(1923—1931)
MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Vérző Spanyolország – SZIKRA)
3
VIII.
Anyám a katolikus hölgyeknek egy másik társaságához is tartozott, amelyet szintén a jezsuita atyák vezettek. Itt azzal törődtek az asszonyok, hogy a szegény városnegyedek ifjúsága keresztényi nevelésben részesüljön. Oly természetesnek tűnt számomra, hogy én tanultam, hogy soha eszembe nem jutott azon gondolkozni, hol és hogyan tanulnak a többi madridi gyerekek olvasni, írni vagy számolni. Akkor tudtam csak meg, hogy Primo de Rivera diktatúrája alatt éppen úgy, mint a monarchia más kormányai idején, Madridban csak alig egynéhány ingyenes iskola van. Több mint kilencvenezer iskoláskorú gyermek számára a fővárosban nem volt iskola.
Az ehhez a társasághoz tartozó Katolikus Hölgyek mindegyike egy kis iskola fenntartását vállalta. Ez mit sem jelentett a főváros szükséglete szempontjából, de eme jámbor dámák főgondja nem az volt, hogy Madridban kilencvenezer iskolába nem járó gyermek van és így kilencvenezerrel növekszik az állam és a kormány hibájából a lehetséges írástudatlanok száma, hanem azzal törődtek, nehogy Madridban olyan gyerek is lehessen, aki nem tudja az apostoli római katolikus katekizmust. Mert ezek így könnyű zsákmányt jelentettek volna később a szocialista eszmék számára.
Mivel szerettem volna tenni valamit az ifjúságért, elkísértem anyámat, amikor meglátogatta iskoláját. Az autóval Madridnak olyan városnegyedein haladtunk keresztül, amelyek előttem teljesen ismeretlenek voltak, noha életem legnagyobb részét ebben a városban töltöttem. Az asszonyok és gyermekek felkeltek a járdára kitett székekről, a fal mellé húzódtak, hogy helyet engedjenek az autónak, amely zajos tülköléssel követelt utat magának. Végül a sofőr megállította a kocsit egy ház előtt, amely mint a körülötte lévők, piszkos volt és foltos. Azokban a szűk utcákban, ahová soha nem süt be a nap, a nyomor és az évek eltéveszthetetlen bélyeget ütnek a házakra.
Felmentünk a sötét falépcsőn és bekopogtattunk egy lepattogzott, piszkos ajtón. Tüdővészes külsejű fiatal nő nyitott ajtót. Arca egészségtelen sápadtsága megelégedett mosolyt igyekezett tükrözni, amikor a látogatókat felismerte. Ő volt a tanítónője annak az iskolának, amelyet anyám tartott fenn. Beléptünk mögötte az osztályba, amely hosszú keskeny szoba volt, két kis ablakkal. A szobában ormótlan fapadokban mintegy negyven kislány ült. Amikor beléptünk, mintha csak rúgóra jártak volna, felálltak és egyszerre visító és egyhangú üdvözléssel fogadtak bennünket:
— Hogy—van—asszonyom? Mi—nagyon—jól—vagyunk—hála—
Körülnéztem a szobában, amelyet két év előtt meszeltek, akkor, amikor anyám ezt a bérházban levő helyiséget iskolává alakíttatta át. A falak egyetlen dísze egy, a tanítónő asztala fölé magasra akasztott feszület volt. Egyetlen kép, egyetlen rajz, egyetlen növény sem tette meghittebbé ezt a szomorú szobát. Itt tanulták a gyerekek a katekizmust, kérdéseket és válaszokat; és semmi mást. Talán nem is lehetett egyebet várni a szegény tanítónőtől. Anyám havonta 30 pezetát fizetett neki és az ő díjazása, meg a lakbér volt az iskola minden költsége. Persze nyomorúságos fizetéséből a tanítónő még táplálkozni sem tudott rendesen és még sokkal kevésbé volt képes lelkesedéssel betölteni hivatását és mégis, gondoltam én, ha az anyám és más katolikus hölgyek jószívűsége nem volna, akkor most ez a negyven kislány lent játszana az utcán a piszokban!
Mintha csak versenyre hívtak volna ki, azonnal terveket szőttem, miképpen lehetne javítani az iskola helyzetén. Első tennivalóm a tanítónő fizetésének megkétszerezése, gondoltam, mert az volt a véleményem, hogy ha egy kicsit összeszedi magát, talán több vidámságot tud az iskolába is belopni. Vittem néhány képet, hogy a falat feldíszítsék, színes ceruzákat és füzeteket. De érdeklődésem csakhamar alábbhagyott, amikor láttam, hogy terveimet és elgondolásaimat a Katolikus Hölgyek Társasága éles ellenkezéssel fogadja. Sikerült elérnem azt, hogy több barátnőm kis havi segéllyel járuljon hozzá az iskola fenntartásához és amikor úgy döntöttem, hogy ezt a pénzt a helyiség átalakítására használjuk fel, a Katolikus Hölgyek mást határoztak: ezt az összeget új iskolák felállítására kell fordítani. Ezek az iskolák persze ugyanolyan szomorúak, ugyanolyan szegények lettek volna, mint az enyém. Hogy is felejtkezhettem el arról, hogy nem az a fontos, hogy az iskolák többé-kevésbé vidámak és egészségesek legyenek, hanem hogy a lehető legtöbb gyerek tanulja meg a katekizmust?
