NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
3
IV.
A lázadás első hete július 23-án ért véget. A fasisztákat Madridban és Barcelonában leverték, más megyékben megakadályozták, hogy terveiket végrehajtsák. Többszáz kéteshűségű katonát letartóztattak és sikerült elérni, hogy az utcai lövöldözések csökkenjenek.
Egész héten csak éppen annyi időre mentem el hazulról, hogy a szemben lévő kioszkban a rádió híreit meghallgassam.
Meg voltam győződve arról, hogy férfiak és nők segítségére egyaránt szükség van. Elhatároztam, hogy én sem maradok tétlenül tovább egy percig sem és odamegyek, ahol leginkább hasznomat vehetik. Ignacio igyekezett lebeszélni terveimről és azt mondotta, hogy legalább néhány napot várjak, amíg a dolgok jobban megszerveződnek és az utcákon kevesebb veszéllyel lehet közlekedni. De nem tudott meggyőzni.
Először az jutott eszembe, hogy a carabancheli katonai kórházba megyek ajánlkozni. Úgy számítottam, hogy biztosan szükségük lesz kisegítőre, ám ott szolgálataimat udvariasan, de kereken visszautasították.
— Van ápolónői oklevele? — kérdezték. — Ha nincs, végtelenül sajnáljuk, de ajánlkozását nem tudjuk elfogadni. Ami pedig a takarítási munkákat illeti, ahhoz olyan asszonyokra van szükségünk, akik ezt a munkát már megszokták.
Első kísérletem sikertelensége miatt nem csüggedtem és elhatároztam, hogy felhívom Isabel de Palenciát, aki tagja volt az UGT-nek.
— Akarod, hogy együtt menjünk ajánlkozni a Nép Házába? — kérdeztem telefonon Isabeltől, akivel nagyon jó barátságban voltam. A Nép Háza az UGT-be tartozó szakszervezetek madridi központi helyisége volt. Találkozót adtunk egymásnak a Chamartini-i autóbuszmegállónál, ahol Isabel lakott.
Ebéd után óvatosan kimentem az utcára, de belül bizony egy kissé féltem. Tudtam, hogy a lövöldözés tart még; alkonyattájban a mi házunk körül is hallatszottak lövések és noha a hatóságok folyton azt hangoztatták, hogy a milicisták ne válaszoljanak össze-vissza a „pacók”, az orvlövészek tüzelésére, mert ezzel csak a civillakosság riadalmát és bizonytalanságát növelik, nehéz volt elkerülni, hogy a felfegyverzett őrjáratok „ellenálljanak a kísértésnek és ne használják az első adandó alkalommal ragyogó puskáikat.
Kimentem az utcának a végéig, amelyben laktunk. Ez az utca ott, ahol az új minisztériumok építkezése folyt, a modern Hippodrom-sugárútba torkollott. Valaha ezen a területen tartották a lóversenyeket. Sehol egy lelket nem lehetett látni, minden teljesen kihalt volt. Egyszerre csak egy gépfegyver szaggatott lövéseit hallottam. Hirtelen kiszáradt a szám és valami furcsa forróság öntötte el a lábaimat. Teljesen mozdulatlanul álltam és valószínűleg remek célpontot szolgáltattam az épülőben lévő házak közt meghúzódó gépfegyvereknek. De képtelen voltam elindulni: lábaim túlságosan remegtek. Ismét újabb lövéssorozat hangzott el. Nem tudnám megmondani, vajon a golyók közvetlenül mellettem csapódtak-e be vagy ezer kilométernyire. De a felől nem lehetett kétségem, hogy azokban a pillanatokban én voltam a gépfegyverek számára az egyetlen lehetséges, látható célpont.
Megértettem, hogy azonnal el kell onnan tűnnöm. Rohannom kell valamerre, hogy elrejtőzködjem. De szememmel a hatalmas, épülőfélben lévő háztömbre néztem és persze nem láttam semmit. Hirtelen egy milicistákkal zsúfolt teherautó fordult be éppen azon a sarkon, ahol nekem Isabellel kellett volna találkoznom. És ebben a pillanatban a gépfegyver újra elkezdett kattogni. A milicisták állva és a teherautó üléseire térdelve puskáikkal célbavették az épülő háztömböt és elkezdték lövöldözni.
Néhány lépésnyire tőlem egy láda állt az út szélén. Valószínűleg egy újságárus hagyta ott. Alig egy méterre emelkedett a járda fölé. Lassan, óvatosan, e törékeny barikád mögé húzódtam, miközben a gépfegyver kattogott és a milicisták puskáinak lövései dörögtek körülöttem. Én meg ahogy tudtam, meghúzódtam a láda mögött.
