A világgazdaság és haditermelés a második világháború idején

A „málenkij robot” segítette a Szovjetuniót a Hitleri és a Horthy fasiszták által okozott károk helyreállításában!

A szovjet fogságba elhurcolt polgári személyek száma mintegy 100 000–110 000 főre tehető, a Magyar Horthy-fasiszta hadsereg legalább 100 000 szovjet polgári személyt gyilkot meg.

Ez a gyilkosság a fasisztáink szerint érthető és jogos. Miért nem hagyták magukat a szovjet a nők megerőszakolni? Miért nem tetszett a szovjet embereknek, hogy lerombolják, kifosztják a hazájukat, és megölik, akik ellenállnak? A mai fasisztáink erkölcse már ilyen. Mivel ők felsőbbrendűnek tartják magukat a „koszos proliknál” ez náluk a természetes, lopás, rablás, gyilkosság, élősködés, vagyis a rablógyilkosság. De jönnek még a mi utcánkba! És, ha megint népi demokrácia lesz, nem értik mi a bűnük. Lehet, hogy az agyukban van a hiba? A fasisztáknak lehet lopni, gyilkolni?

Lend-lease – kölcsönbérlet: A Lend-lease törvény értelmében az Egyesült Államok segítséget nyújtott a hitleri megszállók ellen küzdőknek. A lend-lease alapján 7 milliárd dollár kölcsönt biztosítsanak Nagy-Britanniának és Görögországnak. Az összeget 1941. október 28-án további hatmilliárddal megnövelték. Összességében Nagy-Britannia és birodalma 31,2 milliárd dollárt kapott.

A lend-lease és a Szovjetunió: Az amerikaiak ajánlatot tettek a Szovjetuniónak 2250 harckocsi, 85 ezer teherautó és 108 ezer tábori telefon szállítására. Végül 1941 októberében a kongresszus úgy döntött, hogy bevonják a Szovjetuniót a lend-lease programba. 10,9 milliárd dollár támogatást ítéltek meg számára. A Szabad Franciaország 3 milliárd dollárt, Kína pedig 1,6 milliárd dollárt kapott. Összességében a világ megsegítésére 50 milliárd dollárt szántak, az amerikai termelés egyötödét!

1941. november 7-én Roosevelt hivatalosan is bejelentette, hogy kiterjeszti a kölcsönbérleti törvény hatályát a Szovjetunióra is. (A szállítások elég-lassan indultak meg, bár a németbarát iráni kormány megdöntése után, Irán angol és szovjet megszállásával – 1941. szeptember – lehetővé vált, hogy a szállítmányok ne csak az Északi-Jeges-tengeren [Barents-tengeren] keresztül érkezzenek szovjet területre.)

A mintegy 10 milliárd $ összértékű amerikai szállítások a teljes háború alatti orosz termelés nagyjából 7 százalékát tették ki. Az USA is a Szovjetunió ellensége volt, tehát nem szeretetből kapta a segélyt. Bár jól jött, de egyedül is elbírtak volna a fasisztákkal. Hitler majdnem az egész európai hadipotenciállal rendelkezett, de így sem győzhetett volna. Az USA félt, hogy túl erős lesz Hitler Németországa, ha győz. Így a szovjeteket segítve próbálták gyengíteni, de ez túl jól sikerült. Sztálin akár az óceánig űzte volna a fasiszta fenevadakat, és erre jó esélye is volt, de jött a hitleri fasizmust felváltó USA. Az atombombát az USA már a Vörös Hadseregtől való félelmében dobta le Japánban. Így egyelőre kompromisszum születet a Szovjetunió és a fasizmust továbbvivő USA között. Végül 1990-ben győzött az USA fasizmusa, de még mindig az oroszok az USA ellenségei, így a fasizmusé is.

