jele, gyorsan terjedő ragály. Ez nagyon veszélyes, mert a „nep” következményeképpen napról-napra, sőt óráról-órára nő a nagyhatalmi sovinizmus, mely arra törekszik, hogy mindent eltöröljön, ami nem-orosz, hogy az orosz eszme köré összpontosítsa a kormányzás minden szálát és elnyomja a nem-oroszt. A legnagyobb veszély az, hogy az ilyen politika mellett igen könnyen elveszthetjük a régebben elnyomott népeknek az orosz proletárok iránti bizalmát, mely az Októberi napokban született meg, amikor az orosz proletárok megdöntötték a földbirtokosokat, az orosz tőkéseket, amikor Oroszországban széttörték a nemzeti elnyomás igáját, amikor Perzsiából, Mongóliából kivonták a csapatokat, kihirdették Finnország, Örményország függetlenségét és a nemzeti kérdést általában egészen új alapokra helyezték. Ezt a bizalmat, amelyet akkor megszereztünk, az utolsó csöppig elveszíthetjük, ha nem fegyverkezünk fel valamennyien ez ellen az új — ismétlem — nagyorosz sovinizmus ellen, amely támad, terjed, beszüremlik az emberek minden érzékébe és lassanként szétzülleszti funkcionáriusainkat. Ezt a veszélyt, elvtársak, mindenáron le kell gyűrni. Máskülönben annak nézünk elébe, hogy elvesztjük a korábban elnyomott népek munkásainak és parasztjainak bizalmát, hogy szakadás áll be e népek és az orosz proletariátus között, s akkor az a veszély fenyeget, hogy rést engedünk ütni diktatúránk rendszerén.

Ne feledjék el, elvtársak, hogy ha kibontott zászlóval mentünk Kerenszkij ellen és megdöntöttük az Ideiglenes Kormányt, ezt egyebek közt azért tudtuk megtenni, mert bíztak bennünk az elnyomott népek, amelyek az orosz proletároktól várták felszabadulásukat. Ne feledkezzenek meg az olyan tartalékokról, mint az elnyomott népek, amelyek hallgatnak, de hallgatásukkal nyomást fejtenek ki és sok mindent eldöntenek. Ez gyakran nem érezhető, de ők, ezek a népek élnek, itt vannak és nem szabad róluk megfeledkezni. Ne feledjék el, hogy ha Kolcsak, Gyenyikin, Vrangel és Jugyenics hátában nem lettek volna az úgynevezett „idegen törzsek”, ha nem lettek volna ott a régebben elnyomott népek, amelyek azzal, hogy hallgatólag rokonszenveztek az orosz proletárokkal, aláásták e tábornokok hátországát — igen, elvtársak, ez fejlődésünk külön tényezője: a hallgatag rokonszenv, melyet senki sem lát és senki sem hall, de amely eldönt mindent — mondom, ha nem élveztük volna e népek rokonszenvét, akkor nem vertünk volna ki egyetlen tábornokot sem. Mialatt támadtuk őket, hátországukban bomlás kezdődött. Miért? Azért, mert ezek a tábornokok a gyarmatosító kozák elemekre támaszkodtak, az elnyomott népeket további elnyomatásuk veszélyével fenyegették, s ezért az elnyomott népek kénytelenek voltak karjainkba vetni magukat, a mi karjainkba, akik kibontottuk az elnyomott népek felszabadításának zászlaját. Ez döntötte el a tábornokok sorsát, ezek azok a tényezők, melyeket csapataink sikerei elhomályosítanak ugyan, de végeredményben ezek döntöttek el mindent. Ezt nem szabad elfelejteni. Ezért kötelességünk élesen szembeszállni az új soviniszta hangulattal, fel kell venni ellene a harcot, és ki kell pellengérezni azokat az intézményeinkben dolgozó hivatalnokokat és azokat a párttagokat, akik megfeledkeznek Október vívmányáról, a régebben elnyomott népek bizalmáról, amelyet meg kell becsülnünk.

Meg kell érteni, hogy ha ez az erő, a nagyorosz sovinizmus, buján kivirágzik és elterjed mint a ragály — akkor vége a régebben elnyomott népek bizalmának, nem fogunk együttműködni egységes szövetségben és nem fog létezni a Köztársaságok Szövetsége sem.

Ez az első és legveszélyesebb tényező, amely gátolja a népek és köztársaságok egységes szövetségben való egyesülését.

A második tényező, elvtársak, amely szintén akadálya annak, hogy a régebben elnyomott népek az orosz proletariátus körül egyesüljenek — ez a nemzetek tényleges egyenlőtlensége, melyet a cárizmus időszakából örököltünk.

A jogegyenlőséget kihirdettük és meg is valósítjuk, de a jogegyenlőség, mely persze a szovjet köztársaságok fejlődésének történetében igen nagy jelentőségű, még korántsem tényleges egyenlőség. Föderációnkban a törvény értelmében minden elmaradt nemzetiségnek és minden népnek annyi joga van, mint minden más, előrehaladt nemzetnek. De ott a baj, hogy egyes nemzetiségeknek nincsenek saját proletárjaik, ezek a nemzetiségek nem mentek át az ipari fejlődésen, sőt még meg sem kezdték azt, kulturális tekintetben roppantul elmaradtak és teljesen képtelenek arra, hogy a forradalomtól kapott jogaikkal élhessenek. Ez, elvtársak, fontosabb kérdés, mint az iskolák kérdése. Egyes elvtársaink azt hiszik, hogy ha homloktérbe állítják az iskolák és a nyelv kérdését, ezzel már meg lehet oldani mindent. Ez nem így van, elvtársak, iskolákkal itt nem sokra megyünk, ezek az iskolák fejlődnek, a nyelv is fejlődik, de a tényleges egyenlőtlenség, minden elégedetlenkedés, minden súrlódás alapja megmarad. Itt iskolákkal és anyanyelvvel még nem teljesítettük kötelességünket — valóságos, rendszeres, őszinte, igazi proletársegítséget kell nyújtanunk a kulturális és gazdasági tekintetben elmaradt nemzetiségek dolgozó tömegeinek. Feltétlenül szükséges, hogy, az iskolák és a nyelv fejlesztésén kívül, az oroszországi proletariátus minden intézkedést megtegyen, hogy a végvidékeken, a kulturális tekintetben elmaradt köztársaságokban — amelyek nem saját hibájukból maradtak el, hanem azért, mert azelőtt nyersanyagforrásoknak tekintették őket, — feltétlenül szükséges, hogy ezekben a köztársaságokban ipari gócok létesüljenek. Ebben az irányban már történtek egyes kísérletek. Grúzia egy gyárat kapott Moszkvából, amely — úgy lehet — hamarosan dolgozni kezd. Buhara átvett egy gyárat és átvehetne négyet. Turkesztán is átvesz egy nagy gyárat és így minden jel arra mutat, hogy ezek a gazdasági tekintetben elmaradt, proletariátussal nem rendelkező köztársaságok az orosz proletariátus segítségével megteremtik saját ipari gócaikat, s ha ezek nem is nagyok, kialakulnak bennük a helyi proletárok csoportjai, amelyek összekötő hídul szolgálhatnak az orosz proletárok és parasztok s e köztársaságok dolgozó tömegei között. Ezen a téren sok komoly tennivalónk van, itt pusztán iskolákkal nem lehet elütni a dolgot.

