(1936—1939)
NEGYEDIK RÉSZ.
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
2
II.
A felkelők azzal kezdték tevékenységüket, hogy mindenütt, ahol fellázadtak, meggyilkolták azt a néhány megbízható parancsnokot és tisztet, akiket a Népfront győzelme óta, a kormány a különböző egységeknél elhelyezett.
Ez a könyörtelen és a spanyol katonai felkelések történetében szokatlan cselekedet az első pillanatokban bizonyos mértékig biztosította a lázadás sikerét. A felkelést szervező tábornokok ugyanis azért adtak parancsot az öldöklésre, mert megértették, hogy akik a gyilkosságokban résztvesznek, nem tudnak majd visszatáncolni, ha a bajtársaik halála szárad lelkükön. Így történt, hogy a carabancheli katonai táborban Carratalá alezredest, Alcalá de Henáresben az ott állomásozó utász- és gyalogosszázadok két alezredesét, Granadában Campins tábornokot — a spanyol hadsereg egyik legnagyobb tekintélyű jobboldali tábornokát — és sok más magasrangú tisztet a lázadás során leöldöstek. Ez az öldöklés a katonatiszti lázadás egyik jellegzetes vonása volt és jelentőségét mindmáig sokan nem értették meg kellőképpen.
Ignacio a terv szerzőjének Franco tábornokot tartotta. Úgy vélte, hogy Franco sohasem kezdett volna egy kétséges kimenetelű kalandba, akármennyire is tudta, hogy biztosan számíthat a külföldi segítségre. Az első pillanatokban olyan elemekre is szüksége volt, akik magában az országban segítenek neki szándékait végrehajtani. Ezekre kellett támaszkodnia Francónak és szövetségeseinek, hogy a felkelést elindíthassák.
A lázadó katonatisztek minden olyan tartományban, ahol felkeltek, kihirdették a hadiállapotot. A Casares-kormány még mielőtt lemondott volna, erre azzal válaszolt, hogy parancsot adott ki a hadsereg összes katonáinak és tisztjeinek. Ebben felmentette őket a lázadó tábornokoknak tartozó katonai engedelmesség alól és megengedte nekik, hogy hazamenjenek vagy csatlakozzanak a kormányhű csapatokhoz …
A munkások a felkelésre általános sztrájkkal válaszoltak — noha ez nem volt a legmegfelelőbb védekezés bombák és gépfegyverek ellen. Ám a sztrájk mégis a nép eltökéltségét és azt bizonyította, hogy szembe akarnak szállni a felkelőkkel.
Az áruló tábornokok elsősorban a gyarmati csapatokat és a spanyol idegenlégiót nyerték meg a maguk számára. Azzal ijesztették meg őket, hogy az Aszturiában elkövetett szörnyűségek miatt a kormány végezni akar velük. Rajtuk kívül a navarrai „requeték” álltak a felkelés mellé. Ezek mindig készen voltak arra, hogy fegyvert fogjanak az „Istenért és a királyért”, — persze az ő Istenükért és az ő királyukért. Mola tábornokot, Navarra katonai parancsnokát, bízták meg azzal, hogy e vallásos fanatizmussal átitatott csapatokat Madrid ellen vezesse. Az is feladata volt, hogy útközben a baszk tartományokat is meghódítsa. A baszkokat „szabadelvűségük” és a dühödt navarrai klérus uszításai miatt gyűlölték a vidék karlistái.
Goded tábornok, aki a lázadók Madrid-ellenes támadását valószínűleg kitervelte, megbízást kapott, hogy vegye be Barcelonát, hódítsa meg Katalóniát és hagyja a Baleári-szigeteket — amelyeknek katonai parancsnoka volt — jó kezekben. Cabanellas tábornoknak, Zaragoza katonai parancsnokának, egy másik hadoszloppal kellett vonulnia Madrid felé. Az ő feladata Teruel, Cuenca és Guadalajara elfoglalása volt. Sevillában a gaz bohóc-tábornok, Queipo de Llano nemcsak a helyőrség egy részére, hanem a tabladai repülőtér több tisztjére és parancsnokára, valamint a sevillai aranyifjakra is számíthatott. E földbirtokos ifjak a bikaviadalok, a bor, az asszonyok és a Falange kedvelői voltak. Olyan gyűlöletet és megvetést éreztek a nép iránt, amely csak ahhoz volt hasonlítható, amit a spanyol hódítók leszármazottai nyilvánítottak ki néhány amerikai államban az ottlakó bennszülöttek iránt.
