Írta: J. V. Sztálin

Az orosz kommunisták politikai stratégiájáról és taktikájáról
Egy brosúra vázlatos terve
I
A fogalmak meghatározása és a vizsgálat tárgya
1. A politikai stratégia és taktika működésének határai, alkalmazásának területe. Ha abból indulunk ki, hogy a proletariátus mozgalmának két oldala, objektív és szubjektív oldala van, akkor megállapíthatjuk, hogy a stratégia és taktika működésének területe kétségtelenül csak a mozgalom szubjektív oldalára szorítkozik. A mozgalom objektív oldalát azok a fejlődési folyamatok alkotják, amelyek a proletariátuson kívül és körülötte, a proletariátusnak és pártjának akaratától függetlenül mennek végbe; végső soron ezek a folyamatok határozzák meg az egész társadalom fejlődését. A mozgalom szubjektív oldalát azok a folyamatok alkotják, amelyek a proletariátuson belül mennek végbe, mint az objektív folyamatok tükröződései a proletariátus tudatában; ezek a folyamatok gyorsítják vagy lassítják az objektív folyamatokat, de egyáltalában nem határozzák meg azokat.
2. A marxizmus elmélete, amely mindenekelőtt az objektív folyamatokat tanulmányozza fejlődésükben és elmúlásukban, meghatározza a fejlődés tendenciáját, rámutat arra az osztályra vagy azokra az osztályokra, amelyek elkerülhetetlenül hatalomra emelkednek, vagy amelyek elkerülhetetlenül elbuknak, amelyeknek bukniok kell.
3. A marxizmus programja, mely az elmélet következtetésein alapszik, meghatározza az emelkedő osztály, az adott esetben a proletariátus mozgalmának célját a kapitalizmus fejlődésének bizonyos szakaszára vagy az egész tőkés időszakra vonatkozólag (minimális program és maximális program).
4. A stratégia, amely a program útmutatásai szerint jár el és a harcoló erők, a belső (nemzeti) és a nemzetközi harcoló erők számbavételére támaszkodik, meghatározza azt az általános utat, azt az általános vonalat, amelynek szem előtt tartásával a proletariátus forradalmi mozgalmát a keletkezőben és fejlődőben levő erőviszonyok mellett a lehető legnagyobb eredmények elérése érdekében irányítani kell. Ennek megfelelően dolgozza ki azt a sémát, amely szerint a proletariátusnak és szövetségeseinek erőit a szociális fronton el kell osztani (általános diszlokáció). Nem szabad összetéveszteni az „erők elosztási sémájának kidolgozását” magának az erők elosztásának — az erők elhelyezésének — (konkrét és gyakorlati) munkájával, melyet a taktika és a stratégia együttesen hajt végre. Ez nem azt jelenti, hogy a stratégia csak az út meghatározására és a proletariátus táborához tartozó harci erők elosztási sémájának kidolgozására szorítkozik, ellenkezőleg, a stratégia irányítja a harcot és helyesbíti a mindenkori taktikát a fordulat egész időszakában oly módon, hogy ügyesen kihasználja a rendelkezésére álló tartalékokat, manőverez a taktika támogatása céljából.
5. A taktika — mely a stratégia útmutatásai és mind az adott ország, mind a szomszédos országok forradalmi mozgalmának tapasztalatai szerint jár el, minden adott pillanatban számol a proletariátus és szövetségesei erőinek állapotával (nagyobb vagy kisebb kulturáltság, nagyobb vagy kisebb szervezettség és tudatosság, bizonyos hagyományok, bizonyos mozgalmi formák, bizonyos fő és kisegítő szervezeti formák), valamint az ellenség táborához tartozó erők állapotával, kihasznál minden súrlódást és minden zavart az ellenség táborában, és kijelöli azokat a konkrét utakat, amelyeken haladva a nagy tömegek a forradalmi proletariátus oldalára állíthatók és a szociális front hadállásaiba vezethetők (a stratégiai terv alapján megjelölt erőelosztási sémának megfelelően), — azokat az utakat, melyek a legbiztosabban készítik elő a stratégia sikereit. Ennek megfelelően adja ki vagy változtatja meg a párt jelszavait és utasításait.
6. A stratégia a történelmi fordulatok, áttörések pillanataiban változik, felöleli az egyik fordulattól (áttöréstől) a másikig terjedő időszakot, s ezért a mozgalmat olyan általános cél felé irányítja, amely átfogja a proletariátusnak erre az egész időszakra terjedő érdekeit; a stratégia arra törekszik, hogy megnyerje az egész időszakot kitöltő osztály háborút, s ezért ez alatt az időszak alatt változatlan marad.
A taktikát, ellenkezőleg, az adott fordulat, az adott stratégiai időszak alapján váltakozó apályok és dagályok, a harcoló erők kölcsönös viszonya, a harc (a mozgalom) formái, a mozgalom üteme, a harc színtere határozzák meg minden adott pillanatban, minden adott terepen, s mivel ezek a tényezők az egyik fordulattól a másikig terjedő helyi és időbeli viszonyoktól függően változnak, ezért a taktika, mely nem az egész háborút, hanem csak a háború megnyeréséhez vagy elvesztéséhez vezető egyes csatákat fogja át, a stratégiai időszak folyamán többször változik (változhatik). A stratégiai időszak hosszabb a taktikai időszaknál. A taktika alá van rendelve a stratégia érdekeinek. A taktikai sikerek — általában — előkészítik a stratégiai sikereket. A taktika feladata abban áll, hogy úgy vigye harcba a tömeget, olyan jelszavakat adjon, úgy vezesse a tömegeket az új állásokhoz, hogy a harc a háború megnyerésével, vagyis stratégiai sikerrel végződjék. De vannak olyan esetek, mikor a taktikai siker meghiúsítja vagy késlelteti a stratégiai sikert, ezért az ilyen esetekben le kell mondani a taktikai sikerekről.
