ÖTÖDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
III. fejezet
A NÁCI TUDÓSOK „KÍSÉRLETEI”
Amikor Kaltenbrunner átvette az RSHA vezetését, annak ügyköre már jelentősen kibővült.
Új funkciói közé tartozott a hadifoglyok és a civil munkások ügye, akiknek őrizetével a Gestapót bízták meg.
A hadifogolytáborokat a katonák ellenőrzése alá helyezték, így azt lehetett volna remélni, hogy az OKW tiszteletben tartatja a nemzetközi szabályokat, és ezáltal bizonyos értelemben „pártfogásába” veszi a hatalmába került tiszteket és katonákat. Ám ezeket a szabályokat kiforgatták eredeti mivoltukból, és a Gestapo ott is bele tudott avatkozni, ahol pedig semmi keresnivalója sem lett volna. Az OKW nemhogy ellenállt volna a Gestapo beavatkozási kísérleteinek, ellenkezőleg: tevékenyen együttműködött Himmlerrel és embereivel. Idáig jutott el azon az úton, amelynek kezdetét a tisztek „megértő” magatartása jelezte a németországi pogromokkal és egyéb túlkapásokkal, majd az einsatzgruppékkal szemben. A nagyvezérkar lassanként elnézte a legsötétebb gyilkosságokat is, sőt magáévá is tette ezeket a módszereket.
Az első ilyen rendszabályokat a szovjet hadifoglyokkal szemben léptették életbe. 1941 júliusában megbeszélést tartottak, amelyen az OKW részéről Reinicke tábornok, a Wehrmacht közigazgatási osztályának vezetője, a hadifogoly-ügyek képviseletében Breuer, Canaris és az Abwehr megbízottjaként Lahausen vett részt; végül ott volt Müller is, a Gestapo vezetője mint az RSHA képviselője. A megbeszélésen határozatok születtek, amelyeknek végrehajtásáért Müllert tették felelőssé. Szellemükben és célkitűzésükben ezek a határozatok teljes mértékben megfeleltek a Keleten folyó háború ismert irányelveinek.
A határozatokat írásban 1941. szeptember 8-án tették közzé. „A bolsevik katona – olvashatjuk a szövegben – elvesztette minden jogát arra, hogy a genfi egyezmény előírásai szerint megbecsült ellenfélnek tekinthessük … Az engedetlenség legcsekélyebb jelére könyörtelenül és energikusan kell cselekednünk, különösen fanatikus bolsevikok esetében. Az engedetlenséget, az aktív vagy passzív ellenállást azonnal a fegyverek erejével (bajonettal, puskatussal vagy tüzeléssel) kell letörni. Büntetendő cselekményt követ el az, aki ezt a parancsot fegyverének használata nélkül vagy nem kellő energiával hajtja végre … A szökést megkísérlő foglyokra előzetes figyelmeztetés nélkül azonnal tüzelni kell. Figyelmeztető lövésre nincs szükség. Hadifoglyokkal szemben a fegyverhasználat törvényes és szabályszerű.”
Az újabb rendelkezések együttes alkalmazása érdekében a Gestapóban külön hadifogolyosztályt hoztak létre, a IV. A csoportot, amelyet Franz Königshaus SS-hauptsturmführer vezetett. 1943 elején a csoportot a Hans Helmuth Wolf SS-sturmbannführer vezetése alatt álló IV. B 2/a alcsoporthoz csatolták.
Ez a részleg azokhoz a Gestapo-kirendeltségekhez intézte utasításait, amelyek már régebben a táborokban működtek. A Gestapo és az SD megbízottai minden hadifogolytáborban ott voltak, gyakran álcázott beosztásban. Müllernek egy 1941. július 17-én kelt utasítása feladatukká tette, hogy a hadifogolytáborokban felkutassák a „politikus, bűnöző, vagy egyéb okból nemkívánatos elemeket”, valamint „mindazokat, akiket fel lehet használni az elfoglalt területek újjászervezésében”, eltávolításuk, illetőleg „különleges kezelésbe vételük” érdekében. A rendelkezés felszólította a Gestapo tagjait, hogy keressék meg a foglyok között azokat, akik „bizalomra méltónak” tűnnek, hogy fel lehessen őket használni a táboron belüli kémkedésre, továbbá derítsék fel azokat a foglyokat is, akiket feltétlenül meg kell semmisíteni. A Gestapo módszerei egy szemernyit sem változtak.
A szovjet hadifoglyok sorsa Németországban mérhetetlen tragédiává lett, ahogyan azt Rosenberg leírta.
A második világháború harcosainak, akik megismerték a német fogolytáborokat, örökre felejthetetlen emlékük marad az orosz hadifoglyok látványa, amint 1941 őszén csonttá-bőrré soványodva, fáradtságtól és éhségtől elcsigázva megjelentek. A menetoszlopok előzőleg hosszú, olykor több száz kilométeres utat tettek meg gyalog. A gyalázatos bánásmód és a szenvedések következtében a szerencsétlenek ezrével pusztultak el az utak mentén. Akik túlélték a borzalmas menetelést, azokat a táborban külön, zárt helyen szállásolták el. Himmler 1941. november 22-i rendelete előírta: „Minden szökést megkísértő szovjet hadifoglyot a táborba való visszaszállítása után a legközelebbi Gestapo-szolgálatnak kell átadni” – ami egyértelmű volt a gyors halállal.
