A hadikommunizmus

„A hadikommunizmus vagy háborús kommunizmus (oroszul: Военный коммунизм) egy politikai-gazdasági rendszer volt Oroszországban az oroszországi polgárháború alatt, 1918-tól 1921-ig. A szovjet történetírás alapján az irányelvet a bolsevikok alapították azzal a céllal, hogy a városok és a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg fegyvert és élelmet megfelelően kapjon. A folyamatos háború által ellehetetlenített gazdasági szerkezet miatt kellett a hadikommunizmust felállítani. A hadikommunizmus 1918 júniusában kezdődött el, és a Vesenka, a Legfelsőbb Gazdasági Tanács törölte el. 1921. március 21-éig tartott, az új gazdaságpolitika kezdéséig.
Rendelkezések

1. A nagyobb gyárak államosítása, és egy szigorúbb menedzsment alá helyezése
2. A külkereskedelem állami irányítás alá helyezése, a magánimport és -export betiltása
3. Szigorú fegyelem a munkások számára, a sztrájkok visszautasítása, erőszakos leverése
4. Kötelező önkéntesmunka bevezetése a nem dolgozó osztályoknak; tulajdonképpen fizetés nélküli kényszermunka elrendelése
5. : a mezőgazdasági többlet összegyűjtése a parasztoktól, és annak városi szétosztása; fizetés nélküli kényszerbegyűjtés, tulajdonképpen rekvirálás
6. Magánvállalkozások illegálissá tétele, betiltása
7. Az élelmiszerek és más árucikkek jegyre adása és központosított szétosztása városokban
8. A vasutak állam általi katonai stílusú vezérlése

Mivel a bolsevik kormány ezeket a polgárháború idején hozta be, közel nem voltak olyan szervezettek, mint ahogy fel voltak tüntetve. Oroszországban akadtak olyan nagy területek, ahova nem ért el a bolsevikok uralma, és a kezdetleges telefonhálózat, illetve kommunikációlehetőség hiányában még a bolsevikokhoz hű régióknak is maguknak kellett dönteniük, a moszkvai központi vezetéssel való kapcsolat hiányában.” Wikipédia

„A szovjethatalom az ország összes erőforrásait a honvédelem szolgálatába állította; az ennek érdekében életbe léptetett rendkívüli, átmeneti intézkedések összességét hadikommunizmusnak nevezték.

A hadikommunizmus rendszere 1918 második felében kezdett kialakulni — teljes kibontakozását 1920 végén érte el — a háború és a blokád okozta nehézségek hatására. A tőkésosztálynak az volt a taktikája — mondotta Lenin —, „hogy elkeseredett és kíméletlen harcba rántson bennünket, és ez a harc arra kényszerített bennünket, hogy mérhetetlenül nagyobb mértékben romboljuk le a régi viszonyokat, mint eredetileg terveztük.”

A nagyipar mellett a közép- és kisipart is államosították. Eredetileg úgy tervezték, hogy a kisüzemek egy részét egy ideig meghagyják a régi tulajdonosok kezében, természetesen úgy, hogy tevékenységüket szabályozzák. De a tőkések elkeseredett ellenállása és a háború szükségessé tette a teljes államosítást. Az államosítással lehetővé vált a nyersanyag és a késztermékek elosztásának legszigorúbb központosítása, s ezzel a honvédelem szempontjából nélkülözhetetlen, alapvető gazdasági ágak termelőtevékenységének biztosítása.

A Népbiztosok Tanácsa 1918 novemberében megtiltotta a legfontosabb közszükségleti cikkekkel való magánkereskedelmet, majd 1919 januárjában kiadott dekrétumában elrendelte a gabona és a takarmány kötelező beszolgáltatását (prodrazvjorsztka). Később a beszolgáltatási kötelezettséget más mezőgazdasági termékekre is kiterjesztették. A beszolgáltatási kötelezettség azt jelentette, hogy a parasztok egész élelmiszer-feleslegüket kötelesek voltak átadni az államnak. Az állami szervek meghatározták azt a mennyiséget, amelyre a parasztnak gabonából és más termékekből szüksége volt a fogyasztás és az újratermelés céljára (vetőmagalap); meghatározták az állatállomány számára szükséges takarmány mennyiségét is. A többit be kellett szolgáltatni. A beszolgáltatandó termékek mennyiségét a termésnek megfelelően állapították meg kormányzóságonként, s azon belül járásonként, körzetenként, falvanként és végül gazdaságonként. A beadási kötelezettség gazdaságonkénti megállapításánál osztályelvet követtek: a szegényparasztokra semmit, a középparasztokra keveset, a gazdag parasztokra sokat vetettek ki.

