(1923—1931)
MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
4
XI.
Eljegyzésünket márciusra tűztük ki azzal, hogy akkor majd megvitatjuk, mikor lesz az esküvő. Bolin visszatért Malagába és mi újra elkezdtük a szokásos madridi életet, amelyre a ránk nehezedő szigorú gyász vetette árnyékát. Mi, a család asszonyai, tetőtől talpig feketébe öltözve jártunk és nem mozdultunk ki otthonról, csak ha a templomba mentünk vagy magányos és gyéren látogatott helyekre sétálni. Időnk legnagyobb részét otthon töltöttük, ahol nem csináltunk semmit vagy beteg anyánk lakrészében, ahol a családi pletyka azokban az időkben természetes módon érte el csúcspontját.
Márciusban nagy örömmel láttuk Bolinék érkezéséi és felhasználtuk ezt az alkalmat arra, hogy könnyítsünk gyászunkon és ismét visszatérjünk az életbe. Vőlegényem a szüleivel érkezett. A két család először találkozott és a szüleim házában tartott első ebéden nagy siker volt. Eljövendő apósom és anyósom előkelő embereknek látszottak, épp oly műveltnek és finomnak, mint saját szüleim. Rokonszenvesek voltak nekem. Büszkén beszéltek egy fiukról, aki Londonban a követségen töltött be valamilyen állást és a madridi ABC-nek, az akkori legfontosabb újságnak volt a tudósítója. Ezek a külföldi kapcsolatok kíváncsivá tettek és érdeklődéssel töltöttek el.
Jövendőbelim a szokott ajándékokat hozta magával: a jegygyűrűt, egy nagy és tökéletes fekete gyöngyöt, briliánsokkal körülrakva és platinára dolgozva, valamint egy kis platina karórát, szintén briliánsokkal. Szüléimet az ajándékok kielégítették ugyan, de apám komolyan és alaposan akart beszélni Bolinnal anyagi ügyekről. Amikor vőlegényemmel közölté, hogy hajlandó bizonyos havi összeget adni nekem, apám azt remélte, hogy Bolin világosan megmondja neki mennyi áll rendelkezésére havonta házaséletünk költségeire. De nem így történt. Szokott csavarosságával vőlegényem nem mondott mást, minthogy apja szép fizetést ígért neki malagai irodájában végzett munkájáért. Szüleim aggódni kezdtek az őszinteség ilyen hiánya miatt, de a dolgok már túlságosan előrehaladott állapotban voltak és a bizalmatlanságra valójában semmi ok nem látszott. Esküvőnket májusra tűztük ki és Bolinék visszatértek Malagába.
— A kelengyédet Párizsban kell megrendelnem — jelentette ki anyám, amikor Bolinék eltávoztak. Három izgalmas hetet töltöttünk Párizsban, számtalan ruhát és kabátot választottunk. A ruhákon kívül, amelyeket szüleim vásároltak számomra, azokat is kiválasztottam Párizsban, amelyek a vőlegényem ajándékai voltak. Spanyol szokás szerint az esküvői ruhán kívül a vőlegénynek bizonyosszámú más öltözéket is kell menyasszonyának ajándékoznia. Mivel Malagában nehéz jó varrónőket találni vagy legalább is nekem akkor úgy tűnt, azt ajánlottuk Bolinéknak, adják át nekünk azt a pénzt, amit ajándékokra szántak és én azt kedvem szerint fogom Párizsban elkölteni. Így is történt.
Végnélküli látogatásokon vizsgálgattuk a Rue de la Paix szalonjainak bemutatott ruháit, majd utána ugyanezeket a modelleket más, kevésbé drága, de ugyanolyan elegáns párizsi varrónőkkel varrattuk meg. A legfinomabb krepdesin és batiszt fehérnemű Spanyolországban készült kézi hímzéssel, valamint az abroszok, lepedők és kelengyém is, ami egész életemben el fog tartani.
Visszatérésemkor a család és barátai számtalan ajándékkal vártak. Asztali ezüst étkészletek, tálak, teaszerviz, több mint háromszáz ajándék, szüleim és vőlegényem ajándékain kívül. Rolintól egy gyöngynyakéket kaptam, amely pontosan illett ahhoz, amelyet anyám ajándékozott nekem, amikor hosszú ruhába öltöztem. A két gyöngysor együtt, kettős fonatban, csodálatos ékszert alkotott. Szüleimtől a kelengyén kívül egy másik gyémántnyakéket kaptam, míg Bolin egy legújabb típusú Buick túrakocsit ajándékozott nekem.