1941-ben 2000 szovjet foglyot internáltak a flossenbürgi táborba, ezek közül 200 élte meg a felszabadulást; Auschwitzban 20 000-nél többet öltek meg.
1942. július 20-án Keitel aláírt egy rendeletet, amely az életben maradtak tüzes vassal való megbélyegzését írta elő: „A mintegy 45°-os szöget alkotó bélyeget, amelynek egy centiméteres hosszabbik szára felfelé irányul, tüzes vassal kell a bal tomporba beégetni.” Tűvel és tussal is végre lehetett hajtani a bélyegzést, így eltávolíthatatlan tetoválás állt elő. Ez a példa ékesen mutatja, mennyire korrumpálta a fasiszta ideológia a német tisztikart, ha egy tábornok képes volt parancsba adni, hogy barmokként bánjanak emberekkel, akiknek bátorsága adta az egyetlen indítékot az ellenük foganatosított megtorlásra. Az OKW azonban még ennél felháborítóbb cselekedetekre is ragadtatta magát, midőn utasítást adott fogoly francia tábornokok megölésére.
Az OKW 1940 óta a politikai akciómódszerek rangjára emelte a gyilkosságot, követve ezzel a párt példáját. 1940. december 23-án Canaris egy megbeszélésen, amelyen rajta kívül az Abwehr 3 belső osztályának vezetője és Bürckner tengernagy, a külső osztály vezetője vett részt, elmondta, hogy Keitel utasította őt az akkor Észak-Afrikában tartózkodó Weygand tábornok elpusztítására. Keitel attól tartott. hogy Weygand körül ellenállási központ alakulhat ki a francia hadsereg intakt egységeiből, ezért határozott utasítást adott arra, hogy bérgyilkosokkal megölessék. Minthogy azonban az Abwehr kebelén belül kezdett már kialakulni egy Hitler-ellenes szervezkedés, Canaris kijátszotta a rendelkezést: arra hivatkozott, hogy technikai okok miatt nem tudta végrehajtani a parancsot.14 Weygand tábornokot végül is a déli zóna elfoglalásakor, 1942. november 12-én, Vichy közelében tartóztatták le az SS-ek, és Németországba szállították. *
Midőn Giraud tábornok 1942 áprilisában Königstein erődjéből megszökött, az OKW előbb Vichyből akarta őt különleges SS-kommandóval ellopatni, majd az Abwehrt bízta meg azzal, hogy ölesse meg a tábornokot. Keitel közvetlenül Canarist utasította, aki a parancsot egyik osztályvezetőjének, Lahousennek adta tovább. Ennek augusztusban Keitel megmosta a fejét, mert nem nagyon sietett cselekedni. Az akció a „Gustav” fedőnevet kapta. Lahousen elkövette azt a „mulasztást” is, hogy nem lépett érintkezésbe Müllerrel, pedig Keitel utasította erre. Amikor az Abwehr akadékoskodása már túlságosan szembeötlő volt, és veszedelmes fordulattól lehetett tartani, Canaris ügyesen kibújt a felelősség alól. Arra hivatkozott, hogy a III. szekció prágai értekezletén Heydrich kérte, hogy egyedül vállalhassa el az egész ügyet, ő pedig hozzájárulását adta ehhez. A megegyezés értelmében azóta sem tett egyetlen lépést sem. Minthogy Heydrich június 4-e óta halott volt, Canarist nem fenyegette az a veszély, hogy bárki is meghazudtolja, így hát az ügyet ad acta tették. Az OKW azonban éppoly kevéssé volt hajlandó lemondani a bosszúról, mint a Gestapo. Amikor Giraud 1942 novemberében Észak-Afrikába távozott, megtorlást alkalmaztak a családjával szemben. A tábornok lányát, Granger-nét 4 gyermekével – akik közül a legkisebb 2 éves volt -, valamint sógorával és fiatal szolgálólányával együtt letartóztatták. Granger-né 1943 szeptemberében ápolás híján Németországban meghalt. Először úgy határoztak, hogy a gyermekeket hazaszállítják, a Gestapo azonban az utolsó pillanatban másképpen döntött, és fél év múlva a gyermekek nagyanyját vitték Németországba. Giraud családjából összesen 17 főt tartóztattak le és deportáltak.
A két francia tábornok meggyilkolásának tervét tehát nem tudták végrehajtani. A jelek szerint azonban annyira ragaszkodtak az effajta bűncselekményekhez, hogy 1944 végén ismét ugyanilyen tervet kovácsoltak. Kifürkészhetetlen indokokból – talán azért, hogy rémülettel töltsék el a fogoly tábornokokat, és ezzel is elriasszák őket a szökéstől – elhatározták, hogy színlelt szökési kísérlet leple alatt megölnek egy vagy két francia tábornokot. A dolog megkönnyítése érdekében elrendelték, hogy a Königstein erődjében őrzött 75 francia tábornok közül néhányat szállítsanak át az alig 100 kilométer távolságban levő colditzi büntetőtáborba; az állítólagos szökési kísérletnek útközben kellett megtörténnie. Az akció ellenőrzésével Kaltenbrunnert bízták meg, továbbá Ribbentrop külügyminisztert, akinek fel kellett készülnie, hogy válaszolni tudjon a Nemzetközi Vöröskereszt vagy a „pártfogó hatalom”, azaz Franciaország esetleges kérdéseire. Megkapták az OKW beleegyezését is, amelynek segítségére okvetlenül szükség volt.