A szovjethatalom valamennyi osztály számára bevezette az általános munkakötelezettséget. A burzsoáziát fizikai munkára kötelezte. Így megvalósult az az elv, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”.

A hadikommunizmusnak voltak olyan oldalai, amelyek megterhelték a lakosságot, de ez a rendszer tette lehetővé, hogy az egész népgazdaságot a honvédelem érdekeinek rendeljék alá. E politika segítségével sikerült megindítani és megfelelő szintre emelni a fegyver-, lőszer- és felszerelésgyártást, habár ennek érdekében erősen csökkenteni kellett a nem hadi szükségleteket szolgáló ipar termelését. A mezőgazdaságban az állam a kötelező terménybeszolgáltatás révén összpontosította a rendelkezésre álló árugabona túlnyomó részét, s így biztosítani tudta a hadsereg és a munkások ellátását.

A beszolgáltatás igen súlyos teherként nehezedett a parasztságra. De a dolgozó parasztok zöme nem lázadozott ellene, mert belátta, hogy a szovjethatalomtól kapott földet csakúgy tarthatja meg, ha minden erejével támogatja a szovjet államot. Lenin a következőket mondotta a munkásosztály és a parasztság katonai és politikai szövetségéről, amelyen a hadikommunizmus alapult: „A paraszt megkapta a munkásállamtól az egész földet, és védelemben részesült a földbirtokossal és a kulákkal szemben; a munkások a parasztoktól hitelbe kaptak élelmiszert. . .”

Az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni nehéz küzdelem időszakában egyedül a hadikommunizmus politikája tudta biztosítani a népgazdaság megszervezését és az ország összes erőforrásainak az ellenség szétzúzására való mozgósítását.

A Vörös Hadsereg első győzelmei

1918 nyarán a szovjetköztársaság szempontjából az ország keleti részén folyó hadműveletek voltak a legnagyobb jelentőségűek. Az intervenciós és fehérgárdista seregek, miután Szibéria és az Urál-vidék hatalmas területeit elfoglalták, több helyen átkeltek a Volgán és a Kámán, és Moszkva ellen vonultak. A szovjethatalom létét súlyos veszély fenyegette. A Volga középső folyása mentén és az Urál vidékén szívós, véres harcok folytak. Július végén a Kommunista Párt Központi Bizottsága határozatot hozott, amelyben hangsúlyozta a Volga- és Urál-vidéki harcok jelentőségét, és konkrét intézkedéseket rendelt el a Vörös Hadsereg ott harcoló egységeinek erősítésére.

A szovjet kormány öt hadseregből álló keleti frontot alakított. Lenin, aki akkoriban több ízben hangsúlyozta, hogy a forradalom sorsa a keleti fronton dől el, közvetlenül foglalkozott a volgai és uráli hadsereg erősítésével kapcsolatos kérdésekkel. A nyár folyamán jelentősen megerősítették ezeket a hadseregeket a közép-oroszországi és a nyugati területek legjobb vöröskatona-alakulataiból. Sok kommunista párttagot küldtek a keleti frontra. 1918 augusztusának első két hetében Moszkvából 400 kommunista érkezett ide; a pétervári pártszervezet 300 kommunistát küldött Kazany és Szimbirszk vidékére. A keleti front megerősítésében óriási szerepet játszottak az uráli kommunisták: az ottani pártszervezet tagjainak mintegy kétharmada — több mint 20 000 ember — ment a frontra.