Példa. Kerenszkij idején, 1917 elején, a munkások és katonák között folytatott háborúellenes agitációnk kétségtelenül taktikai hátránnyal járt, mert a tömeg szónokainkat leráncigálta a szószékről, ütlegelte, néha darabokra szaggatta, a tömeg nem áramlott a pártba, hanem elhúzódott tőle. Ez az agitáció azonban, a taktikai kudarc ellenére is, nagy stratégiai sikert készített elő, mert a tömegek hamarosan megértették, hogy háborúellenes agitációnk helyes volt, ez pedig utóbb meggyorsította és megkönnyítette a tömegek átállását a párt oldalára.
Még egy példa. A Kommunista Internacionálénak az a követelése, hogy a 21 feltétel értelmében elhatároljuk magunkat a reformistáktól és centristáktól, kétségtelenül bizonyos taktikai hátrányt rejt magában, mert tudatosan csökkenti a Komintern „híveinek” számát és átmenetileg gyengíti a Kominternt, viszont nagy stratégiai előnyre vezet, mert megtisztítja a Kominternt a megbízhatatlan elemektől, ami kétségtelenül a Komintern megszilárdítását, belső egybeforrottságának erősödését, vagyis általában erejének növekedését fogja eredményezni.
7. Agitációs jelszó és akciójelszó. Ezeket összetéveszteni nem szabad, veszélyes. A „Minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó az 1917. áprilistól októberig terjedő időszakban agitációs jelszó volt; októberben, miután a párt Központi Bizottsága október elején (október 10-én) határozatot hozott a „hatalom megragadásáról”, ez a jelszó akciójelszóvá lett. Bagdatyev csoportjának petrográdi áprilisi próbálkozása a kétféle jelszó összetévesztésén alapult.
8. Az utasítás (általános utasítás) az egész pártra kötelező egyenes felhívás akcióra ebben és ebben az időben, ezen és ezen a helyen. A „Minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó április elején („tézisek”) propagandajelszó volt, júniusban agitációs jelszóvá, októberben pedig (október 10-én) akciójelszóvá vált — viszont október végén már egyenes utasítássá lett. Itt az egész pártra kötelező általános utasításról beszélek, de magától értetődik hogy az általános utasítást továbbfejlesztő helyi utasítások is kellenek.
9. A kispolgárság ingadozásait, különösen a politikai válságok élesedése idején (Németországban a Reichstag-választás idején, Oroszországban Kerenszkij idején áprilisban, júniusban, augusztusban, ugyancsak Oroszországban Kronstadt idején 1921-ben) gondosan kell tanulmányozni, ki kell használni, számításba kell venni, de azok hatása alá kerülni veszélyes és végzetes a proletariátus ügyére. Az ilyen ingadozások alapján nem szabad megváltoztatni az agitáció jelszavait, de meg lehet és olykor meg is kell változtatni vagy el kell halasztani egyik-másik utasítást, s — esetleg — egyik-másik jelszót (akciójelszót) is. „24 óra leforgása alatt” megváltoztatni a taktikát — ez éppen az utasítás, sőt az akciójelszó megváltoztatására is vonatkozik, de semmi esetre sem az agitációs jelszó megváltoztatására. (Lásd az 1917. június 9-i tüntetés elhalasztását és más hasonló tényeket.)
10. A stratéga és a taktikus művészete abban rejlik, hogy az agitációs jelszót ügyesen és idejében akciójelszóvá formálja át, az akciójelszót pedig szintén ügyesen és idejében meghatározott, konkrét utasításokba önti.
II
Történelmi fordulatok Oroszország fejlődésében
1. Az 1904—1905-ös fordulat (az orosz-japán háború feltárta egyfelől, hogy mennyire ingatag az önkényuralom, másfelől, hogy milyen erős a proletár- és a parasztmozgalom) és Lenin „Két taktikája” mint a fordulatnak megfelelő marxista stratégiai terv. Fordulat a burzsoá-demokratikus forradalom felé (ez a fordulat lényege). Nem burzsoá-liberális alku a cárizmussal a kadetok hegemóniája alatt, hanem burzsoá-demokratikus forradalom a proletariátus hegemóniája alatt. (Ez a stratégiai terv lényege.) Ez a terv abból indult ki, hogy az oroszországi burzsoá-demokratikus forradalom lökést ad a Nyugat szocialista mozgalmának, ott forradalmat vált ki és Oroszországnak megkönnyíti, hogy a burzsoá forradalomról szocialista forradalomra menjen át (lásd még a III. pártkongresszus jegyzőkönyvét, Lenin kongresszusi beszédeit, úgyszintén Leninnek a kongresszuson és a „Kadetok győzelme” c. brosúrájában a diktatúra fogalmáról adott elemzését). A belső és a nemzetközi harcoló erők kötelező számbavétele, s általában a fordulat időszakának gazdasági és politikai elemzése. A februári forradalom, mely a „Két taktika” stratégiai tervének legalább kétharmadát megvalósította, ezt az időszakot lezárta.
2. Az 1917. februári-márciusi fordulat a szovjet forradalom felé (az imperialista háború, amely elsöpörte az önkényuralmi rendszert, felfedte a kapitalizmus teljes tarthatatlanságát, világossá tette, hogy a szocialista forradalom, mint a válságból kivezető egyetlen út, teljesen elkerülhetetlen).
Különbség a nép, a burzsoázia és az angol-francia tőke által végrehajtott „dicső” februári forradalom (nemzetközi viszonylatban ez a forradalom, mivel a hatalmat a kadetok kezébe adta, semmi féle komolyabb változást nem idézett elő, hiszen csak az angol-francia tőke politikáját folytatta) és a mindent felforgató Októberi Forradalom között.