Van azonban még egy harmadik tényező is, amely gátolja a köztársaságok egységes szövetségben való egyesülését — ez az egyes köztársaságokban észlelhető nacionalizmus. A „nep” nemcsak az orosz, hanem a nem-orosz lakosságra is kihat. A „nep” nemcsak Közép-Oroszországban, hanem az egyes köztársaságokban is fejleszti a magánkereskedelmet és a magánipart. Éppen ez a „nep„ és a vele összefüggő magántőke táplálja, tenyészti a grúz, azerbajdzsán, uzbek stb. nacionalizmust. Persze, ha nem volna nagyorosz sovinizmus, amely támad, mert erős, mert azelőtt is erős volt és amelynek megmaradt a gyakorlottsága abban, hogy elnyomjon, lealacsonyítson, — ha nem volna nagyorosz sovinizmus, akkor talán egészen minimális — hogy úgy mondjuk —, miniatűr formában létezne a helyi sovinizmus is, mint válasz a nagyorosz sovinizmusra, mert az oroszellenes nacionalizmus végső soron védekező forma, amolyan torz formája a nagyorosz nacionalizmus, a nagyorosz sovinizmus elleni védekezésnek. Ha ez a nacionalizmus csak védekező jellegű volna, akkor nem is volna érdemes sokat beszélni róla. Minden erőnket, minden harcunkat a nagyorosz sovinizmus ellen lehetne összpontosítani abban a reményben, hogy ha leterítjük ezt az erős ellenséget, egyúttal leterítettük az oroszellenes nacionalizmust is, mert — ismétlem — ez a nacionalizmus végeredményben visszahatás, válasz a nagyorosz nacionalizmusra, bizonyos védekezés a nagyorosz nacionalizmussal szemben. Igen, ez így volna, ha a helyi oroszellenes nacionalizmus nem menne tovább a nagyorosz nacionalizmusra való visszahatásnál. Az a baj azonban, hogy ez a védekező nacionalizmus egyes köztársaságokban támadó nacionalizmussá fajul.

Nézzük Grúziát. Ott a lakosságnak több mint 30 százaléka nem grúz nemzetiségű. Vannak közöttük örmények, abházok, adzsarok, oszétok, tatárok. A grúzok vezetnek. A grúz kommunisták egy részében az az eszme támadt és fejlődik, hogy nem igen kell törődni ezekkel a kis nemzetiségekkel: hiszen kevésbé kulturáltak, kevésbé fejlettek, tehát nem is kell rájuk tekintettel lenni. Ez sovinizmus, káros és veszélyes sovinizmus, mert a kis grúz köztársaságot viszálykodás színterévé teheti. Egyébként — máris azzá tette.

Azerbajdzsán. A legnagyobb nemzetiség az azerbajdzsán, de vannak ott örmények is. Az azerbajdzsánok egy részében szintén megvan az a tendencia, olykor nagyon is nyílt tendencia, hogy mi — úgymond — tősgyökeres azerbajdzsánok vagyunk, azok pedig, az örmények, csak jövevények, nem lehetne-e tehát ez okból kissé háttérbe szorítani őket, nem lehetne-e mellőzni az érdekeiket? Ez szintén sovinizmus. Ez aláássa a nemzetiségek egyenlőségét, mely a Szovjethatalom alapja.

Buhara. Buharában három nemzetiség van: uzbekok — ez a legnagyobb nemzetiség, turkmenok — ezek a buharai sovinizmus szempontjából „kevésbé fontosak”, és kirgizek. Ezek kevesen vannak és szintén „kevésbé fontosak”.

Horezmben hasonló a helyzet. Itt turkmenok és uzbekok vannak. Az uzbek a „fontos”, a turkmen a „kevésbé fontos” nemzetiség.

Mindez konfliktusokra, a Szovjethatalom gyengülésére vezet. Ezt a helyi soviniszta tendenciát is gyökerében kell elvágni. Természetesen, a nagyorosz sovinizmushoz képest, mely a nemzeti kérdés általános rendszerének háromnegyed része, a helyi sovinizmus nem olyan fontos, de a helyi munka, a helyi emberek szempontjából, maguknak a nemzeti köztársaságoknak békés fejlődése szempontjából, ez a sovinizmus elsőrendű jelentőségű.

Ez a sovinizmus olykor nagyon érdekes fejlődésen kezd átmenni. A Kaukázusontúlra gondolok. Önök tudják, hogy a Kaukázusontúl három köztársaságból áll, amelyek területén tíz nemzetiség él. A Kaukázusontúl már régidők óta mészárlások és viszályok színtere, majd a mensevizmus és a dasnak uralom alatt háborúk színtere volt. Önök hallottak a grúz-örmény háborúról. Tudnak az Azerbajdzsánban 1905 elején és végén véghezvitt mészárlásról is. Fölsorolhatok számos vidéket, ahol az örmény többség a tatárokból álló többi népességet lemészárolta — például Zangezurban. Vagy itt van Nahicsevani. Ott a tatárok voltak többségben és egy szálig lemészárolták az örményeket. Ez éppen akkor történt, amikor Örményország és Grúzia felszabadult az imperializmus igája alól. (Közbeszólás: „A maguk módján oldották meg a nemzeti kérdést.”) Ez természetesen szintén bizonyos formája a nemzeti kérdés megoldásának. De ez nem szovjet megoldási forma. Ehhez a kölcsönös nemzeti ellenségeskedéshez az orosz munkásoknak természetesen semmi közük sincs, mert tatárok és örmények harcolnak egymás ellen, oroszok nélkül. Íme, ezért van szükség a Kaukázusontúl egy külön szervre, amely a nemzetiségek kölcsönös viszonyát szabályozhatná.

Bátran mondhatjuk, hogy a volt uralkodó nemzet proletariátusának és az összes többi nemzetiségek dolgozóinak kölcsönös viszonya a nemzeti kérdésnek háromnegyed része. De a nemzeti kérdés egynegyed része maguknak a régebben elnyomott nemzetiségeknek kölcsönös viszonyára vonatkozik.

Nos, ha a Szovjethatalom a kölcsönös bizalmatlanság e légkörében a Kaukázusontúl nem tudta volna megteremteni a nemzeti béke szervét, mely a súrlódásokat és összeütközéseket ki tudj a küszöbölni, akkor visszatértünk volna a cárizmus korába, vagy a dasnakok, musszavatisták, mensevikek korába, mikor az emberek egymás fejére gyújtották a házat és gyilkolták egymást. Ez az oka annak, hogy a Központi Bizottság háromszor is megerősítette, hogy a Kaukázusontúli Föderációt, mint a nemzeti béke szervét, fenn kell tartani.

Volt nálunk és még ma is van a grúz kommunistáknak egy csoportja, amely nem ellenzi, hogy Grúzia a Köztársaságok Szövetségével egyesüljön, de ellenzi azt, hogy ez az egyesülés a Kaukázusontúli Föderáción keresztül történjék. Lám, ők közelebb akarnak kerülni a Szövetséghez, de — úgymond — nincs szükség közöttünk, grúzok és a Köztársaságok Szövetsége között olyan válaszfalra, mint a Kaukázusontúli Föderáció, nem kell ez a föderáció. Ez így nagyon forradalmian hangzik.

De mi rejlik valójában e mögött? Először, ezek a kijelentések azt bizonyítják, hogy Grúziában a nemzeti kérdés terén az oroszokhoz való viszony alárendelt jelentőségű, mert ezeknek az elhajló elvtársaknak (így nevezik őket) semmi kifogásuk az ellen, hogy Grúzia közvetlenül egyesüljön a Szövetséggel, vagyis nem félnek a nagyorosz sovinizmustól, azt gondolván, hogy a nagyorosz sovinizmus így vagy amúgy mégiscsak megtört, vagy már nincs döntő jelentősége. Nyilván jobban félnek a Kaukázusontúli Föderációtól. Miért? Miért kell a Kaukázusontúl élő három legnagyobb népnek, amelyek annyi ideig verekedtek egymással, mészárolták egymást és hadakoztak egymás ellen — miért kell e népeknek elszakítaniok a föderáció kötelékeit, éppen most, amikor végre a Szovjethatalom föderáció formájában a testvéri szövetség kötelékeivel fűzi őket össze, amikor ez a föderáció már ízes gyümölcsöt termett? Mi ennek az oka, elvtársak?