Kaltenbrunner az akció technikai lebonyolítását Panzinger obergruppenführerre, a IV. A csoport egykori vezetőjére bízta, aki a hadifogolyügyek megbízott vezetője és Nebe halála után annak utóda volt az Amt V. (Kripo) élén. Panzinger egyik helyettesével, Schulzéval együtt kipróbált eszközre gondolt: az S tehergépkocsira. Üzembe is helyezték ennek egyfajta miniatűr változatát. Áldozatul először René Mortemard de Boisse tábornokot szemelték ki. 1944 november végén Panzinger és a Ribbentropot képviselő Wagner megbeszélésén tisztázták a terv részleteit, s az eredményt Kaltenbrunner számára feljegyzésben rögzítették, amely később előkerült:
„1. Hat személyt szállítanak át 3 katonai jelzésű gépkocsin; a szökési kísérlet akkor történik, midőn az utolsó gépkocsi defektet kap.
2. A gépkocsivezető szénmonoxidot bocsát a jármű zárt utasfülkéjébe. A berendezést igen egyszerűen lehet felszerelni és azonnal el lehet távolítani. Számottevő nehézségeket leküzdve végre megfelelő jármű áll rendelkezésünkre.
3. Újból megvizsgáltuk az egyéb lehetőségeket is, mint az élelem vagy ital útján való mérgezés, de veszélyességük miatt ismét elvetettük őket.
A további tennivalók ügyében – mint jegyzőkönyvezés, boncolás, okiratok kiállítása és elföldelés – ugyancsak intézkedtünk. A kocsioszlop vezetőjét és a gépkocsivezetőt az RSHA adja; mindketten katonai egyenruhában lesznek, s katonakönyvvel is ellátják őket.”
Boisse tábornok nevét többször is említették a különböző telefonbeszélgetések során, de az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy más áldozatot keresnek, attól tartva, hogy az ügy esetleg kitudódik, és felriasztja a külföldi közvéleményt. Lám, milyen apróságokon múlott az emberi élet a náci rendszerben!
Amikor már minden elő volt készítve, a 6 tábornok átszállításának napját 1945. január 19-re tűzték ki. A terv szerint 3 gépkocsiban kellett elhelyezni őket: az elsőben Daine és Boisse, a másodikban Flavigny és Buisson, a harmadikban Mesny és Vauthier tábornokot. A gépkocsik 15 perces időközökben követték volna egymást, s az elsőnek reggel 6 órakor kellett Königsteinből indulnia. Ez el is indult az előre kitűzött időben, a másik kettőnek az indulási idejét azonban megváltoztatták. Mesny tábornok a második járműben indult útnak, egyedül, reggel 7 órakor; Vauthier tábornok átszállítását ugyanis az utolsó pillanatban lefújták.
Mesny tábornok nem jutott el Colditzba. Másnap reggel az újonnan érkezett tábornokokat Prawill, a IV. C tiszti tábor parancsnoka arról értesítette, hogy Mesny tábornokot Drezdában, szökési kísérlet közben megölték.
„Drezdában temették el, a katonai végtisztességet a Wehrmacht egysége adta” – tette hozzá Prawill. Ez igaz is volt, a hitleristák nem átallották megrendezni ezt a végső komédiát.
Mesny tábornok szökési kísérletét gyanúsnak találták rabtársai. Tudták, hogy Mesny felhagyott minden szökési szándékával azóta, hogy nagyobbik fiát az ellenállásban kifejtett tevékenysége miatt Németországba deportálták, mert félt, hogy megtorlásul esetleg kivégeznék a másik fiát. De az igazságot csak a háború utáni vizsgálat derítette ki, az irattárak lefoglalása után.
Sir David Maxwell-Fyfe, az angol helyettes főügyész tökéletesen jellemezte ezt az ügyet Nürnbergben:
„Ebben a fölöttébb piszkos ügyben felismerhető a nácizmus egyik legfőbb jellemvonása: a képmutatás. Fehér kesztyűben, parancsszóra, a külügyminisztérium cégtáblája alatt elkövetett gyilkosság ez, amely magán viseli az SD, a Gestapo és Kaltenbrunner hideg bélyegét, akiket a hivatásos hadsereg külsőleg tiszteletet parancsoló apparátusa támogatott.”
A hadifoglyok elleni megtorló intézkedéseket bizonyos tekintetben kodifikálta az az OKW által megfogalmazott szöveg, amely a hitleristák előszeretettel alkalmazott módszerének megfelelően a „Kugel”-(vagyis „Golyó”-)rendelet sokatmondó fedőnevet kapta. Az 1944. július 27-én aláírt és a hadifogolytáborok parancsnokaival, valamint a helyi Gestapo-kirendeltségekkel „Titkos kormánykérdés” pecséttel ellátott rendelet szerint: „Minden nem dolgozó tiszti vagy tiszthelyettesi állományú szökött hadifoglyot, a brit vagy amerikai hadifoglyok kivételével, elfogatásukkor át kell adni a politikai rendőrség és a biztonsági szolgálat vezetőjének.” E rendszabály hírének „semmi körülmények közt sem szabad kiszivárognia”, a többi fogoly sem tudhat róla; a hadsereg információs irodája pedig a szökött és eltűnt foglyok jegyzékére veszi őket, ezt vezetik rá a leveleikre, ezt a választ adják a Nemzetközi Vöröskereszt és a pártfogó hatalom megkereséseire.