Lenin „Tézisei”, mint az új fordulatnak megfelelő stratégiai terv. A proletárdiktatúra, mint kiút. Ez a terv abból indul ki, hogy „megkezdjük a szocialista forradalmat Oroszországban, megdöntjük saját burzsoáziánkat, ily módon kirobbantjuk a forradalmat Nyugaton, azután pedig nyugati elvtársaink segítenek majd nekünk abban, hogy végigvigyük forradalmunkat”. Feltétlenül elemezni kell ennek a fordulati időszaknak gazdaságát, belpolitikáját és nemzetközi politikáját (a „kettőshatalom” időszaka, koalíciós kombinációk, a Kornyilov-lázadás, mint a Kerenszkij-uralom halálának előjele, a háborúval való elégedetlenség okozta forrongás a nyugati országokban).
3. Az 1917 októberi fordulat (fordulat nemcsak az orosz történelemben, hanem a világtörténelemben is), a proletárdiktatúra megteremtése Oroszországban (1917 október—november—december és 1918 első fele), mint a nemzetközi szociális front áttörő támadása a világimperializmus ellen, mint fordulat a kapitalizmus felszámolása és a szocialista rendszer világméretekben való megvalósítása felé, és mint az a korszak, amelyben az imperialista háború helyett megindult a polgárháború (a békéről szóló dekrétum, a földről szóló dekrétum, a nemzetiségekről szóló dekrétum, a titkos szerződések közzététele, az építőmunka programja, Lenin beszédei a II. Szovjetkongresszuson ,Lenin „A Szovjethatalom feladata” c. brosúrája, a gazdasági építés).
Tüzetesen kell elemezni a még hatalomra nem jutott, ellenzékben levő kommunizmus stratégiája és taktikája s a hatalomra jutott kommunizmus stratégiája és taktikája közötti különbséget.
Nemzetközi helyzet: a két imperialista klikk tovább folyó háborúja, mint az oroszországi Szovjethatalom létének és fejlődésének kedvező feltétele (a breszti béke megkötése után).
4. Irányvétel az intervenciósok elleni hadműveletekre (1918 nyarától 1920 végéig). Ez az irányvétel a békés építés rövid időszaka, vagyis a breszti béke után kezdődött, amely Szovjet-Oroszország katonai gyengeségét tükrözte és annak szükségességét hangsúlyozta, hogy Oroszországban meg kell teremteni a Vörös Hadsereget, mint a szovjet forradalom legfőbb védőjét. A csehszlovákok fellázadnak, az Antant csapatai megszállják Murmanszkot, Arhangelszket, Vlagyivosztokot, Bakut, az Antant háborút üzen Szovjet-Oroszországnak — mindez végérvényesen megszabta a fordulatot a megindult békés építéstől a hadműveletek felé, a világforradalom tűzhelyének a belső és külső ellenségek támadásaival szemben való megvédése felé. (Lenin beszédei a breszti békéről stb.) Mivel a szociális forradalom sokáig várat magára és mi, különösen az előbb említett vidékek megszállása után, mely nem váltotta ki a Nyugat proletárjainak komoly tiltakozását, egymagunkra vagyunk hagyatva, kénytelenek voltunk megkötni a gálád breszti békét, hogy lélegzethez jutva megszervezhessük saját Vörös Hadseregünket, hogy saját erőnkből megvédelmezzük a Szovjet Köztársaságot.
„Mindent a frontnak, mindent a köztársaság védelmére.” Ezért a Honvédelmi Tanács megteremtése stb. Ez — háborús időszak, amely Oroszország egész belső és külső életére rányomta bélyegét.
5. Irányvétel a békés építésre 1921 elejétől Vrangel leverése után, béke több burzsoá állammal, szerződés Angliával stb.
A háború véget ért, mivel azonban a nyugati szocialisták még nem képesek segíteni nekünk népgazdaságunk helyreállításában, ezért mi, akiket ipari tekintetben fejlettebb burzsoá államok gazdaságilag körülzárnak, engedményekre kényszerülünk: kereskedelmi szerződésekre egyes burzsoá államokkal és koncessziós szerződésekre egyes tőkés csoportokkal; ezen a (gazdasági) téren is magunkra vagyunk hagyatva, magunknak kell magunkon segítenünk. Mindent a népgazdaság helyreállítására. (Lásd Lenin ismert beszédeit és brosúráit.) A Honvédelmi Tanács a Munka és Honvédelem Tanácsává alakul át.
6. A párt fejlődésének szakaszai 1917-ig:
a) A fő mag, különösen az „Iszkra”-csoport stb. kikovácsolása. Harc az ökonomizmus ellen. A Credo.
b) A párt kádereinek, mint a jövendő összoroszországi munkáspárt alapjának kialakulása (1895—1903). A II. pártkongresszus.
c) A káderek munkáspárttá fejlődése és a párt feltöltése új, mozgósított pártmunkásokkal a proletármozgalom folyamán (1903—1904). A III. pártkongresszus.
d) A mensevikek harca a pártkáderek ellen, hogy a pártkádereket feloldják a pártonkívüli tömegben („munkáskongresszus”) és a bolsevikok harca a pártkádereknek, mint a párt jelleg alapjának megtartásáért. A londoni kongresszus és a munkáskongresszus híveinek veresége.
e) Likvidátorok és pártigenlők. A likvidátorok veresége (1908—1910).
f) 1908-tól 1916-ig bezárólag. Az illegális és legális munkaformák egybekapcsolásának időszaka és a pártszervezetek növekedése a munka minden területén.
7. A kommunista párt, mint a „kardhordozókhoz” hasonló rend a szovjet államban, mint olyan rend, amely a szovjet állam szerveit irányítja és lelkesíti munkájukat.