A gépfegyver elhallgatott és a milicisták, leszállva a teherautóról, behatoltak a félig kész háztömbbe. Amikor kijöttek, nem hoztak magukkal senkit, úgy látszik, a fasisztáknak sikerült elmenekülniök. Végre láttam, hogy már megszűnt a tüzelés és így elhatároztam, hogy előbújok rejtekhelyemről. Az utca végén már feltűnt az autóbusz, amelyre vártam. Az autóbusz megállt, hogy felszállhassak. Amint az autóbusz lépcsőjére tettem a lábam, ismét elkezdtek fütyülni a golyók körülöttem. A sofőr megvárta, míg a lövöldözés abbamarad, aztán elindította a hatalmas alkotmányt és indultunk tovább a város központja felé.
Az autóbusz tele volt utasokkal. Azonnal észrevettem Isabelt és lányát, Marisát, aki noha kislánynak látszott, nemrégiben fejezte be egyetemi tanulmányait. Az utasok közt szívélyes és jókedvű hangulat uralkodott s ez eléggé meglepett engem. Mikor néhány nappal a lázadás kitörései előtt utoljára utaztam ezen az autóbuszon Palencia lakása felé, az utasok arcán ugyanazt az aggodalmas kifejezést figyeltem meg, amelyet akkoriban mindenütt látni lehetett. Ezért lepődtem meg annyira az autóbusz utasainak megváltozott magatartásán. Mindenki egyformán fel volt háborodva a tábornokok árulása miatt és undorítónak tartotta a fasiszták magatartását. Az utasok tisztelettel szóltak Isabel de Palenciához, valószínűleg, mert a rendszer iránt hű embernek ismerték és tudták róla, hogy a szocialista párt tagja. Amikor Isabel kijelentette, hogy meg kell őriznünk nyugalmunkat és nem kell válaszolnunk a fasiszták provokációjára, az utasok egy része beleegyezőleg bólogatott, a többiek pedig tisztelettel hallgatták. Eszembe jutott, ami éppen most történt velem az utcai lövöldözés kapcsán, de megértettem, hogy Isabelnek mégis igaza van.
— A fasiszták csak pánikot és riadalmat akarnak kelteni az emberek között. Ezért lövöldöznek az erkélyekről és a padlásablakokból, — mondta Isabel. Az autóbusz végállomása a Cibeles-téren volt, a hadügyminisztérium előtt. Leszálltunk, hogy folytassuk utunkat a Nép Háza felé. Amikor leléptünk az autóbuszról, embereket láttunk futni a Prado-sétány felől, akik a Spanyol Nemzeti Bank melletti járdán érkeztek a Cibeles-térre. Ebben a pillanatban heves tüzelés kezdődött, amely — mint később megtudtuk — az előbb csak néhány perce szűnt meg. A többi járókelővel együtt futva igyekeztünk a földalatti lejárata alá, hogy ott elrejtőzzünk. A földalatti villamos állomása zsúfolva volt emberekkel és a sokaság pillanatonként növekedett. A földalatti már néhány napja nem járt, mert a személyzet zöme önként beállt a milíciákba.
Egy síró, jajgató asszony jött le a földalatti lépcső-lejáratán. Úgy tűnt, mintha minden pillanatban elájulhatna. Haja rendetlenül hullott az arcába és kétségbeesett mozdulatai csak még tragikusabbá tették. Két fiatal fiú támogatta két oldalról. Sem Isabel, sem én nem láttuk azelőtt, nem is ismertük, de ebben a légkörben mindannyian barátok voltunk.— Mi baja van, kérem? — kérdezte Isabel.
Az asszony továbbra is csak sírt és zokogása szörnyű volt, mélységes és éles, mint a kés. Majd egy kicsit megnyugodott és elkezdett beszélni.
— Itt a közelben mentünk, amikor néhány lövés dördült el, nem tudom honnan és … — nem tudta folytatni.
A fiatalembereik egyike, aki segítette, halkan megszólalt:
— Megölték.
Amikor ezeket a szavakat meghallotta az asszony, ismét zokogásba tört ki.
— Olyan fiatal volt! Szinte még gyerek volt szegénykém!
Mintha csak hirtelen visszanyerte volna erejét, lerázta magáról a két fiatalembert, akik a földalattihoz kísérték és így szólt:
— Vissza kell mennem! Ott a helyem mellette! Engedjenek!