Ezek a rendszabályok a Gestapo-központ utasításai értelmében tulajdonképpen 1944. március 4-e óta érvényben voltak.
Ugyanakkor Müller értesítette a Gestapo-kirendéltségeket, hogy a nekik átadott szökött foglyokat Mauthausenba irányítsák, és jelezzék az ottani parancsnokságnak, hogy a szállítás a „Kugel”-akció keretében történt. Az ilyen értesítés halálos ítéletet jelentett, mint hogy a „Kugel”-rendelet által érintett tiszteket és tiszthelyetteseket Mauthausenba érkezésük után azonnal tarkónlőtték.
Egy második „Kugel”-rendelet ugyanezt a rendszabályt alkalmazta azokra a külföldi polgári munkásokra, akik több ízben kíséreltek meg szökést a munkatáborokból.
Az ilyen körülmények között Mauthausenba érkezetteket „K-fogoly” névvel jelölték; nem is vezették be őket a tábor nyilvántartási könyvébe, nem kaptak törzskönyvi számot sem, hanem a tábor börtönébe irányították őket. Azonnal a zuhanyozóba kerültek, le kellett vetkőzniük, majd mérés ürügyével olyan rejtett szerkezettel ellátott mérce alá állították őket, amely automatikusan golyót repített a tarkójukba, amint a mozgó lap a fejükhöz ért. Amikor nagyobb számban érkeztek „K-foglyok”, gázzal ölték meg őket a zuhanyozóban, amelynek csőrendszeréből egyaránt tudtak vizet vagy gyilkos gázt kibocsátani.
A táborparancsnoknak megvolt rá a lehetősége, hogy saját felelősségére kezdeményezzen. 1944 szeptember elején 47 angol, amerikai és holland tiszt érkezett Mauthausenba. Valamennyien repülők voltak, akiket Németország fölött légiharcban lőttek le, és akik ejtőernyővel értek földet. Több mint másfél éve voltak már fogságban, midőn szökési kísérlet miatt halálra ítélték őket. A táborparancsnok azonban nem rendelte el azonnali kivégzésüket, hanem Mauthausen kőbányájába küldte őket, ahol oly sok deportált lelte már szörnyű halálát.
Óriási teknő volt ez a kőbánya, 86 durván kőbe faragott lépcsőfok vezetett a mélyébe. A 47 ingre-alsónadrágra vetkőztetett, mezítlábas foglyot arra kényszerítették, hogy 25-30 kilós köveket vigyenek fel a lépcsőn, a hátukon vagy a karjukban, az őrök szüntelen rúgásai és ütlegelése közepette. Amikor terhüktől fent megszabadultak, futó lépésben kellett a lépcsőn lemenniük, hogy az előbbinél valamivel nehezebb kővel tegyék meg ismét az utat felfelé. Az első napon 21-en elpusztultak. A többi 26-tal másnap ugyanúgy folytattatták a munkát. Estig egy sem volt már közülük életben.
Ugyancsak 1944 szeptemberében Himmler is ellenőrizte a tábort. Attrakcióként bemutatták neki 50 szovjet tiszt kivégzését. Íme, így festett a valóságban a hitleristák „katonabecsülete”, amelyről oly fellengzően tudtak szájalni.
Sok szó esett a sagani szökevény hadifoglyok ügyéről is.
Saganban, ebben a Breslau közelében fekvő sziléziai városkában, közel 10 000 angol és amerikai repülőt tartottak fogva a Stalag Luft III. elnevezésű táborban. Nyugtalan emberek voltak ezek, állandóan a szökés gondolata járt a fejükben. 1944 februárjáig 99 alagutat fedezett fel az őrség, még mielőtt azokat végig tudták volna ásni. A szigorú őrizetet SA-kból szervezett tartalékhadsereg látta el Jüttner parancsnoksága alatt, ám ők sem tudták megakadályozni a kísérletek folytatását és azt, hogy a 100. alagutat végre be is tudják fejezni. Az 1944. március 25-ére virradó éjjel 80 angol tiszt megszökött. Az angol elszántságnak ez a szép példája valósággal kihozta a sodrából Hitlert és Himmlert. Amint észrevették a szökést, 25-én, szombaton, a kora hajnali órákban, azonnal Grossfahndungot (nagyriadót) rendeltek el, mozgósították a breslaui Gestapót, és széles körű nyomozásba kezdtek. Az első menekülőket Sagantól néhány kilométerre fogták el, és visszavitték őket a táborba; de Müller már 26-án, vasárnap, utasította a Gestapo-posztokat, hogy lőjék agyon a kézrekerülőket. Hétfőn, március 27-én, az RSHA-ban értekezlet zajlott le Walde, a légügyi minisztérium képviselője, Reurmont ezredes, az OKW megbízottja, valamint Müller és Nebe részvételével. Meg kellett volna beszélniük, hogy milyen rendszabályokat léptessenek életbe; ehelyett azonban Müller bejelentette, hogy apparátusa Hitler parancsára már mindenütt megadta az utasítást, és hogy március 26-a reggel óta ennek megfelelően 12-15 szökevényt már agyon is lőttek. Ez ellen a döntés ellen azonban sokan tiltakoztak. Attól tartottak, hogy megtorlásul esetleg Angliában német hadifoglyokat végeznek ki, és hogy a Luftwaffe Anglia ellen bevetett repülőit nyugtalanítani fogja e rendszabályok jövőbeli következménye. De Hitler csak abba egyezett bele, hogy azoknak az életét kíméljék meg, akiket elsőként fogtak el és visszavittek a táborba. A többiekre nézve fenntartotta eredeti parancsát. A kivégzések végrehajtásával a Scharpwinkel SS-obersturmbannführer parancsnoksága alatt álló breslaui Gestapót bízták meg.15 A breslaui Gestapo különösen hírhedt volt kegyetlenségéről. A város börtönében guillotine-t állított fel, és 1938-tól 1945-ig több mint 1000 politikai foglyot ölt meg, köztük 11 franciát. Brüsszel egykori polgármestere, Louis Schmidt, a Gestapónak a börtönben berendezett irodájában halt meg, vallatás közben, verés következtében. * A kézre került szökevényeket, akik közül nem egyet Kidben, sőt Strasbourgban fogtak el, Breslauba szállították és ott lőtték agyon. Ötven fiatal tisztnek életével kellett fizetnie rendíthetetlen bátorságáért. A Gestapo elővigyázatossági rendszabályainak megfelelően Müller megtiltotta, hogy az ügyről bárminő írásos anyagot is készítsenek; a parancsokat mind szóban továbbították.
