SPANYOLORSZÁG ÉBREDÉSE.

(1931—1936)

HARMADIK RÉSZ

(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)

9

XX.

Két nappal később Valle Incián, Albertiék és én kimentünk Ostiába, hogy Ignaciót fogadjuk, aki az olasz repülőgépen érkezett Barcelonából. A repülőtér felé vezető úton magamban már kezdtem terveket szövögetni a jövőre nézve, mert meg voltam győződve arról, hogy „diplomata-életünknek” már vége. És őszintén mondhatom, nem azért, mintha sajnáltam volna, vagy ez a legkevesebb aggodalommal töltött volna el.

Ignacio akkor érkezett Madridba, amikor a sztrájk már végétért. Egyenesen Prieto lakására ment, akiről tudta, hogy veszélyben van — a sajtó nem közölte nevét azoké között, akiknek sikerült elmenekülniök — és ott a volt miniszter két lányával találkozott, akik szörnyen meg voltak ijedve. Az egész rendőrség apjukat kereste, mivel Prieto elfogatása azokban a pillanatokban nagy győzelmet jelentett volna a kormánynak.

Ignacio azonnal felajánlotta, hogy segít neki, hogy Madridból eltűnhessen. A csendőrség a volt minisztert Spanyolország összes tartományaiban és falvaiban kereste és vagy féltucat kövér és szakállas férfit tartóztattak már le, akiket Don Indával tévesztettek össze.

Nem volt vesztenivaló idő. Akadt egy francia rendszámú kocsi: elől fog ülni Ignacio repülőőrnagyi egyenruhájában, Prieto a csomagtartóban fog elbújni.

Kezdetben minden jól ment. A Madrid határánál álló csendőrök feszes vigyázban tisztelegtek az „Alcalá de Henáres-i repülőtér parancsnokának” és az autót minden nehézség nélkül átengedték.

Prieto mindenki által jólismert alakja jól el volt bújtatva.

Hogy az esetleges veszélyeket elkerüljék és Madridból való távozásukat igazolhassák, útjukat kénytelenek voltak jócskán meghosszabbítani és Prieto nem tudta volna sokáig elviselni rejtekhelyének gyötrelmeit. Ez arra kényszerítette őket, hogy a kocsit többször is megállítsák, hogy a volt miniszter kibújhasson a szűk csomagtartóból, lélegzetet vehessen és kinyújtóztathassa elzsibbadt tagjait. Ám ezek a megállók állandóan azt a veszélyt rejtették magukban, hogy valahonnan előbukkan a szüntelenül az utakon cirkáló csendőrpárok egyike.

San Sebastianban Ignacio leszállt a kocsiról, hogy a sofőr és az autó tulajdonosa, aki a Hendaya-i határon a vámőrségi egy ismert embere volt, azt átvigyék Franciaországba. Ezen a vidéken a repülőtiszti egyenruha már nemcsak hogy nem szolgálta Prieto biztonságát, hanem inkább még gyanúsabbá tette volna az autó utasait.

— Mi van Spanyolországban? — kérdeztük izgatottan Ignaciót, miután elmesélte Prieto menekülésének történetét.

Ignacio néhány szóban vázolta a helyzetet.

Az aszturiaiak továbbra is ellenálltak.

A követ egy kissé meglepődött, amikor másnap meglátta Ignaciót. Mintha csak most vette volna észre, hogy nem volt Rómában. Spanyolország hivatalos képviselőjét azokban a pillanatokban csak az aggasztotta, mi történik vele, ha valamilyen fontos személyiségnek hirtelen eszébe jutnának az ő múltbeli köztársasági érzelmei és Manuel Azanával fenntartott személyes barátsága. Az új helyzetben csak nyomorult kis állását féltette.

