A SZERB KRAJINÁRÓL (1995) – NÉMILEG MÁS SZEMMEL

22 évvel ezelőtt sikerrel ért véget a „Vihar” hadművelet. Gondos (évekig tartó, és a Nyugat maradéktalan támogatását élvező) előkészületek után a horvát hadsereg lerohanta, és négy nap alatt végzett a Krajinai Szerb Köztársasággal.

Mi itt, Magyarországon, megszoktuk, hogy a szerbek vérengző, tömeggyilkos rossz fiúk (nem hiszem pedig, hogy rosszabbak lennének, mint a művelt Nyugat – benne Magyarország – kijevi kedvencei. Amit ezek a kedvencek a Donyec-medencében (Donbassz, Kelet-Ukrajna) művelnek, már több mint három éve. A 80-as évek reklámja jut eszembe: „Ez a tonik – nem az a tonik”. „Ez a tonik” nem az akkor kedvelt, kesernyés nyári üdítőital, hanem az arctonik. Amit a nők pacsmagolnak az arcukra, hogy az simább, üdébb legyen.

„Ez a tömeggyilkos” (a szerb) – „nem az a tömeggyilkos” (a horvát, majd a fasiszta puccsista ukrán).

Az agymosás hatása nálam is érvényesült. Mert nem tudom, mi előzte meg a szerbek által kétségtelenül végrehajtott srebrenicai tömegmészárlást. (Bár hellyel-közzel olvastam – sőt, képeket is láttam – a szerbek részére felállított horvát (és bosnyák) koncentrációs táborokról, csont és bőr (mint Auschwitzban) szerb foglyokkal. Olvastam módszeresen és szándékosan megerőszakolt szerb nőkről, ilyen nem egy volt, és még csak nem is száz, sőt, ezer /”szüljél nekünk muzulmán gyermeket”/. Olvastam máglyára kötözött és elevenen elégetett szerb hadifoglyokról.

Hiába, no: ez náluk így megy. AKI UJJAT HÚZ A SZERBEKKEL, ANNAK EZZEL IS SZÁMOLNIA KELL. KELLENE – KELLETT VOLNA: a szerbek nagyon kedves, kissé bohém, könnyelmű és szeleburdi, nem különösebben fegyelmezett, szavatartó, igazi déli nép. Ám hogy ha bántják (vagy úgy érzik, hogy bántják) őket, akkor bevadulnak, az agyuk elborul, és nem ismernek többé sem istent, sem embert. EZ VAN, EZZEL KELL EGYÜTT ÉLNI. DE MIT MONDHATNÉK ÉN EGY NYUGATINAK, a vadnyugati bunyós kocsmák erkölcsein nevelkedett jenkinek (aki szülővárosában a 200 oldalas helyi újságban 198 oldalt a reklámok töltenek ki, a maradék két oldal pedig úgy tudósít a világ és a hazai eseményekről, ahogy). Az Európai Uniót irányító szenilis vén baromnak, a Schwarz csókosának, akinek halvány lila gőze nincs a Lajtán túl élő népekről.

A két dicső szövetséges – horvátok és bosnyákok – hellyel-közzel egymást sem kímélték. Majdnem olyan kegyetlenül bántak el egymással is, mint mindketten, a szerbekkel. A bosnyákok – olvastam – felakasztottak 35 fiatal boszniai horvát férfit, akik nem voltak hajlandók belépni a bosnyák hadseregbe. A horvátok pedig – hogy elzárják egymástól Mostar bosnyák és horvát negyedeit, felrobbantották az ottani, a világörökség részét képező, 1566-ban épült nevezetes hidat, a Neretva folyó fölött. (A hidat persze azóta – igaz, nyilván drága pénzért – újjáépítették.)

A „DEMOKRÁCIA” ELJÖVETELÉVEL KÉT SZÖVETSÉGI ÁLLAM – VÉRZIVATAR KÖZEPETTE – BOMLOTT FEL. A Nyugat kéjjel dörzsölte markait (a látszólagos aggodalmak ne tévesszenek meg senkit). IMMÁR A GYAKORLATBAN IS MŰKÖDÖTT A LIBERÁLFASIZMUS ALAPVETÉSE: „AZ IRÁNYÍTOTT KÁOSZ” ELMÉLETE (Copyright by Zbigniew Brzezinski).

A szétbomlasztott Szovjetunióban 25 millió orosz került az új határokon túlra. Négy befagyott konfliktust tartottak nyilván rajta: Hegyi-Karabah, Abházia, Dél-Oszétia, Dnyeszter-mellék. Milliókra teszik a posztszovjet térségben vívott háborúk, etnikai tisztogatások, népirtások áldozatainak számát. Ők a Szovjetunió áruló szétverésének az áldozatai. Csoda-e, hogy a fő árulót manapság általános megvetés és gyűlölet övezi. Nem is mer otthon meglenni: külföldön – gazdái kegyelemkenyerén – él.

Sokan tartják úgy: Putyin ma ugyanúgy viselkedik a Donbasszal (ugyanúgy hagyja sorsára, a Nyugattal való valamiféle egyezkedés kedvéért), mint ahogy Milosevics is a Nyugat korrektségére, együttműködő készségére apellált, és CSERBENHAGYTA KRAJINAI SZERB HONFITÁRSAIT. Milosevics rajtaveszett: NAITIVITÁSÁT SENKI SEM HONORÁLTA, CSAK A GYENGESÉG JELÉNEK TEKINTETTÉK.

Az Oroszország sorsáért őszintén aggódók szerint, ha Putyin folytatja öngyilkos politikáját a Donbasszban, maga is Milosevics sorsára juthat. (Majdnem jutott is: az ukrán titkosszolgálat – A TERRORISTA ÁLLAM VEZETŐJÉNEK (Poros Jankó) UTASÍTÁSÁRA – Putyin elrablására készült egy minszki találkozó alkalmával. Különgépük a minszki repülőtér egy távoli zugában, járó motorral várta már a jeles fogoly érkezését. Akit ketrecbe zárva vittek volna Hágába [ha ezt így megszervezték, ez azt jelenti: A „NEMZETKÖZI TÖRVÉNYSZÉK”– az USA, a CIA büntető szerve – ELVI ÁLDÁSÁT ADTA ARRA, HOGY AZ ELRABOLT OROSZ ELNÖKÖT, „HÁBORÚS BŰNTETTEIÉRT”, PERBE FOGJA, életfogytiglan börtönbe zárja.] Az akciót Obamaki fújta le, aki – miért, miért nem – visszariadt egy ilyen lépéstől. És lehordta mindenféle hülyének túlbuzgó bábját.

És hogy mi adja az egésznek az aktualitását? AZ UTÓBBI IDŐBEN, A DONBASSZ KAPCSÁN KIJEVBEN MIND TÖBBET ÉS IMMÁR NYÍLTAN BESZÉLNEK “A HORVÁT MEGOLDÁS” SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL.

* * *

Vlad Rubtsov tegnap 23:56-kor

.

A „VIHAR” (HADMŰVELET)

Augusztus 4-én Szerbiában és a Szerb Köztársaságban (1) megrendezik a szerb lakosság elleni népirtás emléknapját. Erről a dátumról másként-másként emlékeznek meg Szerbiában és Horvátországban. Horvátország számára ez a nap „a haza felszabadulásának, a Krajinai Szerb Köztársasággal (KSZK) szembeni taktikai fölénynek” a napja, afféle „honvédő háborús emléknap”, sőt, bizonyos értelemben, a „győzelem napja”. Szerbiában viszont ez a gyász napja, amikor megemlékeznek a horvát hadsereg erői és rendőrsége által, a boszniai muzulmánok támogatásával végrehajtott „Oluja” („Vihar”) hadművelet menekültjeiről és áldozatairól. Horvátország a nemzet legfőbb ellenségeivé kiáltott ki minden szerbet. A horvát hadsereg –

melyet a megelőző három év során alaposan felpakoltak NATO-fegyverekkel, humanitárius szállítmányokkal, és amerikai kiképzőkkel – alapvetően a békés lakosság ellen indított háborút.

Amíg a KSZK a nemzetközi szervezetekre, a nemzetközi közvélemény józan reakcióira, illetve a helyzet politikai rendezésére apellált, eközben a horvát vezetés egy pillanatra sem tett le arról a tervéről, hogy katonai vereséget mérjen a krajinai szerbekre. A figyelmet elterelendő, a horvát küldöttség 1995 során részt vett minden, az ENSZ közvetítésével tető alá hozott tárgyaláson. Ám eközben aktívan folytak az előkészületek a Krajina elleni általános támadásra.

Július–augusztus folyamán terméketlen megbeszélések folytak az un. „Z-4” tervről, aminek értelmében a KSZK, a szerbek kulturális autonómiájaként, Horvátország részévé kellett, hogy váljon. (Kiemelés a fordítótól – [2]) A felek utoljára augusztus 3-án ültek össze, Genfben. A szerbek számára azonban elfogadhatatlannak bizonyult a szerződés egy sor pontja, minthogy azok nem nyújtottak biztosítékokat arra vonatkozóan, hogy a helyi szerb lakosság nem lesz-e szenvedő alanya a Tudjman-rezsim diszkriminációinak. A horvát küldöttséget a tárgyalások immár nem érdekelték – már eljátszották az elterelő manőverre vonatkozó szerepüket.

A KSZK hiába reménykedett Jugoszlávia segítségében is, amely pedig biztonságának legfőbb nemzetközi szavatolója volt. Íme, Milan Martic, a KSZK elnökének visszaemlékezései. Őt Hágában 35 év szabadságvesztésre ítélték, mivel a törvényszék bűnösnek találta őt egy sor bűntettben: —–

„Amikor Grahovó elesett, Belgrádba utaztam, hogy kérjem őt (t.i. Milosevicset). Hogy életemben utoljára kérjek valamit… Ő még csak nem is várt meg Belgrádban, hanem elutazott szabadságra. Brane Crncevic segítségével sikerült telefonon beszélnem vele.

Szó szerint könyörögtem neki: „Elnök Úr! Kérem Önt – életemben utoljára, és aztán soha többé nem fogom háborgatni… – Adjon ki egy nyilatkozatot, cáfolja meg a horvátokat, akik napról napra azt híresztelik a sajtójukban, hogy Öntől garanciájuk van, miszerint Jugoszlávia, egy Krajina elleni támadás esetén, nem fog beavatkozni. Vagy legalább annyit mondjon, hogy nem húzódik félre!” Sajnos azonban nem volt hajlandó bármit is tenni…” (3)

—-

Maga Szlobodan Milosevics is azután a hágai törvényszék börtönében hunyt el, 2006. március 11-én, szívroham következtében.

A horvát vezetés, Franjo Tudjmannal az élen nem egyszer jelentette ki nyíltan, hogy az új és független ország legfőbb célja, hogy „megtisztítsa azt a szerbektől és a cigányoktól” – ily módon etnikailag „tiszta” államot hozva létre. Ez a katonai hadművelet azonban nem váltotta ki a világközvéleményből a szükséges visszhangot. A nyugati világ szemében így a nem horvát lakosság rovására elvégzett etnikai tisztogatás megmaradt lokális, sikerrel megoldott konfliktusnak. Az „Oluja” hadművelet eredménye: mintegy 2000 szerb esett gyilkosság áldozatául, vagy tűnt el nyomtalanul. 2500 és 3000 közötti számban szenvedtek el különböző fokozatú sebesüléseket – úgy szerb katonák, mint civilek is. Likeben és Dalmáciában 40.000, az ország többi részén mintegy 20.000 ház dőlt romba. Különböző becslések szerint 150.000 és 300.000 közötti

számban váltak szerbek menekültekké, megfosztva hazájuktól, otthonuktól – jövőjüktől. A Szerb Krajina likvidálásáért mindmáig nem felelt senki. Sokak számára pedig a Krajina sorsa a legújabb kori történelem kevésbé ismert ténye maradt. Hogy a nemzetközi közösség akaratából, vagy hallgatólagos cinkosságával legközelebb hol, kinek a feje fölött dúl majd egy „Oluja”, azt nehéz eldönteni. De bizonyosan meg fog ismétlődni, minthogy a büntetlenség elkerülhetetlenül törvénytelenséget szül (kiemelés a fordítótól).