Minthogy a kivégzések híre minden elővigyázatossági rendszabály ellenére mégis kiszivárgott, Kaltenbrunner elrendelte, hogy elszigetelt esetekként állítsák be őket: egyes szökevények a bombázás következtében vesztették életüket, másokat azért lőttek le, mert elfogatásukkor ellenállást tanúsítottak, ismét másokat azért, mert tettlegességre vetemedtek őreikkel szemben, akik fegyverüket jogos önvédelemből használták; végül olyanok is voltak – úgymond akiket halálosan megsebesítettek, midőn a táborba történt visszaszállításuk során újból szökést kíséreltek meg. Végezetül mindezt jegyzékbe foglalták, amely azonban nem talált sehol hitelre, sőt, csak megerősíteni látszott azt, amitől mindenki félt, de aminek igazságát perrendszerűen csak a háború után lehetett megállapítani.
Még két új tevékenységi köre volt a Gestapónak. Egyik, széles és kevéssé látványos feladatköre abban állt, hogy kielégítse a német hadigazdálkodás állandó és mérhetetlen munkaerőigényét. Néhány szám tökéletesen megvilágítja a nácik ez irányú rendőri tevékenységét, amelyet az elfoglalt országokban kifejtettek. Az önkéntes munkaerő toborzása Németország számára teljes kudarcot vallott. Ezért tehát „munkásrekviráláshoz” kellett folyamodni, amely különböző formákat öltött, kezdve az ún. „reléve”-en vagy leváltáson (a francia kormány belement ebbe az erkölcsi szélhámosságba, amely szerint 5 munkással pótoltak egy hadifoglyot – az arányt azonban nem hozták nyilvánosságra), egészen az STO-ig (Service du Travail Obligatoire – Kötelező Munkaszolgálat), amely azt jelentette, hogy behívtak és Németországba küldtek teljes korosztályokat. A munkaerő-toborzás nagymestere, Sauckel gauleiter maga vallotta be, hogy 5 millió külföldi munkásból csak 200 000-en jelentkeztek önként. A szökések száma igen nagy volt; sokan a „maquis”-hoz, vagyis az ellenállási mozgalomhoz csatlakoztak, midőn behívót kaptak az STO-ba. összesen 875 952 francia munkást vittek el Németországba. Ha meggondoljuk, hogy 1942 végén 1 036 319 francia hadifoglyot őriztek, és ha ezekhez hozzáadjuk a politikai vagy ellenállási tevékenységük miatt deportáltakat, úgy láthatjuk, hogy különböző címeken és különböző formák között több mint 2 millió francia volt a németek fogságában.
A Gestapo másik új területét az a különleges szervezet adta, amelyet nagyképűen „orvosi kísérleteknek” neveztek.
A horogkeresztes elvek züllesztő hatására orvosok – néha valóban kiváló orvosok – olyan „kísérletek” végzésére vetemedtek, amelyek a klasszikus orvosi etika arculcsapását jelentik. Ezt az elfajulást csak úgy tudjuk megérteni, ha emlékezetünkbe idézzük, milyen módszerekkel hatoltak be a hitleristák annak idején a német orvostársadalomba, és milyen bomlasztó munkát fejtettek ott ki.
A tudósokról, orvosokról, egyetemi tanárokról megállapították, hogy liberálisok, reakciósok, zsidók és szabadkőművesek, ezért a közöttük végzett „tisztogatás” során 40%-ukat elkergették.
Végül Himmler rendkívüli érdeklődése a tudományos, pontosabban inkább áltudományos kísérletezések iránt, különösen a fajkutatás terén, odavezetett, hogy 1933-ban létrehozták az Ahnenerbe16 Az Ahnenerbe székhelye Berlin-Dahlemben a Prücklerstrasse 16. számú házban volt. * (Ősök Öröksége) Társaságot, amelynek 1935-ben feladatává tették, hogy tanulmányozza az „északi indogermán” faj szellemiségével, történetével, hagyományaival, jellemvonásaival és öröklött tulajdonságaival kapcsolatos kérdéseket. Az 1939. január elsején életbe léptetett új alapszabályok szerint a társaságnak tudományos kutatásokat kellett folytatnia; ebből született meg a kísérletezés a táborokban. 1942. január elsején a társaságot Himmler vezérkarához csatolták, ezáltal SS-szervezetté lett. Az igazgató-választmányban Himmleren kívül, aki az elnöki pozíciót töltötte be, jelen volt Wuest doktor, a müncheni egyetem rektora és Sievers SS-ezredes, volt könyvkereskedő, a társaság titkára, aki nagyon fontos szerepet játszott.
