Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja – A moszkvai csata

Pedig a hóviharban már látszottak a Kreml tornyai: 2016 origo.hu
„1941. december 6-án a Vörös Hadsereg Távol-Keletről és Szibériából átvezényelt hadosztályokkal megerősített hadseregcsoportja, Georgij K. Zsukov hadseregtábornok vezénylete alatt ellentámadást indított a Wehrmacht Moszkva kapujába érkezett magasabb egységei ellen. A hetvenöt éve elindított szovjet ellenoffenzíva meglepetésként érte a német Közép Hadseregcsoport leharcolt és teljesítőképességük határára jutott egységeit. A Moszkva alatt kibontakozó sikeres szovjet ellentámadás következményeként a Wehrmacht ekkor még nem vesztette el hadászati kezdeményező képességét a keleti fronton, ám Hitler Szovjetunió elleni villámháborús terve végleges kudarcba fulladt.”

75 éve fordult a kocka a második világháború szovjet frontján: 2016 hvg.hu
„Hetvenöt éve, 1941. december 5-én indult meg a szovjet Vörös Hadsereg ellentámadása a Moszkvát tíz hete ostromló német csapatok ellen. Az offenzíva sikerrel járt, a szovjet főváros megmenekült, az addig legyőzhetetlennek hitt Wehrmacht elszenvedte első kudarcát a második világháborúban.”

A Moszkvai csata 1941 Náci Németország vs Szovjet Unió

„1941 augusztusára kiderült, hogy a német hadvezetés alaposan elszámította magát a Szovjetunió erejének megítélésében. Bár a német hadsereg hadműveletei látszólag sikeresen folytak, nem hozták meg a kívánt döntő eredményt. Maguk a hitlerista tábornokok is beismerik, hogy ezekben a hadműveletekben „nem semmisültek meg az ellenség összes fegyveres erői, s nem tört meg a vörös hadsereg csapatainak erkölcsi szelleme és bátorsága”. Nem vált be az a számítás, hogy a német hadsereg támadó ékei villámgyorsan és megállás nélkül betörnek a Szovjetunió belsejébe. A szovjet hadsereg több ízben is megállította a német csapatok előnyomulását és számos ellencsapást mért rájuk. Németország óriási veszteségeket szenvedett, mind emberben, mind hadianyagban. Egyre jobban kirajzolódott annak a téli hadjáratnak a perspektívája, amelyre a német hadvezetés nem számított.

A szovjet hadsereg harcosainak hősi elszántsága ellenére Németország ideiglenes fölénye, ami a támadás meglepetésszerűségének es a nagy területfoglalásnak a következménye volt, még befolyásolta a harccselekmények alakulását. A német hadvezetés elhatározta, hogy ezt a fölényt kihasználva támadást indít Moszkva ellen. Arra számított, hogy Moszkva környékén megtöri a szovjet hadsereg ellenállását, és még a tél beállta előtt kiharcolja a győzelmet

A hitleri Németország politikai és katonai vezetői tisztában voltak Moszkva jelentőségével. Moszkva, a Szovjetunió fővárosa, a népek szabadságharcának jelképe, büszkeségük és reménységük. Moszkva iparának nagy jelentősege van a Szovjetunió gazdasági életében. A város fontos közlekedési csomópont és világjelentőségű kulturális központ. A nemet hadvezetés feltételezte, hogy Moszkva elfoglalása döntő hatással lesz a háború sorsára.

A Moszkva elleni támadás elhatározása után a német hadvezetés átcsoportosította csapatait. A „Közép” hadseregcsoport főerőit — több mint 80 hadosztályt, köztük 23 páncélos és gépkocsizó hadosztályt — a moszkvai irányban összpontosította. Ezt a csoportosítást a 2. légiflotta (több mint 1000 repülőgép) támogatta. Szovjet részről e csoportosítással fél- vagy harmadannyi ember és fegyver állt szemben. Itt megmutatkoztak azoknak a veszteségeknek a következményei, amelyeket a szovjet hadsereg 1941 nyarán szenvedett.

A hitleristák biztosak voltak a Moszkva elleni támadás sikerében. A támadás megindulásának napján, 1941. október 2-án, Hitler beszédet mondott, amelyben kijelentette: „Végre megteremtettük a feltételeket az utolsó, óriási csapáshoz, amellyel még a tél beállta előtt megsemmisítjük az ellenséget. Az előkészületeket, amennyire emberileg lehetséges volt, befejeztük. Ezúttal tervszerűen, lépésről lépésre folytak az előkészületek, hogy az ellenséget olyan helyzetbe juttassuk, amelyben most halálos csapást mérhetünk rá. Ma kezdődik ennek az évnek az utolsó, nagy, döntő ütközete.”

