A fasiszták népirtásai a második világháborúban

A nürnbergi bíróság előtt a náci bűnösök (1945): 24.hu

„Nürnberg, november 20. – Megkezdődik a 21 német katonai és politikai vezető felelősségre vonási eljárása az emberiesség elleni bűneikért. Ez volt az első olyan nemzetközi procedúra, amikor háború kirobbantásáért, béke elleni bűncselekményért és az emberiesség ellen elkövetett bűnökért büntettek embereket. Sőt, először fordult elő az is, hogy egy egész kormányt felelősségre vontak.”

Zsidótörvények és holokauszt Magyarországon
„A magyarországi zsidóság jogegyenlősége először 1920-ban sérült az ún. numerus clausus törvény bevezetésével. Ez előírta, hogy az egyetemeken tanuló fiatalok összetételének meg kell felelni az egyes felekezetek, ill. népcsoportok össznépességen belüli arányának. Bár a törvényt 1928-ban enyhítették, a zsidó vallási! egyetemisták aránya ezt követően is csak 10-12% körül mozgott, szemben a háború előtti 30-34%-kal. Részben a hazai antiszemitizmus, részben a náci Németország nyomásának engedve a magyar törvényhozás 1938-tól kezdődően további zsidóellenes törvényeket fogadott cl.

Az I. zsidótörvény (1938. évi XV. te.), amely még vallási alapon állt, 20%-ban maximálta az üzleti és kereskedelmi alkalmazottak, valamint a különböző értelmiségi pályák izraelita vallásit tagjainak a számát.

A II. zsidótörvény (1939. évi IV. te.), amely már faji alapra helyezkedett, az iparban és a kereskedelemben 12%-os, az értelmiségi pályákon 6%-os, az állami alkalmazottak körében pedig 0%-os kvótát állapított meg. A törvény szerint zsidónak az minősült, akinek legalább egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallásit volt.

A III. zsidótörvény (1941. évi XV. te.) megtiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságkötést és az azon kívüli nemi kapcsolatot is.

A IV. zsidótörvény (1942. évi XV. te.) értelmében zsidók a továbbiakban nem vásárolhattak mezőgazdasági ingatlant, sőt meglévő földjeiket is el kellett adni.
Magyarország 1944. márciusi német megszállása után a zsidók élete is veszélybe került. Előbb gettókba gyűjtöt-ték őket, majd május 15-én megkezdték deportálásukat. A megsemmisítő táborokban mintegy félmillióan – a magyarországi zsidóság közel kétharmada – pusztultak el. A túlélők többsége budapesti volt, akiket Horthy és mások közbelépésének köszönhetően nem deportáltak.

További zsidótörvények és rendeletek (1942-1944)

A Kállai-kormány idején további jogfosztó törvények születtek.
1942. július 19-én lépett hatályba az 1942: VIII. te., amely „az izraelita vallásfelekezet jogállásnak szabályozásáról” címet viselte.

A törvény a zsidó vallás 1895-ös recepcióját tette semmissé azzal, hogy „bevett” felekezeti státusról „elismertté” minősítette azt vissza. A szimbolikus sérelmen kívül a hitközségeket anyagi csapás is érte, hiszen a jogszabály megvonta az állami támogatást a felekezeti szociális és tanintézményektől. A törvény megtiltotta, hogy bárki belépjen az izraelita felekezetbe. (1919 és 1942 között évente átlagosan 200 nem zsidó vette fel a zsidó vallást, elsősorban házassági okokból.)

1942. szeptember 6-án lépett életbe az „a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól” szóló törvény (1942: XV).

A negyedik zsidótörvényként emlegetett rendelkezés megtiltotta a zsidók számára mezőgazdasági ingatlanok vásárlását. Ezen kívül előírta, hogy állami kártalanítás fejében kötelesek átengedni birtokaikat. Ezt a jogszabályt éppúgy nem hajtották maradéktalanul végre, mint az első és második zsidótörvényt sem. 1942-ben törvénybe foglalták a munkaszolgálattal kapcsolatos addig kiadott rendelkezéseket is.”

„A Szovjetunió megszállt területein a zsidók nagyobb részét az Einsatzgruppék végezték ki még 1941 őszén és telén. 1942 elején a deportálások már csupán kisebb százalékot érintettek. A szovjet zsidóság egy része időben elmenekült, mások katonák voltak, és itt viszonylag nagyobb volt a lehetőség a partizánokhoz való csatlakozásra. Becslések szerint így is 700 000 és 1 millió között van az elpusztítottak száma.