Hitler amerikai üzleti kapcsolatai

A harckocsigyártás alakulása MEK

	1939	1940	1941	1942	1943	1944
Németország	2 000	?	5 000	9 395	19 885	27 300
Szovjetunió	?	2 799	4 742	24 668	24 000	29 000
USA	–	346	4 053	24 996	29 497	17 569
Anglia	969	1 399	4 841	8 611	8 600	?

A repülőgépgyártás alakulása

	1939	1940	1941	1942	1943	1944
Németország	5 000	?	12 400	15 409	24 807	37 905
Szovjetunió	?	?	?	25 900	34 900	40 000
USA	2 141	6 029	19 433	47 836	85 898	96 318
Anglia	3 731	8 634	13 160	17 730	21 438	24 000

Az európai tőkés országok termelése 1937-ben

Ország	Nyersvas	Acél	Alumínium (ezer tonna)	Gépkocsi (ezer darab)
	(millió tonna)
Németország	16,0	19,4	127,6	331
Anglia	4,6	13,2	19,2	504
Franciaország	7,9	7,9	34,5	227
Olaszország	0,8	2,1	22,9	72

A Szovjetunió ipari termelése

Megnevezés	Mértékegység	Termelés
		1918-ban	1940-ben
Nyersvas	millió tonna	4,2	14,9
Acél	millió tonna	4,2	18,9
Szén	millió tonna	29,1	165,9
Kőolaj	millió tonna	9,2	31,1

Az Egyesült Államok ipari termelésének indexe (1939=100%)

1939	1940	1941	1942	1943	1944	1945
100	115	149	183	219	216	186

„A kommunista párt és a szovjet kormány a háború alatt nagyarányú ipari építkezést szervezett. 1942—1944 folyamán 79 milliárd rubel értékben építettek iparvállalatokat. Az ország keleti területein 2250 új ipari üzem épült, s 100 000 fémforgácsoló gépet, 24 vasolvasztót, és 128 martinkemencét helyeztek üzembe. A keleten épült nagyüzemek, amelyeket kiváló hazai gyártmányú felszereléssel láttak el, 1944 elején kezdték meg a termelést. Az ország keleti részein az ipari termelés 1944-ben 1940-hez viszonyítva 2,8-szeresére, a haditermelés pedig 6,6-szeresére emelkedett. Egyedül az Urálban több alumíniumot termeltek, mint a Szovjetunió egész alumíniumipara a háború előtt. 1943 decemberében üzembe helyezték a magnyitogorszki kohászati kombinát óriás nagyolvasztóját. 1944-ben a kombinát második nagyolvasztója is megkezdte a termelést. Ezek voltak Európa legnagyobb nagyolvasztói. Ugyancsak 1944-ben kezdte meg a termelést a csuszovói üzem nagyolvasztója és az első uráli Bessemer-csarnok, az Üzbég kohászati üzem első martinkemencéje, az altáji új traktorgyár, a cseljabinszki kohászati üzem első nagyolvasztói, a novo-tagili kohászati üzem nagyolvasztója és kokszolója, a karagandai nagy külszíni szénbánya, az uráli gépkocsi gyár, számos repülőgépgyár, a szibériai harckocsigyár, a kuznyecki ferro-ötvezet gyár, a cseljabinszki csőgyár martinkemencéi, a gubahini szén vegyészeti gyár két kokszolója és a Szovjetunió legnagyobb turbogenerátora a cseljabinszki hőerőműben. A keleti szénvidékeken mintegy kétszáz új bányát nyitottak meg, és sok más fontos vállalatot létesítettek.”
(idézet: Gyeborin – Második világháború története)