Az ajándékok, a ruhakiválasztás és házi berendezkedésünkről való gondoskodás közben nem volt időm arra, hogy másra is gondoljak. Sem házasságomra, sem arra, milyen lesz a házaséletem Bolinnal, akit végtére is csak nagyon kévéssé ismertem. A San Juan de Luz-ban töltött első néhány nap kivételével vőlegényemet mindig más személyek jelenlétében láttam. A spanyol jegyesek így igyekeznek megismerni egymást: mindig az anya vagy egy társalkodónő kíséretében, vagy az én esetemben az elkerülhetetlen angol nevelőnő mellett. A kapott jó nevelésem megtanított arra, hogy ne gondoljak a férfiak és nők közötti kapcsolatokra, die megtanított arra is, hogy a nemi érintkezést véteknek tekintsem. Ám tudtam, hogy a házassággal mindez megváltozik. És amikor varrónők, üzletek és látogatások zűrzavara közepette egy keveset erre is gondoltam, borzasztóan féltem, mert senki nem magyarázta meg nekem azt, hogy hogyan és miért lesz minden másképpen házasságom után.
Egy napon anyám bejött a szobámba, ahol az esküvő előkészületei közben mindenütt dobozok és csomagok hevertek szanaszét és nagy rendetlenség uralkodott. Anyám egy intésére Júlia kiment a szobából és mi egyedül maradtunk. Kényelmetlen érzés fogott el. Már csak négy nap hiányzott az esküvőmig és én biztos voltam benne: anyám azért jött, hogy „arról” beszéljen velem. Feszülten nézett rám és alig merte kiejteni száján a szavakat:
— Úgy vélem beszélnem kellene veled az új életedről, ami most kezdődik számodra — dadogta anyám, csaknem annyira félénken, mint én magam — de nem tudom, mit is mondhatnék neked olyasmit, amit ti modern lányok már ne tudnátok.
Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Semmi nem jutott eszembe. Még csak mosolyra sem tudtam húzni a számat. Szerettem volna kérdéseket feltenni neki, tisztázni néhány gyanúmat, amelyet olvasmányaimból és barátnőimmel való beszélgetéseimből szűrtem le, szerettem volna, ha anyám világosan közli velem, miből fog állni új életem, de anyámmal nem tudtam házasságomról beszélni.
Amint esküvőm napja közeledett, egyre több gondot okozott nekünk nagyanyánk betegsége. Férjének halála óta hosszú időket töltött ágyban és úgy tűnt, mintha már semmi sem fűzné ehhez a világhoz. Őmiatta nem tudtuk késleltetni az esküvő napját, mert az orvosok azt mondták, hogy éppen úgy meghalhat hirtelen, mint elélhet még hónapokon keresztül ilyen állapotban.
XII.
Az esküvő előtti éjszaka le nem hunytam a szememet. Ideges voltam és ijedt. Erős fejfájással ébredtem és étvágytalanul. Nem tudtam reggelizni. Tizenkettőkor már fel voltam öltözve, egyszerű tunikához hasonló fehér ruhába, hajamra borítottam a gyönyörű régi csipkefátyolt, a Bolin család tulajdonát, amelyet narancsvirágokkal erősítettem meg. Apám jött be értem a szobába.
— Nagyon csinos vagy, — mondta és én felvidámodtam szavai hallatán.
Apám karján érkeztem a templomba, ahol már az összes meghívottak egybegyűltek. Szent Jeromos régi gót temploma, amelyet a század elején a király esküvőjére alakítottak újjá, most esküvőnkre gazdagon fel volt díszítve virágfüzérekkel és szőnyegekkel. A templom bejáratától, ahol az autó letett bennünket egészen a főoltár lábáig széles vörös szőnyeg vezetett. Tudtam, hogy az ebben a templomban tartott esküvők fontosságát a szőnyeg minősége és hossza határozza meg, de mikor később közölték velem, hogy szüleim a plébánosnak hétezer pezetát fizettek a ceremónia költségeire, egy cseppet sem csodálkoztam már azon, hogy a legfényűzőbb szőnyeget terítették fel.
A templom ajtajához érve egy pillanatra megálltam. Megszólalt az orgona és lassan indultunk előre a templom főhajójában, elől én, apám karján, mögöttünk Bolin édesanyjával, aki fekete mantillát és az ahhoz illő magas fésűt viselt. Az oltárhoz érve bársonypárnákra térdeltünk, körülöttünk álltak a násznagyok és a tizenkét tanú félkörben helyezkedett el a főoltár körül. Szemben velünk állt a segoviai püspök, aki kizárólag azért jött Madridba, hogy házasságunkra áldását adja. Mögöttünk két kicsiny zsámolyon ült két kis unokaöcsém és szüntelenül rángatták csipkefátylamat.
— Emlékezzetek apáitok és nagyapáitok erényeire — kezdte beszédét a püspök úr a házassági szertartás befejezése után, amikor a főoltárhoz vezető sekrestye ajtajában anyám egyik bátyja jelent meg és suttogás zaja hallatszott a meghívottak között.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy hátra ne forduljak. Láttam, hogy anyám sír és a meghívottak közül néhányan felállnak helyükről és indulnak kifelé. A tanúk padjáról felállt anyám három bátyja és kiment a templomból. Nagyanyám haldoklott! Ha gyermekei látni akarták, még mielőtt kileheli lelkét, sietniök kellett. A püspök úr is észrevehette, ami történt, mert diszkrét célzást tett azokra, akik boldogságunkat a mennyországból figyelik, majd beszédét valamivel hamarább fejezte be, mint azt várni lehetett volna. A halál madarai köröztek esküvői szertartásom felett.