Ez volt nagy vonalakban a lázadók terve, a spanyol kormány ellen. Várni lehetett, hogy a vidéken és a falvakban a csendőrség is „megteszi majd a magáét”. Néhány nagyvárosban a rendőrség és a rendőrségi rohamosztagok egyes csapatai is bele voltak keverve a felkelésbe. A lázadó tábornokok a tengerészetben és a légierőkben nem bíztak ugyan meg, de azzal számoltak, hogy azok legalább is „semlegesek” maradnak és nem fognak szembeszállni a befejezett tényekkel. Számításaik szerint Madridot nem egészen egy hét leforgása alatt, de legkésőbb tíz napon belül elfoglalják, akármilyen rosszul menjenek is a dolgok.
A tábornokok célja az volt, hogy diktatúrát állítanak fel s egyik közülük lett volna a diktátor, mivel a reakció által a feladatra kijelölt személy és eljövendő „kormányelnök” a már halott Calvo Sotelo volt. Gil Robles viszont a parlament állandó bizottsága előtt tartott utolsó beszéde ellenére sem számíthatott arra, hogy reakciós körökben ismét azzal a bizalommal lesznek iránta, mint a választások előtt, amikor oly szilárdan ígéretet tett arra, hogy visszatér a honvédelmi minisztérium élére …
A lázadók terve azonban néhány akadályba ütközött. Zaragozában a helyzet kissé zavaros volt. Nunez de Prado tábornokot, Cabanellas jóbarátját, Casares Quiroga — még ő volt a hadügyminiszter — Zaragozába küldte. Ignaciónak is el kellett volna kísérnie felettesét, de az utolsó pillanatban egy más, fontosabb feladat megakadályozta, hogy együtt induljon el Nunez de Pradóval. A tábornokot kísérő katonákat és pilótákat, amikor a repülőgép Zaragozában leszállt, a felkelők azonnal foglyul ejtették és még aznap ki is végezték őket. Nunez de Pradónak több mint egy hónapig kellett várnia arra, hogy ugyanezt az ítéletet végrehajtsák rajta. Így fogadta Cabanellas tábornok régi barátját.
A légierők néhány kellemetlen meglepetéssel szolgáltak a lázadóknak. Nunez de Pradót a légierők olyan tisztjei és parancsnokai segítették, akik mint Ignacio, előre látták a közeledő veszélyt. Előrelátásuk meghozta gyümölcsét. Amikor a válság elkezdődött, kormányhű pilóták, gépészek és katonák csoportjai foglalták el a repülőtereket. Csak ott, ahol az ellenség nagy számbeli fölényben volt, tudták a lázadók birtokukba venni a repülőgépeket és semlegesíteni a köztársasági érzelmű pilóták erőfeszítéseit. De még ilyen helyekről is sikerült a pilótáknak gépeikkel együtt elmenekülniük. Sevillában azonban, egy tragédia folytán a Köztársaság embereket és repülőgépeket vesztett. A madridi központból parancsot adtak a Juby Fokon és Villa Cisnerosban — Nyugat-Afrikában, az Aranypart két spanyol támaszpontján — lévő kormányhű pilótáknak, hogy sürgősen repüljenek a félszigetre anélkül, hogy a marokkói repülőtereken — ezek voltak természetes utánpótlást-felvevő leszállóhelyeik — leszállnának, és Sevilláig meg se álljanak. Amikor ezt a parancsot a Juby-foki és Villa Cisneros-i pilótáknak kiadták, a marokkói repülőterek már fellázadtak, de Sevilla még a kormányhű csapatok kezén volt. Valóban, mikor a pilóták Tabladában, a sevillai repülőtéren két- vagy hárommotoros Focker-gépükkel leszálltak, a kormányhű csapatok még urai voltak a repülőtérnek. A gépek egyike azonnal folytatta útját Madrid felé. A másik két gép pilótája a sevillai repülőtér parancsnokságával egyetértésben úgy határozott, hogy jobb, ha Sevillában maradnak: így szükség esetén bombázni tudják innen a marokkói lázadó helyőrségeket. Másnap reggel néhány tiszt árulása folytán a tabladai repülőtér a lázadók kezébe került, és nem sokkal később Luis Burguete századost, az Afrikából érkező repülőosztag parancsnokát agyonlőtték.