A régi gárda jelentősége ezen a hatalmas renden belül. A régi gárda feltöltése az utóbbi három-négy év alatt megedződött új funkcionáriusokkal.
Igaza volt-e Leninnek, amikor engesztelhetetlen harcol folytatott a békítgetők ellen? Igaza volt, mert különben a párt felhígult volna és nem szervezet volna, hanem különnemű elemek egyvelege, a pártnak nem lett volna meg az a belső egysége és összeforrottsága, nem lett volna meg az a példátlan fegyelme és rugalmassága, mely nélkül a párt és az általa vezetett Szovjethatalom nem bírta volna ki a világimperializmus nyomását. „A párt erősödik azzal, hogy megtisztítja magát” — mondja helyesen Lassalle. Mindenekelőtt a minőség, s csak azután a mennyiség.
8. A proletárpárt szükségességének vagy szükségtelenségének és a párt szerepének kérdése. A párt a proletariátus parancsnoki kara és vezérkara, mely a proletariátus minden harcát a harc minden terén vezeti és a harc legkülönbözőbb formáit egy egésszé egyesíti. Azt mondani, hogy nincs szükség kommunista pártra, egyértelmű azzal, hogy a harcban álló proletariátusnak nincs szüksége vezérkarra, vezető magra, amelynek különleges feladata, hogy a harc feltételeit tanulmányozza és a harc módszereit kidolgozza; a kommunista párt szükségtelenségéről beszélni annyi, mint azt állítani, hogy jobb vezérkar nélkül harcolni, mint vezérkarral, ami ostobaság.
III
Kérdések
1. Az önkényuralom szerepe az orosz-japán háború előtt és után. Az orosz-japán háború feltárta, hogy az orosz önkény-uralom mennyire rothadt és gyenge. Az 1905.-ös októberi sikeres általános politikai sztrájk teljesen nyilvánvalóvá tette az önkényuralom gyengeségét (agyaglábon álló kolosszus). De 1905 nemcsak azt tárta fel, hogy az önkényuralom gyenge, hogy a liberális burzsoázia satnya s az orosz proletariátus erős, hanem megcáfolta azt a korábban közkeletű véleményt is, hogy az orosz önkényuralom Európa zsandárja, hogy az orosz önkényuralom elég erős ahhoz, hogy Európa zsandárja legyen. A tények bebizonyították, hogy az orosz önkényuralom az európai tőke segítsége nélkül még saját munkásosztályával sem képes megbirkózni. Amíg Oroszország munkásosztálya aludt, az orosz parasztság pedig meg se moccant és hitt a cár atyuskában, addig az orosz önkényuralomnak valóban megvolt a lehetősége arra, hogy Európa zsandárja legyen, de 1905 és mindenekelőtt az 1905. január 9-i sortűz felébresztette az orosz proletariátust, és az 1905. évi agrármozgalom gyökerében megingatta a muzsiknak a cárba vetett hitét. Most az európai ellenforradalom súlypontja az orosz földesurakról az angol-francia imperialista bankárokra helyeződött át. A német szociáldemokraták, akik a proletariátussal szemben 1914-ben elkövetett árulásukat arra hivatkozva próbálták igazolni, hogy az orosz önkényuralom ellen, Európa zsandárja ellen indított háború progresszív háború, ezzel tulajdonképpen csak a múlt kísértetét játszották ki ütőkártyául, persze hamiskártyás módjára, mert Európa igazi zsandárjai, akiknek elegendő erejük és eszközük volt ahhoz, hogy zsandárok lehessenek, nem Petrográdon, hanem Berlinben, Párizsban, Londonban székeltek.
Most már mindenki világosan látta, hogy Európa nemcsak szocializmust importál Oroszországba, hanem ellenforradalmat is a cárnak nyújtott kölcsönök stb. formájában, Oroszország pedig politikái emigránsokon kívül — forradalmat is exportál Európába. (Mindenesetre 1905-ben Oroszország vitte be Európába az általános sztrájkot, mint a proletariátus harci eszközét.)
2. „Mikor érett a gyümölcs?” Hogyan lehet megállapítani, hogy elérkezett a forradalmi robbanások pillanata?
Mikor lehet azt mondani, hogy a „gyümölcs megérett”, az előkészítő szakasz befejeződött és meg lehet kezdeni az akciókat?
– – a) Amikor a tömegek forradalmi hangulata forrásba jön és kicsap a medréből, akciójelszavaink és utasításaink pedig elmaradnak a tömegek mozgalmától (lásd Lenin „A Dumában való részvételért” c. cikkét, az 1905 október előtti időszakot), amikor csak nagy nehezen és nem mindig sikeresen tarthatjuk vissza a tömegeket, mint például a Putyilov-gyár munkásainak és a géppuskásoknak 1917 júliusi tüntetése idején (lásd Lenin „«Baloldaliság» .. .” c. munkáját is).
– – b) Amikor az ellenség táborában a bizonytalanság és zűrzavar, a bomlás és széthullás tetőfokára hág, amikor az ellenséges tábor szökevényeinek és szakadásainak száma nem napról-napra, de óráról-órára nő, amikor az úgynevezett semleges elemek, a városi és falusi kispolgári tömeg milliói határozottan kezdenek elfordulni az ellenségtől (az önkényuralomtól, illetőleg a burzsoáziától) és a proletariátus szövetségét keresik, amikor ennek következtében az ellenség igazgatási és elnyomó apparátusai nem hatnak többé, megbénulnak, használhatatlanná válnak stb. és így utat nyitnak a proletariátusnak, hogy érvényesíthesse jogát a hatalom megragadására.
– – c) Amikor ez a két mozzanat (a és b pont) időben egybeesik, ami a valóságban rendszerint így is szokott lenni.