„Európa gazdasági kizsákmányolása nem elsősorban a csatlós országok gazdasági erőforrásain nyugodott. Európa katonai elfoglalása és megszállása után azonnal megindult a kizsákmányolás és rablás széles körű, mindent átfogó és tervszerű folyamata. Ebben a tevékenységben a német nagytőke hagyományos gazdasági programja találkozott Hitler Lebensraum elképzeléseivel. A háború kitörésének okát a német élettér elégtelenségével magyarázni közhelyszámba ment. „A gazdasági határokból kiszabadulni, ez a célja a ránk kényszerített háborúnak. A német gazdaság túl kell, hogy terjeszkedjen és túl fog terjeszkedni a jelenlegi határokon”- így fogalmazták ezt meg a nagytőke fellegvárában, a Reichsgruppe Industrie egyik ülésén. A Reichsgruppe Industrie-ban jelentős munka indult a megszállt nyugat-európai területek ipari kiaknázására, egyidejűleg a hadsereg hadigazdálkodás és fegyverkezési osztálya is kidolgozta a megszállt területek kirablásának alapelveit. Ez utóbbi kezdetben a hadigazdasághoz szükséges nyersanyagokra és munkagépekre fordította a figyelmet, leszögezve, hogy a kifosztásnak két jogi formuláját engedik meg. A megszállt ország hadseregének tulajdonát hadizsákmányként hurcolják el, s ami nem képezi a hadsereg tulajdonát – arra a birodalom ipara tart igényt.

Az igénybevéltelt Göring egyik utasítása a következőképp fogalmazta meg: „Önöknek, mint a vadászkutyáknak, állandóan nyomon kell lenniök, hogy mindent felfedjenek, ahol még akad valami, amire esetleg a német népnek még szüksége van: azt azonnal meg kell ragadni és ide kell hozni.” Az „új rend” megkülönböztetése Nyugat és Kelet között a gazdasági kérdésekben is érvényesült. Nyugaton a rendszeres, jól megszervezett kizsákmányolás csak a megszállás utolsó szakaszában csapott át a szabad rablásba, Keleten viszont a szabad rablás kezdettől fogva a módszer.

Nyugaton, ha a Wehrmacht egy országot elfoglalt és megszállt, akkor az első gazdasági intézkedés mindig az országban található arany- és devizakészletek igénybevétele volt. Ez az intézkedés azonban többnyire csak részleges eredménnyel járt, mivel az elmenekülő, rendszerint angol emigrációt választó kormányok az aranyat és nemes valutát többnyire Angliába és az Egyesült Államokba mentették át. Ezt követte a megszállási – irreálisan magas – költségek megállapítása, amelyet a megszállt ország fizetett. Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, de ezen a címen hozzávetőlegesen 60 milliárd német márkára lehet becsülni a német államháztartásba befolyt összeget. Közel felét Franciaország fizette, Belgiumban és Hollandiában a megszállási költségek és a németek által rájuk kény szeri tett hitelezési eljárások fejében a nemzeti jövedelem 2/3-át engedték át Németországnak. A nürnbergi per folyamán Dánia 5 milliárd dán koronában, Norvégia pedig 12 milliárd norvég koronában állapította meg a német hadisarcok összegét. Hollandia 22 milliárd holland forint, Belgium 13,4 milliárd belga frank, Franciaország pedig 631 milliárd francia frank veszteségről szólt.

A becsült összegek nem tartalmazták a katonai vagy más hatóságok által elkobzott s Németországba szállított árukat. Franciaországban 9 millió tonna gabona elhurcolását tartották nyilván, s megállapították, hogy az olajtermelés 80, az acéltermelés 74%-át foglalták el a német megszállók.

