GÖRBICZ ANITA BEFEJEZTE, A KÉZIS ÁLMOK ÚJRA DARABOKRA TÖRTEK

Görbicz Anita válogatottbeli visszavonulásával egy korszak lezárul – írhatnánk most, ha túlságosan szeretnénk leegyszerűsíteni a női kézilabda-világbajnokságon történteket. A valóság azonban ennél jóval bonyolultabb. A tény pedig elkeserítő: a magyar csapat – miközben 2012-ben és 2016-ban elbukta az olimpiai részvételt – sorozatban harmadik világversenyén nem jutott be a legjobb nyolc közé. Ezt pedig már nem véletlennek, hanem tendenciának nevezik. Elemzés.

Egészen 2014-ig, a horvátokkal közösen rendezett hazai Európa-bajnokságig kell visszamennünk, hogy megtaláljuk azt, amikor a magyar női kézilabda-válogatott bejutott a negyeddöntőbe. Azon az Európa-bajnokságon hatodik lett a magyar csapat.
Senki sem gondolta volna, hogy ezt követően megkezdődnek a szűk esztendők, amelyek ki tudja, meddig tartanak?

Most éppen benne vagyunk, fenékig ürítjük a keserű poharat, mert a németországi világbajnokságon sem sikerült visszakerülni a világelit közelébe, azaz bejutni a legjobb nyolc közé. A női kézilabdát nem is olyan régen még a magyar sport sikerágazatának tekintettük. Ma csak vágyakozva tekintünk vissza erre az időszakra.

Az okok keresése majd a szakemberek feladata lesz – kérdés, egyáltalán megtalálják-e.

Mi csak azokra a számokra és tényekre hivatkozhatunk, amelyekből össze lehet rakni a kudarc-puzzle-t.

Évek óta mást nem hallani, mint azt, hogy a magyar női bajnokság a világ legszínvonalasabb pontvadászata. Ha ez így is lenne, akkor még inkább döbbenetes, hogy az ott játszó és onnan kikerülő válogatott játékosok miért vallanak kudarcot a világeseményeken. (A vb előtt nem sokkal négy magyar EHF-kupainduló csapat esett ki nagyon korán, szóval, ez a legerősebb jelző mára kissé megkopott.)

A helyzet az, hogy a női NB I a világ legjobban fizető bajnoksága lett.

Mármint a játékosok fizetésére gondolunk. Éppen ezért alakult ki az a helyzet, hogy a válogatott kézilabdázóknak eszük ágában nincs külföldre szerződni. Miért is tennék meg ezt, amikor idehaza is megkapják azt a pénzt, amit a légióskodással keresnek? (Vagy még annál is többet.) Miközben a világszínvonalon kézilabdázó és 2015-ben világbajnoki ezüstérmes Hollandia szinte összes válogatott játékosa külföldön játszik, addig nálunk ez a folyamat a hihetetlen magas fizetéseknek köszönhetően a visszájára fordult. Ennek a kontraproduktív hatását érezhetjük az elmúlt évek világversenyein.

Így aztán az NB I csapatai helyet adnak az ide áramló légiósok tömegének. Világítsuk meg mindezt egy példán keresztül. A Kisvárda csapata a bajnokság hetedik helyén áll.

A balszélsője az a brazil Samira Rocha, aki 2013-ban világbajnokságot nyert.
Na most, a Kisvárda együttese jelen pillanatban nem számottevő tényezője az NB I-nek, a csapat a hetedik helyen áll. Viszont – és ez innentől kezdve a többi magyar csapatra is igaz – a keretében lévő légiósok kik elől veszik el a rendszeres játéklehetőséget?

A magyar kézilabdázók elől.

Évek óta visszatérő probléma ez. Miközben a világ legjobb kézilabdázónőit szerződtető Győr megnyeri a Bajnokok Ligáját, addig a magyar női kézilabdázás – válogatott szinten – olyan mélyen van, hogy annál csak akkor lehetne, ha már a legjobb tizenhat mezőnyét sem érné el.

Az a csapat, amely az 1996-os olimpián harmadik, négy évvel később ezüstérmes, rá négy évre ötödik, majd 2008-ban negyedik volt, már el sem jut az ötkarikás játékokra.

A most a pályafutását befejező Görbicz Anita úgy vonul vissza a nemzeti csapattól, hogy mindössze a 2004-es és a 2008-as olimpián szerepelhetett, miközben képességei alapján nyugodtan ott lehetett volna a 2012-es és 2016-os játékokon is.

Pedig az MKSZ tényleg mindent megtett.

A szövetség a női válogatott élére is külföldi kapitányt hozott, a dán Kim Rasmussent.

Az utolsó két világeseménynek – a 2016-os Eb-nek és a mostani világbajnokságnak – az ő vezetésével vágtunk neki. Természetesen egy ilyen kudarcban az ő felelőssége is felmerül, ám azt gondolom, hiba lenne az ő nyakába varrni mindent. Rasmussen ugyanis a jelenlegi keretet tényleg azokból álltotta össze, akik a legérdemesebbek a válogatottbeli szereplésre. Talán csak a Kisvárdán játszó Triscsuk Krisztinát hiányolták a szurkolók, bár azt jól tudni, hogy nem ezen a döntésen múlt a válogatott csapat szereplése.

Akik pedig most azt harsogják, hogy ezt az eredményt magyar edzővel is elérte volna a csapat, jó ha nem felejtik el, hogy a két évvel ezelőtti világbajnokságon Németh András volt a szövetségi kapitány, és az ő vezetésével kaptunk ki a vb-nyolcaddöntőben az akkor sokra nem tartott lengyelektől. Most legalább Lengyelországot (és Csehországot és Argentínát) sikerült legyőzni – mondjuk a lengyelek vasárnap épp az Elnöki Kupában Angola ellen viaskodtak a 17-21. helyért zajló mérkőzéseken.

Görbicz Anita visszavonulásával egy naptári évben (még pontosabban negyedéven belül) a magyar kézilabdázás két klasszisa jelentette be távozását a nemzeti csapattól.

Korábban Nagy László sajtótájékoztatón adta meg a módját a bejelentésnek, Görbicz nem volt ennyire színpadias.

Ő Lipcsében, a franciáktól elszenvedett vereség után jelentette be, hogy vége. Az elmúlt másfél évtized legjobb magyar kézilabdázónőjének csak köszönettel tartozik a sportág és a közvélemény. Anita már korábban megtehette volna, hogy véget vet a válogatottbeli szereplésének, erre a legalkalmasabb pillanat az elbukott 2016-os olimpiai kvalifikáció volt.

Ő azonban adott magának és a csapatnak is még egy esélyt.

Ő volt az a játékos, aki – ha kellett – sérülten is odaállt, játszott, küzdött. Miközben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a világot már képtelen megváltani. Győrben világklasszisok között játszik – ő maga is az -, ebből a szempontból könnyebb dolga van. A válogatottban azonban nem olyanok a társai, akikkel együtt a siker letéteményesei lehetnek.

A 2017-es női kézilabda-világbajnokság – szerencsére – még nem olimpiai kvalifikációs verseny, így ebből a szempontból „büntetlenül” nézhetjük, ahogy a magyar csapat kiesett a legjobb tizenhat között. A 2018-as franciaországi Eb, majd a 2019-es Japánban rendezendő világbajnokság azonban már fontos versenye lesz az olimpiára hajtó csapatoknak.

Az elmúlt három év tendenciáit összegezve botorság lenne azt állítani, hogy Magyarország részvétele biztosnak tűnik a 2020-as olimpia női kézilabdatornáján.

Kim Rasmussen és a csapat játékosai azonban meg vannak arról győződve, hogy a közös munka előbb-utóbb beérik, így a magyar női kézilabda-válogatott nemzetközi színtéren hamarosan újra tényezővé válik. A szavak tehát megvannak (bár dumából sosem volt hiány) – most már a tetteknek kell következniük. Mert egyelőre a nemzeti csapat olyan járműre szállt, amelynek behúzott kézifékjét nem tudja kiengedni.
(origo)

Bal-Rad komm: Igen! A kézilabda is… – ebek harmincadján. Pedig hát MINDEN adott, hogy…!

Szép és nagyszerű elemzés ez a döbrögisztáni kézilabdázás siralmas helyzetéről a qrmánymédia zászlójhajójától. Nem is csoda, hogy hiányérzetünk LEHET a bajok okainak fölsorolása olvastán.

Mert bár kíváncsian böngésszük, hogy HÁTHA fölbukkan a felsorolásban a romlás LEHETSÉGES OKAI KÖZÖTT a… – de nem bukkan föl!

Konkrétan arra gondolunk, hogy a döbrögista horda a KÉZILABDÁRA IS TOTÁLISAN RÁTELEPÜLT!

Nem mernénk állítani hogy ez a romlás oka, de…

A megszállás óta viszont MINTHA ELVÁGTÁK VOLNA a sikeridőszakot!

De lehet hogy csak elvakultak vagyunk!

 

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!