(1931—1936)
HARMADIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
5
IX.
Egy hónap az új Spanyolországban gyorsabban múlt el, mint egy hét a régiben, legalább is nekem. Délelőttönkint a Nemzetközi Idegenforgalmi Intézet irodáiban dolgoztam, délutánonkint pedig a népművészeti üzletben. Esténként barátaimmal jöttem össze, hogy megbeszéljük az eseményeket és késő éjszakáig vitatkoztunk a pillanatnyi politikai kérdésekről. Az életet jónak, szabadnak és boldognak éreztem. Huszonöt éves voltam és kezdtem megérteni sajátmagamat és hazámat. A spanyolok hirtelen olyan problémákkal találkoztak szembe, amelyeket eddig nem ismertek, noha ezek a problémák mindig léteztek vagy ha ismerték is, legalább is igyekeztek nem tudomást venni róluk. A Köztársaságban ezt a magatartást tovább folytatni nem lehetett és ha valaki ezekkel a kérdésekkel szembenézett, fejlődnie is kellett, amikor a kérdések megoldásán gondolkozott. Azokban a napokban Madridban mindenki élénk életet élt. Amikor egy júniusi délutánon a telefon csengetett, egy pillanatra gondolkoznom kellett, mielőtt tudtam volna, kinek a neve az, amelyet a vonal másik végéről hallottam: „Ignacio Hidalgo de Cisneros”.
— Ó igen, — válaszoltam végre, míg egy kis szívdobogással körítve újra eszembe jutottak azok a hetek, amikor vártam, hogy ez a repülőtiszt felhívjon.
— Külföldön voltam, — kezdte mondani és hangjában némi aggodalom csendült. — A találkozásunk utáni napon el kellett mennem. Most felhívlak, hogy nem akarsz-e eljönni egy ünnepségre, ma délután a barajasi repülőtéren …
— Jó … — válaszoltam habozva.
— Igen, gyere, — mondta Ignacio olyan hangon, amely ismét biztonságot és lelkesedést árult el, — az ünnepséget Ramon Franco tiszteletére tartjuk, akit a légierők parancsnokának neveztek ki. — Ramon Franco nevét nagyon sokat lehetett hallani akkoriban. Nemcsak délamerikai repülésével szerzett magának hírnevet, de a Cuatro Vientos-i felkelés egyik főszervezőjének is tekintették. A Köztársaság kikiáltásáig száműzetésben volt és ekkor tért vissza Spanyolországba. Bátyját, Francisco Francót, a tábornokot, akkoriban a hadseregen kívül még alig ismerték.
Nem tudtam miért, de sokkal gondosabban öltözködtem fel, mint azt már jóideje tenni szoktam, kikeresve szekrényemből legjobb ruhadarabjaimat. Ismét fiatalnak éreztem magam és nem olyan asszonynak, akinek élete már befejeződött és sorsa már régen megpecsételődött. Erősen megcsókoltam lányomat anélkül, hogy én magam vagy ő is tudta volna, hogy miért és amikor a házmester csengetéssel jelezte, hogy Ignacio lent vár, futva indultam lefelé a lépcsőn.
Azt a délutánt nagyon kellemesen töltöttük el. Az ünnepség nagyszerűen sikerült, én vidám voltam és folyton nevetni volt kedvem. Szórakoztatónak találtam, hogy a többi repülőtisztek a repülőtér éttermének asztalánál elegáns zöld egyenruháikban feszítettek, míg Ignacio civilbe öltözötten ült mellettem és igyekezett nem észrevétetni magát, noha valójában az ünnepélyt az összes április 14-e után Spanyolországba visszatért köztársasági repülőtisztek tiszteletére rendezték.
Aznap este, amikor házunk kapujáig kísért, észrevettem, hogy hangja ismét aggodalommal van tele, amikor megkérdezi tőlem:
— Akarod, hogy holnap délután érted jöjjek az üzletbe és sétálni menjünk a kocsimon? — Igyekezett közömbösen beszélni és azt a látszatot kelteni, hogy a kérdés nem igen érdekli.
Másnap hosszú sétát tettünk és még sok más napon azután.
Munkám végeztével minden délután Madrid leghűvösebb környékére rándultunk ki. Nagy hőség volt és ünnepnapokon egész a Sierráig vagy a Jarama partjáig is elmentünk, Madrid és Guadalajara között. Gyakran ebédeltünk Ignacio házában Alcalá de Henáresben, ahol megismertük egymást. Az étterem tulajdonosa egy öreg köztársasági volt és sokat beszélgettünk vele vagy unokahúgaival, két kasztíliai lánnyal, akik dolgosak és egészségesek voltak és éppen olyan lelkes hívei az új rendszernek, mint nagybátyjuk.