Először meglepődött, majd éktelen haragra gerjedt, amikor Ignacio kereken megtagadta annak a táviratnak az aláírását, amelyben a követség egész személyzete feltétlen csatlakozását közli az új kormánnyal és megelégedéssel veszi tudomásul, hogy a sztrájkot leverték. Ezzel Ignacio arra kényszerítette a szerencsétlen követet, hogy újabb helyreigazító táviratot küldjön, amelyben kiemeli, hogy „A légügyi-megbízott az illetékesek tudomására kívánja hozni, hogy nem csatlakozik a követség egész személyzete nevében a kormánynak küldött távirathoz”. De ha ez a tény feldühítette is, elképedése nem ismert határt, amikor Ignacio megkérte, tudassa a kormánnyal, hogy a lehető legrövidebb időn belül kéri a felmentését a légügyi-megbízotti állás alól. És hogy a helyzet még inkább rosszabbodjék, míg a követség egész személyzete önkéntes adományokkal járult hozzá az ABC című királypárti lap gyűjtéséhez a hadsereg és a sztrájkot elfojtó csendőrség javára, mi demonstrációképpen egy bizonyos összeget küldtünk arra a gyűjtési akcióra, amelyet La Libertad nyitott meg az aszturiai árvák és özvegyek javára. Azt hiszem, életünkben először követtünk el minden tőlünk telhetőt azért, hogy egy ilyen adomány teljes nevünkkel jelenjék meg a sajtóban. Ám mindennek ellenére a vezérkar, a légügyi parancsnokság, a kormány, vagy akárki más, előnyösebbnek tartotta, hogy Ignacio továbbra is helyén maradjon. Mi megtettük az intézkedéseinket arra gondolva, hogy egyszer csak mégis eljön az a perc, amikor „megengedik”, hogy Ignacio otthagyja állását. Az Aszturiából jött hírek már nem lehettek rosszabbak. Noha az olasz újságok továbbra is hallgattak a spanyol helyzetről, az igazságból valamit mégis megtudtunk azoktól a spanyoloktól, akik lassanként Franciaországba érkeztek, sokszor ugyanazon az úton, mint Indalecio Prieto.

Gil Robles és a CEDA Spanyolországot vérző börtönné tették.

Az új vezérkari főnök, Francisco Franco tábornok parancsára, először hoztak háborús küldetésben marokkói bennszülött csapatokat a félszigetre. A mórok gyilkolva, erőszakolva és rabolva vonultak át Aszturián, mint pusztító sáskahad. De a nép haragja mégsem e katonák ellen kellett volna, hogy irányuljon, hanem a tábornokok ellen, akik kényelmes karosszékeikből, a Buenavista-palotából — itt volt a vezérkari főnök és a hadügyminiszter irodája — az öldöklésre kiadták a parancsot.

XXI.

Látva, hogy nem kapunk semmiféle értesítést a Spanyolországba való visszatérésre, Ignacio elhatározta, hogy nyíltan Madridba utazik. Útját Barcelonában megszakította és meglátogatta Manuel Azanát, aki a barcelonai kikötőben horgonyzó egyik hadihajón volt letartóztatásban.

Noha felettesei kifejezett hidegséggel fogadták, amikor megjelent előttük Madridban, hogy ismét benyújtsa lemondását, — tudomására hozták, hogy nem áll szándékukban helyéről elmozdítani és Ignacio legnagyobb csodálkozására még azt is kijelentették, hogy ha Rómát mindenáron el akarja hagyni, a hadsereget is ott kell hagynia. Ha ezt nem akarja, feletteseinek az a döntése, hogy Rómában maradjon. Nem volt könnyű megérteni, milyen érdekek fűzik a hadügyminisztériumot ahhoz, hogy Ignacio ezen az irigylésreméltó poszton maradjon, ahol végeredményben is jó fizetést kapott. Az egyetlen magyarázat, amit adni tudtunk, az volt, hogy társai előtt akarják befeketíteni, vagy egyszerűen úgy vélik: egy, a rendszer iránt kipróbáltan hű tisztet jobb távoltartani Spanyolországtól. Ám Ignacio semmilyen feltételek mellett nem volt hajlandó otthagyni a hadsereget.

— Éppen az jár az eszemben! — mondta nekem. — Szóval engedjek nekik szabad terepet, mi? Hát ezt semmiképpen! Úgy is azt szeretnék, hogy a hadseregben egyetlen magasrangú köztársasági tiszt se maradjon.