Bolin és én felkeltünk, hogy ismét végighaladjunk a templom főhajóján, de ekkor már egymást karonfogva, mint férj és feleség. Mielőtt az oltárhoz vezető lépcsőről leléptem volna, lehúztam ujjamról a jegygyűrűt. Nem tudom, mi késztetett erre, lehet, hogy csak az előző pillanatok idegessége, de a jegygyűrűt soha többé nem húztam ujjamra.
Hazamentünk. Szüleim díszes ebédet és fogadtatást készítettek elő, de az összes meghívottak tudták már, hogy nagyanyám ugyanabban a házban haldoklik és utolsó sóhajtásai elkeverednek a lépcsőkről feltörő zajjal. Én a többiek előtt léptem be szobájába. Egy csoport fényképész és újságíró akarta elzárni előlem az utat, de arckifejezésem és nagyanyám halálának híre valószínűleg tiszteletet ébresztett bennük, mert nem erősködtek. Beléptem a sötét hálószobába és végre kivehettem nagyanyámat, amint ott feküdt ágyában. Fonnyadt arcvonásait már a halál szorította görcsös kezével. Szemét kinyitotta, amikor az ágy mellé értem.
— Constancia, — suttogta és nagybátyáim örömmel sóhajtottak fel, mert én voltam az egyetlen, akit nagyanyám felismert. Ügyetlenül kinyújtotta kezét, hogy megsimogasson és ujjai megpihentek a csipkefátyolon.
— Milyen szép, — mondotta és soha nem tudtam meg, hogy ért a fátyolra értette-e vagy valami másra a túlvilágon, mert nagyanyám őszintén vallásos és hívő volt.
Mintha csak hirtelen visszanyerte volna erejét, csaknem felült ágyában, magához vont és így szólt:
— Légy nagyon boldog, leányom. Az égben majd találkozunk.
Kiszaladtam nagyanyám szobájából, szememet könnyek fátyolozták. Felfutottam a szobámba, hogy ruhát cseréljek. Már szereltem volna távol lenni ettől a háztól. Szürke kosztümöt vettem fel a hozzáillő kalappal, majd megkerestem Bolint, aki egy másik szobában öltözött át és anélkül, hogy valamit is említettem volna neki arról, ami nagyanyám szobájában történt, közöltem vele, hogy az autó a kapu előtt vár ránk és jó volna, ha minél hamarabb elmennénk, hogy anyám megszabaduljon a meghívottaktól és nagyanyám mellett maradhasson. Nászutunk első éjszakáját La Matán szándékoztuk tölteni.
Bolinnal körüljártuk a szalont, hogy üdvözöljük a meghívottakat. Néhány barátunk kikísért a lépcsőig és elindultunk a kapu felé. Ekkor Bolin bátyja, aki Londonból az esküvőnkre érkezett meg, angol szokással akarta befejezni az ünnepséget. Amint lefelé mentünk a lépcsőn, egy öreg papucsot és egy marék rizst dobott utánunk, de oly szerencsétlenül, hogy a rizs és a papucs a papra hullott, aki épp akkor lépett be a kapun, hogy nagyanyánknak feladja az utolsó kenetet.
Hirtelen megszakadt a nevetés és a tréfa, a meglepett pap lerázta magáról a reverendájára hullott rizsszemeket és szó nélkül folytatta útját. A meghívottak szégyenkezve térdeltek le, mert ez volt a szokás az Oltáriszentség jelenlétében. Bolin és én is letérdeltünk a hall hideg márványpadlójára. A pap folytatta útját nagyanyám szobája felé és mi a meghívottak suttogó imádsága, a ministránsgyerek csengőjének hangja közepette indultunk el nászutunkra.
Új autónk nagyszerűen futott az országúton és az út nagyon rövidnek tűnt. Boldognak kellett volna éreznem magam, hogy most végre egyedül maradtam a férjemmel, azzal a férfival, akibe azt hittem, szerelmes vagyok. De tulajdonképpen nem éreztem semmi örömet. És ez nem azért történt, mintha nagyanyám betegsége miatt lettem volna szomorú, hiszen már régen hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy meg fog halni. Az utolsó hetek borzasztó zűrzavara, a házasságomat megelőző előkészületek hisztérikus összevisszasága, az álmatlanul eltöltött előző éjszaka és esküvőmnek eseményekkel zsúfolt napja fásulttá tették érzékeimet és gondolataimat.
