NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
4
V.
Szüleim távirata nyomasztólag hatott rám. Aznap éjjel nem tudtam elaludni és terveket szőttem a jövőre. El voltam határozva arra, hogy munkát keresek és beállók én is a nép mozgalmába a fasizmus ellen. De milyen munkát keressek és hol?
Másnap reggel felhívtam telefonon Mártát, Ignacio egyik legmegbízhatóbb pilótájának a feleségét. Noha négy gyermeke volt, hajlandó volt arra, hogy gyermekeit a háztartási alkalmazott gondjaira bízza és csatlakozzék hozzám. Célunk az volt, hogy együtt keressünk valami olyan helyet, ahol munkánkkal hasznosak lehetünk a Köztársaság számára. Együtt mentünk el Teresa Gonzalez Gilt meglátogatni.
Teresa éppen úgy, mint én a Rabszolgák Zárdájában nevelkedett. Egyike volt azoknak a bentlakó kislányoknak, akiket én annyira sajnáltam, amikor magam is e zárdai börtönben töltöttem napjaimat. Jellegzetes közalkalmazott-család lánya volt. Egy szürke fiatalemberhez, egy hadipilótához ment férjhez és politikai véleménye is — vagy véleménytelensége — ugyanaz volt, mint társadalmi osztálya legtöbb tagjának. Ám férje idővel nagy változáson ment keresztül és öntudatos emberré lett. Résztvett 1930-ban a köztársasági mozgalomban és annak sikertelensége után feleségével együtt Párizsba mentek száműzetésbe.
Mártával most teljesen letörve találtuk Teresát, aki pedig soha nem volt túlságosan jókedvű teremtés. Férje felhasználva Azana törvényét, otthagyta a hadsereget és repülőgépek gyártásának szentelte idejét. Pilóta volt, de repülőmérnök is, és a háború előtt termelőszövetkezetfélét alakított a saját munkásaival. Ez akkoriban nagy újdonságot jelentett Spanyolországban. Egy kis repülőgépet készített és nemzeti díjat is nyert vele. Amikor kitört a tábornokok lázadása, éppen csak elkezdtek volna feleségével egy kicsit könnyebben élni. Eddig mindig csak üldözésben és nyomorúságban volt részük. De Teresa férje még július 18-án otthagyta a gyárat és családját és saját munkásainak élén kiment a frontra. Amikor most Teresát meglátogattuk, közölte velünk, hogy előző nap kapott hírt férjétől: a Sierrában van és embereivel együtt a Madrid körüli előretolt állásokat védelmezi.
Nagynehezen sikerült barátnőnket felráznunk kétségbeeséséből. Szörnyen meg volt ijedve és folyton csak azt ismételte, hogy a férje az ő élete és biztosan valami baja fog történni.
— Talán már meg is ölték! — jajgatta szüntelenül. — Hogy fogok tudni én élni őnélküle?!
Lelket öntöttünk belé és rábeszéltük, hogy foglalkozzék valamivel, ami egyidejűleg gondolatait is megnyugtatja majd. Látogatásunk hosszúra nyúlt, de végre is sikerült Teresát meggyőznünk.
Terveinknek sikerült Trinit is megnyernünk. Trini szép és kellemes modorú fiatal asszony volt, két kislány édesanyja, azonban neki nem sok hasznát vettük. Ő is pilóta felesége volt. Rajta kívül Concha Prieto, Prieto legidősebb, legintelligensebb és legönfeláldozóbb lánya csatlakozott hozzánk.
Elhatároztam, hogy e kis regiment élén rohammal veszem be a Gyermekvédelmi Tanácsot. Telefonáltam valakinek, akit ismertem ebből a szervezetből, és aki elég fontos állást töltött be ott és megkérdeztem tőle, vajon nem tudna-e használni bennünket.
Az említett Tanács gyámsága alatt lévő gyermekek helyzete nem volt rózsásnak mondható. A királyság idején alakult jótékonysági intézményeknél ugyanaz a kicsinyes szellem uralkodott, mint a magán „jótékonyságokban”, amelyeknek gátló falába ifjúságom idején minduntalan beleütköztem. Ezeket az intézményeket most egybeolvasztották és csaknem kizárólagosan a hivatalos támogatástól tették függővé. Nem mintha az állam vagy a kormányok így kívánták volna, hanem azért, mert ezt a terhet is rájuk kényszerítették. A Köztársaság kikiáltásakor a királypártiak és a reakciós katolikusok egyik első „jótékony tette” az volt, hogy megtagadták segítségüket azoktól a magánjellegű jótékonysági intézményektől, amelyek Spanyolországban addig kizárólagos joggal léteztek. A királyság idején az volt az álláspontjuk, hogy a keresztényi „jótékonysággal” a társadalmi segélyek problémáját már meg is oldották, noha bármely közepesen megszervezett modern országban ezek az intézmények már régen az állam fennhatósága alá tartoztak. Azt remélték, hogy ha most eldobják maguktól azt az „előjogot”, amely eddig a spanyolországi módos osztályok kizárólagos tulajdona volt — hogy teljesen tőlük függjön az ország szegényeinek sorsa — újabb belső nehézségeket támasztanak a Köztársaságnak és a koldusok el fogják lepni az országot.
Ám a reakciónak ezek a tervei nem sikerültek. A fővárosban már nem jelentett újdonságot az utcán kéregető családok látványa. A csavargó és koldusgyerekek tömegeit sem lehetett a Köztársaság ellen vádként felhozni és a madridi utcagyerekek rakoncátlansága és bűntettei sem voltak csak az újonnan kialakult rendszer jellegzetes vonásai. Ellenkezőleg. Mindez a nyomor és a belőle kialakult koldustársadalom tipikus terméke volt a monarchista időknek és a királyság „jámbor dámái” társaságaikkal és jótékony szervezeteikkel semmit nem tettek azért, hogy megtalálják e súlyos probléma megoldását.