Nyugat- és Észak-Európa megszállt országaiban a gazdaság irányítását jórészt meghagyták az illető országok tőkései és a kollaboráns politikusok kezében, és a németek csupán az ellenőrzést és irányítást gyakorolták. Göring egy dokumentumban már 1940-ben leszögezte: „A német gazdaságpolitika egyik célja, hogy a külföldi vállalatokra kiterjessze a német befolyást.” E programnak megfelelően a Krupp-csoport számos gépipari, bányászati és kohászati vállalatot kebelezett be Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban. A Flick-csoport befészkelte magát ezen országok gazdaságába, az I. G. Farbenindustrie a vegyészeti ipart nyelte el Dániában és Norvégiában, és az új, Göring vezette konszern is erősen terjeszkedett az elfoglalt országok gazdasági életében. A megszállt lengyel és szovjet, valamint a balkáni területeken a gazdaság tulajdona és irányítása egyaránt közvetlenül német kézbe került. A Lengyelországot ellenőrző megszálló hatóságok például 1939 októberében Göringtől azt az utasítást kapták, hogy mivel önálló lengyel gazdasági életre nincs szükség, bontsanak le minden fontosabb gyárat, szállítsák el a gépeket és amennyire lehetséges minden erőművet. Még a telefon- és távírókábelek felszedését, s néhány egyvágányú vasúttól eltekintve a vasutak elpusztítását is tervbe vették.

Később megváltozott Lengyelország gazdasági kirablásának programja. A meglevő gazdasági források megsemmisítése helyett a német hadigazdaság szolgálatába állítása volt a cél. Először a Göring által irányított négyéves tervet terjesztették ki Lengyelországra. Fokozták a stratégiai nyersanyagok kitermelését. 1940-43 között közel 4 millió tonna gabonát szállítottak el. Jugoszláviából, ismét csak becslések szerint, mintegy 10 millió tonna élelmet hurcoltak el a német megszállók.

1943 szeptemberében a német hadianyag termelés irányításával megbízott Albert Speer miniszter a megszállt országok iparát még fokozottabban vonta be a német háborús termelésbe. Keleten az élelmiszer és a nyersanyag kiaknázását növelték, Nyugat-Európa iparát pedig a német fogyasztási cikkek fokozott kielégítésére használták fel.

A legnehezebb, annak a minden addigi méretet felülmúló vandál pusztításnak és rablásnak számszerű felmérése, mely a Szovjetunió megszállt területén ment végbe. Az egyes német iratokban található részletadatok csak 1943-ban 9 millió tonna gabona elhurcolásáról szólnak, amit 2 millió tonna takarmány, 3 millió tonna burgonya stb. egészített ki. Az elhurcolt vagy a németek által leölt szovjet állatállomány 9 millió szarvasmarhára, 12 millió disznóra és 13 millió juhra rúgott. Az ipar olyan fokú kizsákmányolására, mint Nyugaton, itt mégsem került sor, mivel a szovjet kormány a legfontosabb gazdasági egységeket leszerelte és Keletre szállította, a partizánok pedig a németek által tervezett helyreállítást megakadályozták. Nemcsak Ukrajnából kaptak kevesebb mezőgazdasági cikket, mint várták, de a doni iparvidék, a Krivoj Rog-i vasércbánya s más ipari üzem tervbe vett felfuttatása sem sikerült. Pedig egyetlen ország gazdasági kirablását sem készítették elő olyan tervszerűen, mint éppen a Szovjetunióét.

Még a hadjárat megindulása előtt kidolgozták a szervezeti alapelveket. Az oldenburgi gazdasági csoport irányelvei szerint:

„1. A háborút úgy kell folytatni, hogy a harmadik háborús évben a Wehrmacht élelmezését már Oroszország biztosítsa.
2. Nem kétséges, ha a számunkra szükséges dolgokat kivisszük az országból, akkor több millió ember éhhalálával kell számolni.
3. A legfontosabbak az olajos magvak s más hasonló termékek, és csak ezután a gabona.
4. Az ipart csak hiányzó cikkek gyártására kell beállítani.”

A szovjet területek gazdasági kizsákmányolásának végrehajtását különböző ún. Wirtschaftskommandókra bízták. Ezek gyakorlati tevékenysége azonban az élelmiszer-rekviráláson s néhány üzem helyreállításának kísérletén túl nem terjedt. Az üzemek helyreállítása többnyire nem sikerült, s ha igen, jórészt hiányzott a szükséges nyers- és fűtőanyag. A német kizsákmányolás találékonyabbnak bizonyult az új adórendszer kiépítésében. Szinte valamennyi megszállt területen infláció jött létre, a görögországi infláció öltött legjelentősebb méreteket. A németek ezt fokozott adóztatással igyekeztek ellensúlyozni. Nemcsak személyekre, házra, hanem olykor az ablakokra, a háziállatokra, (kutyát, macskát beleértve) is vetettek ki adót.