A hitlerista katonai vezetők fiókjaiban már Moszkva megsemmisítésének terve is készen állt. A „Közép” hadseregcsoport vezérkarának megbeszélésén Hitler megparancsolta: „A várost úgy kell bekeríteni, hogy egyetlen egy orosz katona vagy lakos — legyen az férfi, nő vagy gyermek — se hagyhassa el. Minden kitörési kísérletet erőszakkal el kell fojtani. Megtörténtek az előkészületek arra, hogy Moszkvát és környékét óriási létesítmények segítségével vízzel árasszuk el. Ott, ahol ma Moszkva áll, óriási tengernek kell keletkeznie, amely mindörökre elrejti a civilizált világ elől az orosz nép fővárosát.”

Október első felében a német csapatok jelentős sikereket értek el. Északon a német páncélos és gépkocsizó hadosztályok betörtek Kalinyinba, délen elfoglalták Orelt, és Tuláig nyomultak előre. Rendkívül súlyos és bonyolult helyzet alakult ki.
Október 20-a táján heves harcok után Moszkvától nyugatra mintegy 100 km-re és Tula körzetében sikerült megállítani az ellenség támadását. A szovjet csapatok meghiúsították az ellenségnek azt a kísérletét, hogy kiegyenesítse az arcvonalat, és mélyen átkarolták a „Közép” hadseregcsoport szárnyait. Ez arra kényszerítette a német csapatokat, hogy jelentékeny erőket használjanak fel a szárnyak védelmére és biztosítására. A szovjet hadsereg bizonyos időt nyert ahhoz, hogy megerősítse Moszkva védelmét, és ebben a térségben összpontosítsa a szükséges hadászati tartalékokat.

A Moszkva elleni első német támadás meghiúsult. A német tábornokokat aggodalom szállta meg. Guderian vezérezredes, a 2. páncélos csoport parancsnoka 1941. november 6-án a következőket jelentette: „Csapataink viszontagságokkal küzdenek, s ügyünk siralmas állapotban van, mert az ellenség időt nyer, és mi elkerülhetetlenül kénytelenek vagyunk szembenézni a téli hadviseléssel… Az a maga nemében egyedülálló lehetőség, hogy hatalmas csapást mérjünk az ellenségre, egyre gyorsabban megszűnik, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy valaha is visszatér.” A fasiszta Németország vezetői is nyugtalankodtak. Hitler október 25-én azt mondta Cianónak, hogy „ha előre ismeri mindezeket a nehézségeket, talán el sem kezdte volna a háborút”. És a hitleristák mégis elhatározták, hogy másodszor is támadást indítanak Moszkva ellen. Ez nemcsak Hitler elhatározása volt — amint később a német tábornokok feltüntetni próbálták —, a német tábornokok a „villámháború” elméletéből kiindulva szívvel-lélekkel támogatták ezt a tervet. Tippelskirch azt írja, hogy …a »Közép« hadseregcsoport parancsnoka határozottan a Moszkva elleni támadás folytatása mellett volt: remélte, hogy sikerül megtörnie az oroszok utolsó ellenállását. A szárazföldi csapatok főparancsnoksága szintén nem akart lemondani a hadművelet sikeres végig vitelének utolsó kísérletéről”.

Nemcsak a földön, hanem a levegőben is heves harcok dúltak. A német hadvezetés a Moszkva elleni légitámadásokra a nyugat-európai harcokban tapasztalatokat szerzett legjobb repülőit vetette be.

Moszkva ellen a németek 1941. július 21-én este intézték az első légitámadást. Ettől kezdve a támadások rendszeressé váltak. Különösen gyakoriak voltak a légitámadások a Moszkva elleni német hadművelet idején. A moszkvai légvédelmi csapatok azonban sikeresen visszaverték az ellenség támadó gépeit. 1941. júliustól—decemberig 132 támadást hárítottak el és 1035 gépet lőttek le.