Az igazságügyminisztérium a Gyermekvédelmi Tanács segítségével lassan-lassan bizonyos ellenőrzést kezdett gyakorolni a Madridban székelő árvaházak és menhelyek felett. Ezekben közel háromezer gyermek talált helyet. Noha az első felülvizsgálat világosan megmutatta, milyen leírhatatlanul elhanyagolt állapotban vannak ezek az intézmények, bebizonyította, hogy ez a háromezer gyermek szinte felügyelet nélkül, tudatlanság, kizsákmányolás és nyomor közepette nevelkedett, — a Gyermekvédelmi Tanács egyetlen esetben sem merte elmozdítani állásából azokat az apácákat, akik ősidők óta ezeket a gyermekeket gondozták. A Tanács nem bízott meg a gyermekek nevelésével olyan világi személyeket, akik akármilyen kevés érdeklődést is tanúsítottak volna a kérdés iránt, az apácáknál semmiképpen nem nevelték volna rosszabbul a gyermekeket. Ahhoz, hogy a dolgok továbbra is így folytatódjanak, még más is hozzájárult. A vallásos rendek tagjainak nem kellett külön fizetést adni. Ezek megelégedtek azzal, hogy kezelik azokat a pénzösszegeket, amelyeket azelőtt a jótékonysági intézményektől vagy az arisztokráciától kaptak adományként, később pedig a spanyol állam fizetett a gyermekek ellátásáért.
Ilyen helyzetben voltak ezek a szegény gyerekek! A Valle Hermoso-i menhelyen bevezették azt a „hatalmas újítást”, hogy a tíz és tizenöt év közötti fiúkat apácák helyett tanítók nevelték. Eddig csak az apácák „készítették elő az életre” ezeket a gyermekeket, és noha az apácák továbbra is teljhatalmat gyakoroltak az ügyvitel, a hálószobák, a ruházkodás, étkezés és betegszobák felett, a világi tanítók kinevezése hatalmas összetűzésekre adott okot és az apácák minden lehető módon szabotálták ezeknek a munkáját. Megnehezítették az új tanítók feladatát, noha ezek nem is mindig álltak feladatuk magaslatán.
Többször meglátogattam a madridi gyermekmenhelyeket. Szörnyű körülmények között, alkalmatlan épületekben éltek itt a gyerekek. Az épületekben hemzsegtek a férgek, a falakról csurgott a nyirok és a szenny, a padlókat, ablakokat és ajtókat a patkányok rágcsálták össze. De az összes általam ismert menhely közül is mindig emlékezni fogok egy viszonylag modern, kis villára a Guindalerában. Ha nem tévedek, egy jónevű és vagyonos madridi család ajándékozta ezt a házat az apácáknak, hogy azok azt tegyenek vele, amit akarnak és arra használják fel, amire akarják. Az apácáknak véletlenül az jutott eszükbe, hogy az apácarend számára aggok menhelyét és egyidejűleg egy gyermekmenhelyet rendeznek be ott. Két legyet egy csapásra: a kiöregedett és más feladatokra már alkalmatlan apácák gondozzák majd a szegény gyermekeket és kezelik a gyermekek eltartására az állam által kiutalt pénzeket.
Ezt a menhelyet 1935 tavaszán egy osztrák újságírónővel látogattam meg. Az újságírónő meg akarta ismerni a spanyol népgondozás problémáit és a módot, ahogy a Köztársaság ezeket a kérdéseket megoldani igyekszik. Az igazsághoz híven azt is meg kell mondanom, hogy akkoriban a CEDA és Lerroux kormányának „két fekete évében” voltunk. Más szavakkal kifejezve ez azt jelentette, hogy akkoriban minden olyan reform, amely az egyházat a lehető legtávolabbról is érintette, ismét tabu volt.
Legelőször is a gyerekeket láttuk meg. Tele voltak sebhelyekkel és csurgott róluk a piszok. Rongyokba voltak öltözve és a kert száraz és kemény göröngyeivel játszadoztak. Mások, mint kis vadállatok, az épületnek egyik szárnyát képező ketrecszerű galériában üldögéltek. Jól lehetett látni őket kívülről. Az ablakokon nem volt üveg — valószínűleg maguk a gyerekek törték be kövekkel — és az ablaknyílásokat csak itt-ott fedte valami öreg és rongyos zsákdarab.
Csengettünk a kerítés kapujánál és egy agg apáca jött ajtót nyitni. Az épületben a rendfőnöknő jött elénk. Kövér volt és alacsony. Ráncos, aszott arcát beszéd közben, ideges rángás tartotta mozgásban és szavait alig lehetett érteni, mert csaknem minden foga hiányzott.
— Ez a külföldi újságírónő szeretné látni, hogyan élnek a gyermekek a menhelyen, — mondtam neki, hogy így adjam értésére látogatásunk célját.
De úgy látszott, mintha szavaimat nem értette volna meg.
Értetlenségét látva, beléptünk a balra nyíló nagy szobába. Tőlünk jobbra az a galéria volt, ahol a gyermekeket kívülről láttuk. Ezek addigra már ott csoportosultak az ajtó sarkában és anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, tátott szájjal bámultak ránk.
A falak minden rendű és rangú olyan piszokkal voltak tele, amelyet bizony nehéz volna leírni, de még nehezebb elhinni. Nem lehetett kételkedni abban, hogy a dobogót ebédlőasztalnak, de talán még ennél többnek is használták. Az osztályterem melletti helyiség a konyha volt. A földön el nem mosogatott tányérok halmaza hevert, a tányérokba beleragadt a megkeményedett étel és a svábbogarak úgy látszik fiók-édenkertet rendeztek be maguknak ezen a helyen, mert a tányérok közötti szabad területeket teljesen ellepték. Ez a látvány fenekestül felforgatta gyomrunkat.