Egy délután úgy léptem be az üzletbe, hogy még fejemben jártak utolsó kirándulásunk részletei és valószínűleg anélkül, hogy magam észrevettem volna, mosolyogtam. Azt a rózsaszínruhát viseltem, amelyről tudtam, hogy Ignacio nagyon szereti. Vártam, hogy a munkaidő letelte után értem jöjjön. Az volt a szándékunk, hogy együtt vacsorázunk. Az arcomban vagy a szememben tükröződő vidámság árulhatott el, mert Zenobia nem tudta tovább türtőztetni magát, hirtelen így szólt:
— Ma ismét találkozol vele?
— Kivel? — kérdeztem ártatlanul.
— Connie, — szólt Zenobia halkan. Felnéztem az asztaltérítőkről, amelyeken éppen az árat tüntettem fel, hogy azután a térítőket visszategyem a szekrénybe. Két legjobb barátnőm, Inéz és Zenobia aggódó arcával találtam magam szemben.
— Köztársasággal vagy a nélkül, de nem szabad elfelejtened, hogy férjes asszony vagy, — mondották — és egész Madrid rólad beszél. Ignaciót mindenki ismeri, téged is és noha mi tudjuk, hogy barátságotokban semmi rossz nincs és nagyon örülünk, hogy elégedettnek latunk, mégis gondolnod kell arra is, hogy mi mindent összebeszélnek rólad. Mert az nagyon jól van, hogy te dolgozni akarsz és hogy megszerezted az anyagi függetlenséget, de tudod, hogy egyedül sétálgass egy férfival férjes asszony létedre, az egész más lapra tartozik!
Férjes asszony vagyok! Bolin már hónapok óta eszembe sem jutott. Különváltan éltünk és nem az én hibám volt, hogy még nem váltunk el. A Köztársaság a válási törvényt is megígérte, de a nemzetgyűlés csak nagyon lassan dolgozott. Közben én, úgy látszik, a világ „legilledelmesebb” országában vétettem az illendőség ellen.
De míg Zenobia beszélt, hirtelen számot adtam magamnak arról, hogy Ignacio barátsága már túlságosan érdekel ahhoz, hogy hajlandó legyek elveszteni azért, hogy mások mit mondanak vagy mit gondolnak rólam. Nem tudtam, hogy ő maga hogy vélekednék efelől, mert első találkozásunk óta társadalmi helyzetemről nem beszéltünk. Elhatároztam, hogy Zenobiát úgy fogom meghódítani, hogy összehozom Ignacióval. Megbeszéltük, hegy kirándulni megyünk Zenobia kocsiján és attól a naptól kezdve nagyon gyakran voltunk hármasban, mert Ignacio és Zenobia az első pillanattól kezdve rokonszenveztek egymással. Tudtam, hogy azon a napon, amikor a rólam szóló híresztelések apám fülébe eljutnak, — mert ennek egy napon el kell következnie — Zenobia mellettem áll majd.
Ahogy s nyár múlt, a hőség egyre növekedett. Hármasban terveztünk egy kirándulást. Féltem a nyarat La Matán tölteni, mert arra gondoltam, hogy szüleim elkerülhetetlenül felemlítenék. Ignaciót. Úgy döntöttünk, hogy barátnőm autóján látogatjuk meg Salamanca tartományt és környékét. Az utolsó percben Ignaciót behívták egy pilótatanfolyamra és nem tudott velünk jönni. Így hát Zenobiával ketten indultunk útnak, eltelve azzal az új hazafisággal, amelyre már a Köztársaság tanított meg bennünket. Meg akartuk ismerni a saját országunkat.
A második nap délutánján érkeztünk meg La Albercába. Itt az asszonyok fekete szövetszoknyát hordanak, nem berakottat, mint Kasztília más részein, hanem harangszabásút, mint Asztúriában és Leónban. Öltözéküket gyönyörű, súlyos ezüst- és vasdíszítésekkel ékítik, jellegzetes filigrán fémmunkával, amelyet csak Salamanca tartományban készítenek. Bennünket azonban nem annyira a ruhák és a táj festőisége érdekelt, mint inkább a változás, amelyet a Köztársaság hozott Spanyolország e távoli falvaiba. La Alberca nem változott, vagy legalább is én, aki a vidéket azelőtt is ismertem, képtelen voltam felfedezni a változás bármilyen jelét. E salamancai falu nem szakított a múlttal. A házak ugyanolyan nyomorúságos látványt nyújtottak, az asszonyok kint ültek az ajtó előtt, ugyanaz a lemondó és fáradt hangulat lebegett mindenütt. Arcukon ugyanúgy a szél, a nap és a földművesmunka-szántotta barázdákat láttuk. Rá kellett jönnünk, hogy nagyon sok idő fog még elmúlni, amíg a Spanyolország területén szétszórtan élő tizenötmillió paraszt életmódja és szokásai megváltoznak.