A tetuani repülőtér parancsnoka, Puente őrnagy, Franco tábornok unokatestvére, bátran szembeszállt a lázadókkal, amíg csak a gyarmati csapatok és a tüzérség teljesen körül nem vették és kénytelen volt megadni magát. Őt is ugyanúgy agyonlőtték mint a többit. Ugyanez történt minden repülőtéren, ahol megfelelő emberek híján nem tudtak ugyanolyan intézkedéseket tenni, mint Madridban, a getafei és cuatro-vientosi repülőtereken és Cartagenában. Ahova a parancsnokság csak egy vagy két megbízható tisztet tudott (küldeni, ott ezek minden esetben híven teljesítették kötelességüket. Számtalan ilyen hősi tettet lehetne idézni. Sokan azonban az ellenség számbeli fölényének estek áldozatul, a lázadók kezei közé kerültek és néhány egész kevés kivételtől eltekintve a helyszínen mindjárt ki is végezték őket.
A tengerésztisztek csaknem egyöntetűen a lázadók mellé álltak, de a tábornokok tudták, miért nem bíznak meg teljesen a flottában. A hajókon, ugyanis a legénység legalább olyan fontos — ha nem fontosabb — mint a tisztek és ez a feltevés a spanyol háborúban ismét bebizonyosodott. A legénység birtokába vette a hajókat és így megakadályozta, hogy a tisztek és a parancsnokok a lázadókhoz csatlakozzanak. Így elejét vették annak, hogy a hajókat Afrikából a félszigetre csapatszállításra használhassák fel. Mert ez volt a lázadók terve. A tengerész-legénység legnagyobb része hű maradt a kormányhoz.
Amikor Ignacio aznap reggel elment hazulról, a ház ismét nagyon csendes lett. A rádió továbbra is végnélküli zenés műsorát közvetítette hanglemezről — egyetlen szót sem szólt többé Martinez Barrio kormányalakítási terveiről.
Alfredo felajánlotta, hogy bemegy a város központjába. Azt akarta megtudni, miről beszélnek az emberek. Három óra felé felhívott telefonon a Puerta del Sol környékéről.
— Hatalmas tömeg tüntet az ellen, hogy békét kössünk a lázadókkal. — Hangjában olyan izgalom csengett, hogy csak nagy nehezen tudtam megérteni, mit mond.
— Az emberek azt mondják, hogy nem akarnak Martinez Barrio-kormányt. Népfront-kormányt akarnak és fegyvereket, hogy védekezni tudjanak a tábornokok ellen. Milyen kár, hogy nem vagy itt!
Mindenrendű és rangú madridiak ezrei gyűltek össze a Puerta del Sol-on, a város szívében. Nem volt rendzavarás. Egyöntetűen és határozottan mind ugyanazt követelték: „Nem akarunk fasizmust! Fegyvereket a népnek! Olyan kormányt akarunk, amely nem paktál a tábornokokkal!”
Míg néhány élvonalbeli köztársasági politikus a tábornokok árulását még mindig olyasvalaminek tekintette, amit gesztusokkal le lehet győzni, a nép megértette a helyzet súlyosságát és követelte, hogy időveszteség nélkül bocsássák rendelkezésére a védelemhez szükséges eszközöket. A tömegek eltökéltsége és akarata kényszerítette cselekvésre a habozókat és tétovázókat, most éppúgy, mint annyiszor később az egész háború alatt.
Még aznap hirtelen megalakult a kormány, amely, ha nem is teljesen felelt meg a nép követeléseinek, mégis késznek mutatkozott arra, hogy szembeszálljon a lázadókkal. Az új kormány elnöke José Giral lett, Azana köztársasági-pártjából való politikus és mérsékelt gondolkozású ember. Elődjének kormányából több minisztert megtartott. Ezt a kormányt nem lehetett Népfront-kormánynak tekinteni, mert ismét csak a köztársasági pártok politikusai vettek benne részt, ám a nép mégis elérte, amit akart: az új kormány megígérte, hogy nem paktál a tábornokokkal.