Himmler utasítására az Ahnenerbe kezdeményezte, szervezte és finanszírozta a legtöbb kísérletet. Az Ahnenerbe hihetetlenül felfejlődött: végül is 50 speciális tudományos intézettel rendelkezett. A kísérletekre az első indítékot, úgy látszik, Siegmund Rascher doktor Himmlerhez intézett kérése adta.
Rascher a légierő tartalékos orvos-századosa volt. Felesége, a nála 15 évvel idősebb Nini Diehls révén ismerkedett meg Himmlerrel. Rascher tagja volt az SS-nek, s 1941 elején Münchenben a Luftgau-kommando VII. orvosi előadások tartásával bízta meg. Előadásaiban főként azzal foglalkozott, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, milyen pszichológiai és fiziológiai zavarokat idéz elő benne a nagy magasságban való repülés.17 A németek ebben az időben magassági felsőhatáruk emelésén dolgoztak, amely az akkor újonnan bevetett angol gépekénél alacsonyabb volt. * 1941. május 15-én Rascher ezt írta Himmlernek: „Szomorúan kellett megállapítanom, hogy emberen végzett kísérletekre nálunk még nem kerülhetett sor, mivel a kísérletek fölöttébb veszélyesek, s ezért nem akad rájuk önkéntes jelentkező. Éppen ezért komolyan fölvetem a kérdést: lehetővé tenné-e Ön, hogy 2 vagy 3 hivatásos bűnözőt rendelkezésünkre bocsássanak? … A kísérletek, amelyekben magam is közre fogok működni, olyanok, hogy a kísérleti alanyok természetszerűleg könnyen életüket veszthetik. Ezek azonban a magassági repülés tapasztalatai szempontjából feltétlenül szükségesek, és majmokon, amint az eddigi próbálkozások mutatták, nem hajthatók végre, tekintettel arra, hogy reakcióik egészen mások.”
Nem is olyan meglepő ez a kérés, mint amilyennek látszik. Emlékezzünk csak a háború elején a gyógyíthatatlanok, elmebetegek és bizonyos betegségekben szenvedők euthanasiájának példájára. Ezt az emberirtást annak idején „tudományos” lepelbe burkolták.
Ami a szoros értelemben vett kísérleteket illeti, először még német foglyokat vettek igénybe: 1938 októberében és novemberében Samestrang doktor engedélyt kapott arra, hogy a sachsenhauseni tábor foglyain hidegvizes kísérleteket hajtson végre; ezeket később Dachauban folytatták.
Mindezen előzmények után Rascher kérését kitörő lelkesedéssel fogadták, annál is inkább, mivel hízelgett Himmler „tudományos” rögeszméinek. 1941. május 22-én Karl Brandt, Himmler titkára már válaszolt is: „Természetesen a legnagyobb örömmel bocsátunk rendelkezésére foglyokat a magassági repülési kísérletek céljaira.”
Így tehát alacsony nyomású kísérleti kamrákat állítottak fel Dachauban, ott, ahol kimeríthetetlen mennyiségben álltak rendelkezésre kísérleti nyulak gyanánt felhasználható emberek. Az eredmények rettenetesek voltak. A kísérletek lefolyását egy dachaui orvos fogoly, Anton Pacholegg doktor elbeszélésből ismerjük, akit Rascher kisegítőként alkalmazott.18 Pacholegg doktort ki akarták végezni, hogy megőrizzék a kísérletek titkát; 1944 elején azonban sikerült megszöknie. Ennek köszönhetjük háború utáni értékes tanúvallomását. *
„Személyesen megfigyeltem a kamra kémlelőnyílásán át – mondta Pacholegg midőn egy fogolynak a légritkítási kísérlet során megszakadt a tüdeje. Egyes kísérletek olyan nyomást idéztek elő a kísérleti alanyok fejében, hogy beleőrültek; a hajukat tépték kétségbeesett erőfeszítésükben, hogy megszabaduljanak a nyomástól. Tébolyult állapotban körmükkel marták arcukat és fejüket. Fejüket verték a falba, csakhogy enyhítsék a dobhártyájukra nehezedő nyomást.
Ezek a légritkított térben végzett kísérletek rendszerint a kísérleti alany halálával végződtek. A kísérletek egyike olyan biztosan halálos volt, hogy később a kamrát sokszor inkább közönséges kivégzésre használták, mint kísérletre.”
A szörnyű kísérleteket 1942 májusáig folytatták. Mintegy 200 fogoly szolgált kísérleti alanyul; közülük 80 az alacsony nyomású kamrában lelte halálát, a többiek egészsége is többé-kevésbé súlyos károsodást szenvedett. Rascher ezután új kísérletsorozatot indított az alacsony hőmérséklet hatásának vizsgálatára. Az volt a cél, hogy megtervezzék a legmegfelelőbb pilótaöltönyt az Anglia ellen bevetésre kerülő repülők számára, akiket igen gyakran már az Északi-tenger fölött lelőttek. Sokan közülük épségben értek a vízbe, s bár mentőövvel is fel voltak szerelve, néhány órai vízbenlét után a hideg következtében meghaltak.