A kérdés nyitja abban rejlik, hogy a Kaukázusontúli Föderáció megfosztja Grúziát attól a kiváltságos helyzetétől, amelyet földrajzi fekvésénél fogva elfoglalhatna. Ítéljenek önök maguk. Grúziának saját kikötője van: Batum, amelyen át Nyugat felől jönnek az áruk. Grúziának olyan vasúti csomópontja van, mint Tiflisz, melyet nem kerülhetnek meg az örmények és nem kerülhet meg Azerbajdzsán sem, mely Batumból kapja áruit. Ha Grúzia külön köztársaság lenne, ha nem lenne tagja a Kaukázusontúli Föderációnak, egy szép napon „ártatlan” ultimátumot küldhetne Örményországnak, amely nem tud meglenni Tiflisz nélkül, és Azerbajdzsánnak, amely nem lehet meg Batum nélkül. Ebből Grúzia persze némi hasznot húzhatna. Nem véletlen, hogy a határ elzárásáról szóló közismert hajmeresztő rendeletet éppen Grúziában hozták. Ezért most Szerebrjakovot okolják. Tegyük fel, hogy ő a hibás. De ez a rendelet mégiscsak Grúziában született, és nem Azerbajdzsánban vagy Örményországban.

Azonkívül itt még egy másik ok is közrejátszik. Tifliszben, Grúzia fővárosában, legfeljebb 30 százalék a grúz, legalább 35 százalék az örmény, azután következik a többi nemzetiség. Ez Grúzia fővárosa. Ha Grúzia külön köztársaság lenne, akkor bizonyos áttelepítéseket lehetne végrehajtani, például az örményeket ki lehetne telepíteni Tifliszből. Hiszen Grúziában már ki is adtak egy rendeletet Tiflisz lakosságának „szabályozásáról”, amelyről Maharadze elvtárs azt mondotta, hogy az nem irányul az örmények ellen. A lakosságot oly módon akarták elosztani, hogy Tifliszben évről-évre kevesebb lett volna az örmény, mint a grúz — így szándékoztak Tifliszt igazi grúz fővárossá tenni. Elismerem, hogy ezt a kitelepítési rendeletet hatályon kívül helyezték. De még akkor is nagyon sok lehetőség maradt a kezükben, sok olyan rugalmas forma — például a város, „tehermentesítése” —, amelyek segítségével elérhetnék — megőrizve az internacionalizmus látszatát —, hogy Tifliszben az örmények kisebbséggé váljanak.

Tehát egyrészt a földrajzi helyzetből eredő előnyök, melyeket a grúz elhajlók nem akarnak elveszíteni, és másrészt a grúzok hátrányos helyzete magában Tifliszben, ahol a grúz kevesebb, mint az örmény — ezek azok az okok, amelyek elhajlóinkat arra késztetik, hogy a föderáció ellen harcoljanak. A mensevikek az örményeket és tatárokat egyszerűen kitelepítették Tifliszből. Most azonban, a Szovjethatalom alatt nem szabad kitelepíteni, ezért kell kiválni a föderációból és akkor meglesz a jogi lehetősége annak, hogy önállóan végrehajtsanak olyan műveleteket, amelyekkel teljesen biztosíthatják a grúzok előnyös helyzetének kihasználását Azerbajdzsánnal és Örményországgal szemben. És mindennek az lenne az eredménye, hogy a grúzok a Kaukázusontúl kiváltságos helyzetbe kerülnének. Éppen ebben van a veszély.

Szabad-e olyan helyzetet teremtenünk, hacsak nem akarjuk semmibe venni a kaukázusontúli nemzeti béke követelményeit, hogy a grúzok kiváltságos helyzetben legyenek az Örmény és Azerbajdzsán Köztársasággal szemben? Nem, nem szabad. Ezt nem engedhetjük meg.

Van a nemzetek kormányzásának egy régi, különleges rendszere, amely abban áll, hogy a burzsoá hatalom egyes nemzetiségeket magához édesget, kiváltságokkal ruház fel, más nemzeteket pedig lealacsonyít, nem akar velük bajlódni. Ily módon azzal, hogy az egyik nemzetiséget magához édesgeti, e nemzetiség segítségével elnyomja a többit. Így kormányoztak például Ausztriában. Mindenki emlékszik Beust osztrák miniszter kijelentésére, aki magához hívatta a magyar minisztert és ezt mondotta: „Te kormányozd a te hordáidat, én meg majd elbánok az enyéimmel.” Azaz te csak nyomd és szorítsd magyarországi nemzetiségeidet, én pedig majd megszorítom ausztriai nemzetiségeimet. Te meg én — mi kiváltságos nemzet vagyunk, a többit el kell nyomni.

Ugyanez volt a helyzet a lengyelekkel magában Ausztriában. Az osztrákok magukhoz édesgették a lengyeleket, kiváltságokat adtak nekik, hogy segítsenek az osztrákoknak lengyelországi állásaikat megerősíteni, s ennek fejében módot adtak a lengyeleknek arra, hogy Galíciát fojtogassák.

Ez a különleges, tisztán osztrák rendszer, amely abban áll, hogy kiválasztanak és kiváltságokkal ruháznak fel egyes nemzetiségeket, hogy azután elbánhassanak a többivel, a bürokrácia szempontjából „gazdaságos” kormányzási rendszer, mert csak egy nemzetiséggel kell törődni, — politikai szempontból azonban ez az állam biztos halála, mert aki a nemzetiségek egyenlőségének elvét megsérti és kiváltságokat ad egy nemzetiségnek — az halálra ítélte saját nemzetiségi politikáját.

Ugyanígy kormányozza ma Anglia Indiát. Anglia, hogy a bürokrácia szempontjából könnyebben boldoguljon az indiai nemzetiségekkel és törzsekkel, Indiát Brit-Indiára (240 millió lakossal) és Bennszülöttek Indiájára (72 millió lakossal) osztotta. Milyen alapon? Azon az alapon, hogy Anglia egy nemzetcsoportot el akart különíteni és kiváltságokkal akart felruházni, hogy kényelmesebben kormányozhassa a többi nemzetiséget. Indiában több száz nemzetiség él, és Anglia így döntött: minek bajlódjak ezekkel a nemzetiségekkel, jobb, ha kiválasztok néhány nemzetet, adok nekik valamelyes kiváltságokat és rajtuk keresztül kormányozom a többieket, mert, először, ebben az esetben a többi nemzet elégedetlensége a kiváltságos nemzetek ellen fog irányulni, nem pedig Anglia ellen, és másodszor, olcsóbb, ha csak két-három nemzettel kell „bajlódnom”.

Ez szintén kormányzási rendszer, angol rendszer. Mire vezet ez? Az apparátust „olcsóbbá” teszi — ez igaz. Ez azonban, elvtársak, csak bürokratikus kényelmi szempontból fontos, döntő az, hogy ez a rendszer az indiai angol uralom biztos halálát okozza, ebben a rendszerben elkerülhetetlenül, oly bizonyosan, mint kétszer kettő négy, benne van az angol kormányzat és az angol fennhatóság halála.

Erre a veszélyes útra akarnak terelni bennünket elhajló grúz elvtársaink, amikor, megszegve a párt valamennyi törvényét, a föderáció ellen harcolnak, amikor ki akarnak válni a föderációból, hogy megtarthassák előnyös helyzetüket. Arra az útra akarnak terelni bennünket, hogy az Örmény és Azerbajdzsán Köztársaság rovására kiváltságokat adjunk nekik. Erre az útra nem léphetünk, mert ez biztos halála lenne egész kaukázusi politikánknak és a kaukázusi Szovjethatalomnak.

Nem véletlen, hogy grúziai elvtársaink megérezték ezt a veszélyt. Az örmények és azerbajdzsánok ellen támadásba menő grúz sovinizmus felrázta Grúzia Kommunista Pártját. Teljesen érthető, hogy Grúzia Kommunista Pártja, mely legális működése óta két kongresszust tartott, minden alkalommal egyöntetűen elvetette az elhajló elvtársak álláspontját, mert a mai viszonyok között a Kaukázusontúli Föderáció nélkül nem lehet a Kaukázusban sem a békét megóvni, sem az egyenlőséget megvalósítani. Nem szabad megengedni, hogy az egyik nemzet kiváltságosabb helyzetben legyen, mint a másik. Ezt megérezték elvtársaink. Ez az oka annak, hogy Mdivani csoportja két évi harc után csak maroknyi csoport, melyet a párt magában Grúziában már többször kiebrudalt.