A német hadigazdaság úgy próbálta a megszállt Európa gazdaságát integrálni, hogy a legcsekélyebb mértékben sem volt tekintettel a lakosság életére, belső viszonyaira. E rablógazdálkodás következménye volt, hogy 1941-42 telén Görögországban súlyos éhínség tört ki, több tízezren haltak éhen, s az éhség csak azért nem követelt több áldozatot, mivel a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével amerikai és kanadai élelmiszer-szállítmányokat küldtek az éhező lakosságnak. Himmler – aki mint az SS birodalmi vezetője, végső soron az egész megszállási rendszert irányította – egyáltalán nem túlzott, mikor a megszállási programot a következőképp fogalmazta meg: „Ami jó és értékes más népekben számunkra, azt kisajtoljuk belőlük. Ha szükséges, gyermekeiket is elraboljuk és felneveljük. Az, hogy a többi nép jól él vagy éhen döglik, számunkra csak annyiban érdekes, hogy szükségünk van rájuk, mint rabszolgákra, egyébként sorsuk teljesen közömbös.”

A háború folyamán a német hadigazdaság a munkaerő-szükségletét a megszállt országok lakosságából egészítette ki. A német hadsereg állománya az 1939-es, mintegy másfél millió emberről, 1942-re – a veszteségeket is figyelembe véve – közel 10 millióra emelkedett. A fiatal és idősebb férfiak munkába állításával ezt a munkaerő-veszteséget csak részben tudták pótolni, a női munkaerő alkalmazását pedig – egészen sajátos módon – nem növelték. Így a német hadigazdaság 39,1 milliós munkaerő állománya éppen akkor, mikor minden erőforrásra különösen szükség volt, közel 8 millióval csökkent. A hiányzó munkaerőt a megszállt országokból kívánták pótolni. A munkaerő toborzás különböző módjai és eszközei állottak a német hatóságok rendelkezésére. 1941-ig a munkaerőhiányt a lengyel és nyugati hadifoglyok munkába állításával, valamint Lengyelországban félig toborzott, félig kényszerített ún. Zivilarbeiterek igénybevételével oldották meg.

A Szovjetunió elleni hadjárat megindítása után a német hadsereg személyi állománya rohamosan nőtt, s a munkaerőhiányon az eddigi eszközökkel nem lehetett úrrá lenni. 1942. március 21-én Hitler Fritz Sauckelt, a volt thüringiai gauleitert a „munkaerő-tartalékok birodalmi biztosává” nevezte ki, s megbízta, hogy a keleti megszállt területekről erőszakkal szerezzen munkaerőt. Sauckel másfél millióra becsülte a német gazdaság azonnali munkaerő-szükségletét, és négy hónappal a megbízatás után már jelezte, hogy előirányzatát teljesítette. A Németországba vándorló munkások nagyobb részét a körülmények vagy közvetlenül a német megszállók késztették az „önkéntes” munkavállalásra. A gazdasági kényszer közvetett nyomásán túl, a fizikai terror egyre nagyobb szerepet kapott a munkaerő-toborzásban. Az erőszak és a kényszer, az állandó utcai vagy a házakra is kiterjedő razziák voltak – legalábbis Keleten – a munkaerő-toborzás fő módszerei. 1943 tavaszán már 3,6 millióra emelkedett a német gazdasági életben dolgozó külföldi, ún. civil munkások száma, mely további 1,5 millió hadifogollyal egészült ki. A 3,6 millió civilmunkásból 1,6 millió közvetlenül a hadianyaggyártásban dolgozott, közel 200 000 a bányászatban, valamivel több az építőiparban. Több mint egymillió a német mezőgazdaság munkaerőhiányát enyhítette, s további 600 000 nyert elhelyezést a közlekedésben és más gazdasági ágakban. Az idegen munkaerő felhasználása 1944-ben tovább fokozódott, s már mintegy 7 és fél millióra rúgott. Sauckel egyik jelentésében maga is elismerte, hogy ezeknek csak töredéke vállalta önként a németországi munkát.