A keleti front kialakítása során óriási nehézségeket kellett leküzdeni. A front középső szakaszán kezdetben ötvennél is több, egészen különböző struktúrájú csapat harcolt. A kommunisták ezeket a különálló csapatokat ezredekké, dandárokká, hadosztályokká kovácsolták össze. A szamarai és szimbirszki munkások vöröskatona- és partizánosztagai, amelyek kitörtek az ellenséges bekerítésből, alkották a szimbirszki „vasdivízió” gerincét. A penzai munkások és szegényparasztok osztagaiból alakult meg az inzai és penzai hadosztály. Az uráli kommunista munkások a katonailag igen kiváló 29., 30. és 51. hadosztályban tömörültek; 1918 végén e hadosztályokban a párttagok aránya elérte a 30 százalékot.

Megalakult a Volgai Hajóhad is. Kiegészítését N. G. Markinra, a Balti Flotta kommunista matrózára bízták, aki addig a Külügyi Népbiztosság munkájának megindításában vett részt, ekkor a párt a keleti frontra vezényelte. Markin felhívta az Orosz Hadiflotta tengerészeit, hogy lépjenek be a Volgai Hajóhadba: „Akik be akarnak lépni a hajóhadba, azoknak el kell fogadniuk a szovjethatalom platformját, és kifogástalan becsületességet kell tanúsítaniuk mind a parancsnokság, mind pedig bajtársaik irányában. Akik a fenti követelményeknek nem felelnek meg, ne jelentkezzenek.”

A keleti fronton szerzett hírnevet Csapajev, a nép hőse. Ö alakította meg az első vöröskatona-osztagokból a Pugacsov-dandárt, amely a 4. hadsereg állományába tartozott. A keleti front hadseregeiben nagyszabású politikai munka folyt, amelyet a hadseregek forradalmi katonai tanácsaiban részt vevő ismert pártmunkások — Sz. I. Guszev, V. V. Kujbisev, G. D. Lindov, P. K. Sternberg — vezettek.

A Kommunista Párt áldozatos munkája nyomán átformálódtak a csapatok: most már megállták helyüket az ellenség nyomásával szemben, sőt egyre inkább ellentámadásba mentek át.

Szeptember elején a 2. és az 5. hadsereg egységei visszafoglalták Kazanyt a fehérgárdistáktól. Lenin üdvözletét küldte a bátor felszabadítóknak. Azt írta, hogy Kazany elfoglalása „fordulópont volt hadseregünk hangulatában, a kemény, döntő, győzelmes akciókra való áttérésének kezdete volt.” Szeptember 12-én Kujbisev, az 1. hadsereg politikai biztosa, táviratban közölte Leninnel, hogy háromnapi harc után elfoglalták Szimbirszket. A város ostromában a szimbirszki hadosztály G. Gaj vezette ezredei játszották a fő szerepet. Még nem dördültek el az utolsó ágyúlövések, amikor Szimbirszk főterén már gyűlésre sereglettek össze a harcosok ezrei, és a következő szövegű táviratot küldték Leninnek; „Drága Vlagyimir Iljics! Szülővárosának elfoglalása a felelet az Ön egyik sebére, a másik sebére pedig Szamara lesz a válasz!” Ezt az ígéretüket becsülettel teljesítették. Október 7-én északról az 1. hadsereg egységei, dél felől a 4. hadsereg egységei bevonultak Szamarába.

Kitartó harcok után, november elején elfoglalták Izsevszket is. A városba először az uráli kommunista munkás, A. M. Cseverjov vöröskatona-ezrede nyomult be, amely a nagy tehetségű V. M. Azin 2. összevont hadosztály kötelékébe tartozott.

1918 nyarán és őszén fontos hadműveletek zajlottak le az ország déli részén. Itt Krasznov „önkéntes” fehérgárdista hadserege és kozákcsapatai harcoltak a szovjethatalom ellen. Az „önkéntesek” Észak-Kaukázusban a Vörös Hadseregnek a szovjet főerőktől elvágott egységeit szorongatták. Erősödött Krasznov nyomása Caricinra és Voronyezsre is.