Egyesek azt hiszik, hogy a roham megkezdéséhez elegendő megállapítani a hatalmon levő osztály elhalásának objektív folyamatát. Ez azonban helytelen. Ezen kívül még elő kell készíteni a roham sikeréhez elengedhetetlen szubjektív feltételeket is. A stratégiának és a taktikának éppen az a feladata, hogy a roham szubjektív feltételeinek előkészítő munkáját ügyesen, késedelem nélkül végezze, hogy ez a munka lépést tartson az uralkodó osztály hatalmának objektív elhalási folyamataival.
3. Az időpont megválasztása. Amennyiben a csapás időpontját valóban a párt határozza meg, nem pedig az események kényszerítik rá a pártra, az időpont sikeres megválasztásának két feltétele van; a) „a gyümölcs érettsége” és b) valamilyen kirívó esemény, kormánycselekedet, vagy valamilyen helyi jellegű, elemi erővel kitörő megmozdulás, mint a tömegek számára megfelelő és érthető alkalom a roham megindítására, a csapás megkezdésére. Ha nem vetünk számot ezzel a két feltétellel, akkor megtörténhet, hogy a csapás nemcsak hogy nem lesz az ellenség ellen indított, egyre növekvő és erősödő általános rohamok kiindulópontja, nemcsak hogy nem fejlődik ki mennydörgésszerű, megsemmisítő csapássá (pedig tulajdonképpen ez az értelme és rendeltetése az időpont helyes megválasztásának), hanem ellenkezőleg, nevetséges puccsá fajulhat, mely a kormánynak és általában az ellenségnek kapóra jön, tekintélye emelése céljából, és kedvező alkalommá és kiinduló ponttá válhat arra, hogy a pártot szétrombolják, vagy mindenesetre demoralizálják. Például, az időpont megválasztása szempontjából szerencsétlen volt a Központi Bizottság egy részének az az indítványa, hogy tartóztassuk le a Demokratikus Tanácskozást; a Központi Bizottság elvetette ezt az indítványt, mert nem felelt meg (egyáltalában nem felelt meg) a második követelménynek (lásd fentebb).
Általában őrizkedni kell attól, hogy az első csapás (az időpont megválasztása) puccsá váljék, s ennek érdekében szigorúan szem előtt kell tartani a két fentebb említett feltételt.
4. „Erőpróba.” Olykor előfordul, hogy a párt, amikor döntő akciókat készít elő és úgy látja, hogy elegendő tartalékot halmozott fel, célszerűnek tartja, hogy próbaakciót indítson, kipróbálja az ellenség erejét, ellenőrizze saját erőinek harckészségét. A párt vagy tudatosan, saját elhatározásából rendez ilyen erőpróbát (az 1917 június 10-re tervezett, majd elhalasztott tüntetés és a helyette június 18-án rendezett tüntetés), vagy pedig a helyzet, az ellenség időelőtti fellépése és általában valamely előre nem látott jelenség kényszeríti a pártot erőpróbára (Kornyilov lázadása 1917 augusztusában és a kommunista párt ellenakciója, amely nagyszerű erőpróba volt). Az „erőpróbát” nem szabad a májusi tüntetésekhez hasonló egyszerű tüntetésnek tekinteni, az erőpróbát tehát nem minősíthetjük egyszerű seregszemlének, az erőpróba súlyánál és esetleges következményeinél fogva kétségtelenül több az egyszerű tüntetésnél, noha kevesebb a felkelésnél — olyasvalami, ami a tüntetés és a felkelés vagy általános sztrájk között van. Kedvező feltételek esetén az erőpróba első csapássá (az időpont megválasztása), felkeléssé fejlődhet (pártunk megmozdulása október végén), viszont kedvezőtlen feltételek esetén a pártot szétzúzás veszélyével fenyegetheti (az 1917. július 3—4-i tüntetés). Ezért erőpróbát a legcélszerűbb akkor rendezni, mikor a „gyümölcs megérett”, mikor az ellenfél tábora eléggé demoralizált, mikor a párt már bizonyos tartalékot is gyűjtött, szóval: mikor a párt felkészült a támadásra, mikor a párt arra is el van készülve, hogy az erőpróba a helyzet következtében esetleg első csapássá, majd az ellenség ellen intézett általános támadássá válik. Amikor a párt erőpróbát rendez, készen kell lennie mindenre.
5. „Seregszemle.” A seregszemle egyszerű tüntetés, amelyet csaknem minden helyzetben végre lehet hajtani (például májusi tüntetés sztrájkkal vagy anélkül). Ha a seregszemlét nem a közvetlen robbanás küszöbén rendezik, hanem többé-kevésbé „békés” időben, legfeljebb a hatalom rendőri apparátusával vagy néhány katonai egységgel való összeütközéssel végződhet, anélkül hogy akár a párt, akár az ellenfél nagyobb kárt szenvedne. Ha azonban a seregszemlét a közelgő robbanások izzó légkörében tartják, akkor az könnyen időelőtti döntő összeütközésbe sodorhatja a pártot az ellenféllel, s ha a párt még gyenge és nem készült fel az ilyen összeütközésekre, az ellenfél sikeresen használhatja ki az ilyen „seregszemlét” és szétzúzhatja a proletariátus erőit (ezért figyelmeztetett a párt 1917 szeptemberében több ízben arra, hogy „ne üljenek fel a provokációnak”). Ezért a már megérett forradalmi válság légkörében nagyon óvatosan kell alkalmazni a seregszemle módszerét, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a párt gyengesége esetén az ellenfél a seregszemlét a proletariátus szétzúzásának, vagy mindenesetre komoly meggyengítésének eszközéül használhatja ki. És fordítva, ha a párt már felkészült a harcra, az ellenség sorai pedig nyilvánvalóan demoralizáltak, nem szabad elmulasztani az alkalmat, hogy „seregszemlével” kezdve, „erőpróbára” térjünk át (feltéve, hogy a körülmények kedvezők — „a gyümölcs megérett” stb.) és azután általános rohamot indítsunk.