Magyarországon az antiszemitizmus a Horthy-korszak kezdetétől a hivatalos politika és ideológia része volt. Az antiszemita politika ugyan a 20-as években erősen visszaszorult, de a náci befolyás erősödésével 1938 után ismét egyre nagyobb befolyáshoz jutott. A különböző zsidótörvények elsősorban az értelmiségi és alkalmazotti pályán korlátozták a zsidókat, s tiltották a zsidó és keresztény házasságát. A nem magyar állampolgárságú zsidók deportálása, valamint a munkaszolgálatos századok felállítása okozta a magyar zsidóknak a legtöbb közvetlen szenvedést. A német kormány követelését azonban a zsidók sárga csillaggal való megkülönböztetésére, majd deportálására a Kállay-kormány határozottan megtagadta. így 1944 tavaszáig, az ország német megszállásig a zsidóság helyzete jobb volt, nemcsak mint a megszállt, de mint a többi csatlós országokban is.

Magyarország német megszállása megteremtette a zsidóság fizikai megsemmisítésének feltételeit. Eichmann stábja, az új magyar kormány, a magyar rendőrség és közigazgatási hatóságok támogatásával megkezdte tevékenységét. 1944 májusában megkezdődött a deportálás. Előbb az alföldi, majd a dunántúli zsidóságra került sor. Június végén egy helyzetfelmérés szerint már csupán a Dunántúlon, Pest környékén és a fővárosban éltek zsidók. Különösen sok fejtörést okozott a német szerveknek, miként kerüljön sor a főváros közel negyedmillió zsidó lakosságának deportálására. Május végén erre külön tervet dolgoztak ki. „Július elejéig vagy közepéig Budapestet is támadásba kell venni – hangzik egy német feljegyzés. – Erre egynapos nagy akciót terveznek, melyet magyar vidéki csendőrségek és speciális csoportok nagyarányú segítségével kell végrehajtani. . . Erre az egy napra az autóbusz- és villamosforgalmat leállítják, hogy valamennyi szállítóeszközt a zsidók elszállítására használják.”

A deportálások ütemének meggyorsulása folytán a budapesti zsidóság elleni akciót június végére hozták előre. Június 30-án azonban Horthy Miklós kormányzó, aki március végén még szabad kezet adott a kormánynak a zsidóellenes rendeletek vonatkozásában, de akihez a svéd királytól a pápáig a legkülönbözőbb tiltakozások érkeztek a zsidóság kiirtása miatt, beavatkozott, s le akarta állítani a deportálásokat. Horthy közbeavatkozása ekkor kompromisszumot eredményezett. A dunántúli és a Pest környéki zsidóság deportálását még befejezték, a budapesti akciót azonban a németek egyelőre elhalasztották. Veesenmayer, a megszállt Magyarország birodalmi biztosa 1944. július 9-én jelentette, hogy a vidéki zsidóság deportálása 437 402 fő elszállításával véget ért. Ebben az időben a főváros kivételével a katonai munkaszolgálatra behívott s munkatáborokban (nem egy esetben a szovjet vagy a jugoszláv megszállt területeken) levő katonaköteles zsidó férfiakat nem érintette még a deportálás. A közel négy és fél százezer deportált közül – igen nagy létszámban gyerek, öreg vagy nő – mintegy 300 000 azoknak a száma, akiket azonnal az auschwitzi gázkamrába irányítottak, s további 50 000 különböző más koncentrációs táborokban pusztult el.

Október 15-ig újabb deportálásokra nem került sor. Mikor a németek utolsó csatlósaikat, a nyilaskeresztes pártot juttatták hatalomra, a deportálások újból megkezdődtek. A hadiesemények következtében már Auschwitzba szállításról nem lehetett szó, ehelyett gyalogmenetben, mintegy 60-80 000 budapesti zsidót, főleg Bécs környékére szállítottak. Ezek 50-70%-a elpusztult. A nyilas uralom alatt a budapesti zsidóság életét nemcsak a deportálás fenyegette. A különböző nyilas alakulatok a fővárosban több, mint 10 000 embert gyilkoltak le a nyilasházak pincéiben, utcákon vagy a Duna-parton. December elején, mikor a Németországba szállítás végleg megszűnt, Budapesten gettót létesítettek, ahol éhezés, betegség következtében több mint tízezer ember lelte halálát.

A deportálások, a nyilas garázdálkodás, valamint a munkaszolgálat következtében a háború alatti Magyarország zsidó lakosságából mintegy 450 000 ember pusztult el. Ennek mintegy 50%-a a háború alatt a Magyarországhoz csatolt területeken élt. Ezért az 1938 előtti Magyarország zsidóságának emberveszteségét a fenti már mintegy 50-55%-ára tehetjük (450 000 emberből mintegy 230-250 000 főre), ez az arány azonban rendkívül egyenlőtlenül oszlott meg a főváros és a vidék között.

A „zsidókérdés” végleges náci megoldása Európa zsidó vallású népességének mintegy 50%-át elpusztította. Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésre, becslések szerint 4,5 és 5,5 millió ember pusztult el a náci fajüldözés során.

A náci kegyetlenség távolról sem korlátozódott a zsidóságra. A megszállt területeken szinte a lakosság egészével szemben a legsúlyosabb terrort alkalmazták. Igaz, 1940-ben a nyugati országokban a német megszállók eleinte békülékeny magatartást tanúsítottak, de mihelyt világossá vált, hogy ezeket a népeket nem tudják szolgálatukba állítani, megmutatták igazi arcukat. 1941-től bevezették a túszok intézményét. Keitel az OKW főnöke, 1941 októberében általános utasítást adott ki a túszok szedésére „lehetőleg társadalmi személyiségek” közül. Hitler később a nyugati országokra vonatkozóan úgy rendelkezett, hogy minden ellenálló által meggyilkolt katona után öt túszt kell agyonlőni.

Franciaországban mintegy 30 000 túszt lőttek agyon, 40 000 ember pedig a német táborokban halt meg. A Szovjetunióban 50-100 túsz kivégzését is kilátásba helyezték egy-egy német katona elleni merénylet esetén. A túsz-szedés önmagában is ellentmondott a hadviselésre vonatkozó nemzetközi szerződéseknek, de Hitler még ezeket az intézkedéseket sem tartotta elegendőnek az ellenállás megtörésére. Úgy döntött, hogy csak azokat az elfogottakat kell bíróság elé állítani, akikre bizonyosan a halálos ítélet vár.

1941. december 7-én Hitler kiadta a Nacht und Nebel (éj és köd) elnevezésű parancsát. Ennek értelmében a megszállt országokban a német katonák elleni merénylettel gyanúsítottakat titokban német koncentrációs táborba kellett szállítani, „az intézkedések elrettentő hatással lesznek, mert a) a foglyok nyomtalanul el fognak tűnni, és b) hollétükről és sorsukról semmilyen felvilágosítást sem szabad adni”.

A Nacht und Nebel-parancsot később továbbfejlesztették, nemcsak az elhurcoltakat végezték ki, szállították koncentrációs táborokba, hanem valamennyi férfi és 16 éven felüli nőrokonukat is. Ha a tetteseket nem tudták elfogni, akkor helyettük a családtagjaikat is ki lehetett végezni. A túsz-rendszer, a kivégzés, a koncentrációs táborba szállítás csak egyik módszere volt a német megszállási politikának. Ennek méreteit talán Frank lengyel főkormányzó szavai fejezik ki a legmegrázóbban, aki, mikor tudomására jutott, hogy Neurath, a cseh-morva protektorátus vezetője, néhány cseh ellenálló kivégzését plakáton tette közzé, a következőket jegyezte meg: „Ha előírnám, hogy plakátokat ragasszanak a falakra, valahányszor két lengyelt agyonlőnek, Lengyelország valamennyi erdeje kevés volna a papírgyártáshoz.”