A közeledő téltől sürgetett német hadvezetés november16-án megindította a Moszkva elleni második „általános” támadást. Jellemző, hogy a német hadsereg főparancsnokságának parancsa hogyan indokolta ezt a támadást: „Figyelembe véve a megérlelődött eseményeket, különösen a telet, a hadsereg rossz anyagi ellátását, megparancsolom, hogy a közeli jövőben bármi áron számoljanak le a fővárossal, Moszkvával ”

A német hadvezetés ezúttal a Moszkva elleni csapás céljára a Moszkvai-tengertől Jefromovóig terjedő arcvonalon 51 hadosztályt, köztük 21 páncélos és gépkocsizó hadosztályt összpontosított. A „Közép” hadseregcsoport fennmaradó erőit kénytelen volt a Moszkva ellen felvonuló támadó ékek szárnyainak biztosítására felhasználni. A támadás 20 napja alatt a német csapatok 80—90 km-t nyomultak előre, és a szovjet hadsereget Moszkvától északra a Moszkva—Volga csatornáig, Krasznaja Poljanáig, Krjukovóig, Moszkvától délre pedig Kasiráig szorították vissza. Egyes helyeken a német fasiszta csapatok Moszkvától 25—30 km-re álltak. A német hadosztályok főcsapása a Rokosszovszkij és Govorov tábornokok parancsnoksága alatt álló szovjet csapatok ellen irányult.

Az ellenség ebben a támadásban minden lehetőségét kimerítette, mind emberben, mind hadianyagban óriási veszteségeket szenvedett, s elhasználta tartalékait. Az erősen meggyengült fasiszta csoportosítás mintegy 1200 km kiterjedésű arcvonalon helyezkedett el, s szárnybiztosítása igen gyenge volt.

November végén a szovjet hadvezetés megkezdte a moszkvai ellentámadás közvetlen előkészítését.

A német tábornokok tanúsága szerint a szovjet hadsereg ellentámadása teljesen váratlanul érte őket. Tippelskirch azt írja, hogy „az erejének túlfeszítésével harcoló német hadseregre, amely a téli manőverező háborúra sem erkölcsileg, sem anyagilag nem volt felkészülve, rázúdult az orosz ellentámadás. Az oroszok csapásának ereje és ennek az ellentámadásnak a lendülete olyan volt, hogy jelentékeny kiterjedésben megingatta az arcvonalat, és majdnem jóvátehetetlen katasztrófára vezetett”.

A moszkvai, tyihvini és rosztovi ellentámadás az arcvonal középső szakaszán harcoló szovjet csapatok általános támadásává fejlődött. Az általános támadás a legnagyobb lendületet a nyugati irányban érte el. A szovjet csapatok az ellenség elkeseredett ellenállását leküzdve, egyes irányokban 400 km-t nyomultak előre, és súlyos vereséget mértek a középső német fasiszta csoportosításra. Az ellenség óriási mennyiségű hadianyagot hagyott hátra a harcmezőn, és nagy veszteségeket szenvedett élőerőben. Az ellenséget nyugati irányban üldöző szovjet csapatok megközelítették Velikije Lukit, Velizst, Belijt, Rzsevet, Gzsatszkot és Vjazmát.

Szovjet vihar II. Világháború keleten (Moszkva.1941)

„A bosszúállás kardja lesújtott” — állapítja meg csüggedten Tippelskirch. A németek Moszkva alatt elszenvedett vereségének óriási történelmi jelentősége volt. A szovjet hadsereg rendkívül súlyos harcok árán a saját javára fordította a helyzetet, és hadászati ellentámadásba lendült, amely bizonyságot tett a hadsereg és parancsnoksága kitűnő tulajdonságairól. A tapasztalatlanság ellenére az ellentámadást rendkívül gondosan készítették elő. A Legfelsőbb Főparancsnokság mesterien kombinálta a szovjet csapatoknak a nyugati irányban mért főcsapását az arcvonal más szakaszain szervezett csapásokkal. A szovjet hadsereg személyi állománya magas fokú erkölcsi szellemről, példátlan állhatatosságról és rettenthetetlen bátorságról tett tanúságot. A moszkvai csatában megszületett a szovjet gárda.

A Moszkva környéki harcok véglegesen eltemették a „villámháború” tervét. A szovjet hadsereg szertefoszlatta a német fasiszta csapatok „legyőzhetetlenségének” mítoszát. Az amerikai és az angol tábornokok mindig meghajoltak a német katonai iskola előtt, és hittek ebben a mítoszban. Ezért a szovjet csapatok Moszkva alatt nemcsak a hitleri Németországra mértek csapást, hanem az amerikai—angol reakció szovjetellenes terveire is. A „legyőzhetetlenség” meséjét az amerikai és angol imperialisták arra is felhasználták, hogy aláaknázzák a népek nemzeti szabadságmozgalmát. Ez a mozgalom a moszkvai győzelem után azonban újult erővel lángolt fel.