Rómában Ignacio elmondotta nekünk az egész aszturiai tragédiát. Franco mórokat hozatott Marokkóból, egy egész hadsereget, hogy azok a bányászokat, mint vadállatokat búvóhelyeiken öldössék le és elűzzék őket a hegyekbe. Míg az aszturiaiak csak a bányákból szerzett dinamit és néhány puska felett rendelkeztek, (és a dinamit is kezdett elfogyni) a Marokkóból érkező csapatoknak kézigránátjaik, puskáik és golyószóróik voltak. A madridi kormány repülőgépeket küldött a sztrájkolók bombázására. A csapatok parancsnokai és a tisztek közül néhányan fellázadtak a kormány parancsa ellen és a légierők nem egy pilótája és tisztje tagadta meg, hogy a védtelen bányászlakosságot bombázza. Ám ezek az elszigetelt lázadások nem voltak elegendők, hogy feltartóztassák a kormánynak a sztrájkot letörő intézkedéseit. Spanyolországban a szabadságért és a demokráciáért folytatott küzdelem pillanatnyilag elbukott.

Elkezdődött a történelem egyik legkegyetlenebb megtorlása. Az aszturiai tragédiáról lassan kiszivárgó hírek valósággal hátborzongatóak voltak. Egy újságírót, aki „túl sokat” látott, a spanyol idegenlégió két tisztje büntetlenül meggyilkolt. A kormány és vezérkari főnöke, Francisco Franco tábornok nagyobb gyalázatára még a spanyol idegenlégiót is Aszturiába küldte, hogy ez fejezze be a mórok és a csendőrség által elkezdett fosztogatást és öldöklést. Franco tábornok, aki katonai pályájának legnagyobb részét arab csapatok és a spanyol idegenlégió élén töltötte, ismerte ezeknek az embereknek a jellegzetes tulajdonságait, talán jobban, mint bárki más azok között, akik a Buenavista-palota kényelmes karosszékeiből adták ki parancsaikat. Éppen azért, mert jól ismerte őket, a spanyol munkásság ellen küldte őket harcolni, hogy meggyalázzák asszonyaikat és megkínozzák gyermekeiket.

Az aszturiai bányászsztrájknak több mint ötezer halottja volt. Harmincezer ember sínylődött az egész félszigeten a börtönökben. Másik harmincezer menekült vagy rejtőzött el a hegyekbe. Szétdúlt otthonok ezrei, sebesült és éhező gyerekek: ez volt azoknak a napoknak „dicsőséges” mérlege.

XXII.

Amikor legyilkolt és szörnyű szenvedéseket kiállott honfitársainkra gondoltunk, alig tudtuk elviselni Ignacióval Róma légkörét. Nem tudtuk, mit tegyünk. Végre is elhatároztuk, hogy Ignacio szép fizetését arra fogjuk fordítani, hogy a naponta Párizsba és más francia városokba érkező aszturiai bányászokat és más spanyol menekülteket meglátogatjuk és megosztjuk velük pénzünket. Ezenfelül tudtuk azt is, hogy Indalecio Prieto Párizsban van és érkezésünkkel bizonyára örömet fogunk szerezni neki. Nem haboztunk tovább, összecsomagoltunk és útnak indultunk Párizs felé.

Az aszturiaiak egyesültek a reakció ellen, a lerrouxisták és a CEDA tagjaiból álló kormány ellen. Tanúi voltak a halálraítéltek kivégzésének, látták és hallották, amint a temető falánál a csendőrség és a spanyol légió büntetlenül egyre-másra követi el gyilkosságait, látták az asszonyokat kijönni a börtönből, ahol szüntelen kínzásokban volt részük, hogy elárulják férjük rejtekhelyét, a gyerekeket, tízéves kisfiúkat, akiket örök életükre megbélyegeztek, mert nem akarták elárulni, hol van az apjuk, akinek még az előző nap maguk vitték az ebédet. De sem ez, sem a legszörnyűbb fenyegetések nem tudták megtörni az egységes nép szellemét. Akik Spanyolországban maradták és nem tudtak kijutni onnan, segítették menekülni azokat, akiknek több szerencséjük volt és az ottmaradtak nyomorúságából gyakran érkezett anyagi segítség a külföldre menekültek részére. A Párizsban élő aszturiaiak is megőrizték egységüket. Ez a kis emigránscsoport minden cselekedetében hű maradt ahhoz a fegyelemhez, amelyet önként vett magára.

Jól esett volna látnunk, ha a többi Franciaországban élő spanyol száműzött is ugyanazzal a határozottsággal akarta volna meghódítani a jövőt a maga számára, ha ugyanolyan egységesek lettek volna, ha ugyanúgy bíztak volna a holnapban, mint az aszturiaiak.