A szovjet kormány 1918 szeptemberében megalakította a déli frontot. A front 8. és 9. hadserege, amely a voronyezsi, povorinói és balasovi frontszakaszon az ország központi vidékeit fedezte, megállította a fehérkozákok támadását, és védekezésbe szorította őket. Ezekben az ütközetekben különösen kitüntették magukat az R. F. Sziversz és a V. I. Kikvidze parancsnoksága alatt harcoló csapatok. A déli front caricini szakaszát a 10. hadsereg védelmezte. E hadsereg magvát K. J. Vorosilovnak a Donyec-medencéből 1918. június végén érkezett csapatai alkották, amelyek hősiesen átvágták magukat a 700 kilométer hosszúságú, ellenség megszállta területen; két hónapig tartó vonulásuk közben szüntelenül harcban álltak a német betolakodókkal és a fehértábornokok csapataival.

A fehérgárdisták kétszer jutottak el Caricinig, de mindkét alkalommal véres fejjel vonultak vissza.

Az első alkalommal 1918 augusztusában érték el a Volgát, majd harapófogóba szorították a várost. A külvárosokban éjjel-nappal folytak a harcok. A város utcáin lövedékek robbantak, égtek a rakodópart faraktárai. A Vörös Hadsereg harcosai — a kommunista hadosztály donyeci bányászai és vasmunkásai, a 38. Rogozsszko—Szimonovszkij-ezred moszkvai munkásai, a lovassági alakulatok vöröskozákjai — acélfalként zárták el az ellenség útját. Vállvetve harcoltak velük a caricini munkások, akik több mint 10 000 katonát adtak a frontnak. Példátlan bátorságot tanúsítottak a harcokban a Dumot-művek munkásai, a fegyvergyári munkások, a fűrészüzemek munkásai, a caricini kikötők rakodómunkásai, a volgai hajósok. A gyárakban maradt munkások fáradhatatlanul gyártották a fegyvereket, lőszereket, javították az ágyúkat, páncélautókat, páncélvonatokat. M. A. Gvozgyev munkás, a caricini harcok egyik résztvevője, visszaemlékezéseiben később így írt: „Volt úgy, hogy a gép mellett dolgoztunk, de a lőszertáska a vállunkon, a puska pedig az oldalunkon függött. Ha a nap nyugodtan telt el, este katonai kiképzésben vettünk részt. Gyakran egyenesen a frontról vágtatott be hozzánk a nyitott ajtón egy-egy ágyút vontató fogat. Az ágyú csöve még forró volt. Egyszer a závárzatot rongálta meg egy ellenséges lövedék, máskor valamilyen más alkatrész sérült meg. Alig száradt meg a lovakon a tajték, alig kaptak be egy-két falatot a tüzérek, már kiáltottunk is nekik: Kész van! Nem volt akkoriban külön lőtér a belövésre; a lövegek egyenesen az ellenségre lőtték be magukat.”

Caricin hős védői nagyszerű győzelmet arattak. Szeptember elején szétverték és egészen a Donig vetették vissza az ellenséget. Ugyanígy kudarcba fulladt a fehérgárdisták Caricin elleni második támadása is, 1918 októberében.

Caricinnél kitűnő parancsnokok harcoltak: Sz. M. Bugyonnij, J. A. Scsagyenko, A. J. Parhomenko, O. I. Gorodovikov, N. A. Rudnyev és mások, a Kommunista Párt hű fiai. Caricin védelmét ezekben a feszültséggel teli időkben I. V. Sztálin vezette, aki 1918 júniusától októberéig a városban tartózkodott, és júliustól az észak-kaukázusi katonai kerület katonai tanácsának elnöke lett. Tagja volt a katonai tanácsnak K. J. Vorosilov és Sz. K. Minyin is.

Szovjet-Oroszország északi részén egy 30 000 főnyi intervenciós és fehérgárdista hadsereg tevékenykedett. Miután elfoglalta a murmanszki és a fehér-tengeri partvidéket, támadást indított az Északi-Dvina mentén, Kotlasz irányában, továbbá az Arhangelszk—Vologda vasútvonal mentén. 1918. szeptember elején a vöröscsapatok, kitartó harcok eredményeként, megállították az ellenség előrenyomulását. A harcokban különösen kitüntette magát az észak-dvinai flottilla, amelyet P. F. Vinogradov, az arhangelszki kormányzósági végrehajtó bizottság elnökhelyettese szervezett. Az Onyega-tótól északra feltartóztatták az angol—amerikai csapatokat, amelyek a murmanszki vasút vonal mentén kísérelték meg az előnyomulást.