La Matán az intézőék vártak bennünket nagy szeretettel. Abban a házban készítettek nekünk szobát, amelyet apám nemrégiben építtetett a garázs fölé, hogy a nehezebben fűthető nagy ház helyett itt lakjunk télen. Fával rakott tűz égett szobánk kandallójában, de az ebédlőtűzhely mellett ültünk le, ahol Dona Ramona elsőrangú vacsorát szolgált fel nekünk. Vacsora közben éreztem, mint repdes körülöttem Dona Ramona szerető pillantása, gondolatai mennyire boldogságunk körül forognak. De akármilyen furcsának is tűnik, szinte teljesen elvesztettem étvágyamat. Beszélgettem az intéző feleségével és az megérthette, hogy nekem egyáltalán nem sürgős, hogy férjemmel egyedül maradjak. Végül is az intéző bosszúsan figyelmeztette feleségét:
— Hát nem akarod megérteni, hogy egyedül akarnak maradni? — hallottuk, amint feleségét dorgálta a konyhában.
Dona Ramona homlokoncsókolt és mi egyedül maradtunk.
Hirtelen, az oly meghitt és családias környezetben, férjemet szinte betolakodó idegennek éreztem.
La Mata csendjében és nyugalmában házasságom nagyon különbözött attól, amilyennek elképzeltem. Még mielőtt a reggel elérkezett volna, már tudtam, hogy soha nem voltam igazán szerelmes Bolinba és hogy nagy erőfeszítést kell tennem, ha szeretni akarom.
XIII.
Másnap reggel Segoviában ültünk fel a Hendaya-i gyorsvonatra. Julián, szüleim sofőrje kísért bennünket az állomáshoz, hogy autónkat visszavigye Madridba. Levelet hozott anyámtól, amelyben közölte velem nagyanyám halálát, noha ezt már az állomáson vásárolt reggeli lapokból tudtuk. A levélben anyám azt írta, hogy folytassuk utunkat és eszünkbe ne jusson a temetésre Madridba visszamenni. „Most kezdtek élni”, írta anyám, „és az életben csak egyszer boldog az ember”… Bolinnal néhány napot Párizsban szándékoztunk tölteni, hogy majd onnan folytassuk utunkat Olaszországba. Nászutunkat két hónapra terveztük. Alig voltunk néhány napig Párizsban, de már olyan szomorúnak és magányosnak éreztem magam, hogy közöltem férjemmel: szeretnék egy kutyát. Kezdetben a füle mellett eresztette el kérésemet és csakhamar megértettem, hogy nincs bennünk semmi közös vonás, ízlésünk és érdekeink is különbözőek. Igyekeztem megmutatni neki azt a Párizst, amit szüleimmel ismertem meg, de ő, noha először volt ebben a városban, sem a múzeumokra, sem a templomokra, sem a műalkotásokra, de még a szajnaparti híres éttermekre sem volt kíváncsi. A gyalogséták fárasztották és a művészet untatta.
Egy délután taxin mentünk hazafelé a Long Champs-i lóversenyekről. Fiatalok és csinosak voltunk. Én Párizsban készült ibolyaszínű kosztümöt viseltem, amely még a lóversenytéren megjelent elegáns közönség körében is feltűnést keltett. Bolin elegánsan öltözve ült az oldalamon. A taxi a Champs Elysée-n gördült, amikor hirtelen nem tudtam magam többé türtőztetni és zokogásban törtem ki. Még soha ilyen szomorúnak és magányosnak nem éreztem magam.
Másnap megvettük a kutyát. Nemes származású, pedigrés bulldog volt és egy csomó pénzünkbe került. A kutya valójában nem jelentett társaságot számomra, de lekötött és szórakoztatott az út folyamán, mert nem sokkal azután, hogy hozzánk került, szopornyicában megbetegedett és amikor egy új városba érkeztünk, az első kötelező látogatást mindig az állatorvosnál tettük.
Mielőtt Párizsból ismét elindultunk volna, már az egész pénzt elköltöttük, amit Bolin nászutunkra magával hozott. Erről csak sokkal később szereztem tudomást, amikor évekkel később anyósom ezt és más hasonló érveket hozott fel ellenem. Ám Bolin, anélkül, hogy nekem egy szót is szólt volna, táviratilag kért pénzt apjától és hogy megkapja, valami egészen légbőlkapott ürügyet hozott fel. Ilymódon még mielőtt Malagába érkeztem volna, új családomban már költekező és szeszélyes hírem kelt. Férjem soha nem mondta meg nekem, mennyi pénzt irányoztunk elő nászutunkra, arról sem tett említést, hogy korlátozni kellene kiadásainkat, sőt ellenkezőleg, inkább igyekezett azt az érzést felkelteni bennem, hogy semmilyen szeszélyünkről nem kell lemondanunk. Én pedig, aki lánykoromban hozzászoktam, hogy a lehető legnagyobb kényelemben utazzam, a legjobb vonatokon, hajókon és szállodákban, mindezt a legtermészetesebbnek találtam.