Amíg a spanyol demokrácia sután nekilátott, hogy a védelemre felkészüljön, míg a nép fegyvereket követelt és hogy tiltakozását és ítéletét kifejezze, sztrájkba lépett, míg néhányan magas állásaikból az árulókkal akartak lepaktálni, — a két fasiszta diktátor és az angol kormányban lévő szövetségeseik gyorsan és biztonságosan haladtak előre céljaik megvalósítása felé: hatalmukba akarták kaparintani a gazdag és kihasználatlan Ibériai-félszigetet bányáival, iparvidékeivel, eljövendő légi és tengerészeti, katonai és tengeralattjáró-
Mussolini és Hitler már hónapokkal előbb kitervelték a támadást és most szörnyű gyorsasággal kezdtek cselekedni. Míg Madrid e forró júliusi napokon néhány népi milícia megszervezésének és felfegyverzésének helyes vagy helytelen volta felett vitatkozott, Hitler már elindította a Kondor-légiót — az első repülőgépeket, technikusokat, bombákat és lőszert — Spanyolország felé. Mussolini már parancsot adott tengeri- és légiflottájának, hogy induljon Marokkóba. Az olasz szállítási eszközök pedig készen álltak, hogy egész hadtesteket szállítsanak Spanyolország partjaira.
Ezerkilencszázharminchat júliusában még nem sejtettük a részleteket, noha persze már gyanítottunk valamit. De tudtuk, hogy országunk nagyon gazdag azokban a nyersanyagokban, amelyre a két fasiszta nagyhatalomnak szüksége volt. Noha hatalmas angol és más külföldi társaságok voltak Spanyolország legjobb bányáinak tulajdonosai, még sok bánya volt kihasználatlanul, hatalmas földterületek álltak készen a modern eszközökkel való megművelésre, nagy szűz területek tették Spanyolországot kívánatos zsákmánnyá a Nyugat-Európán akkoriban uralkodó két csoport: a francia-angol és a német-olasz, imperialista és fasiszta erők számára.
Spanyolország a fasiszták sok problémájának megoldását jelentette volna és tudtuk, hogy a spanyol reakció habozás nélkül hívja majd „segítségre” a fasiszta diktátorokat. Tudtuk, hogy az áruló tábornokokat a legkevésbé sem aggasztja majd, ha idegen csapatok jönnek Spanyolországba spanyolokat ölni. Honorio Maura nagybátyám csak néhány nappal azelőtt írta az ABC-be, hogy tízezer spanyolt kell eltenni láb alól, mielőtt Spanyolország „biztos” hely lesz a tábornokok és osztályuk részére. De a mi feltevéseink még távolról sem közelítették meg a szörnyű valóságot. Hetek és hónapok múltak el, amíg megértettük, hogy nem polgárháborúban harcolunk, hanem külföldi támadás ellen kell védekeznünk.
Időközben a habozó, félénk, gyenge és mérsékelt Giral-kormányt Nagy-Britannia sajtója már „vörösnek” nevezte el. Sajtón nem akármilyen kis vidéki lapot értünk: a londoni Daily Telegraph, amely oly gyakran fejezte ki az angol külügyminisztérium véleményét, 1936 július 20-án dörgőhangú vezércikkben nevezte „vörösöknek” mindazokat, akik a Köztársaság és a Spanyolországban törvényesen megalakult rendszer védelmére határozták el magukat. Így világosan ki is nyilvánította a lap, hogy milyen örömmel fogadta volna a „demokratikus” angol kormány a tábornokok gyors győzelmét, vagy legalább is egy „törvényes álruhába öltözött” kormány megalakulását, amely késznek mutatkozott volna a tábornokokkal tárgyalásokba bocsátkozni.
Még nem értettük meg annak a nyilvánvaló hamisításnak a fontosságát és jelentőségét, hogy Giral kormányát „vörösnek” nevezték el. Csak később láttak át a be-nem-avatkozás semmihez nem hasonlítható aljasságát és adtunk számot magunknak arról a hatalmas segítségről, amelyet a „demokráciák” a fasisztáknak nyújtottak, hogy azok Spanyolországot meghódíthassák. Csak akkor értettük meg, hogy miért éppen Anglia volt az első — akitől a „vörös”nek nevezett kormány és a spanyol demokraták legnagyobb része gyermeteg egyszerűségében segítséget remélt —, aki az igazságot elködösítette és legerősebb és legnagyobb propagandaszervén, a hatalmas angol sajtón keresztül hazugságokat terjesztett Spanyolországról.
III.
Alfredóval a vasárnap nagyrészét azzal töltöttük, hogy a már ismert és a még csak sejtett körülményeket latolgattuk. Úgy délután négy óra felé hallottuk az első hírt arról, hogy a fővárosban állomásozó csapatok fellázadtak. Alfredo ismét kiment a városba, hogy megtudjon valamit. Amikor egyedül maradtam, már képtelen voltam türelmetlenségemet visszafojtani. Telefonon felhívtam Prieto lányait és mindazokat, akikről hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg tudnak valamit és átkoztam magam, amiért Ignaciónak megígértem, hogy nem mozdulok el otthonról.
A madridi helyőrség számos falangistával együtt bezárkózott a kaszárnyákba. Megtagadták, hogy kijöjjenek onnan és nem akartak engedelmeskedni a kormány parancsainak. Úgy látszik, az volt a szándékuk, hogy megvárják a főváros ellen vonuló lázadó hadoszlopokat, hogy azokhoz csatlakozzanak.
Aznap éjjel megtudtuk, hogy a főváros népe — csaknem fegyverek nélkül — készen áll arra, hogy rohammal bevegye a főváros legnagyobb kaszárnyáját, a Cuartel de la Montaná-t. A támadók csak két öreg hét és feles ágyú felett rendelkeztek. Később a tüzérségi parkból sikerült egy tizenötös ágyút szerezniük s ezt a hatalmas kaszárnya körül járatták. Ezzel azt a látszatot akarták kelteni, hogy számos üteg lövi az épületet.
Másnap reggel repülőbombák becsapódásának zajára ébredtem fel. Felszaladtam a padlásra, ahol Alfredo már az ablakból figyelte a két ócska Breguet XIX, gépet, amint a főváros felett köröztek. Két hatalmas füstoszlopot láttunk és két mennydörgéshez hasonló csattanást hallottunk; ez a becsapódó bombák zaja volt.
Évekkel később ugyanerre a zajra alig emeltük volna fel szemünket munkánkból, és ha éjjel fel is ébredtünk rá, ha a bombázás nem volt túlságosan erős vagy a bombák nem hullottak közvetlenül mellénk, csakhamar a takaró alá bújtunk és igyekeztünk folytatni megszakított alvásunkat.
Azon a júliusi reggelen Madrid egész lakossága az erkélyekről és a teraszokról figyelte a repülőgépeket. Mert ezek a kormány bombavető repülőgépei voltak! Előzőleg felhívásokat szórtak a montanai kaszárnyára és most a lázadókat bombázták.
Az éjszaka folyamán kormányhű katonák, képviselők és a kormány politikusai hangszórókon keresztül szóltak a kaszárnyában elzárkózott helyőrséghez. Azt tanácsolták nekik, hogy adják meg magukat és kerüljék el a vérontást. Egy bizonyos határidőt adtak, hogy az összes bentlévő emberek kijöjjenek. Ám amikor ez a határidő letelt, elkezdték a támadást. Tudták, hogy több hadoszlop vonul a főváros ellen és nem engedhették meg, hogy a főváros belsejében egy lázadó góc maradjon. A bombák majd kényszerítik a fasisztákat arra, hogy megadják magukat.
Láttuk, amint a repülőgépek háromszor elrepülnek a kaszárnya felett, majd eltűnnek. Néhány perccel később csengett a telefon. Ignacio hívott fel bennünket, hogy közölje velünk a nép első győzelmét: a közeli repülőtér csapatai bevették a getafei kaszárnyát, amikor az ottlévő ágyúk már a repülőgépek ellen kezdtek tüzelni. A montanai kaszárnyába bezárt csapatok pedig kezdték jelét adni gyengeségüknek.
Alig több mint egy órával később néhány rohamcsapat és Madrid népe betörte a kaszárnya kapuit, behatolt az épületbe és nagymennyiségű fegyvert és lőszert zsákmányolt a fasiszta fészekből. Ezzel és a carabancheli katonai tábor elfoglalásával Madrid megtisztult a fasisztáktól.
A főváros környékén sikerült gyorsan elfojtani a guadalajarai és az Alcalá de Henáres-i csapatok felkelését. A lázadók itt meggyilkolták azokat a parancsnokokat és tiszteket, akik szembeszálltak velük.
A hétfő szintén izgalmas nap volt. Éppen befejeztük az ebédet, amikor a rádió a kormánycsapatok és Barcelona népének újabb győzelmét jelentette. Barcelonában a felkelőket teljesen leverték. A katalóniai lázadást vezető Goded tábornokot elfogták. A montanai kaszárnyában egy másik tábornok, Fanjul is a kormányhű csapatok fogságába esett.
Néhány órával később a rádió jelentette, hogy egy harmadik tábornok, José Sanjurjo, repülőszerencsétlenség áldozata lett, amikor egy portugáliai repülőtérről akart felszállni, hogy a felkelőkhöz csatlakozzék. A külföldi hírlaptudósítók, megszokva, hogy sajtójukban a „szenzációs híreket” tálalják, sietve küldték a sürgönyöket lapjaiknak és azt írták, hogy Sanjurjo volt az a tábornok, akinek az egész felkelést vezetnie kellett volna. „Életét veszti a spanyol lázadás katonai parancsnoka, amikor elindul, hogy hadseregeinek élére álljon!” — írta a külföldi sajtó egyrésze.
Mi, spanyolok, csak mosolyogni tudtunk az ilyen drámai jelentéseken. Az idézett tábornok még a diktatúra idejéről maradt vissza. Más, kevésbé „hősies” tevékenységekre pazarolta el a diktatúra idejéről megmaradt és Afrikában lecsökkent energiáit. Hírnevét Franco tábornokkal és néhány más parancsnokkal együtt szintén Afrikában szerezte.
Azután, hogy a lerrouxista-cedista kormány 1934-ben amnesztiát adott az augusztus 10-i összeesküvés bűnöseinek, Azana kormánya Sanjurjo halálos ítéletét börtönbüntetésre változtatta. Sanjurjo Portugáliába ment és ott összekötőként szerepelt a külföldi fasiszták és a lázadást előkészítő spanyol tábornokok között. A hitleri hatóságok meghívására nem sokkal azelőtt látogatott el Németországba és valószínűleg valamilyen „tiszteletbeli” állást adtak volna neki abban a diktatúrában, amelyet a lázadók azonnal fel akartak állítani, amint sikerül Madridba bejutniok. De hogy ő lett volna a lázadás „legfelsőbb” parancsnoka, az nem igaz.
A következő napokon zavaros értesülések tömege árasztott el bennünket. Spanyolország minden tartományából ellentmondó hírek érkeztek. Amikor Ignacio néhány órára haza tudott jönni, hogy ruhát váltson és aludjon egy keveset, annyira fáradt volt, hogy nem akartuk a kérdések sokaságával ostromolni. Ő maga is igyekezett elkerülni, hogy konkrét válaszokat kelljen adnia, de egyszótagú feleleteiből és aggódó arckifejezéséből könnyen megérthettük a helyzet súlyosságát. Prieto nem volt tagja a kormánynak, de nem hivatalosan tulajdonképpen ő mozgatta az eseményeket. A Giral-kormányban nem volt élet, nem volt kezdeményező erő, nem volt határozottság és nem akadt senki, aki meg tudta volna szervezni a nép ellenállását. Prieto presztízse és a miniszterekkel való személyes barátsága okozta, hogy azok meghallgatták és amit nem tűrtek volna el egyetlen más politikai személyiségtől sem, tanácsait határozatként fogadták el. „Engedték, hogy cselekedjen” és tulajdonképpen örültek is, hogy mások megoldják helyettük azokat a szorongató problémákat, amelyeknek megoldása rájuk hárult volna.
A kipróbált megbízhatóságú köztársasági tisztek egy csoportja és velük együtt Ignacio — noha gyakrabban volt a levegőben, mint a repülőtéren — minden lehetőt megtettek, hogy a kormányhű katonai gépezet maradványai ne omoljanak teljesen össze. Egyidejűleg igyekeztek katonailag megszervezni az új milíciák tevékenységét.
Az új kormány hadügyminisztere Castello tábornok volt. Ez a szerencsétlen ember később minisztériumi hivatalából egyenesen az őrültek házába vonult be. Azért lett ő a miniszter, mert Miaja tábornok megtagadta, hogy e súlyos helyzetben átvegye a honvédelmi tárcát. „Az élvonalbeli köztársasági politikusok” pedig még mindig azt a lehetetlen szabályt tartották szem előtt, hogy a tábornokok lázadásának leverésére legalább is egy másik tábornok szükséges.
Az osztályhelyzet és a rangsor gyermetegen szigorú betartása minden időben erősen befolyásolta a köztársasági kormányok döntéseit. Ez persze gyakran súlyos következményekkel járt. Szinte képtelennek látszottak arra, hogy kivonják magukat a „magasrangú” katonákat és civileket körülvevő hamis glória hatása alól, noha ezek nagyon gyakran tehetségtelenek voltak és még gyakrabban árulói a nép és a Köztársaság ügyének.
A jóakaratú „tanácsosok” és „segítők” nyomására a hadügyminisztériumnak végül is nem volt más választása, minthogy aláírásával és pecsétjével lássa el azokat a parancsokat, amelyeket a kaszárnyák vezetőihez intéztek: adjanak fegyvereket a milicistáknak, a politikai pártoknak vagy a szakszervezeti csoportoknak. A kaszárnyák parancsnokai ezeket az utasításokat nem mindig tartották be, de a katonai táborok és a montanai kaszárnya elfoglalásakor zsákmányolt fegyverek elegendők voltak ahhoz, hogy az első milíciákat felfegyverezzék. Ezek állították meg Mola hadoszlopának előrehaladását, amely a guadarramai Sierra útján vonult Madrid felé.
Egész Madridot hatalmába kerítette a tömegek lelkesedése és lázas készülődése a védekezésre. Sokan őszintén csatlakoztak ehhez, mások színlelt örömükkel csak fasiszta érzelmeiket és azt a kívánságukat igyekeztek leplezni, hogy bárcsak a lázadók győznének. A nép — akárki akármit is mond — túlzottan nagylelkű volt és azokban a napokban fektették le alapjait a hírhedt „ötödik hadoszlopnak”, amely híveit az első pillanatoktól kezdve a Köztársaság összes védelmi szerveinél elhelyezte.
A katonai felkelés nagyon sok családot lepett meg akkor, amikor távol voltak egymástól. A férfiak Madridban maradtak és munkájukat végezték, de sok asszony és gyermek ment el a fővárosból nyaralni. Ez csak még fokozta a zavart és a baloldali értelmiségiek és középosztálybeliek nyugtalanságát.
Én nem nyugtalankodtam Luli miatt — az Escorialban volt egy nyári táborban —, amíg csak olyan hírek nem kezdtek keringeni, hogy a guadarramai hegység falvaiban nyaralók közül senki nem térhet vissza Madridba. A rádió jelentette ugyan, hogy az Escorialban nyugalom van és a faluban továbbra is a kormány az úr. De én e biztosítékok ellenére is jobban szerettem volna Lulit magam mellett tudni. Amikor már sikerült valamelyik barátomtól autót szereznem, hogy érte menjek az Escorialba és felhívtam Ignaciót, hogy ezt közöljem vele, csak még jobban megriasztott, mert azt mondta:
— Nem, ne menj! Jobb, ha vársz. Majd én megyek, amint egy pillanatnyi időm lesz …
És noha megnyugtatott, hogy az Escorialban nincs semmi baj és éppen ezért Luli a legteljesebb biztonságban van, nem tudtam megnyugodni mindaddig, amíg Ignacio fel nem hívott és pontos részleteket nem közölt velem az Escorial körüli vidék helyzetéről. Elmondotta, hogy sikerült beszélnie a nyári táborral és hogy a gyerekek még csak nem is tudják, hogy mi történt.
Amikor szavait befejezte, leültem a telefon melléj hogy letöröljem könnyeimet.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!