Prieto három gyermekével a Mac Mahon-sugárúton lakott, közel az Étoilehoz, egy szépen berendezett, és kényelmes, ám szerény, bútorozott lakásban. Főtevékenysége abban merült ki, hogy egy száműzött spanyol gyorsírónak diktálta soha be nem fejeződő levelezését. Figyelmünket különösképpen felkeltette az a körülmény, hogy Prieto magától értetődőnek veszi, hogy a francia szocialista párt vagy legalább is vezetői a legkevesebb érdeklődést sem mutatják a spanyol helyzet, a Franciaországban élő száműzöttek és az elnyomás áldozatai iránt. És az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy úgynevezett „internacionalista” párt egyik legmarkánsabb képviselője, Indalecio Prieto, párizsi száműzetésében teljesen távol él franciaországi pártjától és a lehető legkevesebb szolidaritást sem várja a francia, szocialista tömegektől. És ez alatt nemcsak azt kell érteni, hogy a maga vagy gyermekei számára nem vár segítséget, hanem a harmincezer börtönben sínylődő rab, az ötezer özvegy és árva és a spanyolországi elnyomás ezernyi más áldozata számára sem.

Prieto a tőle megszokott borúlátással a sztrájk sikertelenségét — kijelentve, hogy ő maga ellene volt a sztrájknak — pártbarátjának, Francisco Largo Caballerónak tulajdonította, aki a sztrájk legfőbb vezetője volt Madridban. Largo Caballero, aki a madridi „Mintabörtönben” volt fogoly, Prietót vádolta a vereség miatt, hozzátéve, hogy Prietónak kellett volna a hadsereget vagy legalább is annak néhány egységét és a légierőket megnyernie, hogy azok a sztrájkmozgalmat támogassák. Valójában a hadseregnek — és semmilyen más fegyveres alakulatnak — egyetlen egysége sem vett részt az újonnan alakult kormány ellen kifejtett tiltakozásban és csak alig néhány elszigetelt esetben tagadták meg a katonák a reakció parancsainak teljesítését. Mindazonáltal nehéz volt pontosan kibogozni, ki a felelős a vereségért.

Alvarez del Vayo, aki akkoriban erősen támogatta Largo Caballero politikáját, Párizsba érkezett, hogy Prieto és Largo között a közvetítő szerepet játssza. Egyben azért is, hogy felkeltse a francia szocialista párt néhány élenjáró vezetőjének érdeklődését a spanyolországi események iránt. Vayo legalább azt megértette, hogy fel kell rázni a külföldi közvéleményt a reakciós spanyol kormány ellen és az aszturiai elnyomás áldozatai érdekében. Megértette azt is, hogy a demokráciának egy újabb spanyolországi győzelméhez a reakcióval szembenálló összes erők egysége szükséges.

— Felejtsük el civakodásainkat és széthúzásainkat — mondotta Alvarez del Vayo. — Egyesülnünk és szövetkeznünk kell.

De Prieto nem hallgatott Vayo erősködő javaslataira. Soha nem tudta leplezni Alvarez del Vayo iránt érzett megvetését.

XXIII.

Még Párizsban voltunk, amikor Ignacio váratlanul parancsot kapott, hogy jelentkezzék Berlinben. E parancsra több mint két évig vártunk és amikor egyik pillanatról a másikra reméltük, hogy Spanyolországba visszatérhetünk, hivatalos küldetésben kellett, mennünk Németországba.

Párizsból a Lufthansa egyik gépén repültünk Berlinbe és életemben először tapasztaltam egy „vakrepülés” élményét a felhők felett. A pilóta tökéletes biztonsággal szállt le a Berlin-Tempelhof-i repülőtéren, miután több órán keresztül csak műszereire utalva a felhők fölött repült. Ez világosan bizonyította, milyen nagyszerűen vannak kiképezve a német „kereskedelmi” pilóták, akiket egyik percről a másikra hatalmas erejű légibombázó-szolgálatra lehetett átállítani. Sokan észrevették, milyen szívesen repültek ezek a pilóták ködös időben, alacsony és magas felhők között, jó vagy rossz időben, Berlinből Londonba, csakis műszereikre bízva magukat.