Nem véletlen az sem, hogy Lenin elvtárs annyira sietett és annyira sürgette, hogy haladéktalanul alkossuk meg a föderációt. Nem véletlen az sem, hogy Központi Bizottságunk háromszor is úgy határozott, hogy a Kaukázusontúl föderációra van szükség, melynek saját központi végrehajtó bizottsága és saját végrehajtó hatalma van, amelynek döntései a köztársaságokra kötelezőek. Nem véletlen, hogy Dzerzsinszkij elvtárs bizottsága, úgyszintén Kamenyev és Kujbisev bizottsága is, Moszkvába visszatérve, kijelentette, hogy föderáció nélkül lehetetlen meglenni.

Végül nem véletlen az sem, hogy a „Szocialisztyicseszkij Vesztnyik” berkeihez tartozó mensevikek dicsérik a föderáció ellen küzdő elhajló elvtársainkat, a tenyerükön hordozzák őket: minden zsák megtalálja a maga foltját.

Most áttérek azoknak az eszközöknek, azoknak a módoknak a vizsgálatára, amelyek segítségével le kell küzdenünk az egyesülést akadályozó három fő tényezőt: a nagyorosz sovinizmust, a nemzetek tényleges egyenlőtlenségét és a helyi nacionalizmust, különösen, mikor ez sovinizmusba csap át. Azok közül az eszközök közül, amelyek segítségünkre lehetnek abban, hogy simán és teljesen felszámoljuk a népek közeledését gátló régi örökséget, hármat emelek ki.

Az első eszköz: el kell követni mindent, hogy a köztársaságokban megértsék és szeressék a Szovjethatalmat, hogy Szovjethatalmunk ne csak orosz, hanem nemzetiségközi hatalom is legyen. Ennek érdekében elengedhetetlen, hogy ne csak az iskolák, hanem a párt és a Szovjetek minden intézménye, minden szerve, fokozatosan elnemzetiesedjék, hogy olyan nyelven működjenek, melyet a tömegek megértenek, és olyan körülmények között működjenek, amelyek megfelelnek az illető nép életmódjának. Csakis ezzel a feltétellel lesz módunkban a Szovjethatalmat orosz hatalomból nemzetiségközi hatalommá tenni, amelyet valamennyi köztársaság dolgozó tömegei megértenek és megszeretnek, különösen azok, amelyek gazdasági és kulturális tekintetben elmaradtak.

A második eszköz, amely megkönnyítheti a cárizmustól és a burzsoáziától kapott örökség sima felszámolását: úgy kell összeállítani a Köztársaságok Szövetségének népbiztosságait, hogy legalább a legfőbb nemzetiségek emberei bent legyenek a népbiztosságok vezetőségeiben, vagyis olyan helyzetet kell teremteni, hogy az egyes köztársaságok szükségleteit és igényeit okvetlenül kielégítsék.

A harmadik eszköz: legfelsőbb központi szerveinkben feltétlenül lennie kell egy olyan szervnek, amelynek az a rendeltetése, hogy kivétel nélkül valamennyi köztársaság és nemzetiség szükségleteit és igényeit kifejezze.

Erre az utóbbi eszközre különösen fel akarom hívni az önök figyelmét.

Ha a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságában két egyenjogú kamarát létesíthetnénk, amelyek egyikét a Szövetség Szovjetkongresszusa választaná tekintet nélkül a nemzetiségekre, másikát pedig a köztársaságok és nemzeti területek választanák (egyenlő számú tagot választanának a köztársaságok is és a nemzeti területek is) és ez utóbbit ugyancsak a Szövetség Szovjetkongresszusa erősítené meg, akkor, azt hiszem, legfelsőbb intézményeink nemcsak kivétel nélkül valamennyi dolgozó osztályérdekeit, hanem a tisztán nemzeti szükségleteket is tükröznék. Olyan szervünk lenne, amely tükrözné a Köztársaságok Szövetségének területén élő nemzetiségek, népek és törzsek külön érdekeit. Nem lehet, elvtársak, a mi viszonyaink között, amikor Szövetségünk 140 millió embert egyesít, akik közül 65 millió nem-orosz, — nem lehet egy ilyen államot kormányozni, ha itt, Moszkvában, a legfelsőbb szervben, nincsenek jelen a nemzetiségek képviselői, akik nemcsak az egész proletariátus közös érdekeit, hanem a különös, speciális, sajátos, nemzetiségi érdekeket is kifejezésre juttatják. Enélkül, elvtársak, nem lehet kormányozni. Ha nincsen ilyen barométerünk, ha nincsenek olyan embereink, akik kifejezésre tudják juttatni az egyes nemzetiségek sajátos szükségleteit, akkor lehetetlen kormányozni.

Kétféle módon lehet egy országot kormányozni: az egyik mód az, mikor az apparátus „le van egyszerűsítve”, központjában ott ül, mondjuk, egy csoport vagy egy ember, akinek a vidéken a kormányzók személyében ott a keze, a szeme. Ez igen egyszerű kormányzati forma, az ország kormányzó feje olyan adatokat kap, aminőket a kormányzóktól kaphat és az ország feje abban a reményben ringatja magát, hogy becsületesen és helyesen kormányoz. Azután súrlódások keletkeznek, a súrlódások konfliktusokba mennek át, a konfliktusok felkelésekbe. Azután elnyomják a felkeléseket. Ez a kormányzati rendszer nem a mi rendszerünk, s ráadásul nagyon drága, noha egyszerű. Van azonban a kormányzásnak másféle rendszere is, szovjet rendszere. Mi a Szovjetek országában más kormányzati rendszert, olyan kormányzati rendszert valósítunk meg, amely lehetővé teszi, hogy pontosan előrelássuk a parasztság, a nemzetiségek, az úgynevezett „idegen törzsek” és az oroszok körében végbemenő változásokat, eseményeket, hogy legfelsőbb szerveink rendszerében számos barométerünk legyen, amelyek előre jeleznek minden változást, figyelembe veszik és megelőzik a baszmacs-mozgalmat is, a banditizmust is, Kronstadtot is, és minden lehetséges vihart és vészt. Ez a szovjet kormányzati rendszer. Ezt azért nevezik Szovjethatalomnak, népi hatalomnak, mert a nagy tömegekre támaszkodva a kezdet-kezdetén észrevesz minden változást, megfelelő intézkedéseket tesz és idejekorán kiegyenesíti a vonalat, ha elgörbült, önmagát bírálja és kijavítja a vonalat. Ez a kormányzati rendszer a szovjet rendszer, s ez a rendszer megköveteli, hogy legfelsőbb szerveink rendszerében legyenek olyan szerveink, amelyek maradék nélkül tükrözik a nemzeti szükségleteket és igényeket.

Egyesek kifogásolják, hogy ez a rendszer bonyolulttá teszi a kormányzást, hogy újabb szerveket halmoz egymásra. Ez igaz. Először csak az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság Központi Végrehajtó Bizottsága működött, azután megteremtettük a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságát, most pedig a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságát két részre kell majd osztani. Ez elkerülhetetlen. Már mondottam, hogy a legegyszerűbb kormányzati rendszer az, ha oda ültetnek egy embert és kormányzókat adnak melléje. Október után azonban nem lehet ilyesmivel kísérletezni. A rendszer bonyolultabbá vált, de megkönnyíti a kormányzást, és az egész kormányzást minden ízében szovjet jellegűvé teszi. Ezért gondolom, a kongresszusnak hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a Szövetség Központi Végrehajtó Bizottságában külön szervet — második kamarát létesítsünk, mert ez a szerv feltétlenül szükséges.