1918 szeptemberében a szovjet kormány határozata értelmében megalakult az északi front. Fő erejét a 6. hadsereg alkotta, amelyet 1918. december 1-től A. A. Szamojlo, a régi hadsereg volt tábornoka vezetett. Az északi front megerősítésében nagy szerepet játszott M. Sz. Kedrov bolsevik pártmunkás.

A munkások és parasztok valamennyi fronton a tömeges hősiesség megszámlálhatatlan példáját tanúsították. E példák egyike volt Groznij, a nagy észak-kaukázusi ipari központ védelme.1918 nyarán a fehérkozák csapatok, az angol imperialisták ügynökének, G. Bicserahovnak vezetésével körülzárták Groznijt. A fehérgárdisták sokszoros számbeli túlerőben voltak a város védőivel szemben. De Groznij nem adta meg magát. Valamennyi fegyverfogható munkásember harcra kelt. A város védelmében az öregek, az asszonyok, a nagyobb gyermekek is részt vettek. Minden utcáért, minden házért elkeseredett közelharc folyt. Az ostrom száz napig tartott. November közepén a szovjet csapatok Szergo Ordzsonikidze vezetésével áttörték a fehérgárdista gyűrűt, és felszabadították a várost. A fehérgárdisták ellen vívott hősi harcáért Groznijt is, akárcsak Caricint, Vörös Zászló Renddel tüntették ki.”
(idézet: – Világtörténet 8. kötet – című könyvből)

Beszéd a Вutirki-kerületi gyűlésen, 1918 augusztus 2-án 
Újságtudósítás

„Elvtársak! Ma Moszkva különböző kerületeiben a szocialista Oroszország sorsát vitatjuk meg.

Szovjet-Oroszország ellenségei szoros vasgyűrűvel vesznek körül bennünket, hogy elvegyék a munkásoktól és a parasztoktól mindazt, amit az Októberi Forradalom adott nekik. Az orosz szociális forradalom fennen lobogó zászlaja nem hagyja nyugodni a nemzetközi rablókat — az imperialistákat, és haddal vonultak ellenünk, haddal vonultak a Szovjethatalom ellen, a munkások és parasztok hatalma ellen.

Emlékeznek az elvtársak, hogy a forradalom kezdetén a franciák és az angolok folyvást azt bizonygatták, hogy ők „szövetségesei” a szabad Oroszországnak. És íme, most ezek a „szövetségesek” megmutatták igazi arcukat. Ezek az emberek csalással és hazugsággal, azt hangoztatva, hogy nem szándékoznak Oroszország ellen harcolni, megszállták Murmant, azután elfoglalták Kemet és kezdték öldösni elvtársainkat, a szovjet funkcionáriusokat. Igen, Ők nem harcolnak az orosz burzsoázia ellen, ők nem harcolnak az orosz tőkések ellen, hanem a Szovjeteknek üzentek hadat, a munkásoknak és a parasztoknak üzentek hadat.

A francia és az orosz burzsoázia tevékeny segítőtársakra akadt a csehszlovákokban, — ezek a megvásárolható emberek persze nem önzetlenül jöttek ránk haddal, és mi tudjuk, kiknek a milliói bujtatták fel a csehszlovákokat a Szovjethatalom elleni háborúra: az angol-francia arany bujtatta fel őket ellenünk. De a csehszlovákokon kívül is akadtak olyan emberek, akik hajlandók arra, hogy megsemmisítsék a Szovjethatalmat — „hazánk megmentői”: Dutov, Alekszejev és a többiek a csehszlovákokkal együtt sütkéreznek az angol-francia arany fényében és várják az orosz aranyesőt… A Szovjethatalomnak sok ellensége van. De vajon egyedül vagyunk-e, elvtársak?

Emlékeznek rá, hogy január havában, amikor még alighogy lángot vetett a szociális forradalom — Németországban már tömegsztrájk tört ki. Most, nyolc hónap után, már különböző országokban látunk tömegsztrájkokat: a munkások tömegsztrájkját Ausztriában, sztrájkolnak az elvtársaink Olaszországban. A dolgozók hóhérai végüket járják. A világ imperialistái maguk ássák sírjukat.