Eleget láttunk. Szándékom az volt, hogy az újságírónőnek megmutassam a monarchia idejéből megmaradt és a Köztársaság által létesített intézmények közti különbséget. A guindalerai menhely után elvittem abba a „fiúk klubjába”, amelyet kevéssel azelőtt avatták fel ugyanebben a városnegyedben. Ez a klub egy egyszerű kis épületben kapott helyet és a kormány ugyanilyeneket akart Madrid minden munkásnegyedében felállítani. A gyerekek az iskola után jöttek ide és azok, akik még nem jártak iskolába, valamilyen foglalatossággal itt töltötték a napot fedél alatt vagy a kertben, ahelyett, hogy az utcán kellett volna játszaniok. A klubnak kis könyvtára volt, játékszobája, ahol a gyerekek rajzolni vagy mintázni tanulhattak, egy kis esztergapadot is felszereltek és gyakran jöttek hozzájuk műkedvelők, hogy hangversenyeket és előadásokat tartsanak nekik. A gyermekek maguk gondozták a kertet, ők takarították a házat és volt egy hatalmas kutyájuk is azért, hogy mindig emlékezzenek arra, hogy az állatokkal jól kell bánni.
Rafaela Jiménez Quesada, a Gyermekvédelmi Tanács felügyelőnője egy szörnyű botrányról mesélt nekem részleteket, amely ugyancsak 1935-ben történi az apácák által vezetett egyik gyermekmenhelyen. Az ott elhelyezett nyolcvan gyerek közül az egyik verés következtében meghalt. Bűne az volt, hogy ellopta a friss kenyeret, amelyet az apácák addig tartogattak, amíg eléggé meg nem keményedett. Így adták azután a gyerekeknek. Ezzel akarták elérni, hogy a gyerekek kevesebbet egyenek. Az említett kisfiú a szokatlan friss kenyértől gyomorrontást kapott és a rendfőnöknő kedvence, az egyik idősebb fiú, aki a nádpálca kezelésével volt megbízva, annyira megverte a beteg gyereket, hogy az belehalt az ütlegekbe.
A gyermek anyja, amikor a verés nyomait fia testén meglátta, nem volt hajlandó elhinni, hogy a gyerek gyomorrontás áldozata lett. Kihívatta a Gyermekvédelmi Tanács orvosait és noha ezek elismerték, hogy a halált verés okozta, egyetlen egy sem volt elég bátor ahhoz, hogy aláírja vagy helyesbítse a zárda orvosa által kiállított halotti bizonyítványt. Ezzel ellenséges érzületet tanúsítottak volna az egyház ellen!
A guindalerai menhely nem volt kivétel. A Népfront győzelme után, az 1936 februári választások következményeképpen bevezettek bizonyos reformokat. Némely esetben a gyerekeket megfelelőbb épületekbe helyezték el, az összes menhelyeket ellenőrizték és utasítást adtak, hogy az ifjúságot mindenütt meg kell tanítani a betűvetésre.
De a háború mindezt Megváltoztatta. Az apácák közül sokan ijedten elmenekültek és mások a gyermekeket magukra hagyták, míg ők maguk imádkozással töltötték idejüket. Előfordultak olyan esetek is, amikor tízévesnél fiatalabb kislányokat arra kényszerítettek, hogy anélkül, hogy enni kaptak volna, bent maradjanak a kápolnában és állandóan imádkozzanak. A kormány szinte egyik napról a másikra kénytelen volt egyszerre gondjaiba venni az összes elhagyott gyermekeket.
Az apácák imádkoztak és hisztérikus rohamot kaptak. Nem gondozták a gyermekeket, nem táplálták őket. Mindez pedig nem azért történt, mintha a nép a háború első napjaiban vallásellenes cselekedeteket követett volna el, hanem azért, mert az apácák minden percben várták, hogy a lázadók győzzenek és azért imádkoztak, hogy az mihamarabb be is következzék. Tulajdonképpen semmi okuk nem volt arra, hogy egy olyan kormány győzelmétől féljenek, amely mindaddig csak gyengeségével és jóakaratával nyilatkozott meg irányukban.
Igaz, néhány templomot felgyújtottak, de csak azokat, amelyekben rejtett fegyver- vagy lőszerraktárat találtak, vagy olyanokat, amelyekből orvlövészek tüzeltek a lakosságra. Joggal vallotta ugyanis a nép, hogy az az oltár, amely mögött a lakosság legyilkolására rejtenek el fegyvereket, nem érdemel tiszteletet, és nincs ok arra, hogy az ilyen oltárt szent helynek tekintsék. Néhány — nagyon kevés — pap is a népharag áldozata lett, de ezek is csak azért, mert nyíltan fasiszták voltak. A nép igen sok esetben lépett közbe határtalan nagylelkűséggel, hogy veszélyben lévő papok életét megmentse.
Amikor mi néhányan megtudtuk, hogy az apácák részben nem gondozzák, részben magukra hagyják a gyermekeket, a Gyermekvédelmi Tanács irodájába indultunk, hogy felajánljuk szolgálatainkat. A főtitkár, egy hiú, elegáns és őszhajú ember, nagyon kedvesen fogadott bennünket és látogatásunk céljáról azonnal elfelejtkezett. Több mint egy órán keresztül ültünk az irodájában és hallgattuk a jelentéseket. A milicisták egyre-másra hozták a hírt, hogy ebben és ebben a zárdában vagy menhelyen az apácák elmenekültek és a gyermekeket magukra hagyták. Mit csináljunk a gyerekekkel? — ezt kérdezték mindannyian.
A Tanács irodáiban, furcsa ellentéteképpen mindannak, amit néhány nappal ezelőtt a Nép Házában láttunk, hihetetlen rendetlenség uralkodott. A Gyermekvédelmi Tanács tisztviselői, — sokan még a Köztársaság előtti időből maradtak ott — össze-vissza szaladgáltak és annyira elvesztették a fejüket, hogy nem csináltak semmit. A főtitkár bizonytalan volt és aggodalmaskodó, nem tudta leplezni idegességét és hiába igyekezett bennünket lelkesedésével hitegetni. Láthatólag még mindig emlékezett arra, hogy szülővárosából a parasztok reakciós magatartása miatt űzték el.