Nem állítom, hogy ez a forma tökéletesen biztosítja a Szövetség népeinek együttműködését, nem állítom, hogy ez a tudomány utolsó szava. A nemzeti kérdést nem egyszer fogjuk még tárgyalni, mert a nemzeti és a nemzetközi viszonyok változnak és újra meg újra változhatnak. Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy egyes népbiztosságokat, melyeket a Köztársaságok Szövetségében központosítunk, később talán ismét szét kell választani, ha a tapasztalat azt mutatja, hogy egyes népbiztosságok a központosítás után nem váltak be. Egy azonban bizonyos, mégpedig az, hogy az adott viszonyok között és az adott helyzetben jobb módszerrel és más alkalmasabb szervvel nem rendelkezünk. Arra, hogy olyan szervet teremtsünk, amely az egyes köztársaságokban végbemenő minden ingadozást és minden változást jelezni képes, jobb eszközünk és más módunk, mint egy második kamara létesítése — egyelőre nincs.

Magától értetődik, hogy a második kamarában nemcsak a négy egyesült köztársaságnak, hanem minden népnek képviselve kell lennie, mert nemcsak arról a négy köztársaságról van szó, amelyek szerződésileg egyesülnek, hanem a Köztársaságok Szövetségének valamennyi nemzetiségéről és népéről. Ezért van szükségünk olyan formára, amely visszatükrözi kivétel nélkül minden nemzetiség és köztársaság kívánalmait.

Összefoglalom, elvtársak, a mondottakat.

A nemzeti kérdést az új nemzetközi helyzet teszi fontossá, mert itt, Oroszországban, föderációnkban, helyesen, mintaszerűen kell megoldanunk a nemzeti kérdést, hogy példát mutassunk a Keletnek, mely a forradalom nehéztartaléka, s ezzel erősítsük föderációnk iránti bizalmát és vonzódását.

Országunk belső helyzete szempontjából a „nep” viszonyai, az erősödő nagyorosz sovinizmus és a helyi sovinizmus szintén arra köteleznek bennünket, hogy különösen hangsúlyozzuk a nemzeti kérdés fontosságát.

Beszéltem továbbá arról, hogy a nemzeti kérdés lényege az, hogy helyes kölcsönös viszonyt kell teremtenünk a volt uralkodó nemzet proletariátusa és a régebben elnyomott nemzetek parasztsága között, s ebből a szempontból a nemzeti kérdés konkrét formája ma az, hogy meg kell találnunk azokat az eszközöket és utakat, amelyek a népek együttműködését a Köztársaságok Szövetségében, egységes államban biztosítják.

Beszéltem továbbá azokról a tényezőkről, amelyek elősegítik a népek közeledését. Beszéltem azokról a tényezőkről, amelyek gátolják ezt az egyesülést. Bővebben foglalkoztam a nagyorosz sovinizmussal és rámutattam arra, hogy ez az erő növekvőben van. Ez az erő a fő veszély, mely azzal fenyeget, hogy megingatja a régebben elnyomott népeknek az orosz proletariátusba vetett bizalmát. A nagyorosz sovinizmus legveszélyesebb ellenségünk, amelyet le kell gyűrnünk, mert ha ezt legyűrtük, akkor kilenctized részben legyűrtük azt a nacionalizmust is, amely egyes köztársaságokban fennmaradt és fejlődik.

Továbbá. Fennforog az a veszély, hogy az elvtársak egyes csoportjai olyan útra terelhetnek bennünket, amely járhatatlan számunkra. Azt akarják, hogy egyes nemzetiségeknek kiváltságokat adjunk mások rovására. Megmondottam, hogy mi nem léphetünk erre az útra, mert ez alááshatja a nemzeti békét és a másnemzetiségű tömegekben megölheti a Szovjethatalom iránti bizalmat.

Beszéltem továbbá arról, hogy ha a Központi Végrehajtó Bizottságban második kamarát létesítünk, ez lesz a legfőbb eszköze annak, hogy a lehető legsimábban megszüntethessük ezeket az egyesülést gátló tényezőket. Erről a szervről a Központi Bizottság februári plénumán nyíltabban beszéltem, a tézisekben azonban erről burkoltabb formában van szó, hogy módot adjunk az elvtársaknak, hátha ők maguk más, rugalmasabb formát, más, alkalmasabb szervet ajánlanak a nemzetiségek érdekeinek tükrözésére.

Ezek a következtetéseim.

Azt hiszem, hogy ezen az úton és csakis ezen úton, helyesen fogjuk megoldani a nemzeti kérdést és elérjük, hogy a proletárforradalom zászlaját még szélesebbre kibontva, megnyerjük a Kelet országainak, a forradalom nehéztartalékainak rokonszenvét és bizalmát a proletárforradalom zászlaja iránt. És Kelet országainak döntő szerepük lehet a proletariátus és az imperializmus jövő harcaiban. (Taps.)

4. Zárszó a „Nemzeti mozzanatok a párt- és államépítésben” c. előadói beszédhez
Április 25

Elvtársak! Mielőtt rátérnék arra, hogy a nemzeti kérdéssel foglalkozó szekció munkájáról beszámoljak, engedjék meg, hogy két alapvető pontra vonatkozólag válaszoljak azoknak, akik hozzászóltak előadói beszédemhez. Ez legfeljebb 20 percig fog tartani.

Az első kérdés azzal kapcsolatos, hogy az elvtársak egy csoportja, Buharinnal és Rakovszkijjal az élén, erősen felfújta a nemzeti kérdés jelentőségét, annyira túlozta azt, hogy a nemzeti kérdés miatt szem elől tévesztette a szociális kérdést, a munkásosztály hatalmának kérdését.

Tudjuk, mint kommunistáknak tudnunk kell, hogy egész munkánk alapja a munkások hatalmának megszilárdítására irányuló munka és csak ez után következik a másik kérdés, amely nagyon fontos, de az előbbinek alárendelt kérdés — a nemzeti kérdés. Azt mondják nekünk, hogy nem szabad megbántani a nemzetiségeket. Ez tökéletesen igaz, és ezzel egyetértek — nem szabad őket megbántani. Teljes képtelenség azonban, ha ebből azt az új elméletet kovácsolják, hogy a nagyorosz proletariátust a régebben elnyomott nemzetekkel szemben jogilag hátrányosabb helyzetbe kell hozni. Azt, ami Lenin elvtárs ismert cikkében csupán fordulatos kifejezés, Buharin egész jelszóvá változtatta. Holott világos, hogy a proletárdiktatúra politikai alapját elsősorban és főleg a központi, ipari vidékek alkotják, nempedig a végvidékeken elterülő paraszti országok. Ha túlozzuk a dolgot a paraszti végvidékek előnyére, a proletárvidékek hátrányára, akkor rés támadhat a proletariátus diktatúrájának rendszerén. Ez veszélyes, elvtársak. A politikában nem szabad sem túlozni, sem kisebbíteni a dolgokat, tudni kell, mennyi só kell a levesbe.

Nem szabad elfelejteni, hogy a népek önrendelkezési jogán kívül van még egy másik jog is: a munkásosztály joga hatalmának megszilárdítására, s az önrendelkezési jog ennek alá van rendelve. Előfordul, hogy az önrendelkezési jog ellentétbe kerül a másik, magasabb joggal, a hatalomra jutott munkásosztálynak azzal a jogával, hogy hatalmát megszilárdítsa. Ebben az esetben — ezt nyíltan meg kell mondanunk — az önrendelkezési jog nem akadályozhatja és nem is szabad, hogy akadályozza a munkásosztály diktatúrára való jogának megvalósítását. Az előbbi jognak háttérbe kell szorulnia az utóbbi joggal szemben. Ez történt például 1920-ban, amikor a munkásosztály hatalmának védelme érdekében kénytelenek voltunk Varsó ellen vonulni.

Ezért nem szabad megfeledkezni arról, hogy amikor mindenféle ígéreteket tesznek a nemzetiségeknek, hajbókolnak a nemzetiségek képviselői előtt, ahogy ezen a kongresszuson egyes elvtársak tették, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a nemzeti kérdés hatókörét és — hogy úgy mondjuk — illetékességének határát a mi külső és belső viszonyaink között csak a „munkáskérdésnek”, a kérdések kérdésének illetékessége és hatóköre szabja meg.