6. Támadó taktika (a felszabadító háborúk taktikája, mikor a proletariátus már megragadta a hatalmat).
7. A rendezett visszavonulás taktikája. Hogyan kell, mikor az ellenség nyilván fölényben van, ügyesen visszavonulni, úgy hogy ha már nem is lehet megmenteni a hadsereg zömét, legalább kádereit mentsük meg (lásd Lenin „«Baloldaliság» …”). Hogyan vonultunk vissza utolsóknak, például a Vitte—Dubaszov duma bojkottja idején. A visszavonulás taktikája és a megfutamodás „taktikája” (mensevikek) közötti különbség.
8. Védelmi taktika, mint a káderek megőrzésének és az erőgyűjtésnek elengedhetetlen eszköze, mikor a jövendő harcokra várnunk kell. Ez a taktika arra kötelezi a pártot, hogy a harc minden terén, kivétel nélkül, foglaljon el állásokat, hozzon rendbe minden fegyvernemet, vagyis minden szervezeti formát, ne hagyjon figyelmen kívül egyetlenegyet sem, bármily jelentéktelennek látszik is, mert senki sem tudja előre, hogy hol lesz a harcok első színtere s hogy a döntő harcok megindításakor a mozgalom melyik formája, vagy melyik szervezeti forma lesz kiindulópont és hathatós fegyver a proletariátus kezében. Más szóval: a pártnak, amikor a védelem és erőgyűjtés időszakában döntő harcokat vár, tetőtől-talpig fel kell fegyverkeznie. Harcokat vár… De ez nem azt jelenti, hogy a pártnak ölhetett kézzel kell várakoznia s meddő szemlélővé válva, a forradalom pártjából (ha ellenzékben van) a kivárás pártjává kell fajulnia, — nem, a pártnak az ilyen időszakban kerülnie kell a csatákat, ki kell térnie a csaták elől, ha még nem tudott összegyűjteni kellő erőt, vagy ha a helyzet ránézve kedvezőtlen, de nem szabad elmulasztania egyetlen alkalmat sem — természetesen kedvező viszonyok között —, hogy az ellenséget csatára kényszerítse, amikor ez az ellenségre hátrányos, hogy az ellenséget állandó feszültségben tartsa, az ellenség erőit lépésről-lépésre bomlassza és demoralizálja, a proletariátus erőit lépésről-lépésre gyakorlatoztassa a proletariátus mindennapi érdekeit érintő harcokban és ily módon saját erőit gyarapítsa.
A védelem csakis ebben az esetben lehet valóban aktív védelem, és a párt csakis ebben az esetben lesz igazán akció-párt, nem pedig a szemlélődő kivárás pártja, csakis ebben az esetben nem fogja elbámészkodni, nem fogja elszalasztani a döntő akciók pillanatát, csakis ebben az esetben nem fogják készületlenül érni az események. Szolgáljon intő például Kautsky és társai esete, akik — hála „bölcs” taktikájuknak, szemlélődő várakozásuknak és még „bölcsebb” passzivitásuknak — elbámészkodták a nyugati proletárforradalom bekövetkezésének pillanatát. Szolgáljon még intő például a mensevikek és eszerek esete, akik — hála a föld és a béke kérdésében követett vég nélküli kivárási taktikájuknak — elszalasztották a hatalmat. Másrészt világos az is, hogy nem szabad visszaélni az aktív védelmi taktikával, a tettek (akciók) taktikájával, mert ebben az esetben az a veszély fenyeget, hogy a kommunista párt forradalmi akció-taktikája a „forradalmi” gimnasztika taktikájává, vagyis olyan taktikává válik, amely nem a proletariátus erőinek gyűjtésére és harckészségének fokozására, tehát nem a forradalom meggyorsítására, hanem a proletariátus erőinek szétszórására, harckészségének gyengítésére, tehát a forradalom ügyének késleltetésére vezet.
9. A kommunista stratégia és taktika általános alapelvei. Három ilyen alapelv van:
a) Alapelvül fogadjuk el azt a marxizmus elmélete által megállapított és a forradalmi gyakorlat által megerősített tételt, hogy a tőkés államokban a proletariátus az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, amelynek érdeke, hogy az emberiség teljesen megszabaduljon a kapitalizmustól s ennélfogva arra hivatott, hogy az elnyomott és kizsákmányolt tömegek vezére legyen a kapitalizmus megdöntéséért folyó harcban, tehát minden munkát a proletárdiktatúra biztosítására kell irányítani.
b) Alapelvül fogadjuk el azt a marxizmus elmélete által megállapított és a forradalmi gyakorlat által megerősített tételt, hogy bármely ország kommunista pártjának stratégiája és taktikája csak abban az esetben lehet helyes, ha a kommunista pártok nem zárkóznak be „saját” országuk, „saját” hazájuk, „saját” proletariátusuk érdekkörébe, hanem — ellenkezőleg —, számolva saját országuk viszonyaival és helyzetével, a nemzetközi proletariátus érdekeit, más országok forradalmának érdekeit állítják homloktérbe, vagyis, ha ezek a pártok lényegükben, szellemükben internacionalista pártok, ha megteszik „a maximumát annak, ami egy országban (saját országukban) valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható” (lásd Lenin „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” c. művét).
c) Kiindulópontnak fogadjuk el, hogy amikor a stratégiát és taktikát megváltoztatjuk, amikor új stratégiai terveket és taktikai vonalakat kell kidolgoznunk, akkor el kell vetni mindennemű — baloldali és jobboldali — doktrinerséget (Kautsky, Akszelrod, Bogdanov, Buharin), el kell vetni a szemlélődő módszert, valamint az idézetek és történelmi párhuzamok, a kiagyalt tervek és élettelen formulák módszerét (Akszelrod, Plehanov), el kell ismerni, hogy nem „feküdni”, hanem állni kell a marxizmus álláspontján, hogy „nemcsak magyarázni kell a világot”, hanem „át kell alakítani” azt, hogy nem „a proletariátus hátulját kell szemlélni” és nem az események mögött kell kullogni, hanem vezetni kell a proletariátust és a tudattalan folyamat tudatos kifejezőjének kell lenni (lásd Lenin „Ösztönösség és tudatosság” c. művét és Marx „Kommunista kiáltványá-nak” azt a helyét, amely arról szól, hogy a kommunisták a proletariátus legmesszebb látó és élenjáró részét alkotják).