Rascher különleges medencéket és hűtőkészülékeket szereltetett fel Dachauban. A légi haderő érdeklődéssel kísérte a munkálatokat, Rascher pedig asszisztenseket kért. Mielőtt azonban elfogadta volna Jarisch innsbrucki, Holzlöhner kieli professzorokat és Singer doktort, „abszolút politikai megbízhatóságuk” tekintetében alapos vizsgálatot kért a Gestapótól. Rascher biztos akart lenni a dolgában, a lehető legteljesebb mértékben meg akarta őrizni kísérleteinek titkát, amelyeknek igazi természete felől neki sem lehettek kétségei. A hűtési kísérletek 1942 augusztusától 1943 májusáig folytak. A száraz hideg hatását úgy próbálták ki, hogy a kísérleti alanyokat egész éjszakán át, szabad ég alatt, teljesen ruhátlanul kitették a szörnyű német tél hidegének. Testhőmérsékletük 25°-ra esett. Eszméletlen állapotban vitték be őket, majd megkezdődött az élesztési és felmelegítési kísérlet. Himmler ragaszkodott hozzá, hogy az „állati meleggel” való felmelegítést is kísérletezzék ki. Hozatott négy nőt Ravensbrückből, akiknek meztelenül rá kellett feküdniük a szerencsétlen kísérleti alany kihűlt testére, hogy melegükkel életre keltsék. Mindez hiábavaló volt; a megfagyottak gyors életrekeltésének kérdését Lepcsinszkij orosz orvos már 1880-ban kidolgozta; erről azonban a náci „tudósoknak” nyilvánvalóan sejtelmük sem volt.
A nedves hideg hatásának tanulmányozása úgy történt, hogy a kísérleti alanyokat vagy meztelenül, vagy repülőöltözékben jéghideg vízbe vetették. Mentőöv tartotta fenn őket a víz színén. Pacholegg doktor a következőképp számolt be az egyik ilyen kísérletről:
„Két orosz tiszten hajtották végre a legrettenetesebb kísérletet Dachauban.
A két tisztet a bunkerba hozatták. Megtiltották, hogy beszéljünk velük … Rascher levetkőztette őket, meztelenül kellett a medencébe menniük. Két óra múlva még mindig maguknál voltak. Hiába kértük Raschert, hogy adjon nekik injekciót. A harmadik órában az egyik orosz így szólt a másikhoz: – Szólj annak a tisztnek, pajtás, hogy egy golyóval véget vethetne a kínlódásunknak. – Mire a másik így válaszolt: – Mit vársz ezektől a kutyáktól?
Egy lengyel fiatalember enyhített formában lefordította az oroszok szavait. Rascher azonban visszament az irodájába. A lengyel megkísérelte kloroformmal elhódítani a két orosz tisztet, de Rascher visszajött, és revolverével fenyegetőzve így szólt hozzánk: – Ne avatkozzanak bele, és ne menjenek közel hozzájuk. – A kísérlet legalább 5 órán át tartott, mielőtt a halál beállt volna. A hullákat boncolás céljából Münchenbe szállították.”
Rascher azt állította, hogy csodálatos hatású vérzéscsillapító szert talált fel, amelyet Polygalnak nevezett el. Számtalan kísérletet végzett vele. Rascher apja és nagybátyja ugyancsak orvos volt. Ő maga kifogástalan orvosetikai légkörben nevelkedett, s annál megdöbbentőbb, hogy a náci ideológia hatására ilyen mélyre tudott zülleni. Politikai meggyőződése következtében heves viták robbantak ki közte és apja, Hans August Rascher doktor között. Felesége tanácsára ekkor feljelentette apját a Gestapónál, amely az idősebbik Rascher doktort két alkalommal letartóztatta; első ízben 5, másodszor 9 napig tartotta fogva.
Nagybátyja, aki Hamburgban volt orvos, egy alkalommal szemére hányta kísérleteit. Egész éjjel vitatkoztak. Rascher megpróbálta védelmezni a náci elveket – például egy Guett nevű orvos álláspontját, aki először szállt szembe „az alacsonyrendű és társadalomellenes lények iránti indokolatlan szeretettel” -, míg nagybátyja amellett érvelt, mennyire fontos kitartani a hippokratészi elvek mellett. Rascher végül bevallotta nagybátyjának, hogy „már nem mer gondolkozni”, tudja, hogy rossz útra tévedt, de helyzetéből „nem lát kiutat”.
Nem minden német orvos osztotta Rascher nézeteit. Lutz doktor így válaszolt Weltz doktornak, aki felszólította őt, hogy embereken végezzen kísérleteket: „Nem tartom magam elég keménynek az ilyen fajta kísérletekre; még kutyával is nehéz kísérletezni, amikor úgy néz az emberre, mintha lelke volna.”
A hitlerista orvosok nem tettek fel önmaguknak ilyen kérdéseket. Rascher megvetéssel tekintett kollégáira. Egy napon így szólt a fiziológus Reinhez: „Azt hiszi magáról, hogy fiziológus, pedig csak tengeri malacokon és egereken kísérletezik. Én vagyok az egyetlen, aki ismeri az emberi fiziológiát, mert én embereken végzem a kísérleteimet, nem pedig egereken.”