Sokan Vlagyimir Iljics feljegyzéseire és cikkeire hivatkoztak. Én nem szívesen idézem tanítómat, Lenin elvtársat, mert nincs jelen és félek, hogy talán helytelenül és nem az alkalomnak megfelelően hivatkoznék rá. Mégis, hogy az elvtársakban a nemzeti kérdés súlyát illetően minden kételyt eloszlassak, kénytelen vagyok egy helyet idézni, amely sarkalatos igazságot fejez ki, és nem adhat okot semmiféle félreértésre. Lenin elvtárs az önrendelkezésről írt cikkében, elemezve Marx egyik levelét a nemzeti kérdésről, erre a következtetésre jut:

„Marx kétségtelenül abból indul ki, hogy a nemzeti kérdés a «munkáskérdéshez» képest alárendelt jelentőségű”.

Ez csak két sor, de eldönt mindent. Ezt jól vésse emlékezetébe némely túlbuzgó elvtársunk.

A második kérdés — a nagyorosz sovinizmus és a helyi sovinizmus kérdése. Itt hallottuk Rakovszkijt és különösen Buharint, aki azt indítványozta, hogy hagyjuk ki a helyi sovinizmus ártalmasságáról szóló pontot. Minek bajlódni olyan férgecskével, mint a helyi sovinizmus, mikor olyan „Góliáttal” van dolgunk, mint a nagyorosz sovinizmus. Buharin általában bűnbánó hangulatban volt. Ez érthető is, hiszen éveken át vétett a nemzetiségek ellen, tagadta az önrendelkezési jogot — végre itt az ideje, hogy bűnbánóan megtérjen. De vezeklés közben a másik végletbe esett. Különös, hogy Buharin felszólítja a pártot, kövesse példáját és szintén szánja-bánja bűneit, noha az egész világ tudja, hogy a párt e téren sohasem vétkezett, hiszen létének első napjától kezdve (1898) elismerte az önrendelkezési jogot, tehát nincs miért vezekelnie. Buharin ugyanis nem értette meg a nemzeti kérdés lényegét. Amikor azt mondjuk, hogy a nemzeti kérdésben a nagyorosz sovinizmus elleni harcot kell homloktérbe állítani, ezzel az orosz kommunista kötelességeit akarjuk hangsúlyozni, ezzel azt akarjuk mondani, hogy az orosz kommunistának kötelessége, hogy ő maga harcoljon az orosz sovinizmus ellen. Ha nem az orosz, hanem a turkesztáni, vagy a grúz kommunisták indítanának harcot az orosz sovinizmus ellen, ezt a harcukat oroszellenes sovinizmusnak minősítenék. Ez mindent összezavarna és erősítené a nagyorosz sovinizmust. Csak az orosz kommunisták vállalhatják és csak ők küzdhetik végig a nagyorosz sovinizmus elleni harcot.

És mit akarunk mondani akkor, amikor azt indítványozzuk, hogy harcolni kell a helyi sovinizmus ellen? Ezzel a helyi kommunisták kötelességét akarjuk hangsúlyozni, a nem-orosz kommunistáknak azt a kötelességét, hogy harcoljanak saját sovinizmusuk ellen. Talán bizony tagadható, hogy vannak oroszellenes soviniszta elhajlások? Hiszen az egész kongresszus szemtanúja volt, hogy igenis van helyi, grúz, baskír stb. sovinizmus, amely ellen harcolni kell. Az orosz kommunisták nem harcolhatnak a tatár, a grúz, a baskír sovinizmus ellen, mert ha az orosz kommunista vállalná a tatár vagy a grúz sovinizmus elleni nehéz harcot, akkor azt a tatárok vagy grúzok ellen irányuló nagyorosz soviniszta harcnak minősítenék. Ez az egész dolgot összezavarná. Csakis a tatár, a grúz stb. kommunisták harcolhatnak a tatár, a grúz stb. sovinizmus ellen, csakis a grúz kommunisták harcolhatnak sikeresen a grúz nacionalizmus vagy sovinizmus ellen. Ez a nem-orosz kommunisták kötelessége. A tézisekben ezért kell hangsúlyozni ezt a kétoldalú feladatot — az orosz kommunisták feladatát (harc a nagyorosz sovinizmus ellen) és a nem-orosz kommunisták feladatát (harc az örményellenes, tatárellenes, oroszellenes sovinizmus ellen). Enélkül a tézisek egyoldalúak lennének, enélkül nincsen internacionalizmus sem az állam-, sem a pártépítésben.

Ha csak a nagyorosz sovinizmus ellen fogunk harcolni, ez a harc fedezné a tatár stb. soviniszták harcát, amely fokozódik és különösen most, a „nep” viszonyai között veszélyes. Nekünk okvetlenül két fronton kell harcolnunk, mert csak akkor tudunk majd sikereket elérni, ha két fronton harcolunk — egyrészt a nagyorosz sovinizmus ellen, mely a legnagyobb veszély építőmunkánkban, és másrészt a helyi sovinizmus ellen —, mert e kétoldali harc nélkül nem forrhatnak egybe az orosz munkások és parasztok a másnemzetiségű munkásokkal és parasztokkal. Ellenkező esetben az történnék, hogy buzdítjuk a helyi sovinizmust, hogy politikánkkal jutalmazzuk a helyi sovinizmust, ami megengedhetetlen.

Engedjék meg, hogy itt is Lenin elvtársra hivatkozzam. Nem tenném, de mert kongresszusunkon van sok elvtárs, aki össze-vissza idézi és elferdíti Lenin elvtársat, engedjék meg, hogy Lenin elvtárs egyik közismert cikkéből néhány szót felolvassak:

„A proletariátus köteles követelni az «ő» nemzete által elnyomott gyarmatok és nemzetek politikai különválásának szabadságát. Máskülönben a proletariátus internacionalizmusa tartalmatlan lesz, csak szólam marad s az elnyomott és az elnyomó nemzet munkásainak kölcsönös bizalma és osztályszolidaritása lehetetlen”.

Ez az uralkodó vagy a volt uralkodó nemzet proletárjainak kötelessége. A továbbiakban Lenin elvtárs már a korábban elnyomott nemzetek proletárjainak, illetve kommunistáinak kötelességeiről beszél:

„Másfelől az elnyomott nemzetek szocialistái főképpen az elnyomott nemzet munkásainak és az elnyomó nemzet munkásainak teljes és feltétlen egységéért — szervezeti egységéért is — kötelesek síkra szállni és kötelesek azt meg is valósítani. Máskülönben a burzsoázia mindenféle gaztette, árulása és csalása közepette lehetetlen megvédeni a proletariátus önálló politikáját és más országok proletariátusával való osztályszolidaritását. Mert az elnyomott nemzetek burzsoáziája a nemzeti szabadság jelszavait állandóan a munkások becsapására használja ki.”

Mint látják, ha már Lenin elvtárs nyomdokain akarunk haladni — és itt egyes elvtársak Lenin elvtárs nevére esküdtek —, akkor mindkét tézist, mind a nagyorosz sovinizmus, mind a helyi sovinizmus elleni harcról szóló tézist, mint ugyanannak a jelenségnek két oldalát, mint általában a sovinizmus elleni harcról szóló téziseket, benn kell hagyni a határozatban.

Ezzel be is fejezem ellenvetéseimet az itt elhangzott felszólalásokra.

Most engedjék meg, hogy jelentést tegyek a nemzeti kérdés szekciójának munkájáról. A szekció alapul elfogadta a Központi Bizottság téziseit. Változatlanul hagyta a tézisek hat pontját: az 1, 2, 3,4, 5. és 6. pontot. A szekcióban elsősorban arról folyt a vita, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságról előzetesen le kell-e választani az autonóm köztársaságokat, a Kaukázusontúli Föderációról pedig a független kaukázusi köztársaságokat, hogy ezek a köztársaságok önállóan léphessenek be a Köztársaságok Szövetségébe. Ezt a grúziai elvtársak egy része javasolta, de a grúz, az örmény és az azerbajdzsán küldöttség, mint ismeretes, nem rokonszenvez ezzel a javaslattal. A szekció megvitatta ezt a kérdést és nagy többsége amellett döntött, hogy meg kell hagyni a tézisekben kifejtett tételt, vagyis az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság éppúgy, mint a Kaukázusontúli Föderáció is egész alakulat marad, és mint ilyen lép be a Köztársaságok Szövetségébe. A grúz elvtársak e részének nem minden javaslata került szavazásra, mert a javaslatok szerzői, látván, hogy javaslataikkal nem rokonszenveznek, visszavonták azokat. Ebben a kérdésben komoly harc folyt.