De La Albercának mégis csak volt valami haszna az új rendszerből. A falu régi börtönét, egy inkább állatoknak, mint embereknek való házat, lerombolták és a jegyzőségen találtunk egy fiatal nőt, aki tudta kezelni a telefont és az írógépet. Ő magyarázta el nekünk az utat, amelyen Las Batuecas felé indulnunk kellett.
Las Batuecas a karmeliták sivatagában terült el és a barátok már legalább három évszázada itt ütötték fel tanyájukat. A templomot és a hozzátartozó épületeket egy buja növényzetű, szűk völgy szélén építették fel. A sivatagot később a szerzetesek elhagyták, valószínűleg azért, mert nagyon magányosnak találták. Az utolsó húsz évben a karmeliták igyekeztek új életet teremteni e remetéknek való vidéken rendbehozták a templom egy részét és a barátok néhány remetelakát. De a templom leégett és a néhány szerzetesből, aki a rend tulajdonának őrzésére ott maradt, csak Joachim atya tudta ezt a magányt elviselni. A többiek lassacskán visszatértek a városi kolostorokba és más kevésbé elhagyott vidékekre.
Nem sokkal azelőtt, hogy mi odaérkeztünk, a batuecasi kolostort és a környező területeket eladták egy gazdag salamancai kereskedőnek, aki azokat később tovább adta egy fővárosi arisztokratának. Joachim atya azonban továbbra is őrizte azt, ami valaha a szerzetes-közösség lakhelye volt és ahol a ritka látogatók, akik odáig elérkeztek, meg szoktak szállni. Rajta kívül csak két személy élt még e nagy magányban, a kedves tizenkétéves aranyhajfonatú Carmencita és anyja, egy erős parasztasszony, aki főzött. Carmencita szűk perkálblúzt viselt és földigérő bő berakott szoknyát. Hajfonatát szorosra fűzve, fején kontyba csavarva viselte, mint általában a kasztíliai kislányok. Ide még nem jutott el a főváros divatja. Carmencita vezetett fel bennünket a szobánkba, amely sokkal jobb volt, mint amilyenre számítottunk. A fapadló nem volt túlságosan tiszta és a szoba sarkaiban bőven volt pókháló, de a párnák és a takarók ragyogtak a tisztaságtól. Carmencita büszkén közölte velünk, hogy a takarókat anyja készítette, ő maga mosta a gyapjút is a folyóban. A fürdőszobát is megmutatta, noha félénken figyelmeztetett bennünket arra, hogy nem lehet használni, mert elfelejtették beszerelni a lefolyó csöveket!
Másnap reggel hatkor keltünk. A régi kolostor kertje hűvös és illatos volt ebben az órában. A fák alatt egy palatábla volt az asztalunk. Ezt a használat koptatta le, de maga Joachim atya is simára csiszolta homokkal. Itt szolgálta fel Carmencita a reggelinket. Ebben a völgyben nem sütöttek kenyeret, mert közel s távolban nem termett búza vagy rozs és csak nagynéha került erre valami paraszt, aki La Albercából leereszkedett a Las Batuecasba vezető lejtős ösvényen, hogy néhány cipót vagy tésztafélét eladjon. Most is ilyen mexikói tésztát ettünk a reggelihez. Joachim atya ajánlkozott, hogy elkísér bennünket Hurdesbe. E szomorú vidék bejáratánál a gazdag és szép völgy csak csaléteknek szolgált. A szűk völgy növényzete dús és pompás volt. Fák és virágok nőttek vadon és a magány csendjét csak a madarak törték meg. Mi ketten Zenobiával nem igen értettünk a földmíveléshez, sem ahhoz, hogy a talaj jó-e vagy sem, mégis könnyű volt megállapítanunk, hogy a föld itt nagyon termékeny és bőven van víz azon a részen, amely a völgyet alkotja és amelyet a szerzetesek a kolostor felépítésére kiválasztottak. De egy cseppnyi veteményes kerten kívül, amelyet Joachim atya gondozott, az egész terület megműveletlen volt. Átvágtunk a teljesen kihalt völgyön Hurdes felé, amíg csak egy sekély, csaknem száraz, homokospartú folyóhoz nem értünk. Úgy látszik, a Madridban lakó hercegnek, aki a vidék tulajdonosa volt, nem volt fontos, hogy ezt a földet megműveljék.