Nem tudtam válaszolni ezekre az érvekre és mivel nem láttam módját, hogy miképpen tudnék segíteni ezeken a kislányokon, noha néha-néha még meglátogattam az iskolát és fizettem a tanítónő nyomorúságos bérét, lassanként teljesen elvesztettem érdeklődésemet e jótékonysági intézmény iránt.
Mindig kerestem valamit, ami lekösse érdeklődésemet és így egy barátnőmmel elmentem meglátogatni a Jótékony Nővéreket. Anyám a San Vicente de Paul konferencia társaságához is tartozott, amelynek feladata az volt, hogy meglátogassa a főváros szegényeit és szükséget szenvedőit, hogy „segítsen rajtuk”. És mellékesen, hogy igyekezzék rávenni a család férfitagjait, hogy belépjenek a katolikus szakszervezetekbe. Anyám és a hozzá hasonló korú hölgyek sok szegény otthont látogattak meg. Ezek a többgyermekes családok nagy keveredésben éltek és a legtöbb esetben az apa és az anya törvényesen meg sem voltak esküdve egymással, — igen gyakran egyszerűen azért, mert nem volt pénzük rá. De mi „ifjú” és „ártatlan” hajadonok a Jótékonysági Nővér kíséretében csakis olyan házakba mentünk, ahol özvegyek, öregasszonyok vagy árvák voltak. Minden meglátogatott családnak hetenként egy élelmiszercsomagot adtunk és tudtuk, hogy e csekély élelemből — negyedkiló lencse, negyedkiló rizs, negyedkiló bab, tíz deka cukor és öt deka kávé — egy egész családnak kell egy hétig táplálkoznia! Én ezt soha nem láttam azelőtt, sem elképzelni nem tudtam, hogy Madridban ilyen nyomorúság lehet. Védett gyermekkoromban és ifjúságomban senki nem készített elő ilyen látványra. Más „jó házból való” úrilányok, akik velem látogatták ezeket a családokat, elégedetten osztogatták az élelmiszercsomagokat és hallgatták, amint a Jótékonysági Nővér jó tanácsokkal látott el valami szegény többgyermekes özvegyet. Néha családi összeköttetéseink révén munkát is szereztünk — „felsúrolni valami irodát” — ezeknek a szerencsétlen asszonyoknak. De az effajta látogatások engem mélyen elszomorítottak. Már akkor észrevettem, hogy az a nyomorúságos támogatás, amit adunk, egyáltalán nem javított a látogatottak sanyarú helyzetén.
Azon a télen szörnyű lelkiismeretfurdalások áldozata voltam, anélkül, hogy rá tudtam volna jönni, miben is áll az én bűnöm. Keserű szégyent éreztem oly üres életemben. Szégyeltem magam azért, hogy nekem mindenem megvolt, anélkül, hogy bármit is tettem vagy dolgoztam volna érte. De akik körülöttem voltak, és maguk a Jótékonysági Nővérek is, tudomásomra hozták, hogy a szegények hébe-hóba történt meglátogatásával és más „jótékonysági munkával” bőven ellensúlyoztam előjogokkal túlzsúfolt helyzetemet. Még azt is igyekeztek megérttetni velem, hogy azok az emberek, akiket a bérházakban tett látogatásaim alkalmával láttam, nem ugyanolyanok, mint mi. A szegényeket a mi körünkben valami ismeretlen akarat elkerülhetetlen terményeinek tekintették, azt állították, hogy ez a helyzet mindig létezett, mindig létezni fog és ezen állapot miatt ránk a lehető legkevesebb felelősség sem hárul. De engem ez a magyarázat nem tudott kielégíteni. Azok az emberek, akiket én ilyen látogatások alkalmával megismertem, nem látszottak másnak, mint a többiek és csak a nyomorban, a piszokban és a tudatlanságban különböztek tőlünk. Ezek a fiatal özvegyek, gondoltam én, bizonyára szeretnék újrakezdeni az életet és szeretnének biztonságos életet teremteni gyermekeik számára. Az az öregasszony bizonyára nem menne koldulni, ha lányai dolgozhatnának és munkájukért illő bért kapnának! De ha látogatásaink alkalmával valami megjegyzést tettem vagy fellázadtam amiatt, ami szerintem kézzelfogható igazságtalanság volt, barátnőim vagy a Jótékonysági Nővérek igyekeztek megvigasztalni, mondván:
— Neked arany szíved van …
IX.
A golf, a póló és a galamblövészet volt a madridi társaság három kedvenc sportja. A király pólózott és galambokra lőtt a Casa de Campo királyi parkjában. Ez a hely a közönség számára zárva volt és csak kivételes személyeknek adott különleges belépési engedéllyel lehetett oda bejutni.
A királyt galamblövészeten ismertem meg. Sok időt töltött itt, a tavaszi hónapok idején koradélután érkezett és csak alkonyat után ment el. A lövészpálya folyosóján beült az egyik páholyba, kényelmes vadászkabátba öltözött barátai vették körül, ittak és tréfálkoztak. Néha a kiáltó a király nevét szólította, s az uralkodó elfoglalta helyét a lövészek között. Ilyenkor mindig egy pillanatnyi feszültség támadt: jaj csak őfelsége el ne vétse a lövést! De a király jól kezelte a puskát és majdnem mindig megölte a galambot. Amikor visszatért a páholyba, hogy a barátok tapsait fogadja, nagy megelégedés látszott az arcán. Ha valaki idegen jött volna e válogatott társaságba, azt hihette volna, hogy Spanyolország királya újabb területeket hódított meg koronája számára. Egyik nagybátyám, aki szintén jó lövész volt, elválaszthatatlan társa volt a királynak és gyakran hajolt hozzá, hogy egy új fűszeresebb viccet súgjon a fülébe. Egy napon azután mindenki szemeláttára nagybátyám és a király szoknyaügyek miatt befejezték barátságukat.
Anyám vagy valamelyik barátnőm édesanyja kíséretében gyakran töltöttem a délutánt a galamblövészeten. Ezt soha nem tekintettem sportnak, mert a galambok, amikor szabadon engedték őket, zavartan repültek ki a ládákból és túl könnyű célpontot nyújtottak a vadászok számára. Ha valamelyik galambnak sikerült élve elmenekülnie, okvetlenül beleakadt a hálóba és mielőtt még újból felröppenhetett volna, megfogták és ismét felhasználtak. Délutánjainkat azzal töltöttük, hogy néztük a királyt vagy a többi ismert lövészt. A fennmaradó időben frissítőket ittunk vagy sült kolbászt uzsonnáztunk krumplival. Néha alkonyattájt kisebb tánc alakult ki. Az egésznek családias, noha végtelenül fennhéjázó jellege volt, mert a jelenlevők mindig ugyanazok voltak és szigorúan válogatott csoportból kerültek össze.
Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna a királynőt a galamblövészeten. Lehet, hogy angol vérmérséklete nem engedte meg neki, hogy ilyen, állatokkal szemben elkövetett kegyetlenségeknél jelen legyen!
A király minden etikett nélkül táncolt azokkal a jelenlévő asszonyokkal vagy leányokkal, akik megtetszettek neki. Nem is igyekezett leplezni ízlését vagy vágyait. Az újonnan Madridba érkező nők, — idegenek vagy vidékiek, néha valami egyszerű odatévedt hölgy, aki csak arról álmodozott, hogy ehhez az elegáns társasághoz tartozzék, — magára vonta a király tekintetét. A királyt csak az érdekelte, hogy a nő csinos legyen, a többivel nem igen törődött.
Emlékszem, egy délután galamblövészeten tánc közben figyeltük. A király egy újgazdag fiatalasszonynak udvarolt, aki csak nemrégen került a társaságba. Undorító látvány volt ez a fiatal, gyönyörűszép nő, amint oly közel táncolt a király undorító leheletéhez. Spanyolországban mindenki tudott XIII. Alfonz betegségéről, még a magamfajta leányok is, akiknek semmit sem lett volna szabad tudniok az életről. Ez az újonnan jött nő csakhamar a szeretője lett a királynak, mint annyi más előtte és annyi más még utána. És ez nem volt titok. A „jó társaságban” mindenki beszélt ezekről a dolgokról.
A póló-összejövetelek éppen olyan válogatottak voltak, mint a galamblövészeten, de sokkal ünnepélyesebb külsőségek között történtek. A külföldi diplomaták nem jártak a galamblövészetre, de soha nem hiányoztak a pólójátékokról. A királynő meghívottai körében szokta végignézni a fontosabb mérkőzéseket. Jelenléte bizonyos külső díszt kölcsönzött ezeknek az ünnepségeknek, mivel a király gyakran tévesztette össze a közvetlenséget a közönségességgel.
Primo de Riverának ugyanazok voltak a kedvtelései, mint a királynak. A közönséges és finomság nélkül való dolgok őt is szórakoztatták és otthonosan érezte magát köztük. Senki sem tudta, milyen a diktátor felesége, de egész Madrid beszélt arról, hogy milyen típusú nők tetszenek a tábornoknak, mert bámulatát cseppet sem rejtette véka alá, ha kedvére való nőszemélyre talált. Ha új látványos revüt vagy operettet mutattak be, amelyben a táncoló lányok csapata többé-kevésbé könnyű ruhába öltözötten jelent meg a színen, a diktátor mindig a színpadhoz legközelebb eső páholyt foglaltatta le magának.
Nem elégedett meg azzal, hogy csendben és távolról bámulja a kóristákat. Amikor olyasmit látott, ami érdeklődését felkeltette, nem takarékoskodott az elragadtatással, hanem hangosan fordult a lelkesedését felkeltő színésznő vagy színésznők felé, lekiabált hozzájuk s szavait a közönség megjegyzésekkel kísérte. De ő volt a diktátor és így az egyetlen ember Spanyolországban, akinek mindent megengedtek. Barátait néha meghívta páholyába és köztük nem egyszer jegyesét is. Ez oly hódoló bámulatot érzett vagy mutatott a tábornok személye iránt, hogy nem tudott féltékeny lenni. Mint ő mondotta, — képletesen fejezve ki a dolgokat —, ő csak annyit akar, hogy jó házat és kényelmet nyújthasson a tábornoknak, ami a menyasszony vagyonát tekintve nem lehetett nehéz. Mert a diktátor nem volt gazdag. Igaz, hogy életében véghezvitte a híres „jegyzést”, amelyhez „önkéntesen” kénytelenek voltak csatlakozni az összes katonák, közhivatalnokok és szervezett munkások, ha nem akarták állásukat elveszíteni. Ilyen módszerekkel ez a hírhedt gyűjtés elérte a négymillió pezetát és ez az összeg volt a diktátor „személyes” vagyona, amit gyermekeire hagyott.
Abban az időben, amikor még feleségül akarta venni ezt a társaságbeli hajadont, anyám barátnőjét, az azt hitte, hogy ő és nem a spanyol nép lesz az, aki Primo de Rivera fiainak jövőjéről gondoskodni fog. De a diktátor túlmesszire ösztökélte jószerencséjét. A menyasszony olyan pillanatban kezdett tőzsdézni, amikor még senki nem tudta, hogy a részvények hatalmas lendülettel fognak fölfelé törni és ez a hirtelen érdeklődés, amelyet a gazdag hölgy vagyonával mutatott a tőzsdespekuláció iránt, mindenkinek szemébe ütközött. Mert hát ki, ha nem valaki a legmagasabb körökben, tudta őt ilyen pontos tanácsokkal ellátni? Az ügy szájról-szájra járt és országos botránnyá dagadt. Primo de Rivera kénytelen volt választani egy gazdag feleség és a nemzet között. Bölcsen az országot választotta és nem sokkal később elkezdődött a hírhedt „önkéntes jegyzés”. Sajátmagát feministának nevezte, de „feminizmus” a lehető legfurcsább módon azt a célt tűzte maga elé, hogy a spanyol nők hagyományos katolicizmusa támasztékul és bástyául szolgáljon a reakció számára a férjek haladó eszméi ellen. Az a tény, hogy Primo de Rivera néhány, — nagyon kevés, — engedményt tett az asszonyok legelemibb jogait illetően, nem azért történt, mintha politikája liberális vagy haladó gondolkodású lett volna, hanem azért, hogy megőrizne és fenntartsa az ország minden régi, katolikus és konzervatív hagyományát. Tizenhárom nőt hívott be képviselőnek a Nemzetgyűlésbe, akik közül kettő a megtiszteltetést nem fogadta el, míg a többi tizenegyet gyakran lehetett látni a Nemzetgyűlés bárjában. Ott csevegett a tizenegy asszonnyal, akik ily váratlanul kerültek a közélet magas pozícióiba.
A női hálátlanság felett érzett csalódását ki is nyilvánította, amikor 1929-ben a diáklányok tevékeny részt vettek a diktatúra és a monarchia ellen irányuló egyetemi zavargásokban. Egyik jellemző „hivatalos jegyzékében”, amelyet az akkori újságok kötelesek voltak lehozni, ezt mondotta: „Nagy sajnálkozással veszem tudomásul a rendőrség jelentéseiből, hogy a diáklányok nemcsak hogy nem igyekeztek lecsillapítani a nyugtalanságot, de ellenkezőleg, néhány alkalommal csak még jobban tüzelték a lázadásra … Én mindent elkövettem, hogy az asszonyokat is megillessék a többi polgárok előjogai, de ezek után kénytelen leszek meggondolni, vajon nem volna-e helyesebb megtiltani, hogy az asszonyok is választhassanak maguknak hivatalos életpályát”. Primo de Rivera csak kétfajta nőt tudott elképzelni magának: azokat, akik tetszettek neki és a tiszteletreméltó hölgyeket, többgyermekes családanyákat, akik hozzánőttek a legreakciósabb katolicizmus eszméihez.
X.
Ezerkilencszázhuszötben tizenkilenc éves voltam és még nem mentem férjhez: ez kezdett nyugtalanítani. Persze akadt több kérőm is már, akiket mi flörtöknek neveztünk, de az a jó állásban lévő és egészséges férfi, aki beleszeret az emberbe és akiről az ember azt hiszi, hogy beleszeretett „ez egyszer igazában” és aki megkéri kezünket szüleinktől, csak nem jelentkezett. Egyre jobban és jobban unatkoztam. Az életnek nem volt íze számomra, torkig voltam az ünnepségekkel és bálokkal éppúgy, mint az ízetlen „jótékonyságokkal”.
Ebben a nyugtalan lelkiállapotban, amikor már csaknem elvesztettem minden reményemet, megismerkedtem egy fiatalemberrel, aki a férjem lett.
Nyár vége volt s a nyarat San Juan de Luz-ban töltöttük. A nyár nehezen és cseppet sem boldogan múlt el. Súlyosan nehezedett már vállamra tizenkilenc évem, férjet kerestem és mindennek ellenére még nem ébredtem tudatára az élet valóságainak. Anyám sohasem beszélt nekem nemi problémákról, szerelemről vagy házasságról. Súlyos véteknek tekintették, ha valaki ilyen dolgokra gondolt, véteknek, amelyet, amikor már nem tudta elkerülni, minden egyes alkalommal töredelmesen bevallott és meggyónt. Úgy látszik, mindent ösztönösen kellett megtanulnom, éppen úgy, mint a többi fiatal lányoknak, akik körülöttem éltek. Mert a katolikus zárdákban még csak gondolni sem lehetett arra, hogy valaki a nemi nevelés szükségességét szóbahozza. Hasonló eszmék legtávolabbi említése is már súlyos botrányt okozott volna. A lányok tizenöt-tizenhat éves korukban hagyták el a zárdát és észre kellett venniök, hogy még saját anyjuk sem érti a legegyszerűbb élettani problémákat. Ahogy az idők változtak, anyáink arra a meggyőződésre jutottak, hogy mi a zárdából úgy jövünk ki, hogy többet tudunk mindezekről a kérdésekről, mint ők tudtak az ő idejükben és nem azért, mintha a tananyagban ez benne lett volna, hanem azért, mert társnőinktől hallottuk. A láthatatlan fal, amelyet ez a tény emelt anya és lányai között, legfőképpen a kölcsönös megértés és megbeszélés hiányának eredménye volt. Egyetlen barátnőmnek sem mert az édesanyja ezekről a problémákról beszélni.
A fiúgyermekekkel másképpen állt a helyzet. Az iskolában ugyan ők sem kaptak szexuális nevelést, kivéve azt, amit a nagyobb fiúktól tanultak, de mindenki tudta és megváltozhatatlan ténynek fogadta el, hogy az első pénz, ami egy tizenhárom éven fölüli spanyol fiúnak a kezébe kerül, változatlanul ugyanarra a helyre megy: a bordélyházba. Spanyolországban ez mindig így volt és az emberek azt mondták, hogy mindig is így lesz. A spanyol lányok tudatlanul, a spanyol fiúk elrontva nőttek fel.
San Juan de Luz-ban ismertem meg Bolint, akihez azután férjhezmentem.
Az egész nagyon egyszerűen ment végbe. Húgaim és én a nyarat San Juan de Luz egyik villájában fejeztük be, miközben szüleim Spanyolországba való visszatérésünk előtt felutaztak Párisba, hogy anyám ott megrendelje őszi ruháit. Az elkerülhetetlen nevelőnő és a személyzet gondjaira bíztak bennünket, de mindennek ellenére a szokásosnál sókkal nagyobb szabadságot élveztünk. Húgaimmal minden este lementünk sétálni a parti sétányra és minden reggel fürödtünk a tengerben, később be-benéztünk a Pergolába, ahol az éjjel és a nappal minden órájában folyt a tánc. Én meglehetősen szomorú voltam a nyárnak ezeken az utolsó napjain, mert arra gondoltam, hogy nemsokára vissza kell térnem Madridba és ismét elkezdődik ugyanaz a lehetetlen életmód, mint azelőtt: ünnepélyek, bevásárlások, mozik és színházak, fűszerezve a megszokott „jótékonysággal”. Körülöttem mintha mindenki ugyanazt kérdezte volna:
— De hát tizenkilenc éves korában még nincs vőlegénye? Hát ez a lány már soha nem fog férjhezmenni?
Már régen elfelejtettem, hogy ki mutatta be nekem Bolint, csak arra emlékszem, hogy az egész véletlenül történt. A Pergola kerítésének korlátjára támaszkodtam, amikor valaki a nevemen szólított. Felnéztem és a szemem egy majdnem kétméter magas fiatalemberbe ütközött. Én magam is magas voltam és az okozta nekem mindig a legnagyobb gondot, hogy a legtöbb férfi, akit ismertem, csak a vállamig ért. Így hát csak bámultam az ismeretlenre. Két nappal később elhatároztuk, hogy összeházasodunk.
A későbbi események váltották ki, hogy egy ilyen gyors elhatározást végre is hajtsak. Ma is azt hiszem, hogy ha családom és barátaim Bolint örömmel fogadták volna, én is óvatosabban és több figyelemmel vizsgáltam volna meg vőlegényemet. De az első perctől fogva védelemre szorítkoztam, hogy megelőzzem a többiek rossz véleményét jövendőbelimről.
— Connie, — mondták a zárdái barátnőim —, de hát lehetséges az, hogy férjhezmégy Bolinhoz? — A méltatlankodás hullámokban türemlett fel a torkomba. Barátnőim az ő „jó családból való” és „jó társaságbeli” eszméikkel az idegeimre mentek. Kezdtem magam valóságos hősnek érezni. Azért megyek férjhez, gondoltam, mert szerelmes vagyok, nem pedig pénzért, rangért vagy társadalmi helyzetért.
Akik Bolint szülővárosából, Malagából ismerték, csak még jobban erősködtek. De egyik sem fejtette ki indokait, mikor azt tanácsolta, hogy ne menjék férjhez hozzá. Ezért mindig azt hittem, hogy csak azért beszélnek le erről a házasságról, mert úgy vélik, hogy Bolin nem „jó parti” számomra. És amint egyre jobban éreztem barátaimnak és ismerőseimnek ezt a süket ellenkezését, eljutottam arra a pontra, amikor azt hittem, hogy valóban szerelmes vagyok.
Bolin elvitt villájukba, hogy bemutasson édesanyjának. Anyja, két hajadon nővére és bátyja — London katolikus püspöke —, voltak ennek a San Juan de Luzi villának tulajdonosai. Ez a régi egyszerű épület a tengerpart, mentén feküdt. Bolin félig angol anyja félénknek és affektálónak tűnt szememben, egész lényében sok idegen vonás volt. Nagyon kedvesen fogadott, éppúgy, mint két nővére, akik egy kicsit hasonlítottak az angol és francia vénkisasszonyokhoz. Amikor erre a látogatásra gondolok, megértem, hogy kedvükre való feleséget láttak bennem fiuk számára, valami valóságos és váratlan nyárvégi jószerencsét. A ház épp úgy, mint a család, kicsinyes vidéki légkörrel volt megtelve s ezt a légkört, mivel számomra teljesen új volt, nem igen tudtam hogyan fogjam fel.
Férjhezmenésem gondolata annyira megszédített, hogy eszembe sem jutott, hogy jövendőbeli férjem jellemét tanulmányozni is kellene. Napközben, álmaimban csak nagyon kevés helyet foglalt el. Az első perctől fogva elhatároztam, hogy nem lesznek gyermekeink és mivel tulajdonképpen én nem igen tudtam, hogy mit jelent a házasság, nem törődtem azzal, hogy vőlegényemben férjen kívül társat és barátot is találjak.
Nagyon nehéz volt rájönnöm, milyen is tulajdonképpen Bolin és családja, ő életem legegyszerűbb részletei iránt is nagy lelkesedést mutatott. Huszonkét éves volt, mindig Malagában élt s csak nyaranta utazott San Juan de Luz-ba, nagynénjei házába. Én Malagát még nem ismertem, de már maga a város neve is csupa romantikus visszhangot keltett bennem. Barátnőim azt kérdezték:
— De hát hozzá fog szokni a vidéki élethez? — Én meg nem törődtem velük. Már belefáradtam abba, hogy Madridban éljek anélkül, hogy valamit is tennék és Malagát csodálatos helynek tartottam.
Egy napon, amikor a parti sétányon Bolinnal a jövőt tervezgetve járkáltunk fel és alá, felmerültek anyagi kérdések is. Bolin azt mondotta, hogy Malagában dolgozik apjánál, aki kereskedelemmel foglalkozik. Aznap megtudtam, hogy Bolin nem kap rendszeresen fizetést munkájáért. Én természetesen azt reméltem, hogy házasságunk után függetlenek leszünk és megkérdeztem tőle, hogy mennyit tudna adni neki apja havonta. Nekem semmi elképzelésem nem volt arról, hogy mibe kerülhet úgy élni, amint én azt megszoktam, de úgy látszott, Bolin maga sem tud többet ezekről a kérdésekről. Én többé-kevésbé tisztában voltam azzal, hogy mennyit költenek szüleim házában étkezésre, mert az utolsó évben apám erősködött, hogy én ellenőrizzem a szakácsnő elszámolását. De ez csak egy részét jelentette a háztartásnak és mégis az az összeg, amelyet én a vőlegényemnek említettem, neki mesebeli nagyságúnak tűnt és megelégedett azzal, hogy biztosított: apja elegendő pénzt fog nekünk adni ahhoz, hogy kényelmesen élhessünk Malagában.
Akkoriban nekem semmi ismeretem nem volt még a pénzértéket illetően. Nem tudtam, hogy milyen nehéz megkeresni, s az sem jutott soha eszembe, hogy eljöhet még olyan nap is, amikor nem lesz elegendő pénzem, amiből a legszükségesebbet megvegyem, — jobbanmondva azokat a dolgokat, amelyeket én mindig a ,,legszükségesebbnek” tartottam. Házasságomig meg voltam győződve arról, hogy ha valaki egy bizonyos társadalmi osztályhoz tartozik, mint családom és barátaim, a pénznek soha nincsen vége. Persze akadtak dolgok, autó, ékszer, néhány ruha, amelyek nagyon drágák voltak és vásárlásukra soha nem került sor anélkül, hogy azt előbb részletesen meg ne vitattuk volna, de az egyéb kiadások, ház, személyzet, étkezés, ruházat, cipő, iskola, — mindezt akkoriban magától értetődőnek s természetesnek tartottam, hogy van. A mi társadalmi osztályunkhoz tartozó embereknek mindez megvolt, mert „megvolt”. Valami „természeti törvény” folytán, gondoltam, ezek a dolgok mindig így történtek és a jövőben is így fognak történni.
Bolinnal tizenöt csodálatos napot töltöttünk San Juan de Luz-ban. Egyedül mentünk sétálni, amint azt a külföldi pároknál láttuk ezen a nyaralóhelyen. Táncoltunk és szórakoztunk, mialatt szegény nevelőnőm képtelen volt bennünket mindenhová elkísérni. De amikor közeledett szüleim megérkezésének pillanata, bizonyos félelem fogott el. Nem akartam, hogy anyám megtudja sétáinkat, noha azok teljesen ártatlanok voltak. Tudtam, hogy nagyon rossz szemmel nézné őket, azonkívül attól is féltem, hogy apám hallgathat a többiek ellenvéleményére, mielőtt nekem még alkalmam lenne elmagyarázni neki jegyességemet. Így hát, amikor villánk bérlete lejárt, összecsomagoltam bútorainkat, a személyzetet feltettem a vonatra és elindultunk Segoviába. Bolin nagyon udvariasan viselkedett, mindannyiunknak segített a vonatban elhelyezkedni és romantikus ígéretekkel eltelve váltunk el egymástól.
Aznap este, amikor szüleim megérkeztek La Matára, közöltem velük Bolinnal való terveimet. Észrevehettem szüleim csalódását. Számukra Bolin neve teljesen ismeretlen volt, Malaga messzi vidéki város és én, legidősebb lányuk, akit nagyszerű esküvővel reméltek férjhezadni. Végtére is még nem voltam húsz éves és várhattam. Noha szüleim egy szót se szóltak minderről, néhány elejtett szavukból megértettem, mi ment végbe gondolataikban és ez okozta, hogy vőlegényem iránt csak még nagyobb lelkesedést színleljek és nagyobb eltökéltséget arra, hogy kívánságaimat végre is hajtsam.
— Tudod, hogy számomra nem jelent semmit a rang és a pénz — mondtam apámnak. — Szerelmes vagyok és feleségül megyek Bolinhoz — És szüleim magatartása éppúgy, mint az enyém, lehetetlenné tették, hogy házasságom ügyét alaposan megtárgyaljuk.
— De hát hogy jutott eszedbe beleszeretni egy ismeretlenbe? Kérdezte tőlem anyám. Érvei nem vertek gyökeret bennem és talán igazságtalanul, de úgy gondoltam, hogy anyám egyetlen gondja csak az, mit fognak szólni barátnőim és a család ehhez az oly kevéssé ragyogó házassághoz.
Bolin visszatért Malagába szüleihez és testvéreihez és két hónapi távolléte alatt forró tizenkilencéves fejemben mértéktelenül megnőtt szerelmem iránta. Ekkor levélben közölte velem, hogy Madridba jön látogatóba, meg akarja ismerni szüléimet és közölni kívánja velük nősülési szándékát. Legbelsőbb bensőmben éreztem bizonyos homályt, nem tudtam, milyen hatást fog kelteni családomban és meg voltam győződve arról, hogy szüleim szemében nagy jelentősége lesz annak, melyik szállodában száll meg. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a madridi Hotel Savoy-ból telefonált. Anyám mindjárt első nap meghívta ebédre és én szorongva figyeltem az ebéd alatt az asztal körül ülők arcát, hogy honnan olvassam le vőlegényemről alkotott véleményüket. A döntő próba azonban csak ebéd után jött, amikor szokás szerint lementünk nagyszüleim emeletére és Bolint az egész családnak be kellett mutatnom. Látszólag senkiben sem keltett rossz hatást, noha semmi olyan tulajdonsága nem volt, ami nagy lelkesedést váltott volna ki az emberekből. Soha nem hallottam róla sem kíméletlen bírálatot, sem kedvező megjegyzéseket. Családom jólneveltnek találta, külsőben és magatartásban kissé idegenszerűnek. Ebben nem volt semmi különleges, hiszen skandinávok és franciák leszármazottja volt, míg anyja inkább volt angol, mint spanyol. Noha sem túlzottan intelligens, sem nagyon művelt nem volt, ez nem okozott gondot családunk körében.
Valódi fejtörést okozott azonban mindenkinek Bolin malagai családjának társadalmi helyzete. Mivel sem rangjuk, sem ismert nevük nem volt, apámék azt szerették volna tudni, vajon van-e pénzük. De ez nem volt könnyű feladat. Malaga nagyon távoli megyében feküdt és a fővárossal csak igen kevés kapcsolata volt. Malagát akkoriban a spanyolok alig ismerték és csak a „bolond” angoloknak jutott eszükbe, hogy Gibraltáron át Angliából egyenesen odautazva éghajlatát élvezzék. A madridi társaság Sevillán kívül nem ismert más andaluz várost. De különben is, Spanyolországban utazgatni sem kényelmes, sem divatos nem volt. Apám igyekezett Malagában Bolinékról információkat szerezni, de senki nem tudta megmondani neki, vajon jómódú vagy szerény helyzetben lévő emberekről van-e szó, hogy eljövendő apósom üzletei jövedelmezők-e vagy sem.
Nagyapám halála házasságomat csak siettette, noha akkor már elhatároztam magamban, hogy — mint hittem — nem leszek áldozata a társadalmi igazságtalanságnak és azt hiszem, mindenképpen feleségül mentem volna Bolinhoz. Még Madridban volt, amikor egy decemberi vasárnapon golfozásból visszatérve, az ajtónyitó inas nagy izgalommal közölte velem, hogy anyánkat sürgősen értesítették:
— A nagyapa nagyon beteg és a méltóságos asszony autón indult oda, ahol az uraság éppen festeni volt.
Don Antonio ezt a vasárnapot is, szokása szerint, vidéken töltötte, egy madridkörnyéki birtokon. Egy olyan sziklacsúcson festegetett Torrelodones mellett, amely az egész Sierrát uralja. Miközben a ház verandáján vázolta fel a vászonra a tájat, szívrohamot kapott és a festőállvány mellől földre zuhant. Néhány perccel később halott volt. Szíve megszűnt dobogni, míg annyira szeretett hegyeit nézte.
Amikor anyám odaérkezett, már csak holttestét láthatta. Hazafelé szegény anyám Don Antonio testével maga mellett az autó ülésén tette meg az utat, hogy a boncolást és az egyéb törvényes eljárásokat elkerülje. Ezek lehettek élete legszörnyűbb pillanatai.
Nagyapa halálának híre ebéd közben érkezett meg hozzánk. Emlékszem, az inas éppen a gyümölcsöt szolgálta fel, amikor valaki telefonon közölte velem, hogy nagyapám meghalt. Amikor az asztalhoz visszatértem, láttam a tányéromon fekvő, kosáralakban felvágott és tejszínhabbal töltött hatalmas mandarint. Ezt az édességet szerettem legjobban. Mereven néztem a tányért, egy szót sem szóltam testvéreimnek, csak nagy sietve kezdtem falni a gyümölcsöt. Nem hiszem, hogy torkosságból tettem volna, inkább az izgalmat akartam így levezetni. Amikor valami kellemetlenség ért, vagy nagy izgalmat okozott nekem, az étel megnyugtatólag hatott rám. Néha ilyen esetekben kimondottan szükségét éreztem annak, hogy egyem.
Die emlékszem, mennyire szégyenkeztem később arra a gondolatra, hogy én az oly ízletes édességet élveztem, amikor testvéreimnek és vőlegényemnek nagyapám halálát kellett volna bejelentenem. Még ma is látom azt a mandarint a tányéromon és önmagamat, amint gyors mozdulatokkal kanalazom belőle a krémet. Csak amikor már megettem, határoztam el magam arra, hogy beszéljek.
Nagyapám halála nemzeti gyász volt, vagy legalább is nekünk úgy tűnt. A Maura név, amely a diktatúra uralomrajutása óta eltűnt a politikából, most ismét az újságok első oldalát foglalta el. Az aranyozott és fehér nagyszalon, amely csaknem mindig kihalt volt, most gyászkápolnává alakult át. Csendben figyeltük, amint egy temetkezési intézet a szoba ismert csúnyaságát valami még szörnyűbbre rendezte át. Fekete drapériák függtek a falakról, virágkoszorúk — azzal a különös illattal, amelyet a halottakat díszítő virágok árasztanak magukból —, kandeláberek és imaszékek foglalták el a termet.
Három napon keresztül volt kitéve nyitott koporsóban, a gyászkápolna égő gyertyái között nagyapám ferencrendi csuhába öltöztetve. Arca kisebb lett, de bőre megfeszült, — fehér hajával és szakállával olyan volt, mint egy viaszálarc. A portásfülkében egyre-másra teltek meg az aláírási ívek és barátok, ismerősök és egyszerű kíváncsiak léptek be a kápolnába, hogy megnézzék Don Antonio holttestét, hogy néhány percre letérdeljenek előtte, imádkozzanak vagy úgy tegyenek, mintha imádkoznának. A király és a királynő elsőnek jöttek, hogy részvétüket fejezzék ki a családnak. Primo de Rivera nem jött el, de képviseletében elküldött egy tábornokot, akit senki nem ismert. Emlékszem, hogy hisztérikus és visszatarthatatlan nevetés fogott el, amikor a tábornok nem ismerve ki magát a család és a látogatók között, egy, a sarokban zokogó hölgyhöz fordult. Azt hitte róla, hogy a nagyanyám és a kormány részvétét fejezte ki előtte. Dona Constancia súlyos betegen feküdt és nem mozdult ki a ház másik végén lévő szobájából. A síró hölgy egy márkinő volt, aki a családdal csaknem semmi baráti kapcsolatot nem tartott és valószínűleg csak hazafias érzelmei késztették ilyen zokogásra. Megértettem, hogy a tábornok furcsa zavara nem elég ok arra, hogy ilyen nevetésroham fogjon el, de a holttest mellett eltöltött három nap feszültsége, a látogatók szüntelen fogadása a végletekig kimerítették idegeimet. Nagyapa elvesztése miatt érzett valóságos fájdalmunk mintha belefulladt volna ebbe a pompába és hamis gyászba. A temetést, amelyen spanyol szokás szerint csak a család férfitagjai vesznek részt, hatalmas tömeg kísérte. Persze nem voltak olyan sokan, mint Pablo Iglesias, a spanyol szocializmus atyjának temetésén, aki éppen néhány nappal azelőtt halt meg. És az a sokaság sem ugyanazokból az emberekből tevődött össze, amely a két koporsó mögött ment.
Amikor minden végetért, mindannyian megkönnyebbültünk és csak akkor vettük észre, hogy ezeken a napokon Bolin a család egyik tagja lett. Állandó figyelmességével mindenki rokonszenvét meghódította.
A temetést követő imádságokkal, rózsafüzér-ájtatosságokkal és misékkel zsúfolt kilenc nap (a ceremóniák megállás nélkül követték egymást nagyanya kápolnájában) mintegy pihenést jelentett mindannyiunknak. A negyedik nap a beszélgetések már más témáról is folytak. A király arcát vitattuk, mert a család bizonyos mértékben bűnösnek tartotta őt nagyapa halálával kapcsolatban, hiszen életében oly sok gondot és kellemetlenséget okozott neki. A királynő kevéssé szívélyes volta, a kormányt képviselő tábornok baklövése és mindenekfölött az, hogy a diktátor nem tartotta magához méltónak, hogy megjelenjék annak temetésén, aki Spanyolország többszörös miniszterelnöke volt.
Én bizonyos meghökkenéssel akkor vettem tudomásul, hogy Don Antonióra már szinte senki sem emlékezett. Halálhírét még nagyanyánk is meglehetősen nyugodtan fogadta. Megértettem, hogy szívünk mélyén nagyon kevéssé fog hiányozni nekünk nagyapánk, aki oly híres volt, de oly hallgatag is, és aki valójában annyira távol élt tőlünk. Imádságaink csak az elkerülhetetlen rítushoz tartoztak és a külsőségeken kívül más jelentőségük nem volt. Azt hiszem, mindannyian azt kívántuk már, hogy ez a kilenc nap minél előbb végetérjen.
A kilenc nap után anyám egy délután félrehívott, hogy némi szeretettel és meghatottsággal közölje velem:
— Leányom, a vőlegényed úgy viselkedett velem ezekben a napokban, mintha a fiam volna. Soha nem fogom neki ezt elfelejteni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!