A második kérdés, amely harcra adott alkalmat, az volt, hogy milyen legyen a második kamara összetétele. Az elvtársak egy része (a kisebbség) azt javasolta, hogy a második kamara ne valamennyi köztársaság, nemzetiség és terület képviselőiből álljon, hanem a négy köztársaság: az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság, a Kaukázusontúli Föderáció, Belorusszia és Ukrajna képviselőiből. A többség nem fogadta el ezt a javaslatot és a szekció ellene foglalt állást, mert célszerűbbnek tartotta, ha a második kamara valamennyi köztársaság (független és autonóm köztársaság) és valamennyi nemzeti terület egyenlő számú képviselőiből fog állni. A határozatot nem indokolom meg, mert a kisebbség képviselője, Rakovszkij fel fog szólalni, hogy megindokolja javaslatát, melyet a szekció elvetett. Az ő felszólalása után én is előterjesztem majd indokaimat.

Harc volt még, bár nem nagyon elkeseredett harc, abban a kérdésben is, nem kellene-e a téziseket olyan értelemben módosítani, hogy a nemzeti kérdés eldöntésénél ne csak a Keletre vegyünk irányt, hanem a Nyugatra is. A szekcióban ez a módosítás, mely a kisebbség, Rakovszkij módosítása, szavazásra került. A szekció elvetette ezt a módosítást. Rakovszkij felszólalása után még én is beszélni fogok erről a kérdésről.

Felolvasom az elfogadott módosításokat. Hat pontot változatlanul fogadtunk el. A 7. pont második bekezdésének alulról harmadik sorában e szavak elé: „Ezért erélyes harc” — beszúrandó:

„Több nemzeti köztársaságban (Ukrajnában, Belorussziában, Azerbajdzsánban, Turkesztánban) bonyolítja a helyzetet az, hogy a munkásosztálynak, a Szovjethatalom legfőbb támaszának jelentős része nagyorosz nemzetiségű. Ezeken a területeken a város és a falu, a munkásosztály és a parasztság összefogását nagyon erősen akadályozzák a nagyorosz sovinizmusnak a párt- és szovjet szervekben mutatkozó maradványai. Ilyen viszonyok között az orosz kultúra fölényéről szóló beszédek és az a tétel, hogy a magasabb orosz kultúra elkerülhetetlenül legyőzi az elmaradtabb népek (az ukránok, azerbajdzsánok, uzbekok, kirgizek stb.) kultúráját, nem egyéb, mint kísérlet a nagyorosz nemzetiség uralmának állandósítására.”

Ezt a módosítást elfogadtam, mert javítja a téziseket.

A második módosítás szintén a 7. pontra vonatkozik. Ez elé a kitétel elé: „máskülönben nem számíthatunk arra” — be kell szúrni a következőket:

„Ennek a segítségnek elsősorban abban kell megnyilvánulnia, hogy a régebben elnyomott nemzetiségek köztársaságaiban több gyakorlati intézkedéssel előmozdítjuk ipari gócok kialakulását, amelyekbe a lehető legnagyobb mértékben bevonjuk a helyi lakosságot. Végül, ennek a segítségnek — a X. kongresszus határozata értelmében — párhuzamosan kell haladnia a dolgozó tömegek harcával, melyet a «nep»-pel kapcsolatban erősödő helyi és bevándorolt kizsákmányoló felső rétegek ellen, saját társadalmi állásaik megerősítéséért folytatnak. Mivel ezek a köztársaságok főleg mezőgazdasági vidékek, a belső szociális intézkedéseknek elsősorban arra kell irányulniok, hogy a dolgozó tömegeknek földet juttassanak a szabad állami alapból.”

Továbbá ugyancsak a 7. ponthoz, a második bekezdés közepén, ahol a grúz, azerbajdzsán stb. sovinizmusról van szó, be kell szúrni: „örmény sovinizmus stb”. Az örmény elvtársak nem akarták, hogy az örményeket megsértsék s ezért azt kívánták, hogy az ő sovinizmusukról is emlékezzünk meg a tézisekben.

Továbbá, a tézisek 8. pontjában, ezek után a szavak után: „egységes és oszthatatlan” — beszúrandó:

„Ugyancsak a régi örökség következménye az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság egyes hatóságainak arra irányuló törekvése, hogy alárendeljék maguknak az autonóm köztársaságok önálló népbiztosságait és ily módon előkészítsék e köztársaságok felszámolását.”

A 8. pont a következő szavakkal egészítendő ki:

„és kinyilatkoztatva a nemzeti köztársaságok létének és további fejlődésének feltétlen szükségességét”.

Továbbá a 9. pontot úgy kell kezdeni, ahogy olvasom:

„A Köztársaságok Szövetsége, amely minden egyes köztársaság munkásságának és parasztságának egyenlősége és önkéntessége alapján alakult, a proletariátus első kísérlete, hogy független országok kölcsönös nemzetközi viszonyát szabályozza és az első lépés a munka jövendő Szovjet Világköztársaságának megteremtése felé.”

A 10. pont „a” alpontja elé „a” alpontként ezt írtuk:

„a) a Szövetség központi szerveinek felépítésénél biztosítandó, hogy az egyes köztársaságoknak kölcsönös viszonyukban, úgyszintén a Szövetség központi hatalmához való viszonyukban, egyenlő jogaik és kötelességeik legyenek.”

Ezután következik a ,,b” alpont, amely magában foglalja az eredeti „a” alpont szövegét, a következőképpen:

„b) a Szövetség legfelsőbb szerveinek rendszerében külön szerv létesítendő, melyben kivétel nélkül valamennyi nemzeti köztársaságnak és nemzeti területnek egyenlő számú képviselete legyen, olyan összetételben, amely lehetőleg figyelembe veszi e köztársaságok valamennyi nemzetiségét.”

A 10. pont eredeti „b” alpontja most „c” alpont lesz a következő szövegezésben:

„c) a Szövetség végrehajtó szerveit oly módon kell összeállítani, hogy azokban a köztársaságok képviselőinek valóságos részvétele, valamint a Szövetségben élő népek szükségleteinek és igényeinek kielégítése biztosíttassék.”

Ezután következik a „d” alpont, mint kiegészítés:

„d) a köztársaságoknak meglehetősen tág pénzügyi és különösen költségvetési jogokat kell adni, amelyek állami, közigazgatási, kulturális és gazdasági kezdeményezésük kifejtését biztosítják.”

Ezután következik az „e” alpont, mely azonos az eredeti „c” alponttal:

„e) a nemzeti köztársaságok és területek szerveit főleg helyi emberekből kell összeállítani, akik ismerik az ottani népek nyelvét, életmódját, erkölcseit és szokásait.”

Hozzáírtunk továbbá egy második alpontot is. Ez most „f” alpont és így szól:

„f) külön törvényeket kell hozni, melyek a helyi és nemzeti lakosságot, valamint a nemzeti kisebbségeket szolgáló valamennyi állami szervben és valamennyi intézményben biztosítják az anyanyelv használatát, s üldözik és teljes forradalmi szigorral büntetik azokat, akik megszegik a nemzetek és különösen a nemzeti kisebbségek jogait.”

Kiegészítésként következik a „g” alpont:

„g) a Vörös Hadseregben olyan szellemben kell fokozni a nevelő munkát, hogy meghonosodjék benne a Szövetséghez tartozó népek testvériségének és szolidaritásának eszméje, és gyakorlati rendszabályok foganatosítandók nemzeti katonai egységek szervezésére, szigorúan szem előtt tartva a köztársaságok teljes védelmi képességének biztosításához elengedhetetlen intézkedéseket.”