Amit Hurdesben láttunk, nem lepett meg nagyon. Egyszer évekkel ezelőtt, amikor nagyapám még miniszterelnök volt, lovon járta be ezt a messzi és elhagyott vidéket. Emlékszem, kiskoromban gyakran hallottam, amit erről az útjáról mesélt és a szavaiból kerekedő történet emlékeimben összekeveredett azokkal a tündérmesékkel, amelyeket kiskorunkban Miss Nora duruzsolt fülünkbe, hogy elaludjunk.
Nagyapám egész nap lovagolt. Alkonyatkor érkezett Hurdes első falujába. Fáradt és éhes lévén, odalépett egy kis öregasszonyhoz, aki ott ült a kunyhója küszöbén, egy darab kenyeret kért tőle és szállást éjszakára. De az asszony csak nézett rá és nem felelt. Kenyér? Neki nincs kenyere. Szállás? Be tud-e menni a kunyhóba anélkül, hogy mélyen meg kelljen hajolnia?
A kunyhó túlságosan kicsi volt egy normális méretű ember számára és lehetséges volna az, hogy az egész faluban ne legyen egy darab kenyér, amellyel Spanyolország miniszterelnöke éhségét csillapítsa? Az asszony tovább motyogott. Nem tudja az uraság, hogy a spanyolok ezrei élnek, vagyis jobbanmondva igyekeznek nem meghalni ezen a vidéken, ahol nem terem semmi, ezen a földön, amely nem ad termést, efféle kunyhókból épült falvakban, ahova kívülről semmi el nem jut, mert nincs út, nincs ösvény, nincs posta, nincs telefon és nincs fű, amelyen olyan állatokat lehetne tenyészteni, amelyek ki tudnák vinni őket a hegység ösvényein a külső világba? Nem tudja Spanyolország miniszterelnöke, hogy az egyetlen kenyér, ami Hurdesbe érkezik, csak az, amit a ,,pék” hoz az öszvéren a Sierra másik lejtőjén lévő valamelyik faluból és zsákja akkor is olyan száraz kenyérdarabokkal van tele, amelyeket a falujában még a kutyáknak sem vetnek oda, de amelyek a hurdesiek számára nagyszerű csemegét jelentenek?
A gyermekkoromban hallott mese itt befejeződön és gyermeki képzeletemben úgy gondoltam, hogy nagyapám meglendítette varázspálcáját és három hatalmas fehér cipót varázsolt a töpörödött öregasszony elé. De a mese egy része nagyon emlékezetembe vésődött: nagyapám még meghajolva sem tudott az öregasszony kunyhójába bejutni, mert Hurdes lakói, akik annyi nemzedéken át voltak rosszul vagy csaknem sehogy sem táplálva, összeszáradtak és nem tudtak rendesen kifejlődni.
Ez a történet a legapróbb részleteivel is eszembe jutott azon a nyári reggelen, amikor Zenobiával és Joachim atyával Hurdes első faluja felé vettük utunkat. De még az emlék sem tudott bennünket előkészíteni a reánk váró borzalmas valóságra. Az első falu, amelyet meglátogattunk, csaknem kihalt volt. Lakóinak zöme skorbutban és váltólázban meghalt. Joachim atya röviden elmesélte, hogy a királyság idején egy expedíció látogatta meg ezt a vidéket s az expedíció útjáról az egész sajtó beszámolt. Velük jött néhány orvos is, aki ezen a vidéken a váltólázat akarta tanulmányozni. .,De”, mondta Joachim atya, „mit is lehetne tenni olyan emberekkel, akik folyton olyan éhesek, hogy még a sarat is megeszik?”
Ezek az oly természetes hangon kiejtett szavak borzasztó érzést keltettek bennünk.
— De hát miért nem mennek el innen? Miért nem vándorolnak más tájakra? — kérdeztük.