Mind ahányan voltunk, köréje sereglettünk és sikerült is egy kicsit megnyugtatnunk. Elértük azt, hogy ott várjon velünk, amíg a lövöldözés meg nem szűnik.
A milicisták e közben végigkutatták a Palace-szálló szobáit, de mint várni lehetett, nem találták meg annak a fiúnak a gyilkosait, aki még „szinte gyerek volt”. Cinkosaik bizonyára módot találtak arra, hogy a szállodával szomszédos házakon keresztül megszöktessék, vagy talán éppen a hatalmas épület szövevényes folyosóin vagy szobáiban rejtették el őket.
Egy kis idő múltán az asszony visszatért oda, ahol öccsének holttestét hagyta. A földalatti állomásra menekült emberek közül sokan vele mentek, néhányan kíváncsiságból, de legtöbben segítő szándékkal. Néztük a hallgatag menetet: síró asszonyok indultak ismét a Palace-szálló felé.
Mi pedig folytattuk utunkat a Nép Házának irányába.
Egy rendőr- és milicista-kordon zárta el a ház körüli Utcákat. Isabel felmutatta tagsági könyvét és így átengedtek bennünket. A Nép Háza zsúfolásig megtelt emberekkel. A padokon ülő, a falhoz támaszkodó, de még a padlón, is végignyújtózó mély álomba merült embereket láttunk. Az összes szakszervezetek irodáinak ajtaja előtt végnélküli sorok állottak: kőművesek, fémmunkások, villanyszerelők … Mindezeknek az embereknek a szájából most első alkalommal hallottam egy szót. Ez a szó mintegy ismertetőjele volt az ittlévőknek. Türelmesen vártak, ki-ki a saját sorában, becsukták maguk mögött az ajtót, mikor már elintézték ügyüket, ami miatt jöttek és mind ugyanazt a szót ismételte. A szó csoportról-csoportra gördült, erős és halkabb hangok mondották mindenütt körülöttünk:
— Salud! Salud! Salud!
A Népfront köszöntése volt ez a szó. A háború egyre növekvő feszültségében, gondolatban most ezt az új szót is besoroltuk szótárunk szavai közé: — Salud!
Isabel megpróbálta, hogy a végrehajtóbizottság valamelyik tagjával beszélhessen személyes ügyben, de ez lehetetlen volt. Emberek százai — mind a hivatalnokok barátai — akarták ugyanazt, mint mi. Leültünk egy padra, hogy megvárjuk, amíg bejuthatunk abba az irodába, ahol az önként jelentkező asszonyokat írták össze.
A Nép Házában összezsúfolt emberekről csurgott a verejték és külsejük rendetlennek látszott. Meleg volt, nagy hőség és a legtöbb férfi kék munkásruhát viselt. De ez a sokaság most büszkévé tett és bizalommal töltött el bennünket. Mert noha sokan fáradtnak látszottak és sok arcról tükröződött ugyanaz a néma aggodalom, amelyet Ignacio arcán szoktam látni, valahányszor hazajött — ebben a házban nem voltak hisztérikus emberek, nem volt szükségtelen sürgés-forgás. Ezeknek az embereknek az arcán — legtöbbjük kék munkásruhájában készen állt arra, hogy bármely percben induljon a frontra, — a hetvenkedésnek vagy a tettetett bátorságnak nem látszott nyoma. Ugyanazok, akik bevették a montanai kaszárnyát, akik több mint egy héten át se nem ettek, se nem aludtak eleget, nyugodtan várták a parancsokat. A spanyol nép elkezdett rájönni arra, hogy a fegyelem szükséges valami.
Amikor ránk került a sor, szintén engedelmeskednünk kellett a szakszervezeti tisztviselő megokolt döntésének. Udvarias, de határozott és ellentmondást nem tűrő hangon közölte velünk, hogy Isabel ajánlatát elfogadhatják, ha ő úgy véli, hogy újságírói munkájával pillanatnyilag nem tud többet használni a köztársaságnak, de Marisa és én, mivel nem vagyunk tagjai egyetlen szakszervezetnek sem, nem kaphatunk tőlük semmiféle ajánlást valamilyen munka elvégzésére. Ez persze, noha bosszantó volt, mégis helyesnek látszott. Az UGT ezen a módon felelősséget tudott vállalni mindenkiért, akit olyan helyekre küldött dolgozni, ahol önkéntesekre volt szükség. Megengedhetetlen lett volna, hogy a szakszervezetek akaratlanul is kémeket vagy fasisztákat küldjenek a gyárakba, a telefonközpontokba, a villamosokhoz vagy az autóbuszokhoz. Felelniük kellett azokért az asszonyokért, akik a férfiak helyét elfoglalják. Ami pedig a kórházakat illeti, a helyzet szintén nagyon veszélyes volt, mivel az ellenség ügynökei ott sok mindenről értesülhettek.
— Úgy-e megértik, hogy miért kell ezeket a rendszabályokat betartanunk? — kérdezte tőlünk a tisztviselő, amikor elmagyarázta nekünk ezeket a dolgokat.
Igen, persze hogy megértettük. Kiléptünk az épületből, de azért éppen olyan eltökélt szándékunk volt, hogy munkát találunk, mint azelőtt. Mégis nagy hatást tett ránk a Nép Házában látott nyugalom és fegyelem.
Hazafelé menet az autóbuszban több milicista utazott velünk. Hazafelé mentek csomagjaikért, mert már beosztották őket a frontra induló milíciába. Az egész úton általános beszélgetés folyt és amikor az utcánk sarkán leszálltam az autóbuszról, Isabel és a többi utasok barátságosan búcsúztak el tőlem. Az utcán ismét hallottam az orvlövészek tüzelését. De ekkor már nem féltem annyira, mint első alkalommal.
Amikor hazaértem, távirat várt szüleimtől, akik Párizsból kérdezték, hogy „jól vagyunk-e”?
Ez az üzenet gondolkodóba ejtett. Már régen féltem attól, hogy apám nagyobb szerepet játszik azokban a politikai szervezetekben, amelyekben tisztséget viselt, mint én azt hittem … Az a villanytársaság, amelynek ügyvezető igazgatója volt, szoros kapcsolatban állt német cégekkel — köztük például a Siemens céggel is — és szinte a véletlenek összjátékaképpen apám éppen néhány nappal a lázadás kitörése előtt indult Becsbe egy kongresszusra és magával vitte anyámat is …
Nem engedtem tovább röpködni a fantáziámat és a táviratra egyszerű szavakban válaszoltam. Közöltem szüleimmel, hogy mi nagyszerűen érezzük magunkat és azt tanácsoltam nekik, hogy visszatérésüket halasszák el néhány nappal, amíg a kormánynak sikerül a helyzetet normalizálni. Később kaptam egy levelezőlapot anyámtól, amelyen közölte velem, hogy Bordeauxban hajóra szálltak Lisszabon felé „és onnan folytatjuk utunkat salamancai birtokunkra, hogy ott gyermekeinkkel találkozzunk”. Ez volt az utolsó hír, amit szüleimtől közvetlenül kaptam a háború két és fél éve alatt.
Néhány hónappal később egy fiatalembernek sikerült elmenekülnie Segoviából. Valenciába érkezett és a következőket mesélte el nekünk. A segoviai börtönben egy másik legénnyel volt bezárva, aki a szüleim birtokához közel lévő falvak egyikéből való volt. Ezt a fiatalembert börtönbe vetették, mert falujának papja feljelentette és azzal vádolta meg, hogy a februári választások alkalmával a Népfrontra adta szavazatát. Ez a parasztfiú mesélte el börtöntársainak, mi történt La Mata „uraságával”. Elmondta, hogy ez a birtok a faluja mellett fekszik. A birtok ura külföldön volt családjával és amikor La Matára visszatért, kiderült, hogy két autóját, amelyek a birtok garázsában voltak bezárva — egy, még egészen új és egy másik régi kocsit — a falangisták elrekvirálták. Az „uraság” szörnyen dühös lett és követelte, hogy adják neki vissza az autókat. A falangisták azt válaszolták neki Segoviából, hogy ha nem tartja magát mélyen megtiszteltnek azért, hogy autói a „dicsőséges mozgalom” szolgálatában állnak, jó lesz vigyáznia, mert esetleg nemcsak az autóit fogják elrekvirálni Az „uraság” méltatlankodva és felháborodva indult Burgosba, ahol akkoriban a lázadók Központi Tanácsa székelt és ahol valószínűleg nagyon jó barátai lehettek, mert amikor visszatért, magával hozta a parancsot, hogy az autókat azonnal adják neki vissza.
A La Mata környékéről való parasztfiú nagyon jót nevetett, amikor ezt a történetet börtöntársainak elmondta. De többé nem volt alkalma nevetni. Másnap hajnalban egyike volt azoknak, akiket a csendőrök „sétálni” vittek az országútra.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!