Írta: J. V. Sztálin

A nemzeti kérdés feltevéséhez

A nemzeti kérdés kommunista feltevése lényegesen különbözik a nemzeti kérdésnek attól a feltevésétől, amelyhez a II. és a II ¹/₂-es Internacionále politikusai és a különböző „szocialista”, „szociáldemokrata”, mensevik, eszer stb. pártok ragaszkodnak.

Különösen fontos négy fő mozzanatot kiemelni, mint a nemzeti kérdés új feltevésének legjellemzőbb ismérveit, amelyek határvonalat húznak a nemzeti kérdés új és régi felfogása közé.

Az első mozzanat az, hogy a nemzeti kérdés, mint rész, egybeolvad a gyarmatok felszabadításának általános kérdésével, mint egésszel. A II. Internacionále korszakában a nemzeti kérdés rendszerint kizárólag a „civilizált” nemzeteket érintő kérdések szűk körére szorítkozott. Írek, csehek, lengyelek, finnek, szerbek, örmények, zsidók és Európa néhány más nemzetisége — ez volt azoknak a nem teljes jogú nemzeteknek a köre, amelyek sorsa a II. Internacionálét érdekelte. Az ázsiai és afrikai népek tíz- és százmilliói, akik a legdurvább és legkegyetlenebb nemzeti elnyomás alatt nyögtek, rendszerint kívül maradtak a „szocialisták” látókörén. A fehéreket és a feketéket, a „kulturálatlan” négereket és a „civilizált” íreket, az „elmaradt” indusokat és a „művelt” lengyeleket nem merték egy sorba állítani. Hallgatólag abból indultak ki, hogy ha az európai nem-teljesjogú nemzetek felszabadításáért kell is harcolni, de komolyan beszélni a gyarmatok felszabadításáról, amelyek a „civilizáció” „fenntartása” érdekében „elengedhetetlenek” — azt nem, az „rendes szocialistához” semmiképpen sem illő dolog. Ezek az — engedelemmel szólva — szocialisták nem is gondoltak arra, hogy lehetetlen a nemzeti elnyomást megszüntetni Európában, ha Ázsia és Afrika gyarmati népei nem szabadulnak fel az imperializmus igája alól, még csak nem is gondoltak arra, hogy az előbbi szerves kapcsolatban van az utóbbival. A kommunisták voltak az elsők, akik a nemzeti kérdés és a gyarmati kérdés közti kapcsolatot feltárták, akik ezt a kapcsolatot elméletileg megindokolták és forradalmi gyakorlatuk alapjává tették. Ezzel ledöntötték azt a falat, mely a fehéreket és feketéket, az imperializmus „kulturált” és „kulturálatlan” rabjait egymástól elválasztotta. Ez a körülmény lényegesen megkönnyítette az elmaradt gyarmatok harcának és az öntudatos proletariátus harcának egybekapcsolását — a közös ellenség, az imperializmus ellen.

A második mozzanat az, hogy a nemzetek önrendelkezési jogának szétfolyó jelszavát felváltotta a nemzetek és gyarmatok állami különválásra, önálló állam alakítására való jogának világos, forradalmi jelszava. Amikor a II. Internacionále vezetői az önrendelkezési jogról beszéltek, rendszerint egy árva szóval sem említették az állami különválás jogát, az önrendelkezési jogot a legjobb esetben úgy értelmezték, hogy az általában autonómiára való jogot jelent. Sőt a nemzeti kérdés „szakértői”, Springer és Bauer, odáig mentek, hogy az önrendelkezési jogot Európa elnyomott nemzeteinek kulturális autonómiára való jogává változtatták át, ami azt jelenti, hogy az európai elnyomott nemzeteknek legyen joguk kulturális intézményekre, de a politikai (és gazdásági) hatalom maradjon teljesen az uralkodó nemzet kezében. Más szóval, a nemteljesjogú nemzetek önrendelkezési jogát átváltoztatták az uralkodó nemzetek előjogává a politikai hatalom birtokára, az állami különválás kérdését pedig kikapcsolták. A II. Internacionále ideológiai vezetője, Kautsky, alapjában véve csatlakozott az önrendelkezésnek ehhez a Springer—Bauer-féle, lényegében imperialista értelmezéséhez. Nem csoda, hogy az imperialisták, miután rájöttek az önrendelkezés jelszavának erre a rájuk nézve kedvező sajátosságára, azt saját jelszavuknak nyilvánították. Tudjuk, hogy az imperialista háborút, melynek a népek leigázása volt a célja, az önrendelkezés lobogója alatt folytatták. Ily módon az önrendelkezés szétfolyó jelszavát a nemzetek felszabadításának, a nemzetek egyenjogúságának eszközéből kiforgatták a nemzetek leigázásának, a nemzetek imperialista rabságban tartásának eszközévé. Az utóbbi évek világeseményei, az európai forradalom logikája, s végül a gyarmati szabadságmozgalom növekedése megkövetelték, hogy ezt a jelszót, amely reakcióssá vált, félrelökjük és más, forradalmi jelszóval helyettesítsük, amely el tudja oszlatni a nemteljesjogú nemzetek dolgozó tömegeinek az uralkodó nemzetek proletariátusával szemben táplált bizalmatlanságát, meg tudja tisztítani az utat a nemzetek egyenjogúsága és e nemzetek dolgozóinak egysége felé. Ilyen jelszó a nemzetek és gyarmatok állami különválási jogának jelszava, melyet a kommunisták tűztek zászlajukra.