Mindegyik alapelvet, különösen a második és harmadik alapelvet Oroszország és a Nyugat forradalmi mozgalmának tapasztalataiból vett tényekkel kell szemléltetni.
10. Feladatok:
a) Meg kell hódítani a kommunizmusnak a proletariátus élcsapatát (vagyis: összefogni a kádereket, megteremteni a kommunista pártot, kidolgozni a programot, a taktikai elveket). A propaganda, mint a munka alapvető formája.
b) Az élcsapat oldalára kell vonni a munkások és általában a dolgozók széles tömegeit (a tömegeket el kell vezetni a harci állásokhoz). A munka alapvető formája — a tömegek gyakorlati akciói, mint a döntő harcok bevezetője.
11. Szabályok:
a) Fel kell használni a proletariátus szervezésének kivétel nélkül minden formáját és a mozgalom, a harc minden formáját (területét). (A mozgalom formái: parlamenti és parlamenten kívüli, legális és illegális formák.)
b) Meg kell tanulni, hogyan kell alkalmazkodni a mozgalom formáinak gyors váltakozásához, illetve a mozgalom egyik formájának másikkal való kiegészítéséhez, meg kell tanulni, hogyan kell egybekapcsolni a legális formákat az illegálisakkal, a parlamenti formákat a nem-parlamenti formákkal (példa: a bolsevikok 1917 júliusában a legális formákról gyorsan áttérnek az illegális formákra, a lénai napokban a parlamenten kívüli mozgalmat egybekapcsolják a dumában szervezett akciókkal).
12. A kommunista párt stratégiája és taktikája a hatalom megragadása előtt és után. Négy sajátosság.
a) Az Októberi Forradalom után kialakult európai és különösen oroszországi helyzetben a legfontosabb — a nemzetközi szociális front áttörése (az orosz burzsoázián aratott győzelem eredményeképpen) Oroszország térségében, Oroszország proletariátusa által (szakítás az imperializmussal, a titkos szerződések közzététele, imperialista háború helyett polgárháború, felhívás a katonákhoz, hogy barátkozzanak a fronton, felhívás a munkásokhoz, hogy keljenek fel kormányaik ellen). Ez az áttörés fordulatot jelentett a világtörténelemben, mert közvetlenül fenyegette a világimperializmus egész épületének épségét, mert a Nyugaton harcoló erők viszonyát gyökeresen megváltoztatta Európa munkásosztályának előnyére. Ez pedig azt jelenti, hogy az orosz proletariátus és pártja nemzeti erőből nemzetközi erővé lett, és ugyanakkor saját nemzeti burzsoáziája megdöntésének régi feladata helyébe a nemzetközi burzsoázia megdöntésének új feladata lépett, mivel pedig a nemzetközi burzsoázia, érezve a halálos veszélyt, az orosz áttörés felszámolását tűzte ki legközelebbi céljául s szabad erőit (tartalékait) Szovjet-Oroszország ellen összpontosította, ezért Szovjet-Oroszországnak is a védelem érdekében összpontosítania kellett minden erejét, kénytelen volt felfogni, magára vonni a nemzetközi burzsoázia fő csapását. Mindez jelentősen megkönnyítette a nyugati proletárok harcát saját burzsoáziájuk ellen és megsokszorozta a Nyugat proletariátusának az orosz proletariátus, mint a nemzetközi proletariátus élharcosa iránt érzett rokonszenvét.
A burzsoázia megdöntése egy országban ilyen formán nemzetközi méretű harcra, más síkon folyó harcra, a proletárállamnak az ellenséges tőkés államok elleni harcára vezetett, ami új feladat, s így az orosz proletariátus, amely eddig a nemzetközi proletariátus egyik osztaga volt, mostantól élosztaggá, a nemzetközi proletariátus élcsapatává vált.
Így tehát az a feladat, hogy a Nyugaton forradalmat váltson ki azért, hogy ezzel megkönnyítse magának, azaz Oroszországnak, a forradalom végig vitelét, óhajból teljesen gyakorlati napi feladattá vált. A viszonyokban (különösen a nemzetközi viszonyokban) Október által előidézett fordulat teljes egészében Október műve. A februári forradalom semmit sem változtatott a nemzetközi viszonyokon.
b) Az Október után kialakult oroszországi helyzet második fontos jellegzetessége az, hogy Oroszországban megváltozott mind a proletariátusnak, mind pártjának helyzete. Korábban, Október előtt, a proletariátus legfőbb gondja az volt, hogy a burzsoázia megdöntésére megszervezzen minden harci erőt, azaz a feladat főleg kritikai és romboló jellegű volt. Most, Október után, mikor a burzsoázia már nincs többé hatalmon, az állam pedig proletárállammá lett, a régi feladat idejét múlta, helyébe új feladat lépett: meg kell szervezni Oroszország minden dolgozóját (a parasztságot, a kis- és háziiparosokat, az értelmiséget, az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság területén élő elmaradt népeket), egyrészt hogy felépítsük az új Szovjet-Oroszországot, gazdasági és katonai apparátusát, másrészt hogy elnyomjuk a megdöntött, de még nem megsemmisített burzsoázia ellenállását.