A toborzás kezdetben úgy folyt, hogy egyszerűen a templomból vagy a moziból kijövő embereket elfogták. Nyugaton az SS városnegyedeket vagy falvakat lezárt, és az ott levő munkaképes nőket és férfiakat elhurcolta. Keleten az ilyen akció nemegyszer a lakónegyed vagy falu felégetésével, lerombolásával is együtt járt. „Vad, kíméletlen embervadászat folyik a városokban, a falvakban, az utcákon, a tereken, a pályaudvarokon, még a templomban is – számol be egy német jelentés Lengyelországból. – Mindenki ki van téve annak, hogy a rendőrhatóságok bárhol és bármikor, hirtelen és váratlanul elfogják, és gyűjtőlágerbe viszik.” A többséget tehát erőszakkal toborozták, s marhavagonokban hurcolták Németországba, ahol nem csupán összehasonlíthatatlanul rosszabb feltételek mellett dolgoztak, mint a német munkások, de nemegyszer bántalmazásban, állandó megaláztatásban volt részük. Igen rossz életviszonyok között, minimális egészségügyi feltételek mellett ismerkedhettek meg a nemzetiszocialista „új renddel”. Már 1941 elején a lengyel civil munkásokkal kapcsolatban rendelkezéseket adtak ki – az oroszokra azonnal, a nyugatiakra később, a háború végén terjesztették ki -, melyek teljesen jogfosztottá tették ezeket a munkásokat. Megtiltották, hogy nyilvános helyeket – templomokat is beleértve – látogathassanak, villamoson vagy vonaton utazzanak, német nőkkel vagy férfiakkal nemileg érintkezzenek. (Az utóbbiért 1942-től halálbüntetés járt. Ez a lehetőség inkább a mezőgazdaságban nem csoportosan dolgozóknál merült fel.) A táborokban leírhatatlanul rossz egészségügyi viszonyok uralkodtak. Éveken át éjjel-nappal ugyanazt a ruhát hordták. Többnyire nem volt télikabátjuk, cipőjük pedig elrongyolódott. Az elégtelen táplálkozás miatt a betegségek gyorsan terjedtek, a megfelelő gyógyszer és az orvosi kezelés hiánya szörnyű pusztítást vitt végbe közöttük. Pedig a német hadigazdaságban felhasznált idegen munkaerő hierarchiájában az ún. civil munkások még viszonylag jó helyen álltak.

A német fegyverkezési iparágakban – a hadifoglyokra vonatkozó genfi és hágai konvenciók megszegésével – közel 2 millió hadifogoly is dolgozott. A genfi konvenció megtiltotta, hogy a hadifoglyokat a háborúval kapcsolatos munkára közvetlenül felhasználják. Ezeknek az intézkedéseknek megszegése még a kisebbik rosszat jelentette. A hadifoglyok bántalmazása, kisebb-nagyobb csoportok indokolatlan kivégzése már a nyugati hadműveletek során gyakorlattá vált. A Szovjetunió elleni hadjáratban a hadifoglyokkal való bánásmód az alacsonyabb rendűnek tartott szlávság tudatos kiirtási programjának szerves része volt.