Ez a jelszó azért értékes, mert:

1) megszünteti annak a gyanúnak minden alapját, hogy az egyik nemzet dolgozóinak hódító törekvései vannak más nemzet dolgozóival szemben, tehát előkészíti a kölcsönös bizalom és az önkéntes egyesülés talaját;
2) lerántja az álarcot az imperialistákról, akik hazugul önrendelkezésről fecsegnek, s ugyanakkor arra törekszenek, hogy továbbra is fennhatóságuk alatt tartsák, imperialista államuk keretei között tartsák a nemteljesjogú népeket és gyarmatokat — ez a jelszó tehát erősíti e népek és gyarmatok imperializmusellenes szabadságharcát.

Aligha szorul bizonyításra, hogy az orosz munkások nem nyerték volna meg nyugati és keleti másnemzetiségű elvtársaik rokonszenvét, ha a hatalom megragadása után nem hirdették volna ki a népek állami különválásra való jogát, ha nem bizonyították volna be tettekkel, hogy készek megvalósítani a népeknek ezt az elidegeníthetetlen jogát, ha nem mondtak volna le, például, Finnországra való „jogukról” (1917), ha nem vonták volna ki a csapatokat Észak-Perzsiából (1917), ha nem mondtak volna le a Mongólia, Kína bizonyos részére támasztott igényekről stb. stb.

Éppoly kétségtelen az is, hogy ha az imperialisták politikája, noha ügyesen leplezik az önrendelkezés lobogójával, az utóbbi időben mégis egyre-másra kudarcot vall a Keleten, akkor ez egyebek közt azért van így, mert ez a politika az egyre erősödő szabadságmozgalomba ütközik, mely a népek állami különválásra való jogát hirdető jelszó szellemében folytatott agitáció talaján fejlődött ki. Ezt nem értik meg a II. és a II ¹/₂-es Internacionále hősei, akik nagy buzgalommal ócsárolják a bakui „Akció- és Propagandatanácsot” egyik-másik lényegtelen baklövéséért, de mindenki meg fogja érteni, aki nem sajnálja a fáradságot, hogy megismerkedjék az említett „Tanácsnak” egy évi fennállása alatt kifejtett tevékenységével és az ázsiai és afrikai gyarmatoknak az utóbbi két-három év alatt lezajlott szabadságmozgalmaival.

A harmadik mozzanat az, hogy feltárult az a szerves összefüggés, mely a nemzeti-gyarmati kérdés és a tőke hatalmának, a kapitalizmus megdöntésének, a proletariátus diktatúrájának kérdése között fennáll. A II. Internacionále korszakában a terjedelmében végsőkig szűkre szabott nemzeti kérdést rendszerint önmagában, a közelgő proletárforradalommal való összefüggésén kívül vizsgálták. Hallgatólag feltételezték, hogy a nemzeti kérdés „természetes” módon, a proletárforradalom előtt, a kapitalizmus keretei között végrehajtott reformok útján oldódik meg, hogy a proletárforradalom a nemzeti kérdés gyökeres megoldása nélkül is megvalósítható, és fordítva, a nemzeti kérdés megoldható a tőke hatalmának megdöntése nélkül, a proletárforradalom győzelme nélkül és győzelme előtt. Ez a lényegileg imperialista felfogás vörös fonálként húzódik végig Springernek és Bauernak a nemzeti kérdésről írt ismert művein. Az utóbbi évtized azonban feltárta a nemzeti kérdés ilyen felfogásának teljesen hibás voltát és rothadtságát. Az imperialista háború megmutatta, az utóbbi évek forradalmi gyakorlata pedig ismét bebizonyította, hogy:

1) a nemzeti és gyarmati kérdés elválaszthatatlan a tőke hatalmától való megszabadulás kérdésétől;
2) az imperializmus (a kapitalizmus legmagasabb formája) nem állhat fenn a nemteljesjogú nemzetek és a gyarmatok politikai és gazdasági leigázása nélkül;
3) a nemteljesjogú nemzetek és gyarmatok nem szabadíthatok fel a tőke hatalmának megdöntése nélkül;
4) a proletariátus győzelme nem lehet maradandó, ha a nemteljesjogú nemzetek és a gyarmatok nem szabadulnak fel az imperializmus igája alól.