Amikor már indulásra készen felálltunk, hallottuk, hogy így kiált fel őszinte kétségbeeséssel:
— Már nem tudom, mit tegyek! Sok épületünk van és gyermekek százai várnak elhelyezésre. De senki nem akarja gondjaiba venni őket!
Felugrottam a helyemről és gyorsan szavába vágtam:
— De hát éppen ezért jöttünk, hogy szolgálatainkat felajánljuk!
— Igazán nagyon kedvesek — válaszolta fejét meghajtva, — de nekünk olyan emberekre van szükségünk, akik ott is tudnak maradni a gyerekekkel az elhagyott épületekben, olyan asszonyokra, akik főzni, mosogatni, takarítani tudnak! Önök el sem tudják képzelni, hogy milyen szörnyen piszkos állapotban van a menhelyek legnagyobb része. És azonkívül pénzünk sincs. A költségvetésben erre az évre előirányzott összeget már elköltöttük és nem olyan pillanatokat élünk, hogy különleges hitelt kérhessünk a minisztériumtól …
Megpróbáltuk félbeszakítani, de egy kézmozdulattal megállított bennünket. Úgy látszik, el volt szánva arra, hogy most végigmondja mondókáját.
— Nemcsak az apácák és a szerzetesek által magukrahagyott gyermekekről kell gondoskodnunk, — folytatta, levantei tájszólással beszélve és egyre nagyobb eréllyel hangsúlyozva szavait —, hanem az is a feladatunk, hogy fedél alá juttassuk mindazokat, akik szabadon csatangolnak az utcákon és azokat is, akik koldulással foglalkoznak Madridban. Úgy látszik, hogy az első napok lövöldözéseiben sokan meghaltak közülök, és a Népfront azt mondja, hogy a mi kötelességünk gondozni és védelmezni mindezeket az elhagyott gyermekeket …
Arcáról hirtelen fájdalmas arckifejezés sugárzott felénk.
— Igen, de … — igyekeztem szavaiba vágni. De nem engedte, hogy folytassam.
— Látják kérem, tegnap jött a szakszervezeti központból egy bizottság és közöltük velük, hogy gyermekek ezrei várnak gondozásra, mert szüleik beálltak a milíciába. Ezeken a gyermekeken segítenünk kell. Számos asszony foglalta el a férfiak helyét a munkában és gyermekeiket napközi otthonokban kell elhelyezni, ahol kellőképpen gondozzák őket, hogy az apák nyugodtan mehessenek a frontra és az anyák nyugodtan dolgozhassanak munkahelyeiken. Mindenki azt szeretné, hogy mi vegyük gondjainkba a gyerekeit. Hivatalos szerv vagyunk és mindenki azt hiszi, hogy sok pénzünk van. Pedig nincs egy fillérünk sem! Azonkívül — mondta ide-oda forgatva az asztalon lévő iratokat — nem tudom, hogy kihez forduljak mindezzel a munkával, ami rámszakadt.
Most már igazán nem tudtam tovább türtőztetni magam.
— De hát igazán nem érti, hogy itt vagyunk: öt erős, egészséges asszony, mindannyian tudunk gyereket gondozni, néhányan főzni is és semmiféle munkától nem ijedünk meg?
Ez az ember még mindig nem akart megérteni, hogy mit kívánunk. Tagadólag rázta a fejét és jóságosan mosolygott. Igyekezett egy tréfával elütni a kérdést, míg mi egyre komolyabban, egyre kényelmetlenebbül és zavartabban figyeltük és bosszankodtunk, hogy itt ülünk, amikor dolgozhatnánk is. Most, amikor hallottuk, hogy hány helyen volna szükség ránk, már igazán nem tudtuk tovább visszafojtani türelmetlenségünket. Magatartásunk bizonyára nyugtalanítani kezdte a főtitkárt és valószínűleg azt gondolta, hogy talán jó volna kívánságunkat teljesíteni, különösen azért, mert Concha Prieto befolyásos személyiség lánya volt.
Azt hiszem, ennek köszönhetjük, hogy végre is sikerült elérnünk, amit akartunk. Az ottlévő milicisták egyike elkísért bennünket a Fucar-közbe, egy magárahagyott zárdába.
Egy kis zárt teherautóban vittek bennünket rendeltetési helyünkre. A teherautó oldalán még egy nagyon ismert illatszergyár nevét lehetett olvasni. Tulajdonosa a lázadókhoz csatlakozott és így kocsiját a Gyermekvédelmi Tanács szolgálatára rendelték.
Egy ideig a göröngyös úttesten zötyögtünk. azt sem tudtuk még, milyen irányba megyünk és amikor a milicista kinyitotta a kis teherautó ajtaját, úgy éreztük, hogy a XVIII. század közepén szállunk ki. Az ezüst- és aranyművesek, a pénzverők városnegyedében, egy szűk és meredek kis utcácskában állt meg velünk az autó, egy régi zárda előtt, amelyet valószínűleg valamilyen gazdag udvari dáma hagyományából építettek. Az évek folyamán többször is átalakították, de ez a négyszögletes zárdaépület, két tornyocskájával, még mindig őrzött valamit régi bájából. A zárda mögött terült el a kert és elfoglalta az egész telket, amelyet vastag, magas falak kerítettek be.
Leányzárda volt, de amikor az épülettel és részleteivel megismerkedtem, megértettem, mint soha azelőtt, hogy a Jézus Szent Szíve Rabszolgáinak zárdáját, ahol engem neveltettek, miért tekintették több mint húsz évvel ezelőtt modernnek és higiénikusnak. A Fucar-közi zárda bejárónövendékei nyári vakáción voltak, amikor a tábornokok lázadása elkezdődött és így életükben nem okozott zavart a háború. Az apácák pedig elmenekültek.
Megálltunk a zárda kapuja előtt és még mielőtt benyitottunk volna az ajtón, az egész utca szomszédsága körülfogott bennünket. Néhány asszony az ablakokból nézett ki, mások házuk ajtajában álltak, többen meg egyenesen felénk tartottak.