A németek – a hadifogoly tömegek elhelyezésének tényleges nehézségein túl – szándékosan minél több szovjet hadifogoly elpusztítására törekedtek. Kidolgozott módszerükhöz tartozott, hogy a hadifogolytáborokban nem kell barakkokat építeni, elég, ha szögesdróttal körülkerített, fegyveresek által őrzött területeken zsúfolják össze az elfogott katonákat. A foglyok 1941-42 hideg telén, fedél nélkül, éhezve, német jelentések szerint is százezerszámra pusztultak el. 1942 tavaszán, szintén német jelentések szerint, a közel 4 millió hadifogolyból már csupán néhány százezer volt munkaképes. 1942-ben a németek felismerték, hogy a Szovjetunió elleni villámháború illúzió, s a háború folytatásához hosszú, nehéz küzdelemre, gazdaságuk teljes erőfeszítésére van szükség. A rendelkezésre álló munkaerő-mennyiség növelése céljából – s nem humánus okokból – sajnálták a potenciális munkaerő oktalan pusztítását.

A német gazdasági vezetők, gyártulajdonosok hangulatát fejezte ki a sziléziai bányák két tulajdonosának álláspontjáról fennmaradt feljegyzés. „A tulajdonosok rendkívül sajnálják, hogy az orosz hadifoglyokat, akiknek munkájával meg vannak elégedve, 1941-42 telén oly rosszul táplálták és olyan körülmények közé kényszerítették, hogy százezerszámra haltak éhen. Ma nagyon is szükségünk lenne rájuk.” Ugyanezt Himmler egy 1943-ban, az SS-vezetőknek tartott értekezletén a következőképp fogalmazta „Annak idején [ti. 1941-ben. – R. Gy.] még nem tudtuk úgy értékelni az embertömeget, mint ma, mikor mint munkaerőt használjuk. Ez végső soron, ha generációkban gondolkodunk, nem lenne baj, de jelenleg a munkáshiány következtében sajnálatos, hogy foglyok tízezrei, sőt százezrei pusztultak el kimerültség és éhség következtében.”

Az orosz foglyok tömeges gyilkolása 1942 második felétől sem szűnt meg. Noha a foglyoknak ezentúl valamivel több esélyük volt az életben maradásra, a bánásmód és az ellátás azonban továbbra is a lehető legrosszabb volt. A szovjet hadifogoly-létszámból, melyet 1942 őszén a német előrenyomulás tetőpontján 5 milliónál többre becsültek, 3 milliót is meghaladja azoknak a száma, akik éhség, nélkülözés és járványok következtében elpusztultak, vagy akiket kivégeztek. A jugoszláv és lengyel foglyok helyzete sem volt jobb. A nyugati és északi államok elfogott katonái az oroszokhoz képest viszonylag jobb bánásmódban részesültek. Tömeges kivégzésekre, mészárlásokra ritkán került sor. Itt is alkalmaztak tilalmazott hadimunkára hadifoglyokat. Sor került olykor – nem csupán egyes SS-vezetők vagy katonák egyéni kilengései következtében, de a német vezetés utasítása értelmében is – tömeges kivégzésekre és megkínzásokra. Hitlertől származó utasítás, az ún. Kommando Befehl (kommandó parancs), mely azon elfogott angol katonák kivégzéséről intézkedett, akik különböző német katonai támaszpontok, létesítmények ellen többnyire partraszálló vagy ejtőernyős hadműveletek keretében hajtottak végre romboló akciókat. Hitler parancsa szerint, „még ha látszólag egyenruhát viselő katonákról vagy romboló csoportokról van is szó, függetlenül attól, hogy van-e náluk fegyver vagy sem, harcban vagy menekülés közben az utolsó emberig meg kell semmisíteni”.

1943-tól, mikor a szövetséges légitámadások Németország ellen erősödtek, a hadifogolytáborokat különösen veszélyeztetett területekre csoportosították. Egyes területeken a helyi vezetők nemcsak biztatták a lakosságot, de parancsot is adtak a kiugrott ejtőernyősök megölésére.”

(idézet: Ránki György – Második világháború története – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!