A németek Moszkvánál elszenvedett veresége hatással volt a háború egész további menetére. Tippelskirch szavai szerint „a későbbi harcok szempontjából e téli hadjárat kimenetele végzetes következményekkel járt”. Churchill elismeri, hogy „az oroszok ellenállása eltörte a német hadseregek gerincét”.

A német hadvezetés titkolni próbálta a vereség igazi okait és méreteit. A német fasiszta hadsereg balsikerét a zord téli időjárással magyarázta; ez állítólag akadályozta a németeket, viszont kedvezett a vörös hadseregnek. Ez a koholmány azonban még Németország szövetségeseinél sem talált hitelre. Ciano olasz külügyminiszter nem minden gúny nélkül jegyezte fel naplójába: „Ismeretes, hogy egy olyan tengernyi terület, mint amilyen Oroszország, végtelenül sok meglepetést rejtegethet”

Az erjedés a német tábornoki karban is megkezdődött, amely addig mindenben egyetértett Hitlerrel és terveivel. A második világháború után a német tábornokok egy része a fasiszta Németország imperialista katonai stratégiájának igazolása céljából nagy hévvel kezdte bizonygatni, hogy a német fasiszta hadsereg vereségéért kizárólag Hitler a felelős, aki állítólag nem akart hallgatni tábornokainak véleményére. A valóság ezzel szemben az, hogy a második világháborút a német tábornokok Hitlerrel közösen tervelték ki és viselték.

1942. április 27-én a birodalmi gyűlés törvényt hozott, amely Hitlert korlátlan jogokkal ruházta fel: bármely hivatalos személyt leválthatott és bíróság elé állíttathatott.

A vereség kiélezte az ellentéteket az olasz—japán—német fasiszta koalíción belül, elsősorban Japán és Németország, továbbá Olaszország és Németország, valamint a csatlósállamok és Németország között. A moszkvai vereség elhárította azt a veszélyt, hogy Törökország 1941-ben megtámadja a Szovjetuniót. Japán a Szovjetunió elleni háborús terveinek megvalósítását 1942-ben tervezte megkezdeni. A japán vezetők erre az elhatározásra már a Moszkva elleni német támadás előtt is hajlottak. 1941. október 4-én Ott, a tokiói német nagykövet a következőket jelentette Berlinbe: „Japán hadműveletei a még mindig erős távol-keleti hadsereg ellen a jövő tavasznál előbb nem várhatók … Az a szívósság, amelyet a Szovjetunió a Németország elleni harcban tanúsított, arra a feltételezésre késztet, hogy a japán támadás, ha augusztusban vagy szeptemberben meg is indították volna, nem nyitott volna utat ebben az évben Szibérián keresztül.” Japán 1941. november 17-én hivatalosan közölte Berlinnel, hogy a Szovjetunió elleni támadását 1942-re halasztja. A szovjet hadsereg sikerei meghiúsították a nemzetközi reakció terveit, amely arra számított, hogy nyugatról és keletről egy időben mért csapásokkal megsemmisíti vagy meggyengíti a Szovjetuniót.

A fasiszta „új rend” az imperialista gyarmati rabság nagyon is régi rendszere volt. Az az „új”, amit a német imperialisták ehhez a rendszerhez a második világháború alatt hozzáadtak, az volt, hogy kiterjesztették az európai országokra, s hogy a gyarmati leigázást a meghódított országokban a lakosság egy részének fizikai megsemmisítésével kombinálták. Természetes, hogy az „új rend” megteremtése a kommunista-ellenesség zászlaja alatt folyt, mert éppen a kommunisták azok, akik mindig védelmezik országuk szabadságát és függetlenségét az imperialista elnyomással szemben.

Az imperializmus amerikai és angliai szószólói mind a háború alatt, mind pedig utána igen rokonszenvesen kezelték az „új rend” gondolatát. A monopóliumok egyik hű szolgálója, Toynbee angol reakciós történész munkaiban azt javasolja gazdainak, hogy vegyék figyelembe Hitler „tapasztalatait”, és a fegyveres erő alkalmazásán alapuló „világállam” cégére alatt teremtsék meg az „új rend” angolszász rendszerét Európában és az egész világon.”

(idézet: Gyeborin – Második világháború – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!