— Miért mentek el az apácák? — kérdeztem tőlük. — Talán történt velük valami, vagy veszélyben érezték magukat?
Egy termetes, tiszta asszonyság, aki perkálpongyolát viselt, hangos nevetésre fakadt.
— Teljességgel semmi, elvtársnő, és senki nem mondta nekik, hogy menjenek el, de hát tudja, hogy milyenek az álhírek: hogy valaki hallotta, hogy a másik mondta … És a káplán azt tanácsolta nekik, hogy öltözzenek civilruhába és menjenek haza a családjukhoz. Én azt hiszem, hogy csak azért adta ezt a tanácsot, hogy ő maga könnyebben el tudjon szökni …
Ez a beszédes szomszédasszony az egész élettörténetét és a zárda összes csodáit elmesélte volna, ha egy másik, kevésbé jóságos és sokkal keményebb hang nem vág a szavába:
— Maguk minek jönnek ide? — kiáltotta felénk az ablakból. — Hátha csak az apácák rokonai és azért jönnek, hogy elvigyék a zárdában maradt értékeket …
Egy öregember, aki a napfényben sütkérezett a kapuja előtt, felvette a gyanú elejtett fonalát.
— Ami a zárdában van, ahhoz senki más nem nyúlhat, csak a kormány! Hát csak jól óvakodjanak attól, hogy azért menjenek be, hogy kihozzanak valamit …!
E buzgalom láttán nem tudtunk elfojtani egy mosolyt. A milicista elhatározta, hogy közbelép és magyarázatot ad. Az asszonyok most már több bizalommal, egyik a másik szavába vágva, kérdezgettek bennünket.
— Szóval azt mondja, hogy nem-fizető kislányokat szállásolnak ide?
— Nem hozhatnám el én is az én két kicsikémet? Folyton olyanok, mint a disznók, állandóan bepiszkítják magukat, amikor az utcán játszanak. De azok a lányok, akik ebbe a zárdába jártak, fizettek. Hogy fogják most ezt átalakítani szegény gyermekek iskolájává?
— Jól van, jól. Ha valamire szükségük van, hát akkor tudják, hogy hol találnak meg bennünket — mondották ezek a jó asszonyok, amikor összes kérdéseikre kielégítő választ kaptak.
És amikor hozzátettük, hogy reméljük, hogy „a mi” kislányaink az ő gyerekeikkel fognak játszani, az egész szomszédság rokonszenvét megnyertük. Alig tudták elhinni, hogy ez az oly hosszú idő óta légmentesen elzárt zárda most részt vehet majd az utca lakóinak természetes életében. Ettől a perctől kezdve, ha kitettük lábunkat az utcára, a Fucar-köz összes kapuiból és ablakaiból hangos Salud! köszöntés fogadott bennünket.
A milicista végül is előkotorta zsebéből a kulcsot és beléptünk a folyosóra. Az apácák elmenekülése után házkutatást tartottak a zárdában, vajon nem rejtegettek-e fegyvereket a kedves nővérek. Az előszobában elhelyezett négy nagy ládát kiürítették és tartalmukat — régi újságokat, villanydrótokat, kiégett villanykörtéket és tollseprőket — szétszórták a padlón. Mentünk befelé és végigjártuk a tágas, de öreg és gondozatlan épületet. A legszörnyűbb látványt a konyha nyújtotta, mivel az apácák úgy szöktek el, hogy az ételmaradékokat otthagyták és három forró júliusi nap elegendő volt arra, hogy a tányérokon és a lábasokban lévő ételmaradékot megromlassza. A konyha vörös kövezetét teljesen befedte a fekete svábbogarak tömege. Amikor a konyhába beléptünk, ezek fogadtatásunkra előrenyomultak. A szemem sarkából barátnőimre pillantottam. Azt akartam látni, hogy a hemzsegő svábbogarak bennük is ugyanazt az undort keltették-e, mint bennem. A férgek megnyitották soraikat, hogy utat engedjenek nekünk.
— De hát nem vagyunk hősök felesége?! — kiáltott fel Márta félig tréfásan, félig pedig azért, hogy lelket öntsön belénk. Szavai eloszlatták a ránk nehezedő könnyű árnyakat. Mert bizony nagy feladat várt ránk. Az épület szörnyű állapotban volt és valószínűleg az egyik legrégibb ház lehetett mindazok között, amelyeket a Gyermekvédelmi Tanácsnak hirtelen át kellett vennie.
Márta szavaira azzal feleltünk, hogy nagy igyekezettel láttunk a munkához.
Először is meg kellett szervezni, hogy ki mivel foglalkozzék. Ketten a konyhát hozzák rendbe. Ketten takarítani fognak és engem — nem tudom miért — kineveztek igazgatónőnek. Nekem kellett vezetnem az ügyeket, kitervelnem az étkezések sorrendjét, a tanítást, nekem kellett gondoskodnom a ruhákról, a fürdőről és a sétákról. Mindezek a feladatok később hatalmasan megnövekedtek. Az első nap és még sok más nap azután, mindannyian söpörtünk és padlót mostunk. Igyekeztünk, hogy egy kissé rendbehozzuk ezt a házat, ennivalót készítettünk, az ágyakat tisztítottuk a kislányok számára, akiknek érkezését még aznap délutánra jelezte a Tanács főtitkára.
Mert még egy órája sem voltunk az épületben, a főtitkár máris megjelent: látogatóba jött …
— Vállalkoznak arra, hogy a gyerekeknek adnak valami vacsorát ma este, mielőtt lefektetik őket? — kérdezte.
A dolgot meg kellett beszélnünk Mártával és Teresával, mert ők vállalták magukra a főzést. Nagyon nem szívesen tettek ígéretet, mivel a konyha sokkal rosszabb állapotban volt, mint a ház többi része. Mielőtt a tűzhelybe begyújthattak volna, még ki kellett tisztítani a kéményt, a tányérokat, lábasokat, fazekakat és serpenyőket előbb késsel kellett vakarni és csak azután lehetett hozzákezdeni a mosogatáshoz. Ezenkívül persze még meg kellett szabadulnunk a svábbogarak fekete tömegétől. Azonnal féregirtóport rendeltem, mert hogy is tudtak volna másképpen vacsorát főzni ilyen szörnyű piszok közepette?
Mégis, amikor megtudták, hogy a kislányok éhesek, mert a kedves nővérek több napon keresztül böjtöltették és imádkoztatták őket az „Isten embereinek” diadaláért — e néven nevezték az apácák az áruló tábornokokat —. Márta és Teresa minden nehézségről megfeledkeztek.
A zárdában elegendő ágy volt és csakhamar megállapíthattuk, hogy nyolcvan kislányt is el tudunk helyezni.
Az első nap ötven érkezett. Egy nagy autóbuszon húszan jöttek a Tanács egyik kísérőjével, aki Madrid közeléből, egy menhelyről hozta őket. A kislányok zöme legkisebb gyermekkora óta ott élt. A szegény kölykök borzasztóan meg voltak ijedve. Néhányan csendben sírdogáltak és az egyik legidősebb, egy olyan tizenhatéves forma, hisztérikusan sikoltozott. Mindannyian szegényes és piszkos, olcsó fekete gyapjúruhát viseltek. Ez igazán nem nyárra való öltözék volt és a fekete szín, a ruhák ormótlan szabása, a hosszú szoknyák és ruhaujjak csak még meggyőzőbbé tették a kislányok tragédiáját.
Minden kislány válláról fehér vászonzsákocska függött. Ebben őrizték nyomorúságos kis tulajdonaikat. Olyanok voltak, mint az ijedt bárányok: amikor egy pillanatra nem figyeltünk oda, vagy hátat fordítottunk nekik, izgatottan suttogtak egymás közt. Ha foglalkoztunk velük, a legmélyebb csöndben hallgattak.
Nehezen tudtuk visszafojtani könnyeinket e szegény kislányok láttán. Néhányan az én Lulimmal lehettek egyidősek, de milyen mások voltak, mint ő!
Ezek a pillanatok azonban nem voltak alkalmasak az elérzékenyülésre. Ha meg akartuk nyugtatni őket és le akartuk küzdeni a nagyobbak hisztérikus rohamait, természetesnek kellett mutatkoznunk előttük és azt a benyomást kelteni bennük, hogy semmi természetellenes dolog nem történik velük. Az- apácák egyik fogadószobájába vezettük őket. Ez egy tágas terem volt, amelynek padlóját még gondosan felkefélték. Két merev karosszék, és néhány szék állt a szoba sarkában. Közepén egy elég nagy, kerek asztalon hímzett terítő és azon egy csenevész trópusi növény szomorkodott A terem fehér falait két hatalmas evangéliumi tárgyú kép díszítette. Ezt a helyiséget az apácák minden bizonnyal csak előkelő látogatók fogadására használták.
Legnagyobb megdöbbenésünkre a szegény gyerekek ahelyett, hogy jól érezték volna magukat e tipikusan zárdai szobában, ahol egy porszem sem változott azóta, hogy a „nővérek” elmentek, ennyi „nagyszerűség” láttán csak még jobban megijedtek. Elfelejtettük, hogy ez egy fizetett zárda fogadószobája volt! Társnőimmel mindent megtettünk, hogy a kislányok kényelmesen érezzék magukat.
— Reméljük, hogy jól fogjátok érezni magatokat nálunk — mondtam anélkül, hogy tudtam volna, hogy hol kezdjem el a beszédet. De hát rámfogták, hogy én vagyok az igazgatónő és így néhány szót kellett szólnom a kislányokhoz, noha valójában a szegény gyerekek azt sem tudták, mi kik vagyunk, azt sem tudták, ők hol vannak, azt sem tudták, mi lesz velük.
— Ne féljetek hangosan beszélni — tettem hozzá. — Szeretjük hallani a hangotokat és cseppet sem zavar bennünket, ha nevettek vagy játszotok. Van egy nagy kertünk is és holnap más kislányok is jönnek, akik itt fognak élni veletek … Itt hagyhatjátok zsákocskáitokat ebben a szobában, majd ha felmentek lefeküdni, felviszitek. Most megmossátok a kezeteket, hogy vacsorázni menjünk, mert azt hiszem, a vacsora már készen van.
A kislányok úgy néztek rám, mintha nem értenék a szavaimat. Hárman vagy négyen, a legmerészebbek, néhány kérdést tettek fel.
— Mindig itt fogunk élni ebben a házban?
— Akkor nem igaz, amit a Nővérek mondtak?
Egy olyan tizenkétévesforma kislány kezdett el zokogva kiabálni:
— Ne mondd el nekik, hogy mit mondtak a Nővérek! Ne mondd el nekik!
De a kislányok kórusban válaszolták:
— A Nővérek azt mondták nekünk, hogy maguk rosszak lesznek hozzánk, meg fognak verni bennünket, rossz bánásmódban részesítenek és hogy a milicisták erőszakot fognak elkövetni rajtunk …
Bevallom, nem tudtunk szóhoz jutni. Ezek a szavak olyan kislányok szájából, akiknek zöme még tizenkétéves sem volt, különösen undorító hatást keltettek … Most megértettük a legidősebb, Ana Maria hisztérikus kitöréseit, öt Concha Prieto igyekezett megnyugtatni egy szomszédos szobában. Az apácák elmenekültek, anélkül, hogy továbbra is törődtek volna gondozottaikkal, de figyelmeztették őket arra, hogy akik mostantól fogva gondozni fogják őket, majd rosszul bánnak velük és még ezt a gyalázatos feltevést is hozzátették a milicisták magatartásáról … Igazán nem csodálkozhattunk azon, hogy a kislányok arcát könnyek barázdálták, hogy idegesek és ijedtek voltak!
A vacsora hatalmas sikernek bizonyult. Mi attól féltünk, hogy nem fog ízleni a kislányoknak, mert az első nap lévén, csak egy egészen egyszerű étrendet volt időnk összeállítani.
De Teresa és Márta salátát is szolgáltak fel és ez újdonság volt a legtöbb kislánynak, mert még soha életükben nem ízleltek nyers zöldséget. A vacsorát tejberizs fejezte be, tejjel és cukorral. Mohón kanalazták szájukba. Megengedtük nekik, hogy evés közben annyit beszéljenek, amennyit akarnak. Nem felejtettem még el azt az időt, amit a zárdában töltöttem és most megértettem, hogy ezen nagyon csodálkoztak.
Az első fürdés szintén olyasvalami volt, amit egyikünk sem fog soha elfelejteni. A fürdőszobát nemrégiben építették külön az épület mellé. Két normális méretű fürdőkád volt a helyiségben és tizenkét lábfürdő fért el a szoba falai mentén. Arra gondoltunk, hogy mindannyiukat még aznap megfürdethetjük. De nem számoltunk a kislányokkal.
Előhívtunk kettőt az idősebbek közül és azt mondtuk nekik, hogy mosakodjanak a fürdőkádaknál, amíg mi a legkisebbeket a lábmosó medencékben megmossuk. De a két kislány állva maradt a fürdőkádak mellett és legkisebb jelét sem mutatta, hogy le akarná venni ruháját a mosdáshoz. Végül is bevallották, hogy még soha életükben nem fürödtek. Kerestünk két spanyolfalat és megígértettük velük, hogy ott, anélkül, hogy valaki is látná őket, levetkőznek, jól megmosakszanak és utána felveszik a tiszta ruhát. Jól elrejtőzve hagytuk őket a spanyolfalak mögött és a kicsinyek felé fordultunk.
Nem gondoltuk, hogy négy-ötéves kislányoknál is ugyanezzel a nehézséggel és hamis szeméremmel fogunk találkozni.
Első kísérletképpen egy pajkosszemű kislánnyal próbálkoztam. Kigomboltam Enriquetita nehéz, fekete flanelkötényét, lehúztam a vastag harisnyát, amely mintha a lábához lett volna ragadva és félreállítottam kopott és szakadt szegényes cipőcskéit. Ebben a pillanatban kezdődött a küzdelem. Amikor megpróbáltam levenni róla a földszínű inget, belekapaszkodott és minden erejével meg akarta akadályozni, hogy lehúzzam róla. Közben gyerekes hangján mondott valamit, amit én nem értettem. Ha nem nyáron lettünk volna, azt hihettem volna, hogy fázik, de nem: „ez vétek a szerénység ellen!” értettem meg végre, amint könnyei között szipogta. Enriquetita négyéves volt.
Noha a hálószobákat nagy rendetlenségben találtuk: a bevetett és bevetetlen ágyak közt használt és tiszta ágynemű hevert mindenütt. Az apácák ruhái és kalapjai, divatjamúlt ruhadarabok voltak mindenfelé szertedobálva. Ezeket úgy látszik azért őrizték, hogy ebbe öltözzenek, ha egyszer kimennek az utcára. A két legtágasabb hálószobát sikerült úgy rendbehoznunk, hogy aznap éjjel az ötven kislány tisztán áthúzott ágyban alhatott. Arra is gondoltunk, hogy talán kevésbé érzik magukat szomorúnak és magányosnak, ha megengedjük nekik, hogy ágyszomszédjaikat maguk válasszák ki.
Ismét nehezen tudtuk csak visszafojtani könnyeinket, amikor láttuk, hogy a kislányok hitetlenkedve és félénken választják ki barátnőiket, akik mellett aludni akarnak. Néhányunknak ki kellett mennünk a szobából, hogy a gyerekek ne lássák, amint a könnyeinket törölgetjük; mert nekik nem engedték meg, hogy barátkozzanak! Ugyanúgy, ahogy az én gyermekkorom a szeretet és gyengédség állandó keresésével telt el, ezek a szegény kislányok — ezerszer rosszabb körülmények között — mert sokan közülük soha nem látták szüleiket és gyermekkoruk óta csak a zárdaéletet ismerték, alig tudták elhinni, hogy megengedjük nekik a barátkozást. Néhányan annyira zavarban voltak, hogy nem lehetett belőlük kivenni, ki mellett akarnak aludni.
A harmadik nap borbélyt hívtunk hogy segítsen nekünk rendbehozni a kislányok haját. Észrevettük ugyanis, hogy ezeket a hajfonatokat már évek óta nem mosták meg. De lehet, hogy talán sohasem A borbély ítélete szerint a mi nyolcvan kislányunknak arra volt szüksége, hogy nullás géppel levágják a haját, mert ez volt az egyetlen mód arra, hogy megszüntessük tetvességüket. A negyedik napon Mártával ketten hetven fejet dörzsöltünk be ecettel, benzinnel és más erős szerekkel. A kislányok közül csak tíznek nem kellett levágni a haját.
Lehetetlen volt megállni nevetés nélkül, látva e tíz kislány büszkeségét. Ezek egész nap hivalkodtak társaik előtt és azt mondták nekünk:
— Úgy-e igaz, Senorita, hogy nekem nincsenek tetveim? Na, látod … — fordultak ismét a többi lányok felé, akiket evett az irigység, hogy amazoknak nem vágták le a haját.
Az első napokat azzal töltötték, hogy kimostuk, rendbe hoztuk ruháikat és más ruhákat kerestünk nekik hogy tisztába öltöztethessük őket Végül aztán orvost hívtunk hogy vizsgálja meg gyámleányainkat. Megkönnyebbülten lélegzettünk fel, amikor az orvosi vizsgálat kiderítette, hogy a nyolcvan közül csak tíznél lehet tüdőbajnak vagy más öröklött betegségnek tüneteit felfedezni. A többiek kivétel nélkül mind vérszegények és rosszul tápláltak voltak, sőt néhányan közülük trachomát is szereztek valahol. Soha nem fogom elfelejteni ezt a hét vagy nyolc trachomás kislányt — igyekeztek visszafojtani könnyeiket, mert az csak még jobban izgatta volna szemüket — amikor a trachomás gyerekek kórházába vittük őket, amikor az egy hónappal később megnyílt Madridban.
Ezek a kislányok már megszerettek bennünket és gondosan meg kellett magyaráznunk nekik, hogy a trachoma ragályos szembetegség és engedelmeskedniök kell az orvosnak és az ápolónőknek. Mindeddig a trachomás gyerekek a többiekkel együtt éltek a madridi menhelyeken.
Lassan hozzászoktam az élethez a „Menedék”-ben. Így neveztük el a régi zárdát. Ignacio az éjszakát a repülőtéren vagy a minisztériumban töltötte, de amikor néhány órára pihenhetett és otthagyhatta munkáját, telefonált nekem és olyankor Alfredo házában találkoztunk. A többi éjszakát a zárdában töltöttem Lulival és a kislányokkal. Sikerült ugyanis elérnem, hogy az Escoriálból visszatérő barátaink Lulit magukkal hozzák és azóta ő is ott élt a Fucar-közi zárdában és nagyszerűnek találta, hogy „segíthet” nekünk.
A kilencéves Luli valóban igyekezett valami olyat tenni, amire mi, felnőttek, képtelenek voltunk: menhelyünk lakóit akarta megtanítani arra, hogyan kell játszani és hogyan kell gyereknek lenni. Ezek a kislányok oly hosszú időn keresztül éltek zárdában, ahol tilos volt beszélniök, hogy most, amikor kimentek a kertbe, csak csendben álltak vagy csoportokban sugdolóztak. Nem futkároztak, nem ugrándoztak. Luli labdajátékot akart szervezni és más, az Iskola-Intézetben vagy az Escorialban tanult játékokat. De ezek a kislányok szabad idejüket varrással és azzal töltötték, hogy körülülték az apácákat. Nehéz volt kizökkenteni őket szürke bánatukból és a gyerekeknél oly szokatlan minden iránti közönyösségükből.
Közben körülöttünk a halál keringett és ezt nem lehetett elfelejteni. A tragédia, amely már annyi otthonban jelentkezett, egy napon a mi menhelyünket is meglátogatta. Hírt kaptunk arról, hogy Teresa férje elesett a Sierrában. Mártával minden lehetőt megtettünk, hogy szörnyű kétségbeesésében mellette álljunk és vigasztaljuk. Azt hiszem ez a haláleset — az első mindazok között, amelyek a háborúban közelről érintettek bennünket — mindannyiunkat csak megerősített abban a meggyőződésünkben, hogy a fasizmusnak egészen a győzelemig kell ellenállnunk.
Soha nem gondoltam, hogy eljöhet egy olyan pillanat, amikor a hozzánk legközelebb álló személyek életéért kell állandóan aggódnunk. Hogy éjjel-nappal arra fogok gondolni, hogy Ignacio lehet a következő, aki elesik és közben az élet mégis tovább folytatódik körülöttem.
A zavaros légkörben, füst, értekezletek, parancsok és hadügyminisztériumi telefonálgatások közepette Ignacio türelmetlen és nyugtalan volt. Végül is otthagyta a minisztériumot, hogy teljesen a hivatásának szentelje magát. Élére állt azoknak a „paradicsom-konzervdobozoknak”
Soha nem mesélte el — és én sem közöltem vele, hogy tudok róla —, hogy nem egyszer tért vissza a repülőtérre teljesen átlyuggatott géppel és hogy egy alkalommal, amikor felderítő úton volt a Sierrában lévő ellenséges állások felett egy öreg Breguet-géppel, megfigyelője súlyosan megsebesült.
A menhelyen nyugodtan és kellemesen folyt az élet. A kislányok szerencsére túl fiatalok voltak még ahhoz, hogy észrevegyék, milyen keserves és bizonytalan pillanatokat élünk. Korán keltek, és a szomszédok kihajoltak az ablakokban, hogy nézzék őket, amint a kertben tornásznak. Reggeli után olvasni és írni tanultak, játszottak, és amikor még a múzeumok nyitva voltak, néha oda is elvittük őket. A miliciák kultúrcsoportjai többször eljöttek, hogy mozielőadásokkal, felolvasásokkal, szavalatokkal és zenével szórakoztassanak bennünket. Mi magunk népdalokra tanítottuk a gyerekeket, és este, vacsora után, kórusban énekeltünk vagy játszottunk. Mert öt személyből álló kis csoportunkhoz később számos segíteni kész asszony, köztük a madridi Iskola-Intézet több tanárnője is csatlakozott.
Kislányaink néhány rövid hét leforgása alatt teljesen átalakultak. Azonkívül, hogy az egészségesebb életmód és a jobb táplálkozás folytán testileg is megerősödtek, vidámak voltak és már elkezdték új életüket természetesnek tartani és nem azt az életet, amit régi menhelyükön éltek. Csaknem az összes kislányok — még az idősebbek is — írástudatlanok voltak, amikor hozzánk kerültek. Mi azon igyekeztünk, hogy valamennyien megtanuljanak legalább írni és olvasni.
Míg mi, felnőttek, igyekeztünk hozzászokni ahhoz, hogy életünk állandó fájdalom és aggodalom között telik, legalább a kislányok egy új, boldog életmódot szoktak meg. Néha rokonaik jöttek meglátogatni őket és nem egy anyának vagy nővérnek buggyant ki a könny a szeméből, amikor a kislányoktól meghallotta, hogy mint élnek a menhelyen. Amikor a gyerekek rokonai elbúcsúztak, nem tudták, hogy fejezzék ki hálájukat és nagyon nehéz volt megérhetnünk velük, hogy mindezért nem nekünk tartoznak köszönettel.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!