c) A proletariátus Oroszországon belül megváltozott helyzetének és az új feladatnak megfelelően megváltozott a proletariátusnak Oroszország burzsoá és kispolgári csoportjai és rétegei irányában követett politikája is. Korábban (a burzsoázia megdöntésének küszöbén) a proletariátus elvetette a burzsoá csoportokkal való egyes megegyezések politikáját, mert az ilyen politika a hatalmon levő burzsoázia erősítésére vezetett; most, ellenkezőleg, a proletariátus az egyes megegyezések mellett száll síkra, mivel ezek erősítik hatalmát, bomlasztják a burzsoáziát, megkönnyítik, hogy a proletariátus engedelmességre bírja a burzsoázia egyes csoportjait, megkönnyítik ezek asszimilációját. Különbség a „reformizmus” és az egyes megegyezések politikája között (az előbbi feltétlenül elveti a forradalmi akciók módszerét, az utóbbi nem, s ha ez utóbbi politikát forradalmárok alkalmazzák, akkor az forradalmi módszerből indul ki; az előbbi terjedelmében szűkebb, az utóbbi — tágabb). (Lásd alább a „reformizmusról” és a „megegyezések politikájáról”.)
d) A proletariátus és a kommunista párt erejének és eszközeinek óriási növekedésével párhuzamosan a kommunista párt stratégiai munkájának köre is kiterjedt. Azelőtt a kommunista párt stratégiai munkája arra szorítkozott, hogy stratégiai tervet készítsen, hogy manőverezzen a proletariátus mozgalmának és szervezeteinek különböző formái, valamint a különböző mozgalmi követelések (jelszavak) között, hogy új követeléseket támasszon, másokat felváltson, s hogy kihasználja a különböző osztályok között fennálló ellentétek szegényes tartalékát, melynek felhasználási keretei és lehetőségei a párt gyengesége miatt rendszerint szűkek és korlátozottak voltak; most, Október után, előszöris gyarapodtak a tartalékok (ellentétek Oroszország társadalmi csoportjai között, osztályellentétek és nemzetiségi ellentétek a környező államokban, ellentétek a környező államok között, erősödő szocialista forradalom Nyugaton, erősödő forradalmi mozgalom Keleten és általában a gyarmatokon stb.), másodszor, megsokszorozódtak a manőverezés eszközei és lehetőségei (a régi eszközöket kiegészítették újak, mint például a diplomáciai munka, reálisabb összeköttetések létesítése a nyugati szocialista mozgalommal, valamint a keleti forradalmi mozgalommal is), harmadszor, a tartalékok felhasználásának új, tágabb lehetőségei nyíltak meg, mert megsokszorozódtak a proletariátus erői és eszközei, mert a proletariátus Oroszországban saját fegyveres erővel rendelkező uralkodó politikai erő lett, nemzetközi viszonylatban pedig a forradalmi világmozgalom élcsapatává vált.
13. Külön pontok: a) a mozgalom ütemének kérdése és szerepe a stratégia és taktika meghatározásánál, b) a reformizmus kérdése, a megegyezésekpolitikájának kérdése és e kettőnek kölcsönös viszonya.
14. „Reformizmus” („megalkuvás”), „megegyezési politika” és „egyes megegyezések” — három különböző dolog (mindegyikről külön kell írni). A mensevikek megegyezései elfogadhatatlanok, mert a reformizmusból, azaz a forradalmi akciók tagadásából indulnak ki, ezzel szemben a bolsevikok megegyezései a forradalmi akciók szükségleteiből indulnak ki. Éppen ezért a mensevikeknél a megegyezések rendszerré, megegyezési politikáváválnak, ezzel szemben a bolsevikok csak az egyes konkrét megegyezéseket helyeslik, de nem csinálnak azokból külön megegyezési politikát.
15. Az oroszországi kommunista párt fejlődésének három időszaka:
a) a proletariátus élcsapatának (azaz pártjának) kialakulási időszaka, a pártkáderek kikovácsolásának időszaka (a párt ebben az időszakban gyenge, van programja, vannak általános taktikai alapelvei, de mint tömegakciók pártja — gyenge);
b) a kommunista párt vezetésével folyó forradalmi tömegharc időszaka. A párt ebben az időszakban a tömegagitáció szervezetéből a tömegakciók szervezetévé válik, az előkészítő időszakot felváltja a forradalmi akciók időszaka;
c) a hatalom megragadása után, a kommunista pártnak kormányzó párttá alakulása után következő időszak.
16. Az orosz proletárforradalom politikai ereje abban rejlik, hogy ott a parasztság agrárforradalma (a feudalizmus megdöntése) a proletariátus (és nem a burzsoázia) vezetésével ment végbe, hogy ennek következtében a burzsoá-demokratikus forradalom a proletárforradalom előjátéka volt, hogy a parasztság dolgozó elemeinek és a proletariátusnak kapcsolata, a parasztság támogatása a proletariátus által nemcsak politikailag volt biztosítva, hanem a Szovjetekben szervezetileg is le volt rögzítve, s ezért a lakosság óriási többsége rokonszenvezett a proletariátussal (éppen ezért nem baj, ha maga a proletariátus nincs többségben az országban).
Európa (a kontinens) proletárforradalmainak gyengesége abban rejlik, hogy ott a proletariátusnak sem ilyen kapcsolata nincs, sem ilyen támogatást nem kap a falu részéről, ott a parasztság felszabadítása a feudalizmus alól a burzsoázia (és nem az akkor még gyenge proletariátus) vezetésével ment végbe, s ez a körülmény, amelyhez még hozzájárult a szociáldemokráciának a falu érdekei iránt tanúsított közömbös magatartása, hosszú időre biztosította a burzsoázia számára a parasztok nagy többségének rokonszenvét.
1921. július.
Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.
 (idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa