“…na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen
ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen
kinek legyen tiszta sor hogy haladás vagy haza
kinek legyen úgy hogy többé ne mehessen haza
kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka
kit viszont a vácrátóti köztemető árka…”
Nemrég egyik vidéki nagyvárosban osztottunk ételt azoknak, akiknek a vasárnap is csak azt jelenti, hogy nincs mit enniük. Ők nem vágynak sokra, díszes ünnepi asztalra. Legtöbbjüknek még asztala sincs. Számukra akkor van ünnep, amikor nem kell éhesen lefeküdniük. Az előző hónapokhoz hasonlóan, most is sokan várták az ebédet. A körülöttünk sétálók között valahogyan figyelmes lettem egy, a hetvenes évei közepén járó hölgyre. Először nem is tűnt fel, de mikor harmadszor sétált el félszegen előttünk, akkor már éreztem, hogy nem csak azért sétálgat a néni, mert ráér, nincs jobb dolga.
Udvariasan megszólítottam, megkérdeztem, hogy ne haragudjon, ebédelni szeretne? Csöndesen rám nézett, szemében könny csillogott. Másodpercekig némán álltunk. Szinte hallani lehetett a csöndet. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, mire gondolhatott. Nem mertem megszólalni, de nem is tudtam volna, mit is mondjak. A szemét néztem, amelyben csak a mérhetetlen szomorúságot, keserűséget láttam. Talán egy perc után, a hölgy megszólalt. „Szégyellem, hogy éhes vagyok, restellem, hogy ide jutottam.”
Nem mertem faggatni, így nem tudom, milyen élete lehetett kopottas ruhájú vendégünknek. Valószínűleg egykor jobb napokat látott, talán volt családja, de élete derekára magára maradt. Kisnyugdíjasként tengeti életét, megbékélve a sorssal. Nem tudtam mivel vigasztalni. Csak annyit mondtam elszoruló torokkal, hogy mi tiszta szívvel adjuk, fogadja el, fogyassza egészséggel az ebédet. Így is történt. Békésen elfogyasztotta az ételt, majd elköszönt. Amilyen csöndesen jött, úgy is távozott. Észrevétlenül, némán, kiszolgáltatottan. Megverten, kilátástalanul, a régi, békés vasárnapok emlékével, amikor még a család ott ült a vasárnapi ebédnél.
A szívem hetek múlva is háborog. Vajon tényleg neki kell szégyellnie, hogy nem tudja magát eltartani, hogy még karácsonykor sincs mit ennie? Rendjén van, ha egy élet fáradtságos munkájának az a „jutalma”, hogy sorba kell állnia a meleg ételért? Vajon hányan élhetnek így hazánkban? Az ételosztásokon hányan álltak be így, félszegen, szégyenlősen, éhesen a sorba, félve, hogy jaj csak egy ismerős meg ne lássa őket? Valószínűleg nagyon sokan, szerte az országban.
Számukra nem vigasz, hogy a kormánypárt szolgalelkű – magukat kereszténynek tartó – megmondó emberei azt harsogják, „óriási mértékben csökkent a szegénység Magyarországon”, kevesebben élnek mélyszegénységben, mind több ember van anyagi biztonságban. A „nem tehetős” miniszterelnök szerint „azt a valótlan állítást, hogy a szegénység nőtt volna, nem fogadjuk el, a valóság ezzel ellentétes.” Úgy vélte, csak üres kitaláció, hogy „mintha 2010 óta Magyarországon nőtt volna a szegénység.” Megtoldotta ezt azzal, hogy szerinte az egyik baloldali párt törzstagjait leszámítva, „nincs ember ebben az országban … senki aki elhiszi”.
Tudjuk, hogy a miniszterelnök a 3 millió koldus országának kormányzóját tekinti példaképének. Szerinte kimagasló államférfi volt az, akinek időszakában milliók éheztek, éltek nincstelen zsellérsorban, robotoltak a gyárakban, üzemekben. S nem mellesleg, háborúba sodorta Magyarországot, meg…
Ami a szegénységben élők számát illeti, az „örökös” miniszterelnök túltett a lovas tengerészen. Hazánkban ma mintegy négymillióan élnek szegénységben, jövedelmük a létminimum alatt van.
A Tárki 2016-ban tanulmányt adott ki a magyarországi szegénység alakulásáról. Eszerint a lakosság 37 százaléka szegénységben, és 23 százaléka mélyszegénységben él. Az Eurostat mérése szerint, az unióban nálunk nagyobb szegénység csak Bulgáriában (46 százalék) és Romániában (42 százalék) van. A Tárki tanulmánya megállapítja: a teljes népesség 70 százaléka képtelen egy váratlan kiadás fedezésére, és a lakosság 65 százaléka nem engedhet meg magának évente egy hét nyaralást.
A miniszterelnök saját szavait idézem: „… sosem voltam vagyonos ember, nem is vagyok, nem is leszek.” A legutóbbi vagyonnyilatkozata szerint, a nejével közös bankszámláján – írd és mondd – 742 ezer forint volt. Egyéb megtakarításuk nincs. Van ember – a legvadabb Orbán-fanokat leszámítva –, aki elhiszi, hogy a magyar miniszterelnök 27 éves politikai pályafutása alatt nem halmozott fel vagyont?
Miközben a Drága Vezér a Várba készül – talán a korona is költözik –, tízmilliárdokat költenek a magát plebejusnak mondó Fidesz-elnök rongyrázására, csak a karmelita kolostor-beli munkaszobájának berendezése úgy négy milliárdba kerül.
Az ételosztásokon a sorok egyre nőnek, a nyomor egyre növekszik, a reménytelenség mind nagyobb. A Fidesz Makaóba makaózni járó, urizáló, cinikus urait mindez nem érdekli. Szemükben a szegény nem ember, nyűg, teher az ország számára, akiket el kell „tartani”. Ilyen lelketlen, embertelen kormánya a Horthy uralma óta nem volt Magyarországnak. Milliárdokat vernek el a kék plakátokra, a képzeletbeli ellenséggel való harcra, miközben az ország lakosainak közel fele vagy az árokban van, vagy csak pár lépés választja el őket a szakadéktól. Esélyük sincs arra, hogy segítség nélkül változtassanak az életükön. Esélyük sincs rá, hogy a Fidesz-kormány megmenti őket a nélkülözéstől, az éhezéstől. Gyermekeik ebbe születnek. Már a világra jövetelükkor megpecsételődik a sorsuk. Hunniában, a nyomor jobban teljesít.
(kim.)
Bal-Rad komm: Lehet vitatkozni? Lehet!-csak nincs értelme!
Persze azt hozzátennénk, hogy a bajt nem csak Döbröginek és hordájának a nyakába kell varrni!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Molnár Erzsébet
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!