Joachim atya egy kissé elgondolkozott, majd lassan válaszolt:
— Néhányan, a legerősebbek és legegészségesebbek, elmentek a megye más falvaiba, sőt egész Salamancáig és Extramaduráig is eljutottak. De ott kiderült, hogy mások, mint a többiek. Kisebbek, fejletlenebbek, sokkal tudatlanabbak és így mindenki kinevette őket, nem tudtak sehol munkát szerezni és félig éhenhalva tértek vissza hurdesi kunyhóikba, hogy soha többé ki ne bújjanak onnan.
Zenobiával csendesen hallgattuk a pap szavait. Autónk egy félig befejezett úton ment tovább, amely csak vagy két év óta volt járható. Ennek az útnak köszönhető, hogy a falvak némelyike felvehette az érintkezést a külvilággal, noha még semmiféle postaszolgálatot vagy közlekedési lehetőséget nem állítottak fel. Egyébként a hurdesi falvak lakói sem vártak levelet sehonnan s az újságok sem érdekelték őket, mert nagy többségűk azt sem tudta, hogy mi az.
A második faluban megálltunk a plébános háza előtt. Joachim atya néhány szekfűoltást ígért neki a kolostor kertjéből. Ez a ház sem volt fényűzően berendezve, de a falu többi lakóinak sárkunyhóival összehasonlítva, ez a kőből épült boltíves, mennyezetes szoba, királyi lakosztálynak tűnt. Az ágyon szalmazsák és lepedő volt. Mellette hintaszék: valószínűleg az egész faluban nem volt ezen kívül más bútordarab. A plébánost egy nyitott ablakszerű mélyedésben találtuk, amely elől virágcserepek takarták el a kilátást, valamint egy dús sövény óvta meg attól, hogy a falu kellemetlen és nyomasztó képe állandóan a szeme előtt legyen.
A plébános üdvözölt bennünket és megköszönve az oltásokat, melyek e viszonylagos paradicsom növényzetét fogják növelni, elkezdte nekünk gondjait mesélni.
— Képzeljék el, — mondta — mit jelent az, állandóan ezek között az emberek között élni. A folytonos éhségtől mind hülyék vagy féleszűek.
Zenobia, aki általában tapintatosabban viselkedett, mint én, most e szavak hallatára nem tudta visszafojtani felháborodását:
— Szóval mind hülyék és féleszűek? És nem gondolja plébános úr, hogy ha valamivel több ennivalójuk és megművelhető földjük volna, nem lennének annyira féleszűek? A Las Batuecas-i völgy földjeit, amelyek — mint láttuk — teljesen megműveletlenek, miért nem engedik át e faluk valamelyikének?
A plébános ijedten nézett ránk. Fővárosiasan voltunk öltözve, azt hitte talán, hogy a királyi udvar jámbor dámái közül valók vagyunk …
— Bocsássanak meg, — mondta rémülten — megmutatom a templomot.
De a templom látványa még csak jobban haragra lobbantott bennünket. A plébános házán kívül az egész vidéken a templom volt az egyetlen téglából és kőből épült ház. Belsejében modern és a szokott módon ízléstelen szentképeket találtunk, amelyeket valószínűleg valami „jámbor lélek”, talán éppen a templom mecénása ajándékozott, aki azonban nem vette észre a templom körül élő emberi lények borzalmas nyomorát.
A falu sártengeréből és a kunyhókból, ahol váltólázban fetrengtek a betegek, néhány kőlépcső vezetett a templomba. A lépcsőkön meghatározhatatlan korú gyerekek csoportja üldögélt. Piszkos és szomorú testecskéiket csak félig fedték be a rongydarabok, szemeik csipásak és vörösek voltak, arcukon sebhelyek és kiütések húzódtak végig, fejüket vastag piszokréteg fedte … Közvetlenül mellettük túrta a főutca sarát a faluban található egyetlen kiéhezett disznó. A gyerekek szórakozása abból állott, hogy golyócskákat gyúrtak ugyanabból a sárból, amelyben a disznó röfögött és miután a sarat megpuhították ujjaik között, a szájukba vették. Néhány percig figyeltük őket, és mikor kifelé indultunk a templomból, az a kisfiú, aki közülük a legidősebbnek látszott, felkelt és odament a plébánoshoz, hogy kezetcsókoljon neki. A plébános nem tudta elfojtani undorodását. Zenobiával nem bírtuk tovább ezt a látványt és távolabb mentünk tőlük, hogy egy kicsit egyedül járhassunk az utca sártengerében. Megszólítottunk egy asszonyt, aki az egyik ajtó küszöbén ült. Csak amikor felállt, vettük észre, hogy alig egy méter magas. Össze-vissza kötözött rongydarabokba volt öltözve, formátlan és lapos melleiről néhányhónapos csecsemő lógott. A csecsemő arcán ugyanazokat a sebeket és kiütéseket láttuk, mint a templomlépcsőn ülő gyerekek arcán és fején.
— Jó napot, — mondtam én, igyekezve beszédbe elegyedni az asszonnyal. Az asszony ijedten nézett ránk és nem felelt.
— Talán beteg a kisgyerek? — kérdezte Zenobia. Az asszony arcán összehúzódtak az izmok, úgy látszott, azonnal zokogásban tör ki, de nem ez történt. Valami állati nyögést hallatott és eltűnt előlünk a roskadozó kunyhóban. Nem mertük követni, mert az asszony magatartása olyan volt, mint egy sebesült állaté.
Joachim atya észrevette, milyen szörnyű hatást kelt bennünk mindez, de nem akarta, hogy addig visszatérjünk Las Batuecasba, amíg az egész vidék igazi hősét meg nem ismertük. Ez a hős orvos és tanító volt egyszemélyben. Ő vezette az iskolát és a váltólázellenes ambulanciát. Ez volt ugyanis az egyetlen emléke annak, hogy a király oly hatalmas propagandahadjárattal kísért utazást tett Hurdesba. Ennek az orvosnak ajánlottak más állásokat, távol innen, de ez a férfi megértette, hogy egész munkája akármilyen jelentéktelen volt is a probléma nagyságával szemben, elpusztulna, ha ő elmenne onnan. Így hát maradt.
— Valakinek itt kell maradnia — mondta, míg jogos büszkeséggel mutatta nekünk rendelőjét és az iskolát, ahol egész utunkon először láttunk szúnyog elleni fémhálót az ablakokon. — És most, a Köztársaság kikiáltása után remélem, hogy a hurdesieket elhelyezik valami termékeny földterületen, nem mesze innen és ismét visszaváltozhatnak emberekké, elkeveredhetnek a többi parasztok között. Legtöbbjük valóban nem féleszű, nem hülye, hanem egyszerűen csak rosszultáplált és beteg. Nem áll módjukban, hogy táplálkozzanak, sem az, hogy betegségeiket gyógyíthassák.
Zenobia az ajkába harapott. — Most láthatják, hogy mit tehet emberekkel a többévszázados állandó éhség, — folytatta az orvos, mintha csak önmagával beszélgetne.
— De mire volna leginkább szüksége, — kérdeztük az orvost — mit küldjünk. Madridból? Szeretnénk valami kis emléket küldeni, hogy eszébe jusson látogatásunk.
Szerettünk volna valamit tenni, hogy igaz örömet okozzunk ennek az embernek. De csak két-három tudományos könyvet kért, amit nemrégiben adtak ki és amit soha nem remélt megkapni. A madridi könyvkereskedés elárusítója, akitől a könyveket később kértük, valószínűleg nagyon csodálkozott, amikor látta, hogy míg a csomagra a címet felírom, könnyekkel telik meg a szemem.
Néhány nappal később Ignacio befejezte a tanfolyamot és folytattuk kirándulásainkat észak felé Galíciába és Aszturiába. Kezdtem megismerni Spanyolországot. Ez az utazás az új érzések tömegét ébresztette bennem. Csak néhány szabad napunk volt még és alig maradt időnk, hogy megőrizzük szemünkben a domboldalakon teraszosan kiépített zöld szőlőskertek emlékét, a mezítláb járó asszonyokat, a festői, de nyomorúságos falvakat, a szép és gondozott galíciai udvarházakat, — a jómódú galíciai családok szép birtokait és a kedves folyókat.
Santiago de Compostelában órákhosszat sétáltunk a csodálatos katedrális körül. A Madridba vezető úton azt mondtam Ignaciónak, hogy most végre spanyol asszonynak érzem magam, mert a nevelésem azt akarta velem elhitetni, hogy Spanyolország közönséges ország, nem előkelő és nem érdemli meg, hogy az előkelő és úri emberek megismerjék. Gyermekkorunk és fiatalságunk évei angol, francia és német hatás alatt teltek el. Ruhánktól kezdve, ételeinken keresztül a beszélt nyelvig minden idegen volt körülöttünk. És most éreztem, mint születik meg bennem a határtalan büszkeség, azért, hogy spanyol vagyok. Először értettem meg a spanyol emlékművek gazdagságát, népe különleges értékeit és először osztoztam egy jobb jövőbe vetett remény mély hitében.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!