Himmler támogatta a kísérletek folytatását, és számos levélben bizonygatta, hogy a megfelelő emberanyagot egyedül az SS képes szállítani. Maga is gyakran megtekintette a kísérleteket, és szüntelenül harcolt a néha-néha megkockáztatott óvatos észrevételekkel szemben.
„Rascher doktor kutatásainak igen nagy jelentőségük van – írta 1942 novemberében Milch tábornoknak személyesen vállalom a felelősséget azért, hogy ellátom őt társadalomellenes és bűnöző elemekkel; ezek a koncentrációs táborokból vett egyének úgysem érdemelnek egyebet, mint a halált.
Túl kell tennünk magunkat azokon a nehézségeken, amelyek főként a vallásos meggyőződés ellenvetéseiből erednek, és amelyek akadályozzák a személyes felelősségem mellett folytatott kísérleteket. Én magam is megtekintettem a kísérleteket, és túlzás nélkül állíthatom, hogy jelen voltam ennek a tudományos munkának minden szakaszánál, amelyet kezdeményezésemmel és minden egyéb módon támogatok.
Legalább 10 év kell még ahhoz, hogy embereink fejéből kiűzzük szellemi korlátoltságukat. Azt javaslom, hogy a légi haderő és az SS között olyan jó tudományos minősítésű, nem keresztény orvos legyen az összekötő, akiben nincs meg a hajlam a magasröptű intellektualizmusra.”
Egy Rascherhez írott levelében ennél is tovább ment, és szokásához híven a fenyegetésektől sem riadt vissza: „Akik még ma is elvetik az embereken végzett kísérleteket, és inkább meghalni hagynák a hős német katonákat, semmint felhasználnák ezeknek a kísérleteknek az eredményeit, azokat valóságos hazaárulóknak tartom. Nem fogok habozni, hogy nevüket az illetékes hatóságok tudomására hozzam, önt pedig felhatalmazom arra, hogy ismertesse álláspontomat ezen hatóságok előtt.”
Himmler legmagasabb pártfogása sem akadályozhatta meg azonban Raschernek és feleségének tragikus végét.
1943-ban különös botrány robbant ki. Rascherné, akinek volt már két gyermeke (Rascher akkor vette feleségül, amikor a másodikat várta), ismét állapotosnak mondta magát, majd megjelent egy újszülöttel, azt állítva, hogy az az övé. Ám csakhamar rájöttek, hogy szimulálta a terhességet, a bébi pedig lopott gyermek volt. Azt lehetett volna hinni, hogy az ilyesmi igazán csekélységnek számít olyan valaki esetében, aki könnyű kézzel tékozolja az emberéleteket és a mások szenvedését, és olyan környezetben, ahol a legszörnyűségesebb bűnöket követik el nap mint nap. Ám a náci „morál” másképpen ítélkezett. Számukra szentség volt minden, ami kapcsolatban állt a fajjal, a születéssel, és azt a kísérletet, hogy esetleg „tisztátlan” vérű gyermeket csempésszen valaki az „értékes vérűek” közösségébe és ráadásul még a reichsführer SS-t is félrevezesse, halálos véteknek tekintették. A Rascher házaspár eltűnt a nyilvánosság szeme elől, majd 1943 végén letartóztatták őket. Raschert és feleségét börtönbe vetették, és eljárást indítottak ellenük. A szövetséges csapatok németországi előretörése idején Himmler határozott parancsot adott annak megakadályozására, hogy Rascherék élve kerüljenek az ellenség kezébe. Ismerte őket, különösen az asszony fecsegő természetét, s joggal tartott esetleges leleplező nyilatkozataiktól. Raschernét végül is felakasztották Ravensbrückben. Raschert Dachauba szállították, és a bunker egyik zárkájában helyezték el; 1945 április végén lelőtték, amikor a nyitott ajtón át élelmet adtak be neki.
Sok más kísérlet is folyt még a táborokban. Így például oltóanyagokat és a baktériumháborúval kapcsolatos védelmi rendszabályokat kísérleteztek ki. Ezekhez a kutatásokhoz egy kevéssé ismert esemény adta az indítékot. A Kaukázusban egyszer az SS-egységek nem voltak hajlandók folytatni az előnyomulást, mert az a hír járta, hogy olyan területhez értek, ahol pestisjárvány dühöng. Ez volt nyilván az egyetlen eset, amikor SS-ek megtagadták az engedelmességet.
Embereket használtak fel oltóanyag-termelésre; Buchenwaldban tífusszal oltottak be foglyokat, majd vírus-„rezervoár” gyanánt használták őket. Dachauban a maláriát tanulmányozták; anopheles-törzseket tenyésztettek ki, ezekkel mintegy 1000 kísérleti alanyt fertőztek meg, akiket a lengyel papok közül válogattak ki. 1943 szeptemberében a keleti fronton fertőző sárgaság tört ki (egy hónap alatt 180 000 megbetegedés fordult elő); ekkor Auschwitzban, majd Sachsenhausenben a lengyel ellenállási mozgalomhoz tartozó zsidókon kísérleteztek.
Az újfajta gyógyszerek hatását is a foglyokon tanulmányozták. Oranienburgban táplálkozási19 A dachaui éhség- és szomjúságkísérletek különösen kínosak voltak. Ezek során egy-egy 16 és 17 éves serdülőn is kísérleteztek. * kísérletek folytak, és koncentrált élelmiszereket próbáltak ki; Buchenwaldban mesterséges hