A Tanácsköztársaság bukása

A fasiszta Horthy rendszer kezdete

DÖNTŐ ÓRA
(Vörös Újság 1919 aug. 2)
Veszélyben a proletárhaza, a proletariátus diktatúrája. A proletárforradalom újra veszélyes szakaszon kell, hogy keresztülvergődjék. Nem a hatalmas antant hadsereg nyomása az, amely a proletariátus uralmát fenyegeti, hanem a proletariátus elenyésző kisebbsége, kishitű salakja.

Tudja a proletariátus, hogy mit cselekszik, ha nem tiporja el ezeket a saját kebelében életére törő gyilkosait? Tudja-e a budapesti munkásság, mi vár rá, ha az utolsó percben újra neki nem lendül, és ki nem veri a Tiszántúlra azt a pár rablót, aki a proletárhazába betolakodott? A fehérterrorral párosult román bojárterror egyesült erővel ülne majd a munkásság nyakára. Az élelmiszerínséget a botbüntetés fogja enyhíteni, a termelőmunkát azzal fogják megkönnyíteni, hogy elviszik a gépeinket, leszerelik a gyárainkat, kifosztják csekély raktárainkat s a munkás bőréről még azt a maradék gúnyát is leráncigálják, amit az ötéves háború még rajtahagyott. A munkásság legjobbjai, mindenki, aki ebben a proletárdiktatúrában csak egyszer is szavát hallatta a proletariátus mellett, a bojáruralom katonáinak puskatusa és szuronycsapásai alatt fog ezért meglakolni. „Igazi demokrácia” lesz Magyarországon, mert mindenki, akinek szava volna, a sír némaságában lesz egyenlő, a többi pedig a bojár csizma egyenjogúságát fogja élvezni.
Évtizedekre megszűnnék az élet itt, csak a burzsoázia és a bojárok terpeszkednének. Megszűnik a vita a pártról és a szakszervezetről, mert nagyon sokáig nem lesz se munkáspárt, se szakszervezet; megszűnik a vita a diktatúra enyhe vagy erős kezeléséről, mert a burzsoázia s a bojárok már eldöntötték, hogyan kezeljék a diktatúrát: az akasztófák százai fogják hirdetni, hogy a vita a proletariátus gyöngeségéből a burzsoázia javára hogyan dőlt el.
Ezt nem akarhatja a magyar proletariátus! Ezért nem vállalhatja a világtörténelmi felelősséget! A kapitalizmus, ha visszatér, nem az építőmunkához fog hozzáfogni, hiszen arra már képtelen, csak rombolni fog, de a munkásság akkor nem fog kiabálhatni. A bojár csizma alól nem hallik a jajszó! S kihez sóhajthat majd a proletariátus? Testvéreihez, Európa többi proletariátusához? Az oroszokhoz, kiket így cserbenhagyott? A nyugati proletariátushoz, melynek erjedő forradalmát ezzel megakasztaná, s akiknek az ébredező öntudatát így elhomályosítaná, hogy éledő forradalmi hite lelohadjon? Vagy Wilson és Clemenceau fog a magyar munkásság segítségére sietni, saját szövetségesei, a bojárok ellen?
Itt a döntő perc! Találja meg magát a magyar proletariátus, tegye félre panaszait, összeszedve minden erejét, hajtsa ki a román rablókat, mert különben nem a proletariátus uralma, de maga a magyar proletariátus kerül veszendőbe, ő lesz az első munkásosztály a világon, mely önmaga ássa a saját maga sírját!
Fehérterror:
Az antantnak olyan erőre volt szüksége, amely képesnek látszik az ellenforradalmi rendet fenntartani. Egyetlen reális fegyveres erő pedig a Horthy fővezérsége alatt magát a hivatalos kormánytól függetlenítő, mintegy huszonötezer főre duzzadt, Lehár ezredes nyugat-magyarországi csapatainak alávetése után fél százezernyi főt számláló „nemzeti hadsereg” volt.
A főváros lakossága a „nemzeti hadsereget” néma gyűlölettel fogadta. Még két nappal később, amikor maga a vezér: Horthy látványos külsőségek között, fehér lovon bevonult, akkor is kirendelt köztisztviselők, zárt üzletek, lehúzott redőnyök, csend és némaság fogadta.
November 16-án Horthynak és a „nemzeti hadseregnek” a hírét már ismerte, s megtanulta rettegni az ország népe. Ez a csatában soha részt nem vett hadsereg a kommunisták, békés munkás- és parasztemberek és védtelen zsidók legyilkolásával bizonyította hősiességét. Először a dunántúli kegyetlenkedések sorozata, Marcali, Siófok, Tapolca, s ki tudná felsorolni hány városból és faluból érkező döbbenetes hírek adtak számot.
1919-ben a Horthy-rendszer nemcsak vérben, hanem egyenesen valóságos vérfürdőben született; a Szegedről elinduló különítményes tiszti századok kegyetlen módon álltak bosszút mindazokon, akik a két forradalom, de különösen a Tanácsköztársaság idején részt vállaltak a néphatalom megteremtésében és fenntartásában. Ennek a hosszú hónapokig tartó hadjáratnak a célja azonban nemcsak a bosszú volt, hanem a megfélemlítés is, a rettegés atmoszférájának a kialakítása, amelyben a hatalmat – a kormányzói tisztség formájában – szinte ellenkezés nélkül ragadhatta magához Horthy Miklós, a Monarchia volt tengerésztisztje; hol vezetője, hol bábja a szegedi gyülevész társaságnak, amely a dzsentri hordalékát, az állás nélküli kalandor katonatiszteket, félbemaradt közhivatalnokokat és a gazdag parasztok háborúban elvadult fiait egyesítette abban a reményben, hogy sikerül a politikai és gazdasági hatalomnak legalább egy részét megkaparintani – szolgálatai jutalmául – a nagybirtok és nagytőke kezéből.
A Prónay-különítmény és más alakulatok (például Héjjas Iván egysége) 1919 kora augusztusától szisztematikusan járták a dunántúli helységeket és több száz embert kivégeztek. Arra mindig gondosan ügyeltek, nehogy összetalálkozzanak a román egységekkel. Akkor ugyanis valódi harcra kerülhetett volna a sor, a különítményesek pedig leginkább fegyveretlen civileket szerettek ölni. Sok áldozat valóban a tanácsköztársaság tisztviselője vagy vörös katona volt, másokat csupán zsidóságuk miatt gyilkoltak meg.
1919                novemberében már a Duna-Tisza közére is átterjedt a gyilkos fehérterror. Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály és társaik garázdálkodásáról szörnyű hírek érkeztek. Csupán Kecskeméten 60 embert mészároltak le.
A fehérterrornak esett áldozatul Korvin Ottó és László Jenő, a Tanácsköztársaság két vezéregyénisége is, 1920-ban pedig Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a Népszava két szerkesztőjét orvul meggyilkolták.
A Dunántúlon megkezdett vérengzést Budapesten folytatták. A Britannia Szálló neve rémületessé vált a pincéjébe hurcolt és borzalmasan megkínzott emberek halálsikolyától. A különítményes vérengzések kiegészültek az intézményesített terrorral. Néhány hónap alatt mintegy 5000 embert öltek meg, 70 000-et zártak börtönbe és hurcoltak a felállított internáló táborok embertelen körülményei közé. Haladó gondolkodású emberek nagy tömegeit kényszerítették az ország elhagyására. A rettegés, az esztelen bosszú lett úrrá az országon.
A Horthy fasizmus kezdete
A magyarországi ellenforradalom a XX. századi fasiszta típusú ellenforradalmak sorozatát nyitotta meg. Nem olyan még, mint a későbbi hitlerizmus vagy akár az olasz fasizmus, itt a diktatúra fasiszta jellegét valamennyire igyekeznek eltakarni a „demokrácia”, a konzervativizmus, a „jogfolytonosság”, az „alkotmányosság” leplével.
Az új állam magvát, legfontosabb testületek a rendőrség, csendőrség és az úgynevezett nemzeti hadsereg képezte. Ezekre az erőszakot megtestesítő intézményekre már alakulásukkor rányomta bélyegét a forradalom leverése, az a tény, hogy ellenforradalmi rendszerben jöttek létre. Az ellenforradalom győzelme nemcsak testületük jellegét, stílusát és módszerét szabta meg, hanem egész tevékenységük osztálytartalmát is. Az a szükséglet, amely életre hívta az erőszakszerveket, áthatotta az intézményeit is. A rendszer urai, hogy hatalmukat tartóssá s a rendszer pilléreit erőssé tegyék, a számukra legmegbízhatóbbakból építették ki ezeket az intézményeket.
Nem múlt el nyomtalanul az első világháború, a nyomorba süllyedt országban az elesett százezrek emléke kísértett. A vesztett háború s az azt követő forradalom megváltoztatta a lakosság jelentős részének gondolkozását. Az egyszer már hatalmon volt munkásosztálynak kitágult a látóköre. A proletariátus nem volt a régi többé, gazdag tapasztalatokat szerzett az osztályharcban. A Horthy-rendszer negyedszázada háborgó, nyugtalan tengerhez hasonlítható. A régi eszközök elégtelenné váltak, olyan módszerekre volt szükség, amelyekkel sakkban tudják tartani a megváltozott munkás- és szegényparaszti rétegeket. A nyílt terror mellett nem mellőzhették a politikai játékot sem, támogattak, illetve létrehoztak olyan mozgalmakat is, amelyek segítették az ellenforradalom stabilizációját.
A Tanácsköztársaság – mint ismeretes – viszonylag békés úton valósult meg, ennek ellenére brutális megtorlás követte. A felelősségre vonásnak 1919 végén miniszterelnöki rendelet kísérelt meg valamiféle látszólagos jogi alapot kreálni. A 4039/1919. ME rendelet kimondta: „aki hatósági jogkört bitorolva vagy színlelve a büntető törvénykönyvbe ütköző cselekményt követ el, azokat gyorsított eljárással felelősségre kell vonni”. Bűncselekménynek minősítették a Tanácsköztársaság államhatalmi intézményeinek minden tevékenységét, sőt a rendelet szerint bűnrészessé váltak azok is, akik a Tanácsköztársaság intézkedéseit támogatták. A proletárdiktatúra állama permanens lázadás volt, állapították meg, s ezért felelősségre vontak mindenkit, aki bármilyen minőségben részt vett benne.
Éveken keresztül országszerte folyt a brutális, minden törvényes látszatot mellőző „felelősségre vonás”. Ezreket, tízezreket tartóztattak le, helyeztek vád alá, ítéltek el, küldtek internáló táborokba. A belügyminiszter 1920 márciusában elrendelte, hogy a kommunistákat büntetésük letöltése után internálni kell.
Az uralkodó osztály 1921-ben elérkezettnek látta az időt, hogy új törvényt hozzon az állami és társadalmi rend védelmére. Ez a törvény (az 1921. évi III. te.) több mint két évtizeden át – a Horthy-rendszer egész időszakában – jogi alapot jelentett a kommunista és haladó mozgalmak ellen.
A törvény második paragrafusa kimondja: „Aki az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalommal vagy szervezkedéssel összefüggően és annak céljára bűntettet vagy vétséget követ el, annak büntetése:
1. halál, ha a bűntettre a törvény halálbüntetést állapít meg;
2. életfogytig tartó fegyház, ha a bűntettre a törvény 10 évet meghaladó szabadságvesztést állapít meg;
3. tíztől tizenöt évig terjedhető fegyház, ha a bűntettre a törvény 10 évnél enyhébb, vagy legfeljebb 10 évi szabadságvesztés büntetést állapít meg;
4. tíz évig terjedhető fegyház, ha a cselekmény a törvény szerint vétség.
1919 augusztusától kezdve „a törvényesség alapján” szerves részei voltak a nyílt fehérterrornak.1921-ben zavargások, üzemi sztrájkok, munkabeszüntetések, utcai csoportosulások, tüntetések, külvárosi megmozdulások, hatósági közeg elleni csoportos fellépés folytán 11 687 esetben került sor rendőrségi beavatkozásra Budapest területén. A példátlanul nagymértékű rendőri terror egyben azt is bizonyítja, hogy az ellenforradalom még korántsem volt teljesen ura a helyzetnek.
Horthy fehér lovon történő bevonulása Budapestre
November 16. Horthy Miklós Budapestre történő 1919 –es bevonulásának évfordulója. Az említett nap jelentős változásokat hozott hazánk történelmébe. Új korszak kezdődött, mely egészen új berendezkedést, hatalmi struktúrát, külpolitikai orientációt és társadalmi viszonyokat teremtett hazánkban. Ez volt a „Horthy-korszak” mely egészen 1944 őszéig tartott.
De hogyan is kezdődött az egész?
Az első világháború lezárulása után, a tanácsköztársaság leverése során, 1919 augusztusában a román hadsereg – antant engedéllyel – bevonult Magyarországra és elfoglalta területeinek több mint kétharmadát. 1919 őszén román csapatok állomásoztak az Alföldön, a Duna-Tisza közén, az Észak Dunántúlon és persze Budapesten is. A megszállás kiterjesztése közben a románok vasúti vagonok százaiban szállították Romániába a magyar javakat, az új termést, az állatállományt, az ipar és a közlekedés gépparkját és egyéb értékeinket. Az országban anarchikus állapotok uralkodtak.
A névleges magyar kormány – Friedrich István vezetésével – tehetetlenül és valós befolyás nélkül „működött”. Magyarország vezető nélkül, kiszolgáltatottan és kifosztva „állt” magányosan története egyik legnehezebb időszakában. Az elkeserítő helyzetben a Monarchia egykori tengernagya – és flottájának utolsó parancsnoka – Horthy Miklós vette kezébe a kezdeményezést. A hajdani admirális 1919 június 6-án Szegeden tette közzé azon felhívását, melyben egy Nemzeti Hadsereg azonnali felállítását hirdette meg. A proklamáció nyomán a románoktól elszenvedett katonai vereségek miatt széthullott és elkeseredett seregtestek szétszéledő katonái tömegével kezdtek csatlakozni Horthy nemzeti seregéhez. A fegyveres csapatok létszáma 1919 augusztusára már elérte a tízezres létszámot.
Horthy Miklós 1919 augusztusában minden hatalmi tényezőtől – így a Friedrich-kormánytól is – független, teljesen önálló hatalmi centrumot hozott létre a Dunántúlon. Ez volt a „fővezérség”. Az új szervezetet 1919 augusztus 9 –én még Szegeden jött létre, de később a román megszállástól mentes Dél-Dunántúlon „állt fel” ténylegesen. A sajátos terület siófoki központtal „működött”, Horthy közvetlen irányítása alatt. A fővezérség katonai ereje augusztus végén már 30 ezer katonát tett ki. Területén öt kerületi parancsnokság működött, melyek kezükben tartották a közigazgatást.
A fővezérség kialakulásával Magyarország helyzete is módosult némileg. Létezett már ugyanis területén egy olyan „hatalmi pólus” mely ütőképes, független és erős akaratot hordozott, kiindulópontjaként a későbbi országos megerősödésnek. Ugyanakkor az új formáció nem működött tökéletesen. Erősen jobboldali, nemzeti és konzervatív értékek mentén szerveződve, de alapvetően katonai irányítással komoly üldöztetéseket hajtott végre. A fegyveres akciók egy része szabadcsapatok más része pedig a nemzeti hadsereg részvételével volt kommunisták felkutatására és kivégzésére irányult. Ez jelentette a „fehérterror” időszakának kezdetét. A fehérterrort 1919 augusztus 10 után a budapesti Friedrich-kormány is támogatta. Pontos kezdetének és végének meghatározás elég nehéz feladat, mivel indulását és lezárulását nem konkrét események jelezték. Kezdeteként talán a Tanácsköztársaság bukásának dátumát (1919 augusztus 1) lehetne elfogadni, hiszen innentől érvényesült a központi hatalom nélküli anarchia hazánkban. A fehérterror végét meghatározni még nehezebb. Horthy bevonulása Budapestre ugyan lezárta a fehérterror első – legvéresebbnek tekinthető – 106 napját (1919 augusztus 1 – november 16), de a félkatonai különítmények (Prónay, Héjjas, Ostenburg különítmények) még két évig, egészen 1921 végéig működhettek Magyarországon. (Annak dacára, hogy Teleki Pál még 1920-ban elrendelte betagolásukat a reguláris magyar haderőbe.)
A fehérterror első időszakában a fővezérség területén (Dél-Dunántúl) a Tanácsköztársaság volt katonái, illetve zsidó polgárok ellen valóságos hajtóvadászat folyt, melynek során lincselésekre és akasztásokra került sor. Az áldozatok száma meghaladta az ötszázat (más vélekedések szerint elérte az ezret) A bosszú és megtorló hadjárat legvéresebb tetteit a volt huszárszázados Prónay Pál irányítása alatt működő tiszti különítmény, valamint Héjjas Iván Kecskemét környékét még 1920 –ban is rettegésben tartó bandája hajtotta végre. A fővezérség kötelékében újraéledt az 1918 november 15 –én megalakult, majd 1919 február 11 –én feloszlatott Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE), melynek Prónay is tagja volt, illetve az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). Mindkét szervezet félkatonai egységeket is fenntartott és tevékenységük gyakran a zsidók és kommunisták felkutatására, illetve elfogására, megölésére irányult.
Horthy Miklós kézbe veszi a vezetést
Magyarország 1919 augusztusában egy szétesett, anarchikus, és valós központi irányítás nélküli országgá vált. A kaotikus helyzet 1919 őszén már az antant országokat is zavarta, ráadásul nem volt olyan politikai vezetés sem, mely elküldhette volna képviselőit Párizsba az első világháborút lezáró békediktátum aláírására. Ezért a békekonferencia 1919 október 23 -án egy brit diplomatát küldött Budapestre, hogy az anarchikus állapotok megszüntetésével, a román csapatok kivonásának megszervezésével és az antant szemében tárgyalóképes magyar kormány megalakításával stabilizálja az országot. A diplomata, akit sir George Clerknek hívtak, hamar rájött arra, hogy az országban három hatalmi tényező alakult ki, melyek közül egyedül a nemzeti sereget kezében tartó Horthy jöhet szóba tárgyalópartnerként. Clerk és Horthy október végén ültek először tárgyalóasztalhoz. A brit diplomata ekkor adta elő az antant három követelését:
1. a pártok hozzanak létre egy koncentrációs kormányt,
2. amint lehetséges tartsanak választásokat, és ennek eredménye alapján hozzanak létre egy parlamentet,
3. az új parlament és kormány küldjön békedelegációt Párizsba és írják alá a békediktátumot.
Horthy ígéretet tett arra, hogy amennyiben megfelelő hatalmat kap, vagyis az ország és a hadsereg vezetője lehet – illetve az antant kiutasítja Magyarországról a románokat, úgy mindenben segíteni fogja a követelések teljesítését. A megállapodás után néhány nappal, 1919 november 5 –én Horthy összehívta a pártok vezetőit, ahol az egybegyűltek megállapodtak az elkövetkező hónapok feladatairól. Ekkor született döntés arról, hogy a románok távozása után Horthy csapatai élén bevonulhat Budapestre, de ígéretet kell tennie arra, hogy nem alakít ki katonai diktatúrát és elismeri a pártok vezetőiből megalakuló új kormányt. A megbeszélésen arról is megállapodtak, hogy amint lehet választásokat írnak ki, és elküldik megbízottaikat a párizsi békekonferenciára.

Bevonulás fehér lovon

A Clerkkal, majd a pártokkal megszületett egyezség első része 1919 november 16 –án valósult meg, amikor a román csapatok távozása után Horthy Miklós darutollas és Bocskai-sapkás hadserege élén, fehér lovon bevonult Budapestre. (A románok november 14-16 közt távoztak Budapestről és az ország nagy részéről, ám a Tiszántúlt még 3 hónapig megszállva tartották. Végső kivonulásuk 1920 február 24 –én történt meg.) Horthy kezdetben a Gellért szállóban lakott, csak kormányzóvá választása után – 1920 április 1 –én – költözött be a Várba, a Királyi Palota egyik szárnyába, majd később a Sándor palotába.
A korábban megbeszélt „forgatókönyv” második fejezetét az új végrehajtó hatalom felállítása jelentette: 1919 november 24 –én megalakult a Huszár Károly vezette új kormány. (4 hónapig működött, 1920 március 15 –ig.) A minisztertanács 12 tagja közül öt, az 1919 október 24 –én megalakult – Friedrich István vezette – Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) tagjaiból került ki, 3 tárcát a konzervatív Keresztény Földmíves Párt kapott, 4 tárca pedig a liberális és baloldali pártok kezébe került. (liberálisok, szociáldemokraták, és paraszt-demokraták, élükön Nagyatádi Szabó Istvánnal) A békekonferencia Clerk javaslatára azonnal elismerte a Huszár-kormányt, és egyúttal felszólította arra, hogy haladéktalanul küldje el képviselőit az első világháborút lezáró párizsi békekonferenciára. A kormány megalakulása után 6 héttel kijelölte a békeküldöttség tagjait, a legtekintélyesebb politikusokat választva. Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál 1920 január 7-én elindult Párizsba. Kilenc nappal később, január 16 –án gróf Apponyi Albert 3 nyelven (angol, francia, olasz) előadta híres beszédét, melyben méltányos és arányos elbírálást kért a határokról meghozandó döntésnél. A békekonferencia meghallgatta Apponyit, ám a legvégső döntést 4 hónappal később, május 5 –én hozta meg, és adta át a magyar küldöttségnek.
A huszár kormány második teendője a választások kiírása volt. A parlamenti választásokat az 1919 november 17 –én megalkotott 5985/1919 számú miniszterelnöki rendelet alapján tartották, így titkos választással a népesség 40% –a szavazhatott. (Minden 24 év feletti hazánkban született és 6 éve itt élő lakhellyel rendelkező férfi, és írni-olvasni tudó nő választhatott.) A választásokon 1920 január 25 –én a KNEP és a Kisgazda párt elsöprő győzelmet aratott. (A KNEP 79, míg a kisgazdák 72 mandátumot szereztek.) A nagyarányú győzelemben annak is szerepe volt, hogy az ÉME és Horthy különítményesei a szociáldemokrata szavazók és képviselők százait, ezreit félemlítették meg, így végül az SZDP nem is indult a választásokon.
Az új parlament első és legfontosabb feladata az államforma megállapítása és az államfői hatalom gyakorlásának rendezése volt. Az államforma kérdésében valamennyi parlamenti párt véleménye megegyezett. A köztársasági államformát, amely elválaszthatatlanul egybekapcsolódott a forradalmakkal, mindegyik elvetette, s a királyság fenntartásának, illetőleg visszaállításának híve volt szinte mindenki. Azonban ennek részleteit illetően már megoszlottak a vélemények. A magyar politikai élet 1920 elejére két nagy táborra szakadt. Az úgynevezett legitimisták, akik a jogfolytonosság alapján álltak, ragaszkodtak IV. Károly személyéhez, s visszatéréséig valamelyik Habsburg főherceget szerették volna nádorrá vagy kormányzóvá választani. Az úgynevezett szabad királyválasztók ezzel szemben úgy vélték, hogy a Monarchia felbomlásával és IV. Károly 1918 novemberi nyilatkozatával a Habsburg-ház trónörökletességi joga elvesztette érvényességét. Ők tehát nem ismerték el Károly jogát Magyarország trónjára, s az ideiglenes államfőt sem a Habsburgok közül akarták választani. A legitimista-szabad királyválasztó ellentét a királyhű tábornokok és a Horthy mögé sorakozó ambiciózus fiatal tisztek között egyre markánsabban mutatkozott meg.
Mivel az antant küldöttek és a józanész is magyar – és nem Habsburg – kormányzó megválasztását diktálta, az országgyűlés alkalmas jelölteket kezdett keresni. Első helyen Horthy Miklós neve merült fel, mivel ő volt az egyetlen, aki élvezte a győztesek, mindenekelőtt Anglia bizalmát, nem tartozott egyik párthoz sem, és rendelkezett az ország fegyveres ereje felett. Horthy ekkor még elvileg elismerte IV. Károly trónra való jogosultságát, és megelégedett az ideiglenes államfői tisztséggel. A nemzetgyűlés 1920 február 16 –án ünnepélyes külsőségek közepette ült össze, és hozta meg 1920 február 27 –én a kormányzói jogkörről szóló 1920/I. törvénycikket. A jogszabály a trón betöltésének kérdését függőben hagyta a békekötésig, s az államfői teendők ellátását ideiglenesen a nemzetgyűlés által titkos szavazással megválasztott kormányzóra bízta. Az államforma király nélküli alkotmányos királyság lett, élén a kormányzóval. A törvény szerint a kormányzó nemzetközi szerződéseket köthetett, követeket küldhetett és fogadhatott, a törvényeket egy ízben visszaküldhette újra megfontolásra, és a hadsereg vezérlete, irányítása korlátlanul megillette. Viszont a törvényekhez nem volt szükség a leendő kormányzó szentesítésére, hadüzenet és békekötés kérdésében csak a nemzetgyűléssel közösen dönthetett, és nem adományozhatott nemességet.
Horthy Miklós kormányzó lesz
Horthy azonnal jelezte, hogy a törvényben leírt jogosultságok nem elegendőek számára, és kijelentette, csak akkor vállalja a kormányzói megbízatást, ha ígéretet kap arra, hogy a későbbiekben a kormányzó jogkörét jelentősen bővíteni fogják. Miután az ígéreteket megkapta, elvállalta a jelölést, így a nemzetgyűlés 1920 március 1 –én – 131 szavazattal a leadott 141 –ből – Magyarország kormányzójává választotta Horthy Miklóst. A választáson 9 szavazat az egyetlen ellenjelöltet gróf Apponyi Albertet támogatta, egy szavazat pedig érvénytelen volt. Némi árnyékot vetett a voksolás tisztaságára, hogy a szavazás napján katonaság szállta meg a Parlament előtti teret, s hogy néhány tisztjével Prónay Pál az Országházba is követte Horthyt.
Alig fél évvel a kormányzóválasztást követően, 1920 augusztus 19 –én, Teleki Pál miniszterelnöki korszakában a nemzetgyűlés elfogadta a kormányzói jogkör kibővítéséről szóló 1920/XVII. törvénycikkelyt. (Ezt megelőzően Horthy beleegyezését adta az ÉME működésének felfüggesztéséhez, és ahhoz, hogy a tiszti különítményeket betagolják a reguláris hadseregbe.) A kibővített kormányzói jogkör már lehetővé tette a nemzetgyűlés feloszlatásának, és a hadsereg külföldre vezénylésének jogát is. (Utóbbit a nemzetgyűlés utólagos jóváhagyásával.)
Az 1918-1919 –es forradalmi és ellenforradalmi időszak váratlan fordulatai és kaotikus közállapotai után, melyeket alapvetően a háború elvesztése idézett elő, az 1920 –as nemzetgyűlési választások és Horthy kormányzóvá választása az első lépeseket jelentették a konszolidáltabb belső viszonyok kialakítása terén. Kezdetét vette a „Horthy-kor”.

SaLa

Nagy munka, nagy feladat vár RÁNK – MAGYAROKRA! – ha akarunk mégegyszer egy SAJÁT országot. Ehhez össze kell fognunk, és április 8-án NAGYON SOKAN KELL HOGY ELMENJÜNK SZAVAZNI, a legesélyesebb antidöbrögista jelöltre!

Hogy melyik egyéni választókerületben ki az? Azt ide, ide, ide vagy ide kattintva megnézheti!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!