Összesen egy hónapot töltöttünk Nápolyban, Velencében, Rómában és Firenzében, a legtipikusabb nászúton. Minden nap, csaknem minden órában újabb csalódás ért. Rómában mialatt a Palatinus-dombról a Fórumot figyeltem, megpróbáltam felidézni magamban a történelmet, amint az előttünk elterülő tájat csodáltam. Ám Bolin közölte velem, hogy a foga fáj és unatkozva leült egy padra, míg én a szép helyeket végigjártam. Ez az olaszországi út kevés benyomást keltett bennem. Mussolini, 1926-ban, igyekezett rendszerét megszilárdítani az országban és éjszakánként még gyakran lehetett lövöldözést hallani. A fasizmus minden terrorja sem tudta teljesen elfojtani a nép elégedetlenségét, amely akkoriban még külsőségekben is megnyilvánult. De mi alig vettük észre, ami körülöttünk történik. Bolin túl kevés intelligenciával rendelkezett ahhoz hogy a politikával törődjék, én meg túlságosan fiatal és tudatlan voltam és azonkívül még szerencsétlen is. Egy kisméretű olasz gőzösön indultunk el Olaszországból Barcelona felé, ahol ismét hajóra szálltunk. Ez a spanyol óceánjáró nemrégen épült csak és Dél-Amerika és Spanyolország között közlekedett. Családomnak a Transatlantica Társasággal való kapcsolatai révén egyszerű elsőosztályú hajójegyért a fedélzet legfényűzőbb kabinjait kaptuk meg Nem tudhattam mire gondol férjem, amíg szülővárosának kikötője felé hajóztunk, de én szomorú voltam és tele félelmetes előérzetekkel. Az idő legnagyobb részét kabinomban sírva töltöttem. Végül közölték velem, hogy rövidesen megérkezünk. Felmentem a fedélzetre és ott terült el előttem Malaga.
A szemem előtt kibontakozó látvány gyönyörű volt. A város mint ragyogó, virágos festmény tűnt elő az erős júliusi napsütésből. Növények, zöld pálmafák élénkítették a tájat, a háttérben a hegyek vöröses falát bájos épületek tarkították és az egész vidék csodálatos keretbe fogta a kikötőt. Malaga, a közeledő hajóról nézve, csupa báj és harmónia volt. Baloldalt emelkedett a katedrális és lábánál körülötte számtalan fehér házacska húzódott meg, amelyek szinte játékházaknak tűnték a hatalmas épület mellett A kikötő jobboldalán fasorral szegélyezett sétányok és kertekkel körülvett pompás házak voltak. La Caleta és a Limonar városnegyedek voltak itt, ahol a gazdagok laktak. A háttérben vonuló hegyfalak fölött rajzolódtak az égre Alcazaba arab erődjének fehér romjai. Az egyszerit sima falak csillogtak a napsütésben. A tenger felől az egész város olyan volt, mint egy trópusi növényekkel benőtt kert, amely mintha magából a Földközi-tengerből emelkednék ki. Megértettem, miért kereste Malagában annyi idegen utazó a boldogság csodálatos nyugalmát. És ha nem olyan férjjel utazom oda, aki számomra is idegen, talán én is meglelhettem volna ezt a boldogságot.
A Bolin-család a mólón várt ránk. Örömszüleim kevésbé szívélyeseknek látszottak, mint Madridban. Kocsijukon egyenesen kényelmes házukba vittek bennünket. A ház ugyanolyan kertben és virágok közepette állott, amilyeneket a hajóról láttam, de ott ért az első csalódás. Madridból leküldettem a szüleim által vásárolt bútorokat, az ajándékokat és ágyneműket, hogy Bolinnal Malagában berendezkedjünk, és most láttam, hogy bútoraimat kicsomagolták és többi holmijaimmal együtt Bolin szülei házában két szobában halmozták fel. Úgy látszik, ők arra számítottak, hogy ez lesz otthonunk. Senkinek eszébe nem jutott, hogy megkérdezze tőlem, vajon ez az elintézési mód kedvemre való-e! Amikor este egyedül maradtunk, összeszedtem minden bátorságomat és megemlítettem Bolinnak, hogy mennyire bosszant mindez, de ő csak azt felelte, hogy így kevesebb költségünk lesz, ez úgy sem állandó berendezkedés és egészében, mint az szokása volt, most is kitért az elől, hogy határozzon vagy konkrét választ adjon.
XIV.
Igyekeztem megszokni az életet Malagában. Nem voltak reményeim, nem érdekelt semmi, ez az élet kicsinyesen rossz és egyben szörnyű is volt. A nyári hónapok alatt a jómódú malagai családok semmi mást nem csináltak, mint hogy házaikban itták a frissítőket. Esténként az egész Bolin-család összegyűlt apósomék házában és ott csevegtek órákon át. Az összes rokonok, kivétel nélkül, a legunalmasabb és legérdektelenebb emberek közé tartoztak, akiket valaha is ismertem. Semmi nem érdekelte őket, ami nem sajátmagukra vagy a pénzükre vonatkozott és állandóan és kizárólag csak erről a két témáról beszéltek. A család férfitagjai a kert egyik végében, az asszonyok a másik végében foglaltak helyet. Nekem az asszonyok csoportjával kellett volna maradnom, anyósommal, sógornőimmel, férjem nagynénjeivel és unokahúgaival, de két vagy három este elmúltával rájöttem, hogy nincs mit beszéljek velük. Csevegésük hosszú és jajongó panaszkodás volt az élelmiszerek áráról vagy a szolgaszemélyzet szokásairól. Így hát legnagyobb csodálkozásukra elhatároztam, hogy megpróbálom a férfiak társaságát, de az ő beszélgetésükben is csak nagyon kevés különbséget találtam. A spanyol vidéki középosztálynak jellegzetes gyűlöletével mindazok iránt, akik náluk néhányszáz pezetával többet kerestek vagy akár városi vagy állami hivatalokban szereztek maguknak bizonyos anyagi jólétet, Bolinék, akik semmittevésben éltek jövedelmükből, hosszú kirohanásokat intéztek közalkalmazott barátaik ellen. Apósom volt az egyetlen a családban, aki munkájából élt és anyagi helyzete jóval rosszabb volt, mint testvéreié.
Beszélgetéseikből lassanként rájöttem valamire, ami megfagyasztotta a vért ereimben és hosszú ideig nem hagyott nyugodtan aludni. Észrevettem ugyanis, hogy ezek a tehetetlen és műveletlen férfiak mindannyian feleségük vagyonából élnek. Úgy látszott, családi vonás náluk az, hogy gazdag nőket vesznek feleségül. Ebben kétségtelenül segítette őket magas testalkatuk és előkelő megjelenésük, amit persze északi őseiknek köszönhettek. Dél-Spanyolországban, ahol a férfiak inkább alacsonytermetűek, szárazak és szikárak, a Bolin család, ha mással nem, legalább is külső megjelenésével mindenütt magára vonta a figyelmet.
Bolinék, — ahelyett, hogy egyetemi tanulmányokkal töltötték volna idejüket, ami módot adott volna nekik arra, hogy a szabadfoglalkozásokban helyezkedjenek el, vagy az iparba, kereskedelembe vagy más üzletágba kapcsolódtak volna be, hogy így keressék meg kenyerüket, — a jövőt sokkal kényelmesebb módon biztosították a maguk számára. De ettől a felfedezéstől saját házasságom megértéséig csak egy lépés vezetett. És hamarosan mindannyian igyekeztek megértetni velem, hogy a havi jövedelem, amit apám biztosít számomra, elegendő ahhoz, hogy megéljünk belőle, különösen ha továbbra is apósomék házában maradunk. Én mégsem akartam hinni ebben és Bolin továbbra is igyekezett biztosítani arról, hogy apjától munkájáért fizetést is fog kapni.
Abban az időben én még hívő katolikus voltam és persze úgy vélekedtem, hogy életem hátralevő részét kénytelen leszek férjem mellett leélni, mivel házasságunkat semmi fel nem bonthatja. Ezeknek az eszméknek hatása alatt úgy véltem, igyekeznem kell, hogy szerencsétlen sorsomat a lehető legjobban elviseljem és férjem családjának életmódjához alkalmazkodjam.
Első tennivalónk, gondoltam én: biztosítanunk kell függetlenségünket. Bolin szüleitől és családjának befolyásától távol, reméltem, hogy lassan-lassan sikerülni fog fiatal férjemet átalakítanom és olyan férfit faragni belőle, aki dolgozik, mint az apám és úgy rendezi be életünket, mint azt én a legelemibb szokások alapján elképzeltem.
Boldogtalanságomat egyáltalában nem az okozta, mintha én több kényelemmel vagy fényűzéssel szoktam volna meg az életet. Ellenkezőleg. Ha férjem családja valóban egyszerű, természetes és őszinte lett volna, azt hiszem, szívesen rokonszenveztem volna velük és nem esett volna nehezemre, hogy életükhöz alkalmazkodjam. De álszentességüket, kicsinyességüket elviselhetetlennek tartottam. Életmódjuk egyszerre volt fitogtató és fukar. A márványpadló, a divatjamúlt bútorzat, amelyet azonban Angliából hozattak, nem volt semmi összhangban azzal a nyomorúságos bérrel, amit a szegény szolgálók kaptak, sem azzal az élelemmel, amit étkezésükhöz szemem láttára használtak fel a konyhában. Mindennek az ára, ami az ebédlőben elém került — amíg az asztal körül ültünk, — végnélküli viták tárgya volt.
Amíg csak bírtam, igyekeztem elviselni ezt a légkört és nyár vége felé igyekeztem férjemet rávenni arra, hogy keressünk házat, ahol magunk élhetünk. Végre is, hosszú viták után sikerült elérnem célomat. Nem bánkódtam volna, ha egy szerény és olcsó házba megyünk lakni. Úgy éreztem, mindent el tudok viselni, ha egy bizonyos függetlenséget tudunk teremteni magunknak, ám a pénz értékét még mindig nem ismertem és még mindig nem tudtam, hogy havi kiadásainkra mennyi pénz áll rendelkezésünkre. Így feltétel nélkül elfogadtam, hogy Torremolinosba menjünk lakni. Torremolinos bájos, kellemes helyen feküdt és gyönyörű házat béreltünk itt, amely azonban sokkal nagyobb volt, mint amekkora nekünk kellett és drágább is volt annál, mint amennyit körülményeink megengedtek. Torremolinos a tengerpart egyik legfestőibb helye volt. Malagától tizenöt kilométernyire feküdt, Gibraltár felé, és nagyon sok idegen látogatta.
A ház, ahol laktunk, egy angol őrnagy tulajdona volt, aki felesége halála után abban a kis szobában húzódott meg, ahol azelőtt csak a teniszütőket és labdákat tartották. Házunk kert közepén állt és csaknem az élesen a tengerbe futó sziklákra épült. Ablakunkból a vörös muskátlikon és a kert fehér kerítésén túl a Földközi-tenger gyönyörű képe tárult elénk. Valaha régen kastély volt ez az épület, később a vámőrök kaszárnyáját helyezték ide. A kertészek, akik az angol őrnagy birtokát vezették, konyhás bérlakásokká alakították át a ház helyiségeit. Számos idegen élt itt, keresve a nyugodt és kellemes életet a napfényben s lehetőleg olymódon, hogy zsebüket se terheljék vele túl. Házunk — amelyet mindenki „a nagy ház” néven ismert — és az öreg kaszárnya között egy másik házacska volt, amelyben egy angol házaspár lakolt. Az összes épületek ugyanabban a kertben voltak, közös volt a teniszpálya, a virágok, a narancsfák és a tengerhez levezető út.
Nagyon kellemes volt itt élni, távol férjem családjától és a többi rokonoktól. Állandóan a tengert, a kék eget, a muskátlikat és a pálmafákat láttam magam körül. Csakhamar észrevettem, hogy legtöbb külföldi szomszédunk egy kicsit zavarosfejű, de mindannyian ártalmatlanok voltak.
E szomszédok szórakoztatónak, sőt érdekesnek látszattak, ha a Bolin-családdal hasonlítottam össze őket.
A malagai spanyol családokat nagy általánosságukban soha nem ismertem meg, mert amint észrevettem, Bolinék, nem tudom pontosan miért, de nem örvendtek nagy rokonszenvnek a városban. Férjem minden reggel bement apja malagai irodájába és onnan korán tért vissza. Ez a nyugodt élet tetszett nekem. Gyermeket vártam és azt reméltem, hogy a gyermek születése majd betölti életemet és megoldja problémáinkat.
Ezek a tengerparti hónapok boldogan teltek volna el, ha nem küzdöttünk volna szüntelenül anyagi gondokkal. Egyetlen állandó jövedelmünk az volt, amit apám küldött, de ez nem volt elegendő arra sem, amit az életszükségleteinkre költöttünk. A házbér, a személyzet, villany, szén, vízdíj kifizetése után élelemre már jóformán semmi nem jutott. Noha az élelem nagyon olcsó volt, naponta mégis szükség volt néhány pezetára a bevásárláshoz vagy ahhoz, hogy kifizessük azokat az embereket, akik árucikkeiket szamárháton a ház elé hozták.
Persze soha nem hittem, hogy az a pénz, amit apám havonta küldött (egyre több olyan kikötéssel, hogy csak én rendelkezhessem felette), otthonunk egyetlen jövedelme lesz, mert az apám családjában érvényben lévő erkölcsi szabályzat szerint a férfiak voltak kötelesek családjukat eltartani. Bolin kitérő válaszai, amikor házasságunk előtt anyagiakról volt szó, noha apámat aggodalommal töltötték el, gyanítani sem merte — amint én sem —, hogy férjem kizárólag abból akar majd élni, amit az én szüleimtől kapunk. Reméltem, hogy apósom biztosítani fog fia számára valami kis-havi jövedelmet, hogy háztartásunk költségeit abból fedezhessük.
Ez a félreértés — amelynek tudatlanságom és tapasztalatlanságom, de különösképpen férjem cseppet sem őszinte természete miatt áldozata lettem — okozta, hogy azokban a hónapokban lehetőségeinken felül éltünk. Nem azért, mintha én nagyobb fényűzéssel akartam volna élni. Éppen ellenkezőleg! Hozzászoktam egy bizonyos életmódhoz és senki nem értette meg velem, hogy ezt már nem engedhetjük meg magunknak. Én kiadásainkat természetesnek és magától értetődőnek tartottam, s arra vártam, hogy férjem egyszer csak megmondja, mennyi fizetést fog kapni apja irodájából, s akkor végre ki tudjuk majd számítani, mennyit költhetünk. De múlt az idő és én nem tudtam elérni, hogy Bolin világosan és őszintén válaszoljon kérdéseimre. Minden hónap tizedike táján már annyi pénzem sem maradt, hogy a halat, a zöldséget, a tojást vagy a húst ki tudjam fizetni. Ilyenkor mindig megújultak ugyanazok a kellemetlen jelenetek. Ha igyekeztem azt elérni, hogy a férjem őszintén válaszoljon kérdéseimre, mindig újra kezdődtek veszekedéseink.
— Ha te azt hiszed, hogy apád nem akar semmit sem, adni neked, miért nem mondod hát meg? — erősködtem én, ám ő továbbra is arról igyekezett engem biztosítani, hogy apja fizetést ígért neki.
És mikor én szorultságomban azt ajánlottam, hogy menjünk egy olcsóbb házba lakni és éljünk szerényebben, amíg apja eldönti, mi az a havi összeg, amit hajlandó adni, — Bolin ötven vagy hatvan pezetát hozott haza, amiről azt mondta, hogy apjától kapta „előlegképpen”. Hogy azok a kis összegek valóban apjától származtak-e vagy sem, sohasem tudtam meg. De amikor hónapokkal később azon voltunk, hogy elhagyjuk Torremolinos-t, megdöbbenve jöttem rá, hogy Bolin a birtok majdnem minden szerény lakójától pénzt kölcsönzött. A különc angoloknak, nyugdíjas katonáknak vagy vénkisasszonyoknak épp úgy tartozott, mint a birtokra felügyelő kertészeknek.
Ám Bolin nem képezett kivételt családjában.
Malagában gyerekkocsit kerestem születendő gyermekem számára. Az üzletekben nem találtam olyant, amilyent én akartam, míg a megvásárolhatók túl drágának tűntek. Eszembe jutott, hogy férjem egyik nagybátyjának házában, aki egy gazdag bilbaói örökösnővel kötött házasságot, több használaton kívüli és porral belepett gyerekkocsit is láttam. A házaspár három lánya már nagyobbacska volt és gondoltam, könnyen elérem, hogy egy gyerekkocsit ajándékozzanak vagy legalább is olcsón eladjanak nekünk. Férjem magára vállalta, hogy a kérést közvetíti nagynénjéhez, de a válasszal adós maradt. Végül is tudni akartam, hogy mihez tartsam magam és elhatároztam, hogy személyesen fordulok férjem nagynénjéhez. Válasza hallatára szinte megkövültem.
— Szívesen nektek adnám a lányok egyik gyerekkocsiját — mondotta —, ha biztos volnék abban, hogy amikor neked már nincsen szükséged rá, nem ajándékozod el valami szegény gyereknek. Mert azt nem tudnám elviselni, hogy a tengerparti sétányon az egyik halász piszkos gyerekét ugyanabban a kocsiban lássam, amiben az én kislányaim sétáltak. Ezért nem adom senkinek a lányaim használt ruháit sem. Inkább elégetem, mintsem hogy valami szegény és piszkos kislány hordja azokat.
Így hát nem fogadhattam el „kedves” ajánlatát és úgy gondoltam, hogy jól megleszek gyerekkocsi nélkül is. Amikor a szülés ideje közeledett, nyugtalankodni kezdtem, mert visszataszítónak, csaknem félelmetesnek éreztem azt az öreg bábaasszonyt, akit ügyessége miatt, hasonló esetekben, a Bolin-család minden nőtagjához elhívtak. Nem akartam, hogy anyám és anyósom velem legyenek a szülésnél. Egyedül akartam maradni, de megfelelő orvosi felügyelet alatt, és mivel a várostól elég messze laktunk, ez bonyolultnak és nehezen megoldhatónak látszott. Én magam nem tudtam, hogy egy újszülöttnek milyen gondozásra van szüksége, és megijedtem attól, hogy egyedül és elszigetelve maradok olyan asszonyok között, akik éppoly tudatlanok, ha nem még tudatlanabbak voltak, mint én magam. Efféle aggodalmaimmal egyidejűleg kaptam meg régi cambridgei barátnőm és intézetünk tornatanárnőjének, Josie O’Neilnek levelét, amelyben egy diplomás ir ápolónőről, barátnőjéről tesz említést, aki szülészeti kérdésekben szakértő és gyermekeivel Spanyolországba akar jönni. Kevesebb fizetésért is hajlandó volna állást vállalni, mint amennyit a londoni kórházban keresett.
Az első Angliából Gibraltárba érkező hajóval megérkezett a testes és rokonszenves ir nő, hogy először engem, majd születendő gyermekemet gondozza. Pedig én egyáltalában nem féltem a szüléstől. Ellenkezőleg, csaknem kívántam, hogy a súlyosan rámnehezedő magány végetérjen és legyen valaki, aki oly üres és szomorú életemet betöltse.
Bolintól egyre távolabb éreztem magam. Semmi közös érdeklődési pontunk nem volt, még gyermekünk születésének gondolata sem tudott összekötni bennünket. És míg ő azt hiszem fiúgyermeket remélt, én teljes szívemből azt kívántam, hogy leányom legyen, mert arra gondoltam, hogy lányomban társat fogok találni.
Kívánságom teljesült. Lányom 1927 februárjában született meg. Constancia, Maria de Lourdes névre kereszteltük, becenevén Lulinak hívtuk.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!