A Tempelhof-i repülőtéren egy testes úriember várt bennünket. Keménykalapot, asztrakángalléros fekete kabátot viselt és egy vastag szivarból eregetett füstöt: maga a Lufthansa vezérigazgatója jött elénk, és autóján szállodánkba vitt bennünket. Egy órával később a német légügyi minisztérium két tisztje tette nálunk tiszteletét. Közölték velünk, hogy mindenben Ignacio rendelkezésére állnak: mindketten folyékonyan és szépen beszéltek spanyolul. A nyelvet valamelyik délamerikai államban tanulták meg. Tudomásunkra hozták, hogy másnaptól kezdve a minisztérium egy kocsit bocsát a rendelkezésünkre és ők ketten fogják kísérni Ignaciót mind hivatalos útjain, mind pedig a gyárakban és repülőtereken tett látogatásain. Tudtuk, hogy a római német légügyi megbízott előre jelezte érkezésünket, de mindenesetre ezt a figyelmességet még így is túlzottnak tartottuk.

Minden nap újabb meglepetésekbe ütköztünk. Milch tábornok, az összes német légierők parancsnoka, csaknem azonnal fogadta Ignaciót és Milch távollétében annak felesége a légügyi minisztérium több magasrangú tisztviselőjével és feleségükkel együtt mindkettőnket meghívott az egyik legelegánsabb berlini étterembe vacsorára. A vacsorát színházi előadás követte. Néhány nappal később az Aero Club elnöke rendezett vacsorát tiszteletünkre. Az elnök nemcsak hogy díszvendégként kezelt bennünket, de engem megajándékozott a klub aranyjelvényével. Egy kizárólag a mi rendelkezésünkre bocsátott Junker- 52-es repülőgépen Berlinből Brémába utaztunk, hogy Ignacio meglátogassa a Focke Wulf repülőgépgyárat. Míg Ignacio a hivatalos látogatást végezte, nekem megmutatták az ősi szabad város történelmi és művészeti érdekességű helyeit. Később bőséges bankettel vendégeltek meg bennünket Hagban, egy klubban. (Hag kis város Bremen közepén, amelyet a híres Hag nevű kávé-gyáros, a „koffein nélküli kávé” feltalálója épített.) Később a Focke Wulf gyár főmérnöke, aki délamerikai nőt vett feleségül, hívott meg bennünket házába, amely Berlin legelegánsabb negyedeinek egyikében feküdt. Mindez zavarba ejtett bennünket és nem tudtuk minek tulajdonítani e figyelmességeket.

Végre is a nácik nem leplezték szándékaikat. Az volt a céljuk, vagy amint ők mondták, azt „ajánlották” Ignaciónak, hogy közvetítse a lerrouxista és a CEDA tagjaiból álló kormánynak, valamint a vezérkar főnökének, Francisco Franco tábornoknak a következőket: Németország hajlandó Spanyolországba exportálni repülőgépeinek és repülőgépmotorjainak többtermelését, amellyel hatalmas katonai légierőt lehetne Spanyolországban felállítani anélkül, hogy a spanyol pénzügyminisztériumnak külön gondot okozna a fizetés módozata. Néhány Spanyolországban bőségesen meglévő mezőgazdasági termény, olaj, narancs, mandula és burgonya lehetne a repülőgépekért a fizetési eszköz. Ezenkívül csak néhány „jelentéktelen engedményt” kérnek, például engedélyt arra, hogy rádióállomások hálózatát helyezzék el a spanyol területen lévő különböző repülőtereken. Ez a német urak szerint azért lett volna szükséges, hogy így segítsék a Lufthansa repülőgépeit, amelyek akkoriban kezdték el állandó repülőútjaikat Németországból Dél-Amerikába.

Nem sokkal azelőtt szakadtak meg a Zeppelinek számára szükséges repülőterek és rádióleadó-hálózat felszerelésére vonatkozó tárgyalások. Ez a kérdés persze a németeket nagyon érdekelte és a tárgyalások folyamán a kormányban és a spanyol légierőknél elhelyezett embereik segítették őket.