A megszállt országok lakosai elleni tömegterror olyan világriasztó tömeggyilkosságokhoz vezetett, mint a csehországi Lidice vagy a franciaországi Oradour teljes lakosságának a kiirtása. A csehországi Lidice története a német Biztonsági Szolgálat volt helyettes vezetőjének, Cseh- és Morvaország frissen kinevezett protektorának, Reinhard Heydrichnek meggyilkolásához fűződik. Lidice lakóit azzal vádolták, hogy menedéket nyújtottak azoknak az ellenállóknak, akik 1942. május 27-én halálra sebezték Heydrichet. Június 9-én 10 teherautóval érkező SS-egységek körülvették a falut, a férfiakat pincékbe és istállókba zárták, majd másnap tízes csoportokban leöldösték őket. A nőket a ravensbrücki koncentrációs táborba szállították, ahol egy részük szintén elpusztult. A gyerekeket koncentrációs táborokba hurcolták, vagy néhány egészen kicsiny gyermeket német családokhoz adtak ki. A falut felgyújtották, majd a leégett házakat is felrobbantották. Lidice egyik örök mementója marad a nemzetiszocialista barbárságnak.

Pontosan két évvel később Nyugaton ismételték meg a lidicei esetet, annyi különbséggel, hogy a franciaországi Oradour-sur-Glane elpusztítása még közvetve sem kapcsolódott az ellenállási mozgalom valamiféle jelentősebb akciójához. Június 10-én, négy nappal a szövetséges erők sikeres franciaországi partraszállása után, a kis francia faluban egy SS-század jelent meg. Arra hivatkoztak, hogy ellenállók után kutatnak, összeterelték a falu lakosait, és a férfiakat csűrökbe, a nőket és a gyerekeket a templomba zárták. Felszólították a polgármestert, hogy jelöljön ki harminc túszt. Mikor a polgármester ezt megtagadta, anélkül, hogy akárcsak kísérlet történt volna az ellenállók felkutatására, előbb a csűrben levő férfiakra nyitottak sortüzet, majd a templomban levő nőkre és gyerekekre. A pusztulást teljessé tették a gyilkosság színhelyének, majd az egész falunak a felgyújtásával, hogy ne maradjon tanúja az esetnek. Mintegy ezer ember lelte halálát a felégetett Oradour-sur-Glane-ban. A németek arra hivatkoztak, hogy a megtorlásra azért került sor, mert a falucskában néhány nappal korábban egy német tisztet megtámadtak, s az alig tudott megmenekülni. A későbbi vizsgálat bebizonyította az állítás valótlanságát, s kiderült, hogy a német egység Oradourtól mintegy 50 km-re ütközött meg korábban a francia ellenállókkal, s egy falu teljes megsemmisítésével állt bosszút.

A keleti területeken vagy Jugoszláviában elkövetett tömeggyilkosságoknak olyan sorát lehetne összeállítani, hogy az könyvet tenne ki. Hitler a megszállási politikát három szóval, „uralkodni, igazgatni, kizsákmányolni” jelölte meg. Valójában pontosabb lett volna, ha az igazgatás szót kihagyja, s az „új rend” végső célját az uralkodni, kizsákmányolni és kiirtani eszkalációban jelöli meg.

Ha az eszkaláció végső logikáját sokan nem akarták magukévá tenni, az első lépések, az uralkodás, a kizsákmányolás, a náci Németország valamennyi hatalmi faktorának támogatását élvezték. De az uralkodást és kizsákmányolást, ha megakarták valósítani vagy tartósítani akarták, úgy lehetetlen volt nem számolni az érdekelt országok, népek ellenállásával, az ellenállás leküzdésére pedig mindinkább csak az erőszak kínálkozott. Az erőszak végrehajtói viszont elválaszthatatlanok azon erőktől, melyek az erőszak célját, az uralkodásra, kizsákmányolásra törekvést létrehozták.

Így a Hitler-féle „új Európa” borzalmaiért a nemzetiszocialista rendszer egészét, s nem csupán annak végrehajtó szerveit terheli a felelősség, a nemzetiszocialista rendszerért pedig nem csupán a náci pártot, hanem mindazokat a hatalmi, politikai szerveket, melyek hatalomra jutásában segédkeztek – a nagytőke és a hadsereg vezetők -, gyakorlati politikájának előbb ösztönzői, később támogatói vagy végrehajtói lettek.

Az „új rendből” azonban – bár szenvedőiknek végtelennek tűnhetett – csak átmenetileg lett valóság, és az ezer évre tervezett „Harmadik Birodalom” egy évtized alatt letűnt Európa színpadáról. A sztálingrádi csata, a szovjet fegyveres erők 1942-1943 fordulóján bekövetkezett világraszóló győzelme jelentette a fordulópontot, az „új rend” Összeomlásának kezdetét.”

(idézet: Ránki György – Második világháború története – című könyvből)

SaLa

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!