Ha Európa és Amerika a szocializmus és az imperializmus között folyó döntő harcok frontjának, küzdőterének nevezhető, akkor a nyersanyagokban, fűtőanyagban, élelmiszerekben bővelkedő, roppant emberanyaggal rendelkező nemteljesjogú nemzeteket és gyarmatokat az imperializmus hadtápterületének, tartalékának kell neveznünk. Ahhoz, hogy a háborút megnyerjük, nemcsak a fronton kell győzni, hanem forradalmasítani kell az ellenség hátországát, tartalékait is. Ezért a proletár világforradalom győzelme csak abban az esetben tekinthető biztosítottnak, ha a proletariátus saját forradalmi harcát egybe tudja kapcsolni a nemteljesjogú nemzetek és a gyarmatok dolgozó tömegeinek az imperialisták hatalma ellen, a proletariátus diktatúrájáért folyó szabadságmozgalmával. Ezt a „csekélységet” tévesztették szem elől a II. és a II ¹/₂-es Internacionále politikusai, mikor a Nyugaton érlelődő proletárforradalom korszakában a nemzeti-gyarmati kérdést elszakították a hatalom kérdésétől.

A negyedik mozzanat az, hogy új elemet vittünk a nemzeti kérdésbe, a nemzetek tényleges (és nem csak jogi) egyenlősítésének elemét (az elmaradt nemzetek segítése, támogatása abban, hogy a náluknál fejlettebb nemzetek kulturális és gazdasági színvonalára emelkedjenek), ami egyik feltétele a különböző nemzetek dolgozó tömegei közötti testvéri együttműködésnek. A II. Internacionále korában rendszerint arra szorítkoztak, hogy kinyilatkoztatták a „nemzeti egyenjogúságot”. A legjobb esetben is csak követelték a nemzeti egyenjogúság megvalósítását. De a nemzeti egyenjogúság, amely magában véve igen fontos politikai vívmány, könnyen puszta szó maradhat, ha nincsenek meg a kellő segélyforrások és lehetőségek ahhoz, hogy éljenek is ezzel a felettébb fontos joggal. Kétségtelen, hogy az elmaradt népek dolgozó tömegei a „nemzeti egyenjogúság” nyújtotta jogokat nem tudják olyan mértékben kihasználni, mint a fejlett nemzetek dolgozó tömegei: egyes nemzetek múltból örökölt elmaradottsága (kulturális, gazdasági elmaradottsága), amit lehetetlen egy-két év alatt megszüntetni, érezteti a hatását. Ez a körülmény érezhető Oroszországban is, ahol számos nép még nem ment át a kapitalizmuson, egyes népek pedig még egyáltalán nem is léptek a kapitalizmus szakaszába, tehát nincs vagy alig van saját proletariátusuk, — ahol, noha már teljes mértékben megvalósult a nemzeti egyenjogúság, e nemzetiségek dolgozó tömegei kulturális és gazdasági elmaradottságuk következtében nem képesek kellőképpen kihasználni az általuk kivívott jogokat. Ez a körülmény még erősebben lesz érezhető a nyugati proletariátus győzelmének „másnapján”, amikor elkerülhetetlenül a porondra lép majd a fejlődés legkülönbözőbb fokain álló nagyszámú elmaradt gyarmat és félgyarmat. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy a fejlettebb nemzetek győztes proletariátusa segítséget, igazi és huzamos segítséget nyújtson az elmaradt nemzetek dolgozó tömegeinek kulturális és gazdasági fejlődésükben, hogy segítsen nekik magasabb fejlődési fokra emelkedni, segítsen nekik az előrehaladott nemzeteket utolérni. E nélkül a segítség nélkül lehetetlen elérni azt, hogy a különböző nemzetek és népek dolgozói egy egységes világgazdaságban békésen együtt éljenek és testvériesen együttműködjenek, ami annyira szükséges a szocializmus végleges diadalához.

Ebből azonban az következik, hogy nem szabad pusztán a „nemzeti egyenjogúságra” szorítkozni, hogy a „nemzeti egyenjogúságról” át kell térni olyan intézkedésekre, amelyek a nemzeteket valóban egyformán magas színvonalúvá teszik, át kell térni gyakorlati rendszabályok kidolgozására és végrehajtására:

1) tanulmányozni kell az elmaradt nemzetek és népek gazdasági viszonyait, életmódját, kultúráját;
2) fejleszteni kell kultúrájukat;
3) nevelni kell őket politikailag;
4) fokozatosan és rázkódtatások nélkül be kell kapcsolni őket a gazdaság magasabb formáiba;
5) meg kell szervezni az elmaradt és előrehaladott nemzetek dolgozóinak gazdasági együttműködését.

Ez a négy fő mozzanat jellemzi a nemzeti kérdésnek azt az új feltevését, mely az orosz kommunistáktól ered.

1921. május 2.

„Pravda” 98. sz.
1921. május 8.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa