(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
10
XXIV.
Egy szomorú és dinamittal aláaknázott Spanyolországba tértünk vissza. Katalónia, ahova megérkeztünk, telve volt idegességgel és mindenki olyannak látszott, mintha élete csak egy hajszálon függne. A katalán pártok vezetői továbbra is a börtönben voltak, köztük néhányan sokéves ítélettel. A nép csak nagynehezen tudta türtőztetni felháborodását.
Az Aszturiából érkező hírek, amelyeket az a néhány személy hozott, akiknek megengedték, hogy az országnak azt a részét meglátogassák, bizonyították, hogy a helyzet továbbra is a legsúlyosabb és a központi kormány hatóságainak védelme alatt a csendőrség és az idegenlégió továbbra is folytatja túlkapásait. Mindenki ismerte a gazdag bányavidéken történt események részleteit. Még néhány reakciós és konzervatív ember is aggódni kezdett, nem annyira együttérzésből, mint inkább az események későbbi következményeitől félve. Gil Robles és Lerroux minden lehetőt megtettek, hogy megakadályozzák a hírek kiszivárgását és elterjedését, de hiába.
Nem lehet túlságosan szívélyesnek nevezni azt a módot, ahogy főnökei és bajtársai fogadták Ignaciót a minisztériumban. De a legrosszabb, amit tehettek vele, az volt, hogy a légierők legeldugottabb állomásaira küldik vagy oly gyakran helyezik át egyik helyről a másikra, hogy végre is elveszti türelmét és végleg otthagyja a hadsereget. De mi mindenre el voltunk készülve és amikor Ignaciót Sevillába helyezték — mélyen ellenséges légkörbe —, számoltunk azzal, hogy ez valószínűleg csak néhány hétig fog tartani. Úgy döntöttünk, hogy én Lulival Madridban maradok, abban a lakásban, amelyet, számítva arra, hogy Olaszországból sokkal hamarabb fogunk visszatérni, egy évvel ezelőtt béreltünk és bútoroztunk be. Luli már hónapok óta a madridi Iskola-Intézetbe járt és így mi ketten berendezkedtünk a fővárosban, azt remélve, hogy Ignacio gyakran meglátogathat bennünket.
Inéz és Zenobia továbbra is a népművészeti üzletet vezették és elhatároztam, hogy ismét dolgozni kezdek velük. Megtakarított pénzemet az üzletbe fektettem, hogy azt egy kicsit kibővíthessük. Ám valójában egyikünk sem tudott teljes érdeklődésével a turisták számára tartott hímzések, agyag- és üvegedények árusításával foglalkozni. Az az érzés uralt mindenkit, hogy a várakozás pillanatait éljük. Mindenki azt remélte, hogy valami történni fog és ez a helyzet hamarosan megváltozik. A kormánykörök korruptságát tovább már nem lehetett takargatni.
Egy hollandus, akinek noha ezt a törvény tiltotta, engedélyt adtak, hogy Spanyolországban játékkaszinókat létesítsen, nagy pénzeket fizetett és fényűző ajándékokat adott a kormány néhány tagjának és azok családjának. Ez az eset robbantotta ki a botrányt. A hollandust és társát Straussnak és Perlnek hívták és a spanyolok, akik az ST-vel kezdődő szavakat nem tudják kiejteni rendesen, e két névből alakították az „Estraperlo” szót, amellyel azóta is minden piszkos üzletet, de nagy általánosságban a feketekereskedelmet fejezik ki. A botrány mögül a nyilvánosság fényére került több hasonlóan piszkos és a kormány részére lealázó üzlet.
A madridi munkások még mindig az októberi általános munkanélküliség következményeit szenvedték. Akkor ugyanis a sztrájkolók nagyrésze a munkaadók bosszújából munkanélkül maradt. A munkaadók „megtorló” intézkedéseit maga a kormány is támogatta. Ennek eredménye volt, hogy szakmunkások és kistisztviselők családjainak ezrei először kerültek a legszörnyűbb nyomorba. „Októberi elbocsátottnak” lenni hatalmas tehertétel volt. A munkaadók osztálya ebben a kérdésben mutatta ki gyakorlatban is gyűlöletét a nép iránt. A vidéken, ahol az alig megszületett földreform teljesen elmélet maradt, az elégedetlenség percről-percre nőtt. A csendőrség ismét visszanyerte minden tekintélyét, gyötörte a földmunkásokat, napszámosokat és különösen azokat, akik az előző évek folyamán siettek végrehajtani a földreform intézkedéseit és kezelésbe vették és megművelték a földeket. Valaminek történnie kellett és … nagyon hamar.
Október 20-án több mint négyszázezer spanyol jött el az ország minden részéből — néhányan gyalog, mások szamárháton, ezrek külön e célra beállított vonatokon, autóbuszokon és teherautókon —, hogy meghallgassák Manuel Azana beszédét. A szabadtéri nagygyűlést Madridon kívül egy réten rendezték. A rendőrség kétségtelenül a kormány utasítására szeretett volna zavart keltem. Lovasrendőrök sürgették szüntelenül a tömött sorokban érkező közönséget, amely lassan vonult keresztül a Manzanares hídjain, hogy a mezőre kiérjen. Uszító ügynökök keveredtek a tömeg közé és a sokaságot igyekeztek az igazságtalan követelményekkel fellépő rendőrök ellen izgatni. A mező bejáratánál teherautókra szerelt gépfegyverek szegeződtek a közönségre, de ez a hatalmas tömeg — a legnagyobb, amelyet eddig Madrid egybegyűlve látott — példás önfegyelmet mutatott. A spanyol nép megtanulta a fegyelmet. A százezrek között mi is gyalog igyekeztünk a mező felé. Az út több mint két óráig tartott Comillasig. De a nap a legkisebb zavar nélkül múlt el.
Ez a siker reménnyel és energiával töltötte el azokat a férfiakat és asszonyokat, akik aznap reggel résztvettek a kormányon lévő emberek és pártok elleni tiltakozó nagygyűlésen. Négyszázezer spanyol ismételte egyhangon Azana utolsó szavait: „Amnesztiát akarunk! Engedjék ki a harmincötezer foglyot! Ezek a szavak egy egész nép jelszavaivá lettek, amely képes volt arra, hogy bebizonyítsa: meg tudja semmisíteni a reakciót.
November első napjaiban Ignacióval nyugodtan ültünk otthon, amikor sürgős telefonhívást kaptunk. Ignaciót megkérték hogy haladéktalanul jelentkezzék egy barátunk lakásán. Ott Indalecio Prietóval találkozott, aki illegális úton visszatért Spanyolországba. Úgy látszott, mintha levetette volna magáról szokott borúlátását és mivel ez a helyzet tovább nem folytatódhatott, meg volt győződve arról, hogy a válság küszöbön áll.
A népgyűlés híre eljutott a franciaországi menekültekhez is, és új reményekkel töltötte el őket. Ezenkívül a baloldali politikai pártok ismét mozgolódni kezdtek és mivel Largo Caballero börtönben volt, Prietónak érdekében állt, hogy a szocialista pártnak ő köréje tömörülő „szárnyát” személyesen vezesse Madridból. A kormány pedig éppen ingadozó helyzete miatt, kénytelen volt sokmindent megengedni. Prieto féllegális helyzetét nagyon jól tudta értékesíteni a fővárosban. Azt híresztelte, hogy el sem ment az országból, csak bujkált. Ez könnyebb megoldás volt, mintha engedélyt kellett volna kapnia arra, hogy külföldről hazatérhessen.
Biztos búvóhelyet kellett találni számára, amíg a helyzet nem tisztázódik, olyan búvóhelyet, ahol társaival érintkezésben tud maradni. A mi házunk nem lett volna rossz rejtekhely, csak amiatt aggódtunk, hogy Luli észreveszi a titok fontosságát. El tudtuk képzelni őt az iskolában, amint nagy titokzatossággal mondja valamelyik tanítónőnek vagy társnőjének:
— Egy olyan fontos politikus van elrejtve házunkban, hogy titkot kell tartanunk …
Ezért úgy döntöttünk, hogy olyan házban rejtőzik el, ahol nincsenek gyerekek és ahonnan a centrista — ez volt Prieto szocialista csoportjának a neve — szárny tevékenységét vezetheti. A „jobbszárnyat” Julian Besteiro vezette, egy savanyúképű és végtelenül hatalomravágyó egyetemi tanár, amint azt Prieto családtagjai állították. Én magam őt személyesen soha nem ismertem. Párthívei ahhoz a fölényes és gőgös értelmiségi típushoz tartoztak, amelynek semmi nem jó. A népet és annak problémáit nem értették meg és nagyon kevesen voltak. Nem így a spanyol szocializmus „balszárnya”, amely azokban a pillanatokban kétségtelenül a legerősebb volt. A balszárny látható vezére Francisco Largo Caballero maradt noha tanácsadóit, elméleti és gyakorlati ihletőit egy „ultra forradalmi” újságírócsoport alkotta, tönkrement emberek, akiknek a tömegekkel való egyetlen lehetséges kapcsolata az a tisztelt, de már kissé szenilis figura volt, akit Largo Caballerónak hívtak.
A szocialista párt e belső széthúzásai ahelyett, hogy a szükséges egységet kovácsolták volna, csak akadályozták ennek az egységnek a kialakulását. A vita tulajdonképpen arra szorítkozott, hogy ki legyein a vezér. S ez még borzasztóbb, ha elgondoljuk, hogy egy magát marxistának nevező pártban fordult elő ilyesmi. De mindennek ellenére Caballero párthívei éppen úgy, mint Prieto követői, készen álltak a küzdelemre, hogy minden erejükkel a reakció ellen harcoljanak.
1935 december elején végre kirobbant az elkerülhetetlen, kormányválság. A korrupció és a kipattant botrányok okozták, hogy a kormánynak le kellett mondania. A CEDA ki volt téve annak, hogy dicstelenül elpusztul azoknak a vádaknak a sarában, amelyeket cinkosai, a lerrouxisták, maguk emeltek ellenük. Hogy a helyzetet megmentsék, képzeletbeli közvetítő pártokra támaszkodva egy „központi” kormány alakult. Ez valójában azonban csak a reakciós elemek átcsoportosítása volt. De még ez a gyakorlatilag nem érzékelhető javulás is megkönnyebbülést okozott az ország bizonyos köreiben.
Légügyi téren például Nunez de Prado tábornokot, a tábornoki kar egyik legfiatalabb tagját, egy becsületes köztársasági érzelmű embert, nevezték ki a légi ügyek vezetőjévé. A változás személyileg bennünket is előnyösen érintett. Nunez de Prado Ignaciót kiemelte Sevillából, maga mellé vette segítségül és tanácsadójának tette meg légügyi kérdésekben, mert ezen a téren a fiatal tábornok nem volt nagyon otthonos. De az ő kinevezése nem jelentette azt, hogy az ügyek intézésében nagy újításokat vagy jelentős változásokat lehessen bevezetni. A hadügyminiszter továbbra is a központi vezérkar főnökének tartotta meg Francisco Francót. A légierők vonalán csak azt lehetett tenni, hogy a legfontosabb repülőterekről kevésbé fontos posztokra helyezték azokat a parancsnokokat, akiknek az olasz és német fasizmus iránt érzett rokonszenve köztudomású volt. De még ez sem ment könnyen.
A „központi” kormány anélkül, hogy valamit is tett volna, elvesztette néhány monarchista és falangista csoport bizalmát. Don Niceto Alcalá Zamora, a köztársaság elnöke, aki 1933-ban készségesen hozzájárult a nemzetgyűlés feloszlatásához és ezzel a demokratikus Köztársaság halálos ítéletét írta alá, most húzódozott attól, hogy feloszlasson egy olyan nemzetgyűlést, amely ezerszer halottabb és magatartásában becstelenebb volt, mint az előző. De a nép nyomásának nem tudott ellenállni és 1936 január 8-án aláírta a nemzetgyűlés feloszlatásáról szóló rendeletet. A választásokat február 16-ra írták ki s így alig több, mint egy hónap maradt a választási hadjáratra. A hadiállapotot, amely 1934 október 4-e óta folyamatosan érvényben volt, megszüntették, mert a választások idejére az ország polgárainak az alkotmány minden biztosítékát meg kellett adni. Spanyolország kinyújtózkodott, mint egy olyan ember, aki több mint egy év óta kényelmetlen helyzetben volt. Megszüntették a sajtócenzúrát és az újságok elkezdtek okmányokat, fényképeket és tanúvallomásokat közölni az Aszturiában elkövetett szörnyűségekről.
A harc megkezdődött.
XXV.
Hányszor gondoltam január 8 és február 16 között, hogy feszültebb pillanatokat már nem is lehet átélni az életben! És később hányszor emlékeztünk vissza azokra a napokra, mintegy menedékre, az ország hányatott történelmének utolsó éveiben!
Tudtuk, hogy a választások eldöntik Spanyolország sorsát: fasizmus vagy demokrácia, középkor vagy a holnap világa, önkényuralom vagy igazság lesz-e a sorsunk? A Köztársaság folytatása volt veszélyben, a szabadság és Spanyolország puszta léte volt a mérleg serpenyőjében.
Egyik oldalon sorakozott fel a gazdagság és a hatalom: bankárok, nagyiparosok, földbirtokosok, vallásos rendek — akik még mindig megőrizték régi befolyásaikat —, valamint nagyon kevés kivétellel a fegyveres alakulatok parancsnokai és tisztjei.
A másik oldalon állt csatasorba a spanyol nép. A jobboldali pártok elkezdtek rendezkedni. A CEDA és ikerpártja, az Agrárpárt alkották a reakció legnagyobbszámú és legerősebb elemeit. A Spanyol Újjászületés Pártja, melyet a Monarchista Ifjúság maradványaiból alakítottak, nem remélhette, hogy képviselőjelöltjeit meg is választják és így megelégedett azzal, hogy néhány szavazatával és sok pénzével a többi reakciós pártot támogassa. Tagjai között csaknem egységesen szerepeltek a spanyol földbirtokosok és az arisztokrácia, akiknek még mindig a legtöbb pénzük volt az országban. Lerroux hitelétvesztett radikálisai, — akik piszkos ügyeik és becstelenségük miatt vesztették el presztízsüket — a CEDA és az Agrárpárt mellett szintén egyik eleme voltak ennek a reakciós politikai ötvözetnek. Mellettük sorakozott fel, noha nem teljesen nyíltan, a Falange és a JONS (Nemzeti-Szindikalista Támadó Tanács). Párthíveiket jobbára rendbontók és terroristák alkották, de kevesen voltak és nem volt hatalmuk.
A Falange, az olasz és német fasiszta szervezeteknek ez az utánzata, komolyan felfegyverzett és erősen szervezett volt Madridban, Sevillában, Barcelonában, Valenciában és Vigóban. Elemeiket a reakció roham-csapatokként használta és a Falange vagy a JONS terroristái, amikor a rendőrség kezére kerültek, egyáltalán nem titkolták, hogy gyilkosságaikért pénzt kaptak.
A tradicionalisták vagy karlisták, nevüket a VII. Károly uralkodása idején vívott küzdelmekből tartották meg és szintén királypártiak voltak, noha nem tudtak megegyezni a Spanyol Megújhodás Pártjának monarchista elemeivel azon, hogy ki kerüljön a spanyol trónra. Minden más problémában azonban egyetértettek velük. Nagyon erősek voltak Navarrában, ahol a megyeszékhelyek és a vidék papsága kivétel nélkül karlista volt. Ők álltak a „requeték” élén, (így nevezték a tradicionalisták katonai alakulatait). A navarraiak hegyeik között éltek és elszigetelve Spanyolország többi részétől szilárdan és változatlanul megtartották hagyományaikat és szokásaikat, valamint a múltszázadbeli két karlista háború emlékét, amely azon a vidéken dúlt a legerősebben.
Néhány nacionalista katalán párt vagy csoport — köztük a tekintélyes Liga — a bankárok és a gazdag nagyiparosok, Katalónia minden nyílt vagy rejtett reakciósa szintén a CEDA-ra készült szavazatát adni, noha eddig éveken, keresztül Katalónia szeparatista mozgalmait erősítették. Ezek az oly különböző irányzatú pártok alkották elméletben a reakció látható fejét. De valójában mindez csak „spanyolfal” volt. E „spanyolfal” mögött a pénz húzódott meg és még több pénz és semmi más, csak a pénz. A CEDA vezetői kérték és elérték, hogy a bankárok és földbirtokosok, igazgatóságok és nagyiparosok, társaságok és magánszemélyek hatalmas pénzösszegeket bocsássanak rendelkezésükre a választásokban való részvétel céljából. Soha még úgy nem szórták a pénzt Spanyolországban, mint akkor. A népnek nem volt más ereje, sem tőkéje, mint sorainak egysége. Az asztúriai tragikus események, a véres elnyomás, a cenzúra, a fasizmus kísértete és annak megértése, hogy ezeken választásokon dől el a nemzet és a nép sorsa, az összes köztársasági és baloldali pártok vezetőivel félretétették, — noha csak időlegesen — belső viszályaikat és civakodásaikat. Ezek a viszályok abban a pillanatban, amikor a reakcióval kellett szembeszállni, elvesztették fontosságukat.
A történelem folyamán először mindazok a pártok, akik magukat antifasisztának és demokratának tekintették, egy Népfrontnak nevezett szövetségben egyesültek.
A Népfront programjában nem volt semmi szélsőséges, noha utólag ellenségei ezt igyekeztek bizonyítani. A programot előíró forradalmi pártok nagyon jól tudták ezt, de megelégedtek volna azzal, ha az aláírók minden energiájukkal és törekvéseikkel e mérsékelt program pontjainak megvalósítására törekszenek.
Spanyolország, amely a Köztársaság kikiáltásáig félfeudális rendszerbe süllyedve élt, soha nem érte meg demokrata polgári forradalmát s nem modernizálta a többi európai államokkal egyidejűleg ipari és mezőgazdasági termelését. A Népfront programja, ha azt végre is hajtják, fontos lépést jelentett volna előre ebben az értelemben. De ezzel szemben álltak bent, az országban a már ismert erők, amelyeknek hasznot jelentett az, ha a félfeudális rendszer fennmarad és a kapitalista termelés modern módszerei nem terjednek el az országban. Külföldön a Népfront programjával szemben állott Franciaország és Anglia. Ezeknek legalább olyan érdekük volt, hogy Spanyolország megmaradjon félgyarmati függőségében, mint a fasiszta államoknak, akik reméltek, hogy Spanyolország javai fölött át tudják venni a „demokráciák egyeduralmát”. A fasiszta államok ha kell, erőszakot is készek voltak alkalmazni. Az országban lévő fasisztaszimpatizánsokra támaszkodtak és így akarták elhódítani Franciaországtól és Angliától az elszegényedett és kifosztott Spanyolország fölötti uralkodás jogát.
A Népfront programja ezekkel a szavakkal kezdődött: „A Köztársaság, amelyet a Népfrontot alkotó pártok képzelnek el maguknak, nem egy társadalmi vagy gazdasági osztályalapokon nyugvó és ilyen szempontok alapján kormányzott Köztársaság, hanem a demokratikus szabadság rendszere, amely a társadalmi haladás és a közérdek alapjain nyugszik.”
A Népfront programjának első pontja általános amnesztia volt az összes politikai foglyok és letartóztatottak számára. „Szabadságot a harmincötezernek!”
A második pont egy széleskörű közmunkaprogramból áll.
A harmadik pont: a spanyol bank hatalmát csökkenteni kell.
Negyedik pont: a közoktatás állami kézbe kerül és nagy nevelésügyi reformokat vezetnek be az egész országban.
Ötödik pont: az ország autonóm részeinek, a központi alkotmányban biztosított, alkotmányos függetlenségi jogot adnak.
Hatodik pont: a parasztok a földreformban lefektetett elvek szerint segítséget kapnak. Ilyen segítség az uzsora üldözése, a bérlemények felülvizsgálása és az agrárhitelek növelése.
Hetedik pont: társadalmi törvényhozás, amely a munkásoknak minimális bért és független bíróságot biztosít.
Nehezen elképzelhető, hogy ez az okmány fenyegetést jelentett volna a kapitalista rendszer számára vagy forradalmi változást okozott volna. Nem fogadta el a bankok, a föld és a gyárak államosítását. A szociális törvényhozás, amelyet javasolt, nem volt összehasonlítható azokkal a törvényekkel, amelyek bármelyik nagy demokratikus nemzet vagy a kis skandináv országok béreit és munkafeltételeit szabályozzák. Még csak a munkanélküliek állami támogatását sem fogadta el. A Népfront programja valójában semmi mást nem tűzött ki maga elé, mint az 1931-ben, a köztársaság kikiáltásakor elkezdett reformok folytatását, amelyek a Spanyolországban érvényben lévő alkotmányban le voltak fektetve, és az ország nagy többségének jóváhagyásával alig kerültek papírra, amikor a CEDA és Lerroux kormányának uralomrajutásával a „két fekete esztendő” alatt alkalmazásuk félbeszakadt.
A Népfrontot több kimondottan köztársasági párt alkotta, köztük olyan mérsékelt pártok is, amilyen csak bármelyik modern nemzet polgári pártja lehet. Mellettük szerepeltek a munkáspártok. A Népfront programját aláíró köztársasági pártok a következők voltak: Köztársasági Baloldal, elnöke Manuel Azana; Köztársasági Egységpárt (a Lerroux volt radikális pártjából kivált legegészségesebb elemek alkották), elnöke Diego Martinez Barrio; Esquerra Catalana, elnöke Luis Companys; Szocialista Párt, Prieto és Caballero két szárnyával; a Spanyol Kommunista Párt, a Szindikalista Párt (egy kis csoport anarchista-szindikalista, akik félretették társaik apolitikus állásfoglalását) és a trockista Poum. A Poum, a La Batalla 1937 április 24-i számában válaszolt Trockij bizonyos kritikáira: — kifejtette, hogy noha a Poum egy alapra helyezkedett ugyan a Népfronttal és aláírta az egyezményt, támogatását csakis a választási hadjáratra határolta el. „Ez megengedte nekünk, hogy a tömegekhez szóljunk és felhasználjuk ezt az alkalmat arra, hogy a Népfrontot kritizáljuk …”
Ezek voltak azok a pártok, amelyek a Népfront egyezményét aláírták. A CNT és az Ibériai Anarchista Federáció (FAI) nem léptek be a Népfrontba, mivel elvben minden politikai akciót helytelenítettek, de megígérték támogatásukat a választások idejére.
Így oszlottak meg az erők. A reakció programjában a feudalizmushoz való visszatérés szerepelt, amelyet a legfasisztaízűbb „reformokkal” tűzdeltek meg. A Népfront programja demokratikus volt és reformjai olyanok, amelyeket a modern szabadelvűség már minden demokratikus államban régen megvalósított.
A választási harc nem lehetett forróbb és hevesebb annál, mint amilyen volt. A CEDA csaknem korlátlan anyagi bázisával, jól felvértezve lépett a küzdőtérre. Igyekezett szembeszállni azokkal a közleményekkel, amelyeket a sajtó az aszturiai fehér terrorról naponta közölt. Elhatározták, hogy hatalmas propagandába kezdenek, olyan módszereket használva, amelyeket Spanyolországban eddig megvetettek és amelyek éppen ezért nagyon rossz hatást váltottak ki a madridi lakosságból. A madridiak mindenben megtalálják a nevetséges pontot. José Maria Gil Robles, akinek egészségtelen és duzzadt arca oly kevéssé illett a plakátokra, estétől reggelig hirtelen Führer-e — „Vezére” lett a spanyol reakciónak. De ez a reakció nem számolt a néppel. Amikor Gil Robles duzzadtan petyhüdt képe, csaknem egy egész épületet befedve, megjelent a Puerta del Sol-on, mindenki rajta nevetett. Propagandájuk eredménye épp az ellenkezője volt annak, amire számítottak.
A CEDA nőcsoportjai matracokat és takarókat osztogattak a munkanélküli munkásoknak és a szegény falusiaknak, hogy így nyerjék meg szavazataikat a jobboldal számára. A bérházakban tevékeny hölgyek, szép és elegáns kisasszonyok jártak lakásról-lakásra és tíztől ötven pezetáig terjedő pénzösszegeket ajánlottak fel egyetlen szavazatért, — már amilyen pénzszűkében éppen voltak az eljövendő szavazók. Az én saját szobalányom, egy granadai fiatal leány, aki Olaszországból való visszatérésünk óta velünk volt, szívesen elfogadta a huszonöt pezetát egy hölgytől, aki távollétünkben eljött és megkérte, szavazzon a jobboldalra. Később ugyanazzal a hölggyel és a szomszédság más szolgálóival szavazni ment a választások napján. De e nagylelkű hölgy nem tudta, hogy ez a tizenegy lány — akiket ő valószínűleg „oly tudatlanoknak” tartott! — tenyerében jól elrejtve vitte a szavazócédulát, rajta a Népfront képviselőinek nevével és ezeket a szavazócédulákat helyezték el az urnában.
A fővároson kívül a választási harc ugyanilyen életre-halálra ment. A reakció megszédítve a népi felháborodás hullámától, mindenféle trükkökhöz folyamodott. Papok és püspökök ismét a pokol örök tüzével fenyegették meg azokat, akik a Népfront képviselőire szavaznak. A gyerekek a katekizmusból a plébánián megtanulták, hogy „halálos vétek” a baloldalra szavazni. A földbirtokosok éhhalállal fenyegették meg a parasztokat, — a munkásokat és a tisztviselőket állásuk elvesztésével fenyegették.
SaLa
A balrad.hu kommentje a „kunyera” után!
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!