Íme a kiegészítések, amelyeket a szekció elfogadott és amelyek ellen nincs kifogásom, mert konkrétabbá teszik a téziseket.

Ami a második részt illeti, ehhez nem nyújtottak be komolyabb módosításokat. A nemzeti kérdés szekciója által választott bizottság úgy határozott, hogy az idevonatkozó kisebb jelentőségű módosításokat a jövendő Központi Bizottság elé terjeszti.

Így tehát a második résznek a szétosztott nyomtatott anyagban olvasható szövegezése nem változott.

5. Válasz a határozati javaslathoz benyújtott módosításokra
Április 25

Noha Rakovszkij háromszorosan megváltoztatta és negyedére rövidítette a szekció elé terjesztett határozati javaslatát, mégis határozottan elleneznem kell a módosítását — mégpedig a következő okból. A nemzeti kérdésről szóló téziseinkben arccal Kelet felé fordulunk, mert ott szunnyadnak nehéztartalékaink. Az egész nemzeti kérdés vizsgálatánál Iljics cikkét tartottuk szem előtt, aki egy szót sem szól a Nyugatról, mert a nemzeti kérdés súlypontja nem ott van, hanem Keleten, a gyarmatokon és félgyarmatokon. Rakovszkij azt akarja, hogy amikor a Kelet felé fordulunk, forduljunk egyszersmind a Nyugat felé is. Ez azonban lehetetlen, elvtársak, és természetellenes, mert az emberek arccal általában vagy az egyik, vagy a másik oldal felé fordulnak — lehetetlen egyidejűleg kétfelé fordulni. Mi nem változtathatjuk meg és nem is szabad megváltoztatnunk a tézisek általános jellegét, keleti tónusát. Ezért gondolom, hogy Rakovszkij módosítását el kell vetnünk.

***

Véleményem szerint ez a módosítás sarkalatos jelentőségű. Ki kell jelentenem, hogy ha a kongresszus azt elfogadná, ez a téziseket fenekestől felforgatná. Rakovszkij javaslata szerint a második kamarát úgy kell felépíteni, hogy abban államalakulatok legyenek képviselve. Rakovszkij véleménye szerint Ukrajna államalakulat, Baskíria azonban nem. Miért? Hiszen a köztársaságokban nem töröljük el a népbiztosok tanácsait. Vajon a baskír Központi Végrehajtó Bizottság nem állami intézmény?! És miért nem állam Baskíria? Vajon Ukrajna nem lesz többé állam, ha belép a Szövetségbe? Az államfetisizmus megzavarta Rakovszkijt. Ha a nemzetiségek egyenjogúak, ha van nyelvük, sajátos életmódjuk, ha vannak saját erkölcseik és szokásaik, ha ezek a nemzetiségek megteremtették állami intézményeiket: a Központi Végrehajtó Bizottságot, a Népbiztosok Tanácsát, akkor világos, hogy ezek a nemzeti alakulatok — államalakulatok. Azt hiszem, nem szabad letérnünk arról az álláspontunkról, hogy a második kamarában a köztársaságoknak és a nemzetiségeknek, különösen a keleti nemzetiségeknek egyenlőknek kell lenniök.

Rakovszkij nyilván a föderáció porosz rendszerű felépítésének hatása alá került. A német föderációban egyáltalában nincs egyenlőség az államok között. Én azt javasolom, hogy nálunk az osztályképviselettel egy sorban — az osztályképviselet: az első kamara, melyet a Szövetség Szovjetkongresszusa választ — legyen nemzetiségi képviselet is, melyben a nemzetiségek az egyenlőség elve alapján vannak képviselve. A forradalom szempontjából elsősorban a keleti népek fontosak, mert szerves kapcsolatban vannak Kínával, Indiával, egybekapcsolódnak velük nyelvükkel, vallásukkal, szokásaikkal stb. E kis népek súlya sokkal nagyobb, mint Ukrajnáé.

Ha Ukrajnában követünk el egy kis hibát, ennek a hatása nem igen lesz érezhető a Keleten. De ha Adzsarisztánban, ebben a kis országban (120 000 főnyi lakossága van) követünk el egy kis hibát, ez azonnal visszahat Törökországra és visszahat az egész Keletre, mert Törökország a legszorosabb kapcsolatban van a Kelettel. Ha a Tibettel és Kínával kapcsolatban álló kalmükok kis területével szemben követünk el egy kis hibát, ez is sokkal károsabban fog kihatni munkánkra, mint egy Ukrajnával szemben elkövetett hiba. A Kelet hatalmas mozgalmának távlata előtt állunk, munkánknak elsősorban a Kelet felébresztésére kell irányulnia és kerülnünk kell mindent, ami — ha legtávolabbról is, ha közvetve is — csorbíthatná a keleti végvidékek bármely népének, akár legeslegkisebb népének jelentőségét. Ezért gondolom, hogy a Köztársaságok Szövetségének, e 140 millió lakosú nagy országnak kormányzása szempontjából igazságosabb, célszerűbb és a forradalomra nézve előnyösebb, jobb lenne, ha a második kamarában valamennyi köztársaság és nemzeti terület egyenlő képviseletet kapna. 8 autonóm köztársaságunk és 8 független köztársaságunk van, Oroszország, mint köztársaság lép be, 14 területünk van, ebből fog állni a második kamara, amely tükrözni fogja a nemzetiségek minden igényét és szükségletét és megkönnyíti e nagy ország kormányzását. Ezért gondolom, hogy Rakovszkij módosítását el kell vetni.

6. Pótlás a nemzeti kérdés bizottságának jelentéséhez
Április 25

Elvtársak, amikor jelentést tettem a nemzeti kérdés szekciójának munkájáról, megfeledkeztem két kisebb kiegészítésről, amelyekről feltétlenül említést kell tennem. A 10. paragrafus „b” pontját, ahol arról van szó, hogy az egyenlőség alapján meg kell teremteni kivétel nélkül minden nemzeti köztársaság és nemzeti terület külön képviseleti szervét, a következőkkel kell kiegészíteni: „olyan összetételben, amely lehetőleg figyelembe veszi e köztársaságok valamennyi nemzetiségét”. Ez azért szükséges, mert a második kamarában képviselt egyes köztársaságok területén több nemzetiség él. Vegyük például Turkesztánt. Ott uzbekokon kívül vannak turkmenok, kirgizek és más nemzetiségek s a képviseletet úgy kell összeállítani, hogy abban valamennyi nemzetiség képviselethez jusson.

Még ki kellett egészíteni a második rész végét is. Ez a kiegészítés így szól:

„Tekintettel az autonóm és független köztársaságokban és általában a végvidékeken dolgozó felelős funkcionáriusok munkájának óriási fontosságára (az adott köztársaság dolgozói és a Szövetség valamennyi többi dolgozója közötti kapcsolat megvalósítása), a kongresszus megbízza a Központi Bizottságot, hogy gondoskodjék olyan funkcionáriusok különösen figyelmes kiválasztásáról, akik teljesen biztosítják a nemzeti kérdésben hozott párthatározatok tényleges megvalósítását.”

Végül még pár szóval felelnem kell Radek egyik megjegyzésére. Az örmény elvtársak kérnek erre. Véleményem szerint Radek megjegyzése nem felel meg a valóságnak. Radek itt arról beszélt, hogy az örmények Azerbajdzsánban elnyomják vagy elnyomhatják az azerbajdzsánokat és fordítva, az azerbajdzsánok Örményországban elnyomhatják az örményeket. Ki kell jelentenem, hogy ilyen jelenségek egyáltalán nem is fordulnak elő sehol a világon. Ellenkező jelenségek vannak, előfordul, hogy Azerbajdzsánban az azerbajdzsánok, mint többség, elnyomják az örményeket és lemészárolják őket, amint ez Nahicsevaniban történt, ahol majdnem minden örményt legyilkoltak, az örmények pedig Örményországban majdnem minden tatárt kiirtottak. Ez történt Zangezurban. Az azonban, hogy a kisebbség idegen államban elnyomja a többséget — ilyen természetellenes jelenségek nem szoktak előfordulni.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa