ÖTÖDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
IV. fejezet
A GESTAPO KITERJESZTI HATALMAT EGÉSZ FRANCIAORSZÁGRA
Párizsban, akárcsak a megszállott Európa többi részén, Himmler a maga külön politikáját folytatta. Knochen szerint ez „nem volt azonos azzal, amelyet Ribbentrop és Abetz folytatott”. Abetz nagykövet politikája teljes mértékben Lavalra támaszkodott. És amidőn Abetz látszólag nagy jelentőséget tulajdonított Déat-nak, ez részéről csak arra irányuló manőver volt, hogy felébressze Laval féltékenységét és így még jobban „kézben” tudja őt tartani: ennek a sakkhúzásnak Abetz egyébként ismerte a korlátait, hiszen jól tudta, hogy Franciaországban Déat nem örvend népszerűségnek. Abetz távoli perspektívában gondolkozott. Laval segítségével a franciák teljes együttműködését akarta megvalósítani.
Himmlernek közelebbi céljai voltak. Ő minél előbb szerette volna megteremteni az aktív, vagyis lényegében véve katonai együttműködést, és a vichyi kormánynak az antibolsevista szövetségbe való belépése híján néhány Waffen-SS hadosztályt óhajtott megszervezni az orosz front számára. Himmler elsősorban a Keleten lejátszódó eseményeket tartotta szem előtt, ahol a téli hadjárat több mint egymillió emberébe került a Wehrmachtnak. Mindenképpen újabb harcosokat kellett toboroznia, különösen azok után, hogy a nyári hadjáratban sem sikerült teljesen visszaállítani a korábbi katonai helyzetet. Másrészt azáltal, hogy ezeket a nélkülözhetetlen egységeket a Waffen-SS zászlaja alatt teremtik meg, Himmler a maga hatalmát is növeli, és egyre közelebb kerül ahhoz, ami élete nagy álma volt: hogy harcoló hadsereg parancsnoka legyen.
Ebben a szellemben adta meg az utasítását Obergnak: a lehető legnagyobb támogatásban részesítse a nácibarát politikai mozgalmakat. Himmler politikájának első sikere az volt, midőn 1941. július 7-én Deloncle összehívta a nácibarát pártok vezetőit;22 Ezen az összejövetelen, amelyet a német hivatalok által teljesen lefoglalt Majestic Szállóban rendeztek meg, Deloncle, Doriot, Déat, Costantini, Clémenti, Boissel és Paul Chack vett részt. Az első önkéntesek 1941. augusztus 27-én gyülekeztek Versailles-ban. Laval éppen a zászlófelvonási ünnepségre tartott, midőn csaknem áldozatul esett a Paul Colette által végrehajtott merényletnek. * ekkor született meg az az Antibolsevista Légió, amelyet kisvártatva Francia Önkéntesek Légiója (Légion des Volontaires Francais – LVF) névre kereszteltek. Mindez a nagykövetség részvétele nélkül ment végbe; Westrick, az illetékes tanácsos hűvösen viselkedett, minthogy nem a vichyi kormány kezdeményezéséről volt szó, amelyet különben meglehetős kényszerhelyzetbe hoztak. A Francia Önkéntesek Légióját csak másfél évvel később, Laval 1943. február 11-i rendeletével ismerték el közérdekű szervezetnek.
Oberg a Himmler által megszabott politikai irányvonalat követte. „Számára Darnand és Doriot fontosabb személyiség volt, mint Laval” – mondta róla később Knochen. Célját 1942 nyarán érte el, akkor kezdődött a Waffen-SS-ek toborzása Franciaországban.
Politikájuk különbözősége ellenére vagy talán éppen azért, Oberg és Abetz jól megértették egymást; mindegyik a maga szférájában tevékenykedett, és kizárólag Abetz ellenőrizte kormányszinten a „nagypolitikát”.
Oberg Stülpnagellal is együttműködött. Egykor, 1918-ban, dolgozott már a beosztottjaként. Párizsban, közigazgatási síkon, a fegyverzet és az állomány kérdéseiben alája volt rendelve. De rendőri vonalon egyedül Himmlertől kapott utasításokat.
Párizsba érkezve Oberg a boulevard Lannes 57. szám alatt ütötte fel személyes rezidenciáját, és végig ott is maradt. Vezérkarában két parancsőrtiszt, Hagen és Beck (ez utóbbit 1943 februárjában Jungst váltotta fel), 6 altiszt, 2 gépírónő-titkárnő és 3 telefonista volt.
Haladéktalanul hozzálátott a hatáskörébe rendelt rendőri szervek reorganizálásához. Különleges felhatalmazást kapott, amelyet a következőkben lehet összefoglalni:
A biztonsági és elnyomó rendszabályok legfelső irányítását Párizsba összpontosították. A katonai hatóságokkal (Stülpnagel) és a külügyminisztériummal (Abetz) való konfliktus esetén Oberg Himmlerhez fellebbezhetett. Súlyos események idején teljhatalmat kapott, hogy minden eszközzel „megzabolázza” a veszedelmes „csoportokat, pártokat vagy egyéneket”.
Mint a megszállott francia terület legfőbb SS-vezetője, a megtorló akciókban az SS alakulatain kívül felhasználhatta az SS által toborzott franciákat, s igénybe vehette az együttműködő és katonailag szervezett csoportok támogatását is. Oberg alaposan kijátszotta ezt a kártyát. Emlékezetében élt még, hogyan hódították meg a hatalmat Németországban. Igyekezett tehát támogatni az SA vagy az SS mintájára alakult csoportokat; azt azonban már nem értette meg, hogy ezek a mozgalmak gyakran sötét üzleti vállalkozások voltak, amelyek egyes gátlástalan elemeket hatalmas anyagi támogatásban részesítettek, azok pedig ellenszolgáltatásképpen nevetségesen csekély létszámú tagságot tudtak csupán felvonultatni.
Heydrich hasonló meggondolásból mutatta be Oberget René Bousquet-nek és Georges Hilaire-nek. A francia közigazgatás e két képviselőjét azért hívatták Párizsba, hogy megbeszéljék velük a vichyi kormánytól elvárt intézkedéseket, azt ugyanis, hogy a nácibarát pártok vezetőit ültessék a rendőrség kulcspozícióiba. Bousquet már május elején kétségbe vonta ennek a határozatnak a célszerűségét, és akkor haladékot is kapott Heydrichtől. Most újból vitatkozni kezdett, igyekezett lebeszélni a németeket szándékukról. Ellenszolgáltatásképpen hangoztatta a francia rendőrség eltökéltségét, hogy biztosítja a rend fenntartását, és felszámolja a szerinte amúgy is inkább „nemzetellenes” jellegű németellenes üzelmeket. Célja az1941. szeptember 30-i „túsztörvény” hatályon kívül helyezése volt. Egy közös nyilatkozat megszövegezéséről kezdett tárgyalni Oberggel, amely tisztázta volna a két rendőrség egymáshoz való kapcsolatait és elhatárolta volna hatáskörüket.
A tárgyalásokat megszakította Heydrich halálának híre. Azt várták, hogy visszatér Párizsba, és ő hagyja majd jóvá az egyezmény szövegét. Most minden újra kérdésessé vált. Közben Laval tudomására hozták, hogy Heydrich hozzájárulását adta saját utasításai végrehajtásának átmeneti felfüggesztéséhez. Ugyanakkor az együttműködő pártok, főként Doriot, heves sajtóhadjáratot indítottak és gyűléseket szerveztek a vichyi politika elleni tiltakozásul, amelyet puhasággal, gyávasággal, sőt azzal vádoltak, hogy „Európa” (vagyis a horogkeresztesek) ellenségeinek malmára hajtja a vizet; de nyíltan megvádolták Bousquet-t is, hogy a zsidókat és szabadkőműveseket védelmezi.
Bár a támadásokat a háttérből a párizsi SS-kirendeltség irányította, a tárgyalások mégis tovább folytatódtak. Július 29-én azután megszületett az, amit Knochen szavai szerint Oberg-Bousquet-egyezmény néven emlegettek. Valóban egyezmény jött létre, amelynek végleges szövegében Bousquet-nak – saját elbeszélése szerint – bizonyos módosításokat sikerült elérnie.
Amikor a végleges szövegben megegyeztek, nyilvánosságra hozták az egyezményt. „A szállásomon rendezett bankett alkalmával – mondta később Oberg amelyen jelen voltak a vidéki prefektusok és rendőrfelügyelők, Bousquet és én felolvastuk az általunk szövegezett dokumentumot.”23 Bousquet személyes közlése szerint a megbeszélések az utolsó pillanatig folytak. Bousquet főkapitány-helyettes még akkor is megkísérelt Obergtől néhány engedményt kicsikarni, amikor a francia és német vendégek már megérkeztek. Végül több mint egy óra késéssel ültek asztalhoz. *
Az egyezmény, ahogy akkor ismertették, kétségtelenül Bousquet győzelmét mutatta, minthogy határozottan korlátozta a német rendőrség hatáskörét, és csaknem teljes függetlenséget biztosított a francia rendőrségnek. Volt az egyezménynek egy különösen fontos része, amelytől a megtorlások enyhülését és főként a túszok rendszerének megszüntetését lehetett remélni. Kimondták ugyanis, hogy a francia rendőrséget nem szabad túszok állítására kényszeríteni, és hogy a francia rendőrség által elfogott személyekkel szemben a német hatóságok semmilyen körülmények között sem alkalmazhatnak megtorló intézkedéseket. Francia állampolgárt akár politikai, akár köztörvénybe ütköző bűncselekmény miatt ezentúl csak francia törvények alapján, francia törvényszék ítélhet el. A német rendőrség csak azok kiadatását követelheti, akik közvetlenül a hadsereg vagy a megszálló hatóságok ellen követtek el merényletet. A németek által letartóztatott személyeket sem szabad, semmilyen körülmények között, túszként kezelni vagy ellenük megtorló intézkedéseket foganatosítani.
Érthető, hogy a főkapitány-helyettest a jogos büszkeség érzése töltötte el. Az egyezményt minden francia rendőrhatósággal, valamint minden Sipo-SD- és Orpo-kirendeltség vezetőjével közölték. A déli zóna elfoglalása után kiegészítették, hogy alkalmazható legyen az újonnan megszállt területekre is. Ez a második, 1943. április 18-i Oberg-Bousquet-egyezmény24 A végleges egyezmény teljes szövegét a függelékben közöljük. Tudomásunk szerint ez az első közzététel. * átvette az eredeti szöveg minden fontos megállapítását, és megismételte, hogy a francia rendőrség által letartóztatott francia állampolgárokat francia törvényszék ítéli el a francia törvények szerint.
Mindez, sajnos, nem volt egyéb, mint közönséges stílusgyakorlat. Az 1942. július 29-én ünnepélyesen nyilvánosságra hozott egyezmény a legcsekélyebb mértékben sem járt azzal az eredménnyel, amelyet elvárhattak volna tőle, és nem tudta megakadályozni a túszok kivégzését. Hogyan is festett az egyezmény utáni mindennapos valóság?
1942. július 2925 Az egyezményt csak augusztus 8-án hozták a külső szervek tudomására, ez azonban mit sem változtat a később történteken. * után, az Oberg által aláírt egyezmény értelmében, a németek nem tartóztathattak le és nem követelhettek maguknak egyetlen franciát sem, feltéve, hogy nem a megszálló csapatok vagy hatóságok elleni merénylet tetteseiről volt szó. Ebben az esetben is bizonyítani kellett bűnösségüket, és bíróság elé kellett állítani őket. Gyakorlatilag ez a túszrendszer felszámolását jelentette volna.
Hogy mit értek ezek az ígéretek, azt tragikus események világították meg. Augusztus 5-én, egy héttel az Oberg-Bousquet-egyezmény nyilvánosságra hozatala után, a párizsi Jean-Bouin stadion sövénye mögül 3 férfi 2 kézigránátot dobott az ott gyakorlatozó 50 német katonára; közülük 8-at megölt és 13-at megsebesített. Ez az egyezmény megállapítása szerint közvetlenül a megszálló csapatok tagjai ellen elkövetett merénylet volt. A Gestapo által indított nyomozás eredményeképpen megállapították, hogy a merényletet a magyar Martunek, valamint a román Copla és Fracium követték el; ezeket október 19-én letartóztatták, majd a német haditörvényszék ítélete alapján 1943. március 9-én agyonlőtték. A párizsi sajtóban azonban már augusztus 11-én megjelent egy közlemény, amely a lakosság tudomására hozta, hogy aznap reggel agyonlőttek „93 meggyőződéses terroristát terrorcselekmények elkövetése vagy azokban való bűnrészesség miatt”. És ezt a közleményt Oberg írta alá.
A túszok kivégzése szembeszökő megsértése volt a 2 héttel korábban aláírt egyezménynek.
Augusztus 11-én reggel 7 és 11 óra között 88 embert (nem 93-at) lőttek agyon a Valérien-hegyen: 70 franciát és 18 külföldit. A franciák közül csak 3 volt olyan, akit a Gestapo tartóztatott le, a többi 67-et a francia rendőrség fogta el, vagyis a prefektúra különleges brigádjai. Közülük csak 9-en vettek részt a német csapatok elleni akciókban: 3-an ki akartak siklatni egy német szabadságos vonatot, 4-en megrongáltak egy német telefonvonalat, egyikük rálőtt német katonákra, egy pedig bombát helyezett el egy olyan helyiségben, amelyet a megszállók látogattak. A kivégzettek közül előzőleg egyetlen egyet ítélt el német hadbíróság: Dutrieux-t (az épinali törvényszék 1942. június 27-én halálra ítélte).
Ha eltekintünk a 18 külfölditől – akiket a francia rendőrség kizárólag politikai tevékenységük miatt tartóztatott le és adott át a németeknek -, továbbá a Gestapo által elfogott 3 franciától, a 9 merénylőtől és az egyetlen elítélttől, akkor is 57 franciát túszként lőttek agyon, a 29-i egyezmény nyílt megsértésével. Ezek ugyanis nem követtek el semmit a németek ellen. Valamennyiüket a francia rendőrség tartóztatta le, politikai okokból; a Kommunista Párt feloszlatását kimondó 1939. szeptember 29-i rendelet megsértése, röpcédulák előállítása, terjesztése vagy egyszerűen rejtegetése, illegális kommunista pártmunkások befogadása stb. miatt. Mindezek az akkor érvényes francia törvények szerinti vétségek voltak, francia törvényeket kellett volna tehát rájuk francia bíróságnak alkalmaznia, ahogyan azt az egyezmény előírta. Volt néhány még ezeknél is kirívóbb eset: Ethis-t azért tartóztatták le, mert „kommunista szimpatizáns” volt, és mert élelemmel látott el a compiégne-i táborból szökött foglyokat; Fillátre-t, mert kerékpárját kommunista pártmunkásnak adta kölcsön; Scordiát, mert az a „gyanú” merült fel ellene, hogy kapcsolatot tart fenn a Kommunista Párt különleges szervezetének egy tagjával. Korábban tartóztatták le őket, mint amikor a merénylet történt, ezért semmilyen körülmények között sem vehettek részt benne. Kettőt közülük már az Oberg-Bousquet-egyezmény kihirdetése után fogtak el: Deschanciaux-t augusztus elsején, Bretagne-t augusztus 3-án. Mégis a Gestapónak adták át őket. Augusztus 10-én a kivégzendők közül 5-en még a francia rendőrség őrizetében voltak: Boatti Fresnes foglya volt; Jean Compagnon, Henri Dauboeuf és Francois Wouters még a prefektúra fogdájában voltak, de augusztus 10-én kiadták a németeknek, hogy másnap reggel agyonlőhessék őket; ott volt végül Raine, akit a különleges francia brigád június 18-án tartóztatott le, és akit augusztus 10-én szállítottak át a romainville-i erődbe.
Ezek az emberek a francia közigazgatás kezében voltak. A francia közigazgatás az érvényben levő törvények és rendeletek alapján elítélhette volna őket. Egyiküket valóban el is ítélte, és így az a francia büntetésvégrehajtási igazgatás védelme alá került: Louis Thorezt 1940 októberében tartóztatták le, és röpcédulák terjesztése miatt 10 évi börtönbüntetésre ítélték. Előbb börtönben, majd a cháteaubriant-i táborban őrizték, azután átadták a németeknek, akik a compiégne-i táborba zárták. Innen 1942. június 22-én sikerült megszöknie. A különleges brigád július 10-én újból elfogta és július végén megint kiszolgáltatta a németeknek.
Így tehát 57 francia, akiket meggyőződésük miatt tartóztattak le, a német fegyverek által lelte halálát, egy olyan pillanatban, midőn René Bousquet azt hitte, hogy elérte a „túsztörvény” megszüntetését.
Vajon az újsütetű egyezmény kihívó megsértése milyen lépésre késztette a vichyi kormányt? Megértette legalább azt, hogy Oberg aláírásának és szavának az ég világon semmi értéke sincs, és hogy a Gestapo a terror fenntartása végett továbbra is a maga kénye-kedve szerint kíván cselekedni?
Az augusztus 11-i tragédia csöppet sem befolyásolta a kormány magatartását, hiszen 1943-ban jóváhagyta az egyezmény megújítását. Ez a dokumentum is nyilvánvalóan annak a vichysta értelmezésű „francia szuverenitásnak” a bizonyítására szolgált, amely az államhatalomnak silány karikatúrája volt csupán, és önmagán kívül senkit sem boldogított.
Oberg ezután is ugyanúgy kivégeztette a túszokat, mint korábban. Számos franciát, akiket a különleges brigádok vettek őrizetbe, rendszeresen átadtak a Gestapónak. Szeptember 19-én, alig 2 hónappal az egyezmény nyilvánosságra hozatala után, Oberg a párizsi sajtóban közlemény formájában bejelentette, hogy a párizsi Rex moziban szeptember 17-én elkövetett merénylet megtorlásául 116 túszt ki fognak végezni. Ez volt addig Franciaországban a legszámottevőbb tömegkivégzés. És a 116 túszt szeptember 21-én valóban ki is végezték (46-ot Párizsban, 70-et Bordeaux-ban).
Ugyanaz történt, mint augusztus 11-én. A Párizsban agyonlőtt 46 túsz között egy volt olyan, akit előzőleg német törvényszék ítélt el, és egyetlenegy sem, aki a merénylet részese lett volna.
A főkapitány-helyettes minden tőle telhetőt megtett, a lényegen azonban nem változtathatott: az Oberg-Bousquet-egyezménynek a valóságban csak nagyon mérsékelt eredménye volt.
Ezekkel a céltalan tanácskozásokkal egy időben Oberg átalakította a vezetése alá rendelt szerveket. Az egész rendőrségi apparátus két fő ágra oszlott: az egyenruhás közrendészetre (Orpo) és a biztonsági rendőrségre (Sipo-SD). A második ág főnöke, Knochen, ezt is két világosan elhatárolt csoportra osztotta, pontosan a berlini koncepciónak megfelelően. Első csoportjának kellett gondoskodnia Franciaország belső biztonságáról. A másodikhoz tartozott a politikai hírszerző szolgálat és a kémelhárítás; ez ellenőrizte Franciaországot, a semleges államokat és a Vatikánt. Csak az első csoportnak volt letartóztatási joga. A végrehajtó szerv a Rue des Saussaies 11-ben rendezkedett be, személyzetét a Gestapo szolgáltatta.
A második csoport legfontosabb szerve Franciaországban a párizsi Sipo-SD-igazgatás III. osztálya volt. Ez a 4 csoportból álló osztály gyűjtötte a Franciaország belső helyzetére vonatkozó adatokat. A negyedik, a D csoport, maga is 5 alcsoportra oszlott, amelyek a következő kérdéseket tanulmányozták:
I. élelmezés és mezőgazdaság,
II. kereskedelem és közlekedés,
III. bankok és tőzsde,
IV. ipar,
V. munkaerő és szociális kérdések.
A III. alcsoport vezetője, Maulaz, sima modorú, művelt, a társaságban rendkívül ügyesen mozgó ember volt. Kitűnő kapcsolatokat épített ki, állandó vendége volt a párizsi szalonoknak, és meglepően nagy számban szerzett informátorokat ismert személyiségek köréből: beszervezett nagyiparosokat, üzletembereket, előkelőségeket, bankárokat és tőzsdéseket, politikusfeleségeket és -szeretőket stb. Valamelyik bankigazgató beavatta őt bizonyos részvénytársaságok belső ügyeibe; ezen az úton megtudta, hogyan oszlanak meg a részvények, fel tudta mérni a vállalatok stabilitását és ellenőrzésük lehetőségeit. Az ilyen szolgálatok révén számottevő üzleti lehetőségek nyíltak meg előtte, amelyeket kitűnően ki lehetett aknázni, feltéve, ha az ember gyomra nem volt túlságosan kényes. Egy hatalmas, ma is virágzó „vertikális” üzem gazdája feltárta előtte vetélytársai üzletpolitikájának hátterét, tulajdonképpeni termelésük valódi adatait, a beszolgáltatási kényszerre való tekintettel oly gondosan titkolt tényleges kapacitásukat; remélte, hogy a német győzelem után meginduló ipari együttműködésben így kedvezőbb pozíciókat szerezhet. Akadt olyan nagykereskedő, aki felhívta a figyelmét a zsidó kézben levő konkurens vállalatokra vagy a rejtett zsidó vagyonokra, annak reményében, hogy ő kapja meg az elkobzott javak vagyonkezelőjének jól jövedelmező megbízatását. X politikus szeretője kifecsegte Maulaznak barátja bizalmas ügyeit, politikai kapcsolatainak titkait.
Maulaz teljes otthonossággal mozgott ebben a világban. Imádta a társasági híreket. Az ő információi alapján főnökei magasabbra srófolhatták a francia gazdasági élettel szemben támasztott követeléseiket. Midőn a franciák arra hivatkoztak, hogy a szállítások mennyisége elérte már a maximumot, ő adatokkal a kezében bizonyította, hogy a mezőgazdasági vagy ipari termelésnek még további ki nem aknázott lehetőségei vannak; és ezen az úton a németek tovább tudták növelni a kényszerszállítások mennyiségét. Az elegáns Maulaz kitűnő barátai, egyéni érdekeiket követve, bűnrészességet vállaltak hazájuk kirablásában.
Ebben a rendkívüli időben a párizsi „előkelő körök” egy része valóban elég undorító látványt nyújtott.
Oberg ezalatt egy sor újabb hivatalt szervezett az Avenue Foch-on levő helyiségeiben. Ezek mind a rendőri apparátus frissen szerzett fölényét biztosították a katonaival szemben, hiszen olyan hatásköröket kebeleztek be, amelyek addig a katonai közigazgatás vadászterületét képezték. Oberg apparátusában így új politikai hírszerző szolgálat jött létre az SD embereiből (VI. szekció); egy olyan szerv, amely a sajtót, az irodalmi és művészeti életet, a filmet és a színházakat ellenőrizte; egy másik szerv, amely a katolikus és protestáns egyházakkal foglalkozott; egy új antikommunista szolgálat; végül még egy szerv, amelynek feladata az ellenséges országokban való kémelhárítás és a semleges országokban való hírszerzés volt; ez mind a Knochen-féle második csoporthoz tartozott.
Knochen teljes mértékben élvezte Heydrich támogatását, és így senki sem fenyegethette őt pozíciójában. Heydrich halálával megváltozott a helyzet. Kaltenbrunnert nem érdekelték a rendőri ügyek; Müller gyakorlatilag a Gestapo teljhatalmú ura lett. Pontos utasításokat küldözött és megkövetelte, hogy betű szerint hajtsák végre azokat. Knochen igyekezett hajlékony módszereket bevezetni Franciaországban, azon volt, hogy a lehetőségekhez képest alkalmazkodjék a körülményekhez. Müller merev utasításai gyakorta feszélyezték, sokszor készakarva nem is vett róluk tudomást. A függetlenség iránti hajlama, szilárd meggyőződése, hogy a német rendőri apparátus Franciaországban az ő személyes műve (ami igaz is volt) – mindez engedetlenségre ösztönözte Müllerrel szemben.
Müller megvádolta Knochent – nem annyira franciabarátsággal, mint inkább azzal, hogy nyugatbarát, az ő kifejezése szerint „westlophil”, ami egyet jelentett azzal, hogy romlott, hogy a nyugati gondolkodásmód és szokások megrontották, és hogy veszedelmesen engedékeny a nyugatiak iránt. Ezek a vádak, amelyeknek valódiságáról nekünk, franciáknak nem egy keserű tapasztalatunk volt, olyannyira erőre kaptak, hogy Himmler, aki egy ideig igyekezett nem tudomásul venni őket, végül is kénytelen volt közbelépni. Knochen energikusan védekezett, Oberg pedig, aki ismerte és értékelte képességeit, igen hatásosan védelmébe vette.
Párizsban Knochen ugyanilyen fölényesen viselkedett a katonai hatóságokkal szemben is. Elvileg minden ügyiratnak és minden letartóztatottnak, akit a nyomozás folyamán nem engedtek szabadon, a katonai hatóságokhoz kellett kerülnie. A valóságban az történt, hogy akiket fölmentett a haditörvényszék, azokat a Gestapo az ítélet kihirdetése után ismét letartóztatta. De az sem volt ritkaság, hogy a Gestapo kivégezte a letartóztatottat anélkül, hogy átadta volna a katonai hatóságnak. Ez a szokás nemcsak Knochen hivatalaiban dívott, hanem olyannyira általános volt Németország-szerte, hogy Kaltenbrunner 1943. április 12-én a következő határozott utasítást intézte valamennyi alárendelt szervéhez:
„Előfordul, hogy a törvényszékek, gyakran a központi szervek, vizsgálatot indítanak olyan egyén ellen, akit a Gestapo már kivégeztetett, de a kivégzés tényét nem közölte az illetékes törvényszékkel.
Éppen ezért a reichsführer SS elrendeli, hogy a jövőben a Gestapo az általa végrehajtott kivégzésekről minden esetben értesítse a helyi igazságügyi hatóságokat. Az értesítés csupán a szóban forgó egyén nevét és a tényt tartalmazza, hogy kivégezték. A kivégzés okait nem kell közölni.”
Ezek a közvetlen intézkedések Oberg érkezése után még inkább sokasodtak. Részben azért, mert határozott utasításokat kapott magától Himmlertől, de részben azért is, mert akkor, 1942 tavaszán, a kíméletlenség sokkal inkább szabállyá vált a Gestapónál, mint bármikor addig. Az RSHA-központnak 1942. június 10-én valamennyi Sipo-SD-kirendeltséghez intézett utasítása előírta az „erőszakos kihallgatás” során alkalmazandó szabályokat. Megállapítható belőle bizonyos korlátozó törekvés, azt azonban tudnunk kell, hogy a módszert bárkivel szemben alkalmazhatták:
„1. Az erőszakos kihallgatáshoz akkor kell folyamodni, midőn a megelőző kihallgatások során megállapítást nyert, hogy a letartóztatott az ellenségre, további kapcsolatokra vagy tervekre vonatkozó fontos értesülések birtokában van, és azokat nem hajlandó közölni.
2. Az erőszakos kihallgatás módszere csak kommunistákkal, marxistákkal, bibliakutatókkal (Jehova tanúi), szabotőrökkel, terroristákkal, ellenállókkal, összekötőkkel, társadalomellenes elemekkel, ellenszegülő lengyel vagy orosz munkásokkal vagy csavargókkal szemben alkalmazható.
Minden más esetre nézve, elvben, előzetes hozzájárulásom szükséges.”
*
1942 július hónapja a tárgyalások jegyében telt el. Az Oberg-Bousquet egyezmény küzdelmes előkészítésével egy időben egyéb tárgyalások is folytak Párizsban. Darlan, aki április 17-e óta a szárazföldi, tengeri és légierők főparancsnoka volt, és Bridoux tábornok, hadügyminisztériumi államtitkár, 1942 júniusában tárgyalásokat folytattak a németekkel annak érdekében, hogy megszerezzék az engedélyt a fegyverszüneti hadsereg létszámának 50 000 fővel való emelésére. Ezt a gyermeteg elképzelést nyilván semmi más nem indokolta, mint a korlátozott lehetőségeken belül is megmutatkozó személyes becsvágy. A németeknek eszük ágában sem volt teljesíteni a kérést, ám el sem utasították, hanem tárgyalásokba bocsátkoztak. Szeptember elején Párizsban, a Lutétia Szállóban, az Abwehr székhelyén, Darlan és Bridoux képviseletében 2 francia tiszt értekezletre ült össze a németekkel.
Canaris tábornok, az Abwehr nagyfőnöke, éppen Párizsban tartózkodott. Rahn követségi tanácsos, a hírszerzés kérdéseinek specialistája, vacsorára hívta meg Canarist és a 2 franciát. Ezután 2 megbeszélés zajlott le a Lutétiában. Az első értekezleten Canarist egyik osztályvezetője, Reile ezredes képviselte, másnap azonban Canaris személyesen is megjelent, hogy „lezárja az ügyet”.
Az Abwehr vezetői mindenekelőtt azt javasolták, hogy építsenek ki hathatós együttműködést a német ügynökök és a francia 2e bureau ügynökei közt Észak-Afrikában. Hamarosan létrejött az elvi egyezmény: a franciák vállalták, hogy közlik Canaris ügynökeivel a Bathurst angol kikötő és Dakar közötti hajómozdulatokra vonatkozó jelentéseiket. Canarisnak azonban még egyéb, gyorsabban realizálható tervei is voltak. A németek Vichy hozzájárulását akarták kieszközölni ahhoz, hogy a déli, nem megszállott zónába számottevő rendőri missziót küldhessenek, és az ott hamis francia papírok védelme alatt szabadon operálhasson.
Volt az Abwehrnek egy részlege, amely a titkos rádióadók után nyomozott, a III. F. fu (Fahndung-Funk) alosztály, a rádió-lehallgató és -bemérő szolgálat. Egy másik rádiószolgálatnak, a boulevard Suchet 64 alatti WNVFu III-nak (Wehrmach Nachrichten-Verbindung Funk-Referat III.), lehallgató központja volt Bois-le Roiban és a Seine-et-Marne megyei Charterettes-ben; emellett mozgó részleggel is rendelkezett. Az Orpónak ugyancsak volt lehallgató szolgálata, ezt Shuster százados vezette.
Ezek a lehallgató-állomások hatalmas, titokban dolgozó adóállomás-hálózat nyomára akadtak, amely napjában többször beszélt Angliával, és amely a déli zónában, zömében a lyoni kerületben helyezkedett el. A német hatóságok könnyen megtehették volna, hogy kötelezik a vichy kormányt, vessen véget ezen titkos rádióadók tevékenységének, amely katonai szempontból nyilván súlyos következményekkel járt.26 A francia kormányt a fegyverszüneti szerződés 10. szakaszának és 14. pontja alapján utasíthatták volna. * Az Abwehr és a Gestapo becsvágya azonban nyilván nem érte be ennyivel. A Gestapo maga akart operálni a szabad zónában, mégpedig a lehető legnagyobb titokban. Úgy állították be ezt a műveletet, mint a titkos adóállomások felszámolására irányuló francia-német baráti együttműködést, amely majd kedvezően befolyásolhatja a franciák kérésére adandó választ a fegyverszüneti hadsereg létszámemelése tárgyában.
A francia megbízottak, miután referáltak Vichynek, elvi beleegyezésüket adták; viszont ígéretet kaptak arra, hogy a művelet során elfogott franciákat átadják a francia igazságügyi hatóságoknak, ami a szabad zónában letartóztatottak esetében valóban a legkevesebb volt. Az egyezmény megkötése után a németek követelték a hamis francia papírokat: személyazonossági igazolványokat, élelmiszerjegyeket, határátlépési igazolványokat stb. René Bousquet, valamit megsejtve, halogatta a kérés teljesítését, de Laval rendreutasító közbelépése után kénytelen volt beadni a derekát.
Szeptember 28-án a különleges vegyes kommando átment a déli zónába. Kétszáznyolcvan főből állt, akik részint az Abwehr, részint a Gestapo és az Orpo kötelékébe tartoztak. Valamennyien hamis francia igazolványokkal voltak ellátva. Elképesztő beavatkozás volt ez a német szervek részéről Vichy hatáskörébe, és mindaddig példátlan megsértése az ő hírhedt szuverenitásuknak, amellyel pedig oly nagyon hivalkodtak. Az ügy későbbi következményei is rendkívüli horderejűek voltak.
A kommando 280 tagja elfoglalta a már jó előre előkészített lakásokat Lyonban, Marseille-ben és Montpellier-ben. A vezetést Boemelburgra bízták; helyettese az Abwehr részéről Dernbach, az Orpo részéről Shuster volt. Az egész akció a „Donar-hadművelet”27 Boemelburg volt a névadó. Donar a villámlás istene volt, Németországban a rádió patrónusává tették. * fedőnevet kapta. A résztvevők valamennyien beszéltek franciául.
Első lépésként pontosan bemérték azokat az adóállomásokat, amelyeket úgy-ahogy már az északi zónából lokalizáltak. Friedrich Dernbach, az Abwehr képviselője, nemcsak az illegális rádiózás kiváló szakembere volt, hanem a politikai rendőrség is régi harcosai közé sorolta. A német titkosszolgálat sok veterán ügynökével együtt egykor ő is annak a hírhedt Balte szabadcsapatnak a tagja volt, amelyből Röhm választotta ki a barátait. Később a Schwarcz-Reichswehr, az illegális Fekete Reichswehr harcosa volt, majd 1925 folyamán Brémában a politikai rendőrség, 1929-ben az Abwehr kötelékébe lépett. Rádiós szakemberré képezte ki magát, és végül Saarbrückenben a III. F Abteilung vezetője lett. Különösebb nehézség nélkül sikerült lokalizálnia az egész rádióadó-hálózatot. Az adott pillanatban a lyoni kerületben levő mintegy 15-20 állomás egyszerre bukott le. Ugyanakkor Marseille-ben, Toulouse-ban és Pau környékén is több rádióadó került a nácik kezére. A készülékek kezelőit és segédeiket is csaknem mindenütt elfogták.
Ekkor léptek színre Boemelburg emberei. Annak idején, 1940 júliusában az egyik legelső kommando, amelyet Knochen kis csoportjának megerősítésére küldtek Párizsba, a vezetőjéről elnevezett Kiefer kommando volt. Kiefer Franciaországban maradt mint a kémelhárítás szakembere. Szerény, higgadt ember volt, semmiféle egyéni becsvágy nem sarkallta; egyedül a szakmájának élt. Specialistája volt annak a nagy virtuozitást igénylő munkának, amelyet a németek úgy neveztek, hogy „funkspiel”. Az igazi munka a rádióadók kezelőinek letartóztatása után kezdődött. A „funkspiel” kényes behelyettesítési művelet, amely egy titkos adóállomás kézrekerítése után lehetővé teszi, hogy azt tovább működtessék abból a célból, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjenek az ellenséggel. Rendkívül nehéz jól megoldani ezt a feladatot. A technikai jellegű nehézségek a kevésbé súlyosak: ismerni kell a kódokat, a pontos adási időket, a különböző hívójeleket stb. A közvetlen intervenciót megelőző, elég hosszú ideig tartó lehallgatás alapján ezeket a kérdéseket csaknem tökéletesen meg lehet oldani. De „venni” és „kezelni” is úgy kell tudni, mint az eredeti rádiósnak. Két rádiós között ugyanis, akik a „vonal” két végén ülnek, megfoghatatlan szokások alakulnak ki; így aztán az egyik valósággal megérzi, ha a másik oldalon valami nincs rendjén. Minden rádiósnak megvannak a maga jellegzetes fogásai, és ha valamelyik állomáson több rádiós is működik, a gyakorlott vevő azonnal felismeri, melyikkel van dolga. A „funkspiel” lényege: az elfogott rádióst úgy kell tovább dolgoztatni, hogy semmivel se árulja el, hogy az ellenség kezében van. Az ellenőrzésnek ilyenkor rendkívül ügyesnek kell lennie, nehogy a fogoly jelezni tudja a veszélyt, akár csak egyetlen kissé szokatlan leütéssel is. Ha ugyanis a vevő rájön, hogy mi történt, nemcsak hogy a „funkspiel” nem hozza meg a kívánt eredményt, de még használói ellen is fordulhat, mert a 2 rádiós könnyen „megetetheti” őket. A másik, kevésbé kielégítő, mert sokkal bonyolultabb megoldás abban áll, hogy más lép az elfogott rádiós helyére, és utánozza a technikáját.
Boemelburg és Kiefer, a kitűnő német szakemberrel, Kopkowval együtt, jól értett a „funkspiel”-hez. Több elfogott adóállomás rendszeresen folytatta adásait, fenntartotta a kapcsolatot Londonnal, ahol nem is gyanították partnereik elfogatását. Az eredmény katasztrofális volt a francia ellenállási mozgalom számára. Számos ejtőernyős küldemény került a németek kezére, amelyek fegyvereket, lőszert és pénzt tartalmaztak (ezen a réven mintegy 20 000 kézifegyvert zsákmányoltak), a németek fontos dokumentumok birtokába jutottak, megbízottak és teljes helyi szervezetek nyomára jöttek, különösen Normandiában, Orléans, Angers körzetében és a párizsi kerületben. A letartóztatottak száma igen nagy volt.
A Donar kommando tagjai nem tértek vissza az északi zónába.28 Csak Boemelburg tért vissza Párizsba; őt a franciául csaknem ugyanolyan jól beszélő Muhler váltotta le. * November 11 után, amikor a német csapatok bevonultak a déli zónába, egyszerűen tovább folytatták a munkájukat, csak most már álcázás nélkül. 1942-1943 telén egy újabb „funkspiel” révén nagy sikert arattak a németek a French Section-ügyben. Kihallgatások, rádiólehallgatások töredékes értesüléseire támaszkodva a Gestapo fáradságos és aprólékos rekonstruáló munka után rádiókapcsolatba tudott lépni az Intelligence Service French Section néven ismert francia részlegével. A Londonnal való kapcsolat felvétele után ejtőernyős küldötteket fogtak el, a náluk talált iratok alapján további letartóztatásokat hajtottak végre; végül is csaknem az egész franciaországi angol szervezetet kinyomozták és felgöngyölítették. Az ügy 1944 májusáig foglalkoztatta a németeket.
A tulajdonképpeni „funkspiel” már jó ideje véget ért. A Gestapo szellemes csattanóval szerette volna befejezni. A Londonnak küldött utolsó adás a németek által elfogott ejtőernyős küldeményekre célozva röviden csak ennyit tartalmazott: „Köszönjük a szíves együttműködést és a nekünk küldött fegyvereket.” Ám az angol rádiós sem maradt adós, azonnal visszavágott: „Nem számít. Ennyi fegyver nálunk se nem oszt, se nem szoroz. Könnyen megengedhetjük magunknak az ilyen fényűzést. Nemsokára úgyis visszavesszük.” A németek nem tudták, hogy London már hetekkel előbb rájött, hogy a bretagne-i állomások az ellenség kezébe kerültek. Az angolok ettől kezdve szándékosan hagyták magukat „félrevezetni”, közben pedig új hírszerző hálózatot építettek ki.
A „funkspiel”-akciók rendkívül súlyos következményekkel jártak a francia ellenállási mozgalomra és a szövetségesek hírszerző szolgálataira nézve. Több hónapi nehéz munkába és súlyos veszteségekbe került, míg az okozott károkat helyre tudták hozni. Számos ellenálló és szövetséges hírszerző elfogatása, kivégeztetése vagy deportálása jelezte a francia ellenállási mozgalom e legsötétebb napjait.
*
1942. november 11-én a német csapatok minden incidens nélkül bevonultak a déli zónába, azután, hogy Bridoux, Auphan és Jannekeyn, a nemzetvédelmi minisztérium államtitkárai mindennemű ellenállást megtiltó utasítást adtak a fegyverszüneti hadsereg egységeinek, és René Bousquet is ugyanilyen parancsot adott a rendőrségnek.
Mikor az amerikaiak 8-án partra szálltak Algírban, a németek válaszul bevonultak Tuniszba. Attól tartottak, hogy a szövetségesek partraszállást kísérelnek meg a földközi-tengeri partokon; abban a tekintetben pedig nem tápláltak illúziókat, hogy a francia lakosság milyen fogadtatásban részesítette volna az amerikaiakat. A 10-éről 11-ére virradó éjjel erélyes hangú jegyzékben közölték a vichyi kormánnyal, hogy a német csapatok kénytelenek megszállni a földközi tengeri partvidéket; 11-én reggel 7 órától kezdve a Wehrmacht egységei a demarkációs vonalat átlépve déli irányban haladtak, és megvalósították azt a tervüket, amelyet „Anton-hadművelet” néven már régen kidolgoztak. A délelőtt folyamán Rundstedt Vichybe érkezett, hogy Pétainnek hivatalosan bejelentse az addig „szabadnak” nevezett zóna megszállását. A fegyverszüneti hadsereg29 A fegyverszüneti hadsereget november 27-én feloszlatták. * ezredeit, amelyek 9-én parancsot kaptak garnizonjuk elhagyására, most Bridoux ellenkező utasítása az utolsó pillanatban visszarendelte laktanyájukba, kockáztatva azt, hogy a német egységek fogságába esnek.
A délnek tartó csapatokkal együtt hat einsatzkommando is útnak indult egy-egy francia város felé. Oberg és Knochen emberei voltak, akik a déli zónában a cég újabb „fiókjait” akarták megszervezni.
A Gestapo és az SD már jó ideje elhelyezte megfigyelőit a déli zónában. A fegyverszüneti bizottság, a német konzulátusok, a Rote Kreuz, azaz a Német Vöröskereszt leple alatt az ügynökök hónapok óta szorgos dokumentációs munkát folytattak. Vichyben Geissler hauptsturmführer februárban hivatalosan létrehozta a Deutsche Polizei Delegationt, amely november 11-ének hajnalán már megkezdte a letartóztatásokat.
November 11-én, 12-én és 13-án a Gestapo minden kerületben felállította kirendeltségét. A déli zóna minden katonai kerületének székhelyén egy-egy einsatzkommando telepedett meg. December elejére ezek mind átalakultak Sipo-SD-kommandóvá, vagyis az északi zóna regionális kirendeltségeinek formáját öltötték, és Limoges, Lyon, Marseille, Montpellier, Toulouse és Vichy székhelyeken működtek. Ezek a regionális kirendeltségek – ahogyan az északi zónában is történt – kirajzottak körzetük fontosabb városaiba, és egy sor segédkirendeltséget hoztak létre. Ezek után a német Sipo-SD rendőri rendszer sűrű hálóként fedte egész Franciaország területét. 1943. április elseje óta a következő felépítésben működött:
A párizsi központi igazgatás ellenőrizte egész Franciaországot, kivéve Nord és Pas-de-Calais megyéket, amelyeket Brüsszelhez csatoltak, valamint a német kerületekhez tartozó Felső-Rajna, Alsó-Rajna és Moselle megyéket. A párizsi központhoz 17 regionális kirendeltség tartozott, Párizs, Angers, Bordeaux, Chálons-sur-Marne, Dijon, Nancy, Orléans, Poitiers, Rennes, Rouen, Saint-Quantin, Limoges, Lyon, Marseille, Montpellier, Toulouse és Vichy székhellyel. A 17 kirendeltségnek 45 külső részlege (1944 júniusában 55), 18 kisebb jelentőségű külső posztja (1944 júniusában már csak 15), 3 különleges határkomisszáriátusa (1944 júniusában 6), valamint 18 határőrsége volt. A párizsi központ tehát 1944-ben összesen 111 támaszponttal rendelkezett; ezek biztosították a Gestapo uralmát Franciaországban a szövetségesek partraszállásának pillanatában. Ha mindehhez hozzáadjuk a lille-i, metzi és strasbourgi regionális kirendeltségeket és azok külső szolgálatait, úgy azt látjuk, hogy a külső hivatalok száma 131 volt.30 A rendőri apparátus mellett meg kell említeni az Abwehr 69 kirendeltségét, valamint a Geheime Feldpolizei és a Feld-Gendarmarie hivatalait. *
Számtalan egyéb kapcsolt szerv is tartozott még hozzájuk: a mindenütt burjánzó és szaporodó bérgyilkos-csoportok, mindenféle különleges szolgálat, a legkülönfélébb eredetű sonderkommandók, arról a segítségről nem is szólva, amelyet 1943-ban és 1944 első felében az aktív együttműködők, a Francia Néppárt, a francisták, a milicisták stb. jelentettek.
Ha meggondoljuk, hogy a Gestapo valamennyi kirendeltsége elhelyezte ügynökeit minden olyan hivatalban, ahol azok hasznosan tudtak tevékenykedni – a kommandantúrákban, a munkaügyi hivatalokban, a propaganda-irodákban stb. -, és hogy ezek az ügynökök mind számtalan önkéntes és fizetett informátorral, besúgóval és spiclivel dolgoztak, akkor még ma is borsódzik a hátunk attól a gondolattól, hogy mi lett volna a franciák sorsa, ha a háború más véget ér.
Április folyamán Himmler Párizsba jött a központi szervek munkájának ellenőrzésére. Minden oka megvolt a megelégedettségre: politikájának gyümölcsei kezdtek beérni. Január 30-án törvény mondta ki a Milícia felállítását; ennek vezetését Darnand-ra, Oberg nagy reménységére bízták. Rövid idő kérdésének látszott, hogy előbb csak megkétszerezzék, majd teljesen helyettesítsék is a francia rendőrséget, amelyben nem lehetett megbízni; ezek a politikai szempontból megbízható önkéntesek annak idején majd az SA németországi szerepét fogják eljátszani.
Egy február 11-én hozott rendelet 19 havi fennállása után hivatalossá tette és „közhasznúvá” nyilvánította az LVF-et. Az önkéntesek, akiket Franciaországban főként az igen tekintélyes zsold31 Nőtlen közkatona havi 2400 frankot, nőtlen parancsnoki beosztású egyén havi 10 760 frankot kapott, amihez jelentős kiegészítések, családi, frontszolgálati és egyéb pótlékok járultak. * vonzóerejének kiaknázásával toboroztak, azonnal német ellenőrzés alá kerültek, amint megérkeztek a versailles-i pótkerethez; innen a lengyel erdőkbe, a Radomtól 22 kilométerre levő kruzinai kiképző táborba irányították őket.
Végül a Waffen-SS – Himmler kedvence – Franciaország-szerte toborzott. Támogatására 1942 őszén a „Waffen-SS barátai” gyűlést hívtak össze. Paul Marlon információsügyi államtitkár elnöklete alatt Doriot, Déat, Lousteau, Darnand, Knippig és Cance, a Waffen-SS első francia brigádjának parancsnoka felhívták a közvéleményt, hogy anyagi és erkölcsi támogatásban részesítse a harcosokat, akik majd német egyenruhában „védik meg a francia hazát”.
Az 1943-as év magában Németországban is rendkívül előnyösnek mutatkozott Himmler számára. Az év vége a belügyminiszteri székben találta; valamennyi német rendőri erő főnöke volt; az ő hatáskörébe tartoztak a rendszer szempontjából oly fontos faji és germanizációs kérdések; ő volt a német faj felsőbbrendűségének birodalmi biztosa, ennek következtében ő rendelkezett a meghódított területeken élő „új németekkel”, s az ő feladata volt a németek visszatelepítése a birodalomba; mellékesen egészségügyi miniszter is volt, hiszen ennek a minisztériumnak a hatáskörét a belügyminisztérium kebelezte be. Mint az SS-ek rendjének nagymestere, számtalan kapcsolt intézménynek, áltudományos intézetnek volt az elnöke; uralma alá tartozott a német tudomány egésze, az egyetemek és az orvosi kar; korlátlanul uralkodott a koncentrációs táborokon, csillagászati értékeket szipolyozott ki belőlük, amelyek az SS szemérmesen „Max Heiliger” névre szóló Reichsbank-számláját gazdagították; végül személyes hadserege, az SS, egyedül 1943 folyamán 7 újabb hadosztállyal növekedett: a 4 német és 3 külföldi Waffen-SS-hadosztállyal 15-re emelkedett a harcoló hadosztályok száma.
Himmler pályafutása ezek szerint homlokegyenest ellenkező irányú görbét írt le, mint hazája sorsának alakulása. Az 1943-as év a hatalom csúcsaira emelte őt, Németországnak pedig olyan katonai és politikai vereségeket hozott, amelyeket soha többé nem tudott kiheverni. Ez volt Sztálingrád éve, az afrikai front összeomlásának, az itáliai hadjárat megindulásának, az olasz fasizmus összeomlásának esztendeje. Amikor Mussolini megbukott, a belügyminiszterré kinevezett Himmler a birodalom teljhatalmú közigazgatási vezetője lett. Amikor a szövetségesek légitámadásai lerombolták Hamburgot, és Jeschonnek, a Luftwaffe vezérkarának főnöke kétségbeesésében öngyilkosságot követett el, amikor Manstein nehéz harcokban a Dnyeper felé hátrált a Vörös Hadsereg rettenetes nyomása alatt, Himmler büszkén mutatta be führerének új Waffen-SS-hadosztályait, amelyek „Európa megmentésére” készültek harcba szállni. Hazájának romjaiból és népe szenvedéseiből épített magának lépcsőt a hatalom trónusához.
Franciaországban 1943 a Gestapo csorbítatlan uralmának éve volt. Egyetlen város, egyetlen körzet sem vonhatta ki magát Knochen kémeinek éber ellenőrzése alól. Esténként a franciák légmentesen elzárt ajtók és ablakok mögött hallgatták a BBC adásait; ez közvetítette Afrikában, Szicíliában és Olaszországban harcoló honfitársaik bátorságot és reményt gyújtó szavait. Otthon többen pusztultak el, mint bármikor addig, de mind azzal a tudattal haltak meg, hogy a hóhérok napjai meg vannak számlálva.
A börtönök roskadásig tele voltak (az év folyamán letartóztatottak száma meghaladta a 40 000-et), ám az ellenállási csoportok egyre szerveződtek, az ejtőernyős-utánpótlás jóvoltából mind több fegyverhez jutottak. Létszámban is nőttön-nőttek, hála az STO tevékenységének, amely illegalitásba kényszerítette a fiatalokat, ha nem akartak Németországba menni. A Gestapo kénytelen volt az új helyzetnek megfelelően átalakítani módszereit.
Ennek érdekében Oberg mindenképpen arra törekedett, hogy együttműködésre bírja a franciákat, különösen pedig a rendőri erőket, amelyeket változatlanul „puhának” tartott az elnyomásban. Tavasszal Vichybe utazott Knochen és parancsőrtisztje, Hagen kíséretében. Pétain fogadta őket. A csaknem titkos találkozást aprólékos részletességgel és pontossággal készítették elő. Ménétrel doktor néhány nappal előbb Párizsba érkezett és meglátogatta Oberget, hogy részletesen megbeszélje a francia államfő meglátogatásakor kötelező szertartásokat.
Pétain Oberget és két kísérőjét Bousquet és Ménétrel doktor jelenlétében a Park Szállóban fogadta. A találkozás 8 percig tartott, és kizárólag az Oberg-Bousquet-egyezmény április 18-án nyilvánosságra hozott második verziójáról volt szó. Oberg és 2 társa később elmondta a találkozás részleteit. Elbeszélésük szerint Pétain Oberg szájából hallott először erről az egyezményről, majd szemrehányást tett a rendőrfőkapitány-helyettesnek, hogy az államfőt csak a vidéki prefektusok és rendőrfőfelügyelők után értesítik.32 René Bousquet szerint az államfőt általában idejében informálták a folyamatban levő tárgyalásokról és a kialakítandó egyezmény fő vonalairól, ám az egyezmény részleteit annak végleges megkötése előtt nem szokták vele ismertetni. Az Oberg által említett kissé éles megjegyzés okát ebben a tényben kell keresni, nem pedig holmi öregkori memóriazavarban. * Ezután Oberg felé fordult és állítólag így szólt:
– Minden, ami Franciaországban történik, engem is érdekel.
Majd látogatóit a felvonóhoz kísérve ezzel búcsúzott tőlük:
– Franciaország legfőbb ellenségeinek a szabadkőműveseket és a kommunistákat tartom!
„Meglepett szellemi frissességével és élénkségével” – mondta róla később Oberg.
A rövid kihallgatás után Laval fogadta Oberget, majd vacsorát adtak tiszteletére a Majestic Szállóban, amelyen francia részről Laval, Abel Bonnard, Ménétrel, Jardel, Gabolde, Bousquet, Rochat, Guerard, német részről pedig Oberg, Knochen, Hagen, Neubronn tábornok és Krugg von Nidda konzul vettek részt.
Az együttműködési szándék ezen hivatalos bizonygatásai mit sem változtattak a valóságos helyzeten. A helyi kirendeltségek nap mint nap jelezték Obergnek, hogy az ellenállási mozgalom lassanként mindenüvé befészkeli magát; a városokban illegális szervezetek alakulnak, és rajtaütnek az együttműködőkön. Ezek egyébként kezdték nyíltan követelni, hogy védjék meg őket a németek, a francia rendőrséget pedig azzal vádolták, hogy egy követ fúj a törvényen kívül levőkkel. Mert ha néhány áruló politikai elfogultságtól, karriervágytól vagy haszonleséstől vezettetve el is adta magát a megszállóknak, végtelenül többen voltak azok a derék emberek, akik a Gestapo módszerei miatt érzett felháborodásukban szabotálták az ellenség kérésére hozott intézkedéseket, idejében értesítették letartóztatással fenyegetett honfitársaikat, s életük kockáztatásával aktív ellenállási csoportokat szerveztek a közigazgatásban és magában a rendőrség kebelében (még Vichyben, a rendőrség országos igazgatásában is). Egyetlen állami testület sem adózott ebben az időszakban olyan súlyosan a horogkeresztesek dühének, mint a rendőrség. A Gestapo központjában külön osztályt szerveztek a francia rendőrség szorosabb ellenőrzésére. Ez a Horst Laube vezetése alatt álló csoport számos rendőrségi alkalmazottat tartóztatott le és deportáltatott, de sohasem tudott végezni a francia rendőri apparátusban létrejött ellenállási szervezettel.
1943 tavaszától a Gestapo megkövetelte, hogy II. Pol. szekcióját rendszeresen informálják a változásokról, a rendőrtisztviselők áthelyezéséről és előléptetéséről, egészen a főbiztosi pozícióig. Ám a legerősebb Hitler-ellenes tevékenység rendszerint éppen az alacsonyabb beosztásúak körében folyt.
*
Az ellenállók egyre intenzívebb tevékenysége nyugtalanította a Gestapót.
1943 november közepén bekövetkezett az, amit a németek Pétain-Laval elhidegülésének neveztek. Abetznek az volt a véleménye, hogy egyedül Laval a fontos személyiség, ő kormányozza az országot; ám a Gestapo ugyanakkor több olyan jelentést kapott, hogy az ellenállási mozgalom Pétain elrablására készül, márpedig ennek az akciónak, ha sikerül, súlyos hatása lett volna a közvéleményre. Az államfő környezetében elhelyezett informátorok szerint viszont Pétain szándékozott elhagyni a kormányt és Vichyt, bizonyos személyiségek tanácsát követve. Ezt a lehetőséget ugyancsak katasztrofálisnak ítélték, Oberg ezért igen szigorú „védelmi” rendszabályokat írt elő, amelyeknek együttes fedőneve „Rókalyuk-hadművelet” („Operation Fuchsbau”) volt. Átfésülték Vichy környékét, minden kétes személyt eltávolítottak vagy letartóztattak. Majd védelmi övezetet vontak a város köré; az utak mentén felállított őrségek ellenőrizték a ki- és bemenő forgalmat. Végül a környéken Orpo-posztokat helyeztek el. Mindezek a rendelkezések már érvényben voltak, amikor Skorzeny, akinek jövetelét nem jelezték előre, különleges kommando élén megérkezett Németországból. Doktor Wolf névre szóló hamis igazolványokkal volt ellátva, és teljhatalommal rendelkezett minden szükséges intézkedés megtételére Vichy védelme érdekében, azzal az egyetlen feltétellel, hogy mindezekről informálnia kell Rundstedt tábornokot, a nyugati haderők főparancsnokát. Ellenőrizte és jóváhagyta a „Rókalyuk-hadművelet” rendelkezéseit. Maga is életbe léptetett néhány rendszabályt a vichyi repülőtéren, „arra az esetre, ha az angolok repülőgéppel jönnének Pétainért”. Majd visszatért Berlinbe.
1943 végén Oberg azért harcolt, hogy végre célhoz érjen kiszemelt emberével. Már hosszú ideje Darnand, a Milícia és a Waffen-SS embere volt a választottja. Oberg olyan mozgalomnak tekintette a „Milíciá”-t, amely, saját szavai szerint, „mélységes hasonlóságot mutat az SS-szel, és új lendületet tud adni a francia rendőri erőknek”. Ez a cél lebegett mindig a szeme előtt, amikor Darnand-t és szervezetét támogatta. 1943 nyarának vége felé Berger SS-tábornok németországi tanulmányútra hívta meg Darnand-t és titkárát, Gallet-t. A tanulmányúiról visszatérve Darnand egyre gyakrabban látogatta meg Oberget. Őszre Darnand megkapta a francia Waffen-SS „tiszteletbeli” obersturmführer rangját, és Obergre hárult a feladat, hogy közölje vele ezt a megtiszteltetést.
Ebben az időben Oberg, Knochen és a katonák már kételkedni kezdtek Bousquet főkapitány-helyettes „igazi jószándékait” illetően. Már korábban javasolták Lavalnak, hogy politikailag jobban elkötelezett személlyel váltsák fel. A Pétain-Laval szakítás november végén szükségessé tette a minisztérium átszervezését, Oberg pedig felszólította Lavalt, hogy éljen a jó alkalommal, s szabaduljon meg Bousquet-tól: ültesse a helyére Darnand-t, akinek a Milíciája már úgyis hivatalosan „segédrendőrség” gyanánt működött.
Laval nem túlságosan lelkesedett Darnand kinevezéséért, aki őt több alkalommal megtámadta mint a „szabadkőművesek barátját” és a Harmadik Köztársaság egykori cinkosát. Inkább Lemoine-t, az egykori marseille-i prefektust szerette volna kinevezni erre a pozícióra; végül mégis beadta a derekát, és Lemoine-nak a belügyi államtitkárságot adta; onnan ugyanis Georges Hilaire-t penderítették ki.
December 29-én René Bousquet távozott a rendőrség központi igazgatásának hivatalából. Távozása előtt még megsemmisíttetett bizonyos aktákat; nem szerette volna, ha ezek utódának kezébe kerülnek. Két napra rá, december 31-én, Darnand egyedül vette birtokába a csaknem teljesen kiürült hivatali helyiségeket. Az év utolsó napján zajlott tehát le a vichyi rendszernek fennállása óta kétségtelenül legsúlyosabb eseménye. Azzal, hogy a rend fenntartását pártemberre, egy szélsőséges politikai csoport vezetőjére, a közismert uszítóra bízták, a leggyalázatosabb visszaéléseknek nyitottak utat, és nyíltan a hitlerista példához igazodtak. Oberg elképzelésének megfelelőén a Milícia csakhamar francia SS-ként viselkedett, még mielőtt Himmler hadseregébe bekebelezték volna, ami néhány hónappal később ugyancsak bekövetkezett.
René Bousquet Párizsba költözött, ahol állandó megfigyelés alatt tartották, 1944. június 6-án, a partraszállás napján letartóztatták, miközben apját Montaubanban börtönözték be. Míg azonban apját 2 hét múlva szabadon bocsátották, a volt főkapitány-helyettes továbbra is fogoly maradt.
Boemelburgnak volt egy villája Neuillyben. Ott lakott Braun nevű gépkocsivezetőjével és egyik munkatársával, Damelowval együtt, míg át nem helyezték Vichybe, az ellenállási mozgalom által megölt Geissler helyére.
Ez a tágas és minden kényelemmel berendezett villa vendégek elszállásolására is szolgált, de néha jeles foglyokat is őriztek benne. Bousquet mintegy 10 napig tartózkodott itt, majd Németországba szállították, és a Tegernsee partján, egy villában jelöltek ki számára kényszerlakhelyet. Felesége és 5 éves kisfia néhány nap múlva követte őt.
Darnand-t beiktatása után azonnal a legszélesebb körű hatalommal ruházták fel. Január 10-én rendeletileg felhatalmazást kapott arra, hogy egyedül rendelkezzék a francia rendőri erők összességével. Míg elődje egyszerűen rendőrfőkapitány-helyettes volt, ő „a rend fenntartásával megbízott rendőrfőkapitány-helyettes” címet kapta.
Ettől fogva a Milícia gyakorlatilag hivatalos szervként tevékenykedett. A Gestapóval teljesen nyíltan együttműködött, és helyiségei annak valóságos fiókintézeteivé váltak. Mindkét cégnél ugyanazok a kihallgatási módszerek voltak divatban: az elfogottakat minden fölösleges formalitás mellőzésével egyenesen a Gestapónak adták át, a hivatalos rendőrséget pedig fokozatosan félreállították.
A letartóztatottak száma hétről hétre nőtt. Egyedül március hónapban több mint 10 000 embert fogtak el a francia hatóságok, annyit, mint 1943-ban egy negyedév folyamán. Hozzá kell még vennünk azokat is, akiket a Gestapo tartóztatott le (bár ezek számát nem ismerjük), és mindazokat a szerencsétleneket, akik a Milícia börtöneiben szenvedtek, olykor hosszú hetekig anélkül, hogy az igazságügyi hatóságok tudtak volna róluk.
A január 20-i törvény létrehozta a katonai törvényszékeket. A bíráskodás eszményét megcsúfoló karikatúra-törvényszékek 3 nem hivatásos bíróból álltak, akiknek nevét titokban tartották; e törvényszékek titokban üléseztek a börtönépületekben, döntésük ellen nem lehetett fellebbezni, és az ítéletet azonnal végrehajtották. A tárgyaláson ügyész és védő nem volt jelen. A németek már jó ideje különleges bíráskodást követeltek az ellenállási mozgalom tevékenységének elfojtása érdekében. Oberg később elismerte, hogy ennyire készséges elintézést ő sem mert remélni.
A katonai törvényszékek előbb Marseille-ben kezdtek működni, majd Párizsban is, ahol az egyik, a Santéban ülésező törvényszék 16 ellenállót ítélt halálra; ezeket nyomban ki is végezték. Az ismeretlenség jótékony leple alatt a franciákat halomra gyilkoló „bírák” rendszerint milicisták voltak.
Bizonyára megbocsátják a szerzőnek, ha személyes emlékei alapján számol be e helyütt arról, hogyan értesültek a francia börtönök lakói a katonai törvényszék működéséről. A hozzájuk eljutó egyszerű zörejek és hangok egymásutánjából is világos képet lehetett festeni az igazságnak arról a különleges felfogásáról, amely ezeket a törvényszékeket jellemezte!
A katonai törvényszékek leginkább kora délután üléseztek. Én legalábbis mindig ebben a napszakban észleltem a tevékenységük nyomában járó hangokat. Úgy gondolom, hogy a három titokzatos ítélkező közvetlenül az ebéd elfogyasztása után jött a börtönbe.
Érkezésüket mindig ugyanazok a ceremóniák előzték meg. A börtön ellátásában foglalkoztatott köztörvényes foglyokat – takarítókat, szakácsokat, ételhordókat és irodistákat – bezavarták a zárkájukba. Az őrök ezután lezárták a zárkaajtókat és az etetőnyílásokat, mintha éjszakai zárásra készültek volna. Valamivel később hallani lehetett, hogy a börtön nagykapujának mindkét szárnyát kitárják. Egy teherautó jött be, megállt az úton, koporsókat raktak le róla; tompa ütődésük hallatszott, ahogy a kövezetre helyezték őket. A teherautó kissé távolabb gördült, hogy félreálljon az útból; kevéssel utóbb már nem üres koporsókkal fog távozni.
Újra megcsikordult a nagykapu, s egy csapat katona ütemes lépteit visszhangozták az udvar falai. Vezényszó, majd puskatusok koppantak a kövezeten: a kivégzőosztag készenléti állapotban várakozott.
Mélységes csend következett, a zárkák mélyén mindenki feszülten figyelt. A statiszták a helyükön voltak, várták a dráma főszereplőit. Halk kopogtatás a kisajtón, amely azonnal kinyílt, léptek zaja a kisudvar kavicsán, majd rácsok sorozatos csikorgása: a „hadbíróság” helyet foglalt az ügyvédi beszélő helyiségében; a foglyok nagyon jól el tudták képzelni a „testületet” annál az asztalnál, amelynél nem is olyan régen még ők ültek, védőjükkel szemben.
A dráma most már gyorsan pergett. Bizonytalan zaj hallatszott a börtön földszintjéről, egy zárkaajtót kinyitottak, majd ismét bezártak, léptek távolodtak a beszélőterem irányában.
Az egész börtön visszafojtott lélegzettel figyelt. Ilyenkor nem volt különbség „politikai” és „köztörvényes” között: lélekben mindenki követte és testvérének érezte azt a másik rabot, akit betaszítottak a szörnyű kelepcébe, ahonnan nincs visszaút az életbe.
Eltelt néhány rövid perc, talán csak 5, talán 10. Amikor több „vádlott” is volt – márpedig rendszerint ez volt a helyzet olyankor az ülés negyedóráig is eltartott. És ezt a negyedórát mindenki elviselhetetlenül hosszúnak érezte. Végül ajtócsapódás és léptek jelezték az ülés végét. Néha egy-egy felcsattanó emberi hang, a kétségbeesés vagy a lázadás kiáltása, amelyet egy-kettőre elfojtottak. Egymás után megnyíltak ismét a rácsok, a léptek alatt megcsikordult a kavics, s az utcára nyíló kiskapu becsukódott a három „úr” mögött, akik könnyedén kiléptek a napsütötte világba, miközben az elítélt sietve rótta papírra utolsó üdvözleteit.
Közeledő őrök léptei, egy kiáltás, énekszó, amelyből kiérezni az elkeseredett dühöt vagy a visszafojtott könnyeket – rendszerint a „Marseillaise” vagy olykor az „Internacionálé” azután még egy kiáltás, már a távolból: „Isten veletek, fiúk! Éljen a haza!” Sortűz dördül el, hangja megsokszorozódva verődik vissza a magas falakról, betölti a börtön minden szögletét, és majd szétveti a fejünket. Egy rövid csattanás, alig vehető észre az iménti mennydörgéshez képest: az irgalmas utolsó revolverdörrenés, közvetlen közelről.
Miközben a kivégzőszakasz távolodik és kilép a nagykapun, hallani a kalapácsok koppanását a koporsó deszkáján. A tehergépkocsi is távozik. Elvégeztetett. A Darnand-féle igazságszolgáltatás véget ért.
Később, estefelé, minden zárkába belép a feldúlt arcú tábori lelkész, erős szemüvege mögött a világ minden keserűsége. „Tudjátok, barátaim, hogy bajtársaitok …” Megremeg a hangja. „Bátran haltak meg. Ha hívők vagytok, imádkozzatok értük. És legyetek ti is bátrak, bízzatok, reméljetek.” Viszi zárkáról zárkára az irgalom és a reménység szavait, minden egyes ajtó mögött annak a 14-15 rabnak, aki szorongva várja a törvényszék következő ülését.
Sajnálattal kell leírnom a tényt, hogy a felszabadulás után nem sikerült megállapítani a katonai törvényszékek legtöbb „bírájának” személyazonosságát.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!