Az egymás kifosztásáért folyó háború nem csendesedik el. A rablóháborúban két kígyó kelt birokra: az angol-francia és a német imperializmus. Az ő kedvükért, az egyiknek vagy a másiknak a győzelme érdekében már 10 millió parasztot és munkást megöltek, 20 milliót nyomorékká tettek. Sokmillió ember foglalkozik halált hozó fegyverek gyártásával. Minden országban a legerősebbeket, a legegészségesebbeket szólítják fegyverbe, az emberiség színe-virágát pusztítják el… És miért? Csak azért, hogy e dögkeselyűk közül az egyik legyőzze a másikat…

A Szovjethatalom azt mondotta: mi nem akarunk harcolni sem a németekkel, sem az angolokkal és a franciákkal; mi nem akarunk megölni ugyanolyan embereket, mint mi vagyunk, ugyanolyan munkásokat és parasztokat. Nekünk ők nem ellenségeink. Nekünk más az ellenségünk — a burzsoázia, akár a német, francia, akár az orosz, amely most egyesült az angol-franciákkal.

És a mi jelszavainkat fennen hirdetik, forradalmi lobogónkat magasra emelik minden országban. Amerikában — abban az országban, amelyet régebben a legszabadabb országnak neveztek, a börtönök zsúfolva vannak szocialistákkal; Németországban széles körben terjednek a munkások és a katonák között Friedrich Adler német szocialista szavai: „ne az orosz munkások és parasztok, hanem saját burzsoáziátok ellen fordítsátok szuronyaitokat …“ A tőkések által rendezett mészárlásnak nem látni a végét. Minél több győzelmet arat Németország, annál több hozzá hasonló fenevad csatlakozik a szembenálló félhez, és most már Amerika is együtt harcol az angolokkal és a franciákkal. A háborút csakis a munkások fogják befejezni: a világforradalom elkerülhetetlen. Németországban már megindult egy ugyanolyan „vereségpárti” mozgalom, amilyen nálunk, volt, Olaszországban és Ausztriában tömegsztrájkok vannak, Amerikában tömegesen tartóztatják le a szocialistákat. És a tőkések és földbirtokosok, vesztüket érezve, végső erejüket is megfeszítik, hogy elfojtsák a forradalmi mozgalmat; az orosz tőkések kezet nyújtanak a francia tőkéseknek és földbirtokosoknak.

Most két front van: az egyik oldalon — a munkások és a parasztok, a másikon pedig — a tőkések. Közeledik a végső és döntő harc. Most lehetetlen a burzsoáziával való megalkuvás. Vagy ők győznek, vagy mi győzünk!

1871-ben a burzsoázia megdöntötte a párizsi munkások hatalmát. De akkor kevés volt az öntudatos munkás, kevés volt a forradalmi harcos. Most a munkások oldalán van a szegényparasztság, és most már a burzsoázia nem tud majd diadalt aratni úgy, mint 1871-ben.

A munkások szilárdan kezükben tartják a gyárakat, a parasztság nem adja vissza a földet a földbirtokosoknak. És ezeknek a vívmányoknak a védelmére mi a fosztogatóknak és a spekulánsoknak is hadat üzenünk. Ágyúkon és géppuskákon kívül ezek éhínséget is hoznak ránk.

Hadat üzenve a gazdagoknak, ezt mondjuk: „békét a kunyhóknak”. Elvesszük a spekulánsoktól készleteiket és a dolgozó szegénységet nem bízzuk a sors önkényére. (Lenin elvtárs beszéde után viharos éljenzés tör ki.)
Rövid tudósítás: „Izvesztyija VCIK”
164. sz. 1918. augusztus 3.
(idézet: – Lenin Művei 28. kötet – című könyvből)

SaLa

AZ ANYAG A “KUNYERA” UTÁN FOLYTATÓDIK!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Bal-Rad komm: „…békét a kunyhóknak”. Elvesszük a spekulánsoktól készleteiket és a dolgozó szegénységet nem bízzuk a sors önkényére…”

• NAGYON ÚGY NÉZ KI, HOGY ISMÉT VALAMI HASONLÓ ELŐTT ÁLLUNK!