Mondanom sem kell, hogy az újtípusú német katonai repülőgépek szerkezetét és kezelését a spanyol pilóták nem ismerték. Így persze ez német nevelőtisztek, gépészek és specialisták Spanyolországba küldését is jelentette volna, és a németek biztosítottak bennünket arról, hogy ezeket is „szívesen és érdektelenül bocsátja rendelkezésünkre a nemzeti szocialista kormány”. Az első percben nem tudtuk megérteni, hogy mi a célja egy ilyen „nagylelkű” ajánlatnak, de Ignacio azonnal észrevette a veszélyt, amelyet a spanyol légierőknek ilyen módon való megerősítése jelentene, különösen azokban a pillanatokban, amikor a nemzet és a hadsereg vezetése oly félreérthetetlenül a reakció kezében volt. Noha mint katonát és repülőtisztet semmi nem töltötte volna el olyan örömmel, mint az, ha a szegény és ósdi spanyol légierőket új és modern gépekkel látták volna el.

Persze nem, engedtük, hogy a németek megsejtsék gondolatainkat. Továbbra is szívesen fogadtuk meghívásaikat és közben azon igyekeztünk, hogy alapjaiban ismerjük meg szándékaikat. Az egyetlen nehéz pont az volt: mennyi ideig nem jönnek még rá politikai véleményünkre és érzéseinkre. Az igazság okáért meg kell mondani, hogy ebben az esetben a Gestapo nem nagyon tűnt ki éleslátásával.

Viszont az is természetes, hogy a német észjárás szerint — de bármilyen közepesen megszervezett ország észjárása szerint is — elképzelhetetlen volt, hogy mi nem osztozunk annak a kormánynak politikai véleményében, amelyik bennünket Berlinbe küldött. Igyekeztünk nem adni okot arra, hogy megsejtsék helyzetünk rendellenességét. Arra gondoltunk, hogy mennyivel több információt tudunk így megszerezni, annyival jobban tudjuk azokat hasznosítani céljaink számára. Ám amikor Párizsból visszatértünk és Ignacio, Prietót a Németországban velünk történt eseményekről értesítette, úgy látszott, hogy a volt miniszter nem tulajdonít azoknak fontosságot. A kérdést mellékutakra terelte és tréfálkozott a túlzottan jó bánásmód felett, amelyben bennünket a németek részesítettek. A többi köztársasági személyiségek sem vették komolyan az ügyet, amikor Ignacio a kérdést megemlítette nekik. Ám arra gondosan vigyázott, hogy az ajánlatot ne közvetítse Franco tábornokhoz, sem ennek a légierőknél lévő bizalmi embereihez.

Az 1935-ös Berlin nagyon különbözött attól a várostól, amelyet én 1919-ben megismertem. A Karfürstendamm és az Unter den Linden elegáns éttermei, ahová a légügyi minisztérium tisztjei vacsorázni vittek bennünket, tele voltak egyenruhás férfiakkal és közönséges, újgazdag formájú nőkkel. Ezek a nők fényűzően rosszízlésű ruhákat viseltek. Láthatóan katonatisztek, gazdag gyárosok vagy az új nemzeti szocialista nagytőkések feleségei vagy barátnői voltak. Cél nélkül járkáltam Berlin utcáin — általában ez a legjobb mód arra, hogy nemcsak egy várost, hanem annak lakóit is megismerjük — és be-benéztem a piszkos és homályos étkezdékbe. Ezek szintén tömve voltak, de egészen más közönséggel. Néha a földalattin vagy a magasvasúton utazva, vagy a város központjától távolabb fekvő mozikban, a németek arcából távoli és apatikus nézés irányult felénk. Olyanok voltak, mint azok az emberek, akik túlságosan sokat szenvedtek már ahhoz, hogy még érdekelhesse őket, ami körülöttük történik. Az utcán nem egyszer állítottak meg bennünket jólöltözött emberek, akiknek nyomorát csak egész közelről lehetett észrevenni. Ezek úgy tettek, mintha valami felvilágosítást akartak volna csak kérni, de közelünkben a fülünkbe súgták panaszaikat és gyakran kértek, hogy segítsük ki őket szorongató nyomorukban. A nagy áruházak sem nyújtották azt a látványt, amelyre én előző látogatásomból emlékeztem. 1935-ben az árucikkek már sokkal gyengébb minőségűek és kevésbé változatosak voltak, mint amelyeket valamelyik párizsi városnegyed áruházaiban, de még római vagy milánói üzletekben is vásárolhat az ember. Berlin nem látszott boldog városnak.

A német légügyi minisztérium udvarias és figyelmes maradt berlini tartózkodásunk legvégéig. Körülbelül két hónapig maradtunk Berlinben. Hitler Németországa ugyanolyan tiszteletteljesen búcsúzott el tőlünk, mint ahogyan fogadott bennünket. A Gestapo mindentlátó szemei a mi esetünkben nem voltak túlzottan élesek. Amikor Németországot elhagytuk, pontos képünk volt a német repülőgépgyártásról, a gyárak fejlődéséről és ami számunkra még ennél is fontosabb volt, Spanyolországba beszivárogni szándékozó terveikről. Ezek az információk a lehető legértékesebbek lettek volna, ha a köztársasági és szocialista vezetők, akikkel értesüléseit Ignacio közölte, nem mutattak volna teljes közömbösséget a kérdés iránt. Ugyanezek az emberek később kormányon voltak akkor, amikor a „beszivárgás” sokkal erősebb, nyíltabb és határozottabb formában jelentkezett.

— Magának túlerősen dolgozik a fantáziája — mondta Prieto Ignaciónak.

Ignacio nem erőlködött tovább. Nem sokkal később visszautaztunk Rómába és egyre csak csodálkoztunk, hogy az „engedély”, hogy Spanyolországba visszatérjünk, még mindig nem érkezett meg.

Olaszországi tartózkodásunk utolsó hónapjait a lehető legjobban használtuk ki. A követség személyzete igyekezett elkerülni, hogy velünk kapcsolatot tartson fenn, mindig hidegen kezelt bennünket és néha még arról is elfelejtkeztek, hogy „diplomaták,” mert egyenesen udvariatlanok voltak velünk szemben. De mi soha nem éreztünk túlzott rokonszervet honfitársaink e jelentéktelen csoportja iránt. Tudtuk, hogy ezek a legkevésbé sem képviselik a spanyol nép valódi tulajdonságait. Teljesen visszavonult életet éltünk és elhúzódtunk attól a kis, de nagyon gonosz világocskától, amelyben ők mozogtak és amelynek tulajdonképpen soha tagjai nem voltunk. Még azokban a pillanatokban sem, amikor Spanyolországban valóban köztársasági kormány volt. Akkor mi voltunk a követség „üdvöskéi” és a követtől kezdve az olasz irodavezetőig mindenki mindent megtett, hogy kedvünkben járjon.

Ignacio keményen dolgozott. Igyekezett megtudni mindent azokról az előkészületekről, amelyeket az olasz kormány most már nyíltan tett Abesszínia meghódítására. Továbbra is látogatta a gyárakat, információkat szerzett be azok termeléséről, a légifegyverek működéséről és ezeket az adatokat később elsőrangúan tudta hasznosítani és értékesíteni.

1935 tavaszán Olaszország nagyrészét bejártuk autón. E csodálatos ország legeldugottabb sarkait is meg akartuk ismerni, mielőtt végleg elhagyjuk. Mindenütt felvonuló feketeinges csapatokkal találkoztunk, akik a szabad ég alatt éltek és katonai kiképzést kaptak. Különösen a Rómától Nápolyig vezető tengerparti út volt egy végetérhetetlen fasiszta-milícia tábor. Álcázott katonai sátrakban vagy az olajfák alatt ütötték fel tanyájukat, hogy így szokjanak hozzá ahhoz az életmódhoz, amely később Afrikában várt rájuk. Katonai egyenruhák, a centuriák parancsnokainak uniformisai, teherautók és katonai szállítmányok voltak láthatók mindenütt. Ügyes kampányt indítottak, hogy önkénteseket toborozzanak a feketeinges bataillonok számára, mert úgy látszik, szándékuk az volt, hogy ezek viseljék a hódító hadjárat teljes súlyát. Ezek voltak a „kiválasztottak, akik az új impériumot építik”. Ezeket az önkénteseket nem volt nehéz összeszedniük, mert az elszegényedett, tudatlan és éhező parasztok, nemcsak Szicíliában és a félsziget déli részén, hanem egész Olaszországban ugyanazzal az örömmel jelentkeztek a milíciába, mint amellyel az éhes csavargó habzsolja az első ebédet, amelyet a börtönben kap.

Longo ezredes továbbra is a légügyi minisztériumnak azon az osztályán volt, amely a külföldi légügyi megbízottakkal foglalkozott. Minden pillanatban várta, hogy olasz légügyi-megbízottként valamelyik délamerikai állam olasz követségére küldjék. A többi légügyi-megbízott állandóan panaszkodott — és nem ok nélkül —, hogy egyre nehezebben kap engedélyt a gyárak és repülőterek látogatására. Mi, spanyolok továbbra is „különleges előjogokat” élveztünk. A fasiszta olasz kormány nem tulajdonított nagy fontosságot annak, hogy titkait megismerjük.

Amikor az olasz sajtó például a legnagyobb szenzációként közölte, hogy új, Savoya-típusú bombázórepülőgépet kezdenek szériában gyártani, Ignacio csak mosolygott a híren, mert egy héttel azelőtt látogatta meg a Savoya repülőgépgyárat, beszélt ott a mérnökökkel, akiket még előző látogatásaiból ismert, és tudta, hogy az új, Savoya 81-es repülőgépet, amelyről a sajtó beszél, nemcsak, hogy nem gyártják szériában — és így lehetetlen, hogy azok nagy számban induljanak Líbiába — hanem azt is tudta, hogy még magát a repülőgéptípust sem tudták előállítani, mert az azzal végzett kísérletek egyáltalában nem voltak kielégítőek. Mégis bosszantó volt látni, hogy Mussolini „jön a mumus” játéka mennyire sikerül.

Néhány attasé és különösen bizonyos nyugati hatalmak attaséi több érdeklődést mutattak az iránt, hogy a „hercegnőkkel” bridzseljenek és törleszkedjenek a „hercegekhez”, minthogy sajátmaguk győződjenek meg az olasz légierőknek a sajtóban annyira felfújt dicsőséges tetteiről. Megelégedtek azzal, hogy a sajtóban naponta megjelenő cikkeket lefordították és elküldték kormányaikhoz. Ebben is csak követségeiknek azt az irányvonalát követték, amely szerint „fontosabb behatolni a római előkelő társaság közé, mint politikai kérdésekkel törődni”. Persze a légügyi megbízottak jelentései nem nagyon befolyásolták volna az angol külügyminisztérium döntéseit. Ám ekkoriban mi még nem értettük meg teljes méreteiben a fasiszta országok iránt mutatott engedékeny és „csillapító” politikát és Nagybritannia kormányának magatartását annak tulajdonítottuk, hogy valóban elhitte a fasiszták blöffjeit és Mussolini katonai haderejét nagyobbnak tartotta, mint amilyen az akkoriban valóban volt.

A forró és esős nyár első heteit Rómában töltöttük és továbbra is vártuk, hogy Ignacio áthelyezési kérvénye megérkezik és végre is visszatérhetünk Spanyolországba. Otthonról rendszeresen kaptunk híreket és szerettünk volna hazamenni Madridba.

A reakciós kormány túlkapásai és a szörnyű aszturiai vérengzések folytán Spanyolországban lassan kezdett megvalósulni az összes demokratikus erők határozott egysége. A CEDA-nak nem sikerült az országot visszavetni abba a félfeudális rendszerbe, amely Spanyolországot a Köztársaság kikiáltása előtt annyira jellemezte. A kormányzásban egyre nagyobb nehézségei támadtak. Ignacióval nap, mint nap jobban kívántunk otthon lenni, hogy tehetségünk szerint vegyünk részt a fasizmus ellen szervezkedő ellenállásban. Két éven keresztül oly közelről ismertük meg ezt a fasizmust, hogy minden erőnkkel segíteni akartunk odahaza abban, hogy gátat emeljünk elterjedésének. Ám Ignacio nem hagyhatta el állását anélkül, hogy a hadseregből is ki ne lépjen és azokban a pillanatokban ez árulásnak számított. A Köztársaságnak szüksége volt republikánus érzelmű katonatisztekre, s így nem maradt más választásunk, minthogy továbbra is Rómában várakozzunk.

Végre július 27-én reggel éppen reggelinél ültünk, amikor maga a követ hívta fel telefonon Ignaciót, hogy azonnal jelentkezzék a követségen, mert sürgős értesítés jött számára. „Jöjjön azonnal” — mondta a követ a telefonba, oly gyászos hangon, amelyen nevetnünk kellett. Az a hír, amelyről a követ azt hitte, hogy le fog sújtani bennünket, számunkra a szabadulást jelentette. Ignacio még mielőbb a Barberini-palotába ért volna, már tudta, hogy miért hívják.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!