Ljubov Donyeckaja, a „Narodnij Zsurnaliszt” („Népi Újságíró”) szerkesztője A srpska.ru portál anyagainak felhasználásával

https://vk.com/im?sel=104698500&z=photo-120367381_456254260%2Fwall361817836_3931

MEGJEGYZÉSEK:

(1) A Boszniai Szerb Köztársaságról van szó. Bosznia-Hercegovina föderatív állam: a három államalkotó nemzet (bosnyákok, szerbek, horvátok) államszövetsége. E piciny, mindmáig labilis, tulajdonképpen mesterséges országban csaknem annyi nemzetiség él, mint amennyi a régi Jugoszláviában élt (jó, magyarok, ott nincsenek). Ezzel az erővel akár egyben is lehetett volna hagyni a régi Jugoszláviát. Az ilyen-olyan nemzetiségek a kis Boszniában is azzal az ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt, mint a hajdani Jugoszláviában. Ja, és persze ma már senki sem emlékszik a jugoszláviai népek nagy, közös harcára a hitleri megszállók ellen. Erre törekednek azok is a posztszovjet térségben, akik ledöntik a szovjet hősi emlékműveket, „dekommunizálnak”, betiltják, vagy már be is tiltották Május 9, a Győzelem Napjának megünneplését, fasiszta huligánjaik pedig vadul összeverik a mind kevesebb számú, mind idősebb háborús veteránt, és a fiatalabbakat is, ha azok mégis az utcára merészkednek, ünnepelni, megemlékezni.

(2) Ez kísértetiesen emlékeztet azokra a cinikus, szívtelen, jéghideg játszmákra, amelyekkel a három éve élethalálharcát vívó, tengernyi vért ontott, szenvedést kiállt Donbasszt – holmi alávaló geopolitikai kofaalkuk kedvéért – visszatoloncolnák Kijev fennhatósága alá. Mint valamiféle „különleges státuszú” területet. Amely két forradalmi fővárosában, a megyei közigazgatási hivatalokra visszaminősített kormányépületeken újra a náci Banderland kék-sárga rongya lobog majd. ÉS MINDERRŐL AZZAL A CÉGÉRES GAZEMBERREL, AZZAL A KISSZERŰ SZATÓCSBÓL, SIKKASZTÓBÓL TÖMEGGYILKOSSÁ, HÁBORÚS BŰNÖSSÉ LETT, ÁLDOZATAINAK VÉRÉTŐL BŰZHÖDT GÖRÉNNYEL TÁRGYALNÁNAK, AKI MÁR EZERSZER TANÚJELÉT ADTA ANNAK: KIMONDOTT SZAVAI, ÍRÁSAI, AZ ÁLTALA ALÁÍRT (NEMZETKÖZI) SZERZŐDÉSEK MÁR ABBAN A PILLANATBAN SEM ÉRVÉNYESEK, HOGY KIMONDTA, LEÍRTA, ALÁÍRTA ŐKET. Moszkva vagy bárgyú és tökéletesen hülye, vagy áruló, hogy egy ilyennel még nekiáll egyezkedni. Akivel arról akar megállapodni, hogy a függetlenségének védelmében annyi áldozatot hozó, hős népet KONCUL ODAVETI HÓHÉRAINAK. Mert ne legyen senkinek se kétsége: ez a vértől bűzlő sakál- és hiénafajzat csak arra vár, hogy bevonulhasson – harc nélkül! – a forradalom fővárosaiba, és az állítólag „különleges státuszú területen” újra bevezesse terroruralmát. Senkinek ne legyen kétsége: a „különleges státuszú terület” története olyan rettenetes terrorral veszi kezdetét, amilyet Európa a második világháború óta még nem látott. És

ha folyókban ömlik a vér, felakasztott emberek ezrei lógnak majd a Donbassz településeinek utcai fáin – a már ki tudja, hányadszorra átvert Lavrov külügyminiszter pedig csak riadtan hápoghat és 128.537.-szer is kifejezheti „komoly aggodalmát”, és felszólíthat a vérontás azonnali beszüntetésére. MEGKÉRDEZNÉM, egyben, OROSZORSZÁG CSODAELNÖKÉT: HA ELVÁRTA – ÉS JOGGAL –, HOGY A KÜLVILÁG TARTSA TISZTELETBEN A KRÍM OROSZ NÉPÉNEK ÖNRENDELKEZÉSI JOGÁT – AKKOR MIÉRT TAGADJA MEG UGYANEZT A JOGOT, Ő MAGA IS, A DONBASSZ (ugyancsak orosz) NÉPÉTŐL?

(3) A történet kísértetiesen emlékeztet, megint csak a Donbassz esetére. A fegyveres ellenállás 2014 áprilisában, Szlavjanszk városában robbant ki. Hamarosan a városba érkezett a KGB egy nyugalmazott alezredese, Igor Sztrelkov. Aki megszervezte a város védelmét, a lelkes, ám szedett-vedett népfelkelőkből jól szervezett, ütőképes katonai egységet alakított ki. A hős város védelme 84 napig tartott. Júniusra azonban gyűltek a viharfelhők: a junta hatalmas katonai erőket vont össze a város határában. Sztrelkov többször is, kétségbeesetten, a tévékamerák előtt kérte Putyin közbelépését, segítségét. A CSODAELNÖK AZONBAN KISUJJÁT SEM MOZDÍTOTTA, TÉTLENÜL NÉZTE VÉGIG A HŐS VÁROS TRAGÉDIÁJÁT.

Július elején megindult a junta elsöprő erejű offenzívája. Az iszonyatos túlerő miatt Sztrelkovnak csak egyetlen megoldása maradt: kitörni az ostromgyűrűből, megóva ezzel katonáinak életét.

Szlavjanszk elestének mindmáig ható, rendkívül súlyos következményei lettek. Az ellenség elfoglalta a Donyecki Népköztársaság egész északi részét, amely rendkívül súlyos területi veszteségeket szenvedett el. A front közvetlenül Donyeck, a főváros alá nyomult. Az elfoglalt elővárosokból mindmáig naponta ágyúzzák magát Donyecket, a többi elővárost, a Tatabánya nagyságú Gorlovkát és annak elővárosait, a 2014 kora őszén súlyos, véres, pusztító harcokban visszafoglalt Jaszinovataja települést. A két népköztársaság a korábbi két megye (Donyeck, Luganszk) területének alig harmadát tudhatja ellenőrzése alatt.

Lavrov csodaminiszternek az ukrán hadsereget a megsemmisüléstől többször is megmentő „fegyverszünetei” pedig megbénítják, gúzsba kötik a Donbassz néphadseregeit, amelyeknek – elvileg – még arra sincs joguk, hogy elhallgattassák a polgári lakosságot leginkább gyötrő ellenséges ütegeket. Miközben a „fegyverszünetek” ténylegesen semmiben sem korlátozzák az ukrán hadsereget – lehetőséget adva neki egységeinek, fegyverzeteinek állandó feltöltésére, átcsoportosítására, a majdani offenzívára való felkészülésre, az ehhez szükséges állandó provokációk megszervezésére és kivitelezésére.

Szlavjanszk a Harkovot az oroszországi Rosztovval összekötő, stratégiai fontosságú út közelében terül el. A város elfoglalásával a junta ármádiája előtt megnyílt az út az orosz határ felé. Ellenőrzéséért egész júliusban és augusztusban súlyos, véres csatákat kellett vívni (melyben a néphadsereg fényes győzelmet aratott). Az egész minszki megállapodásból a náci bábrezsimet egyetlen pont érdekli csupán: a legutolsó, amely annak feltételeit írja körül, hogy mikor, milyen feltételekkel állhat helyre a kijevi központi hatalom szuverenitása az ukrán-orosz határ fölött.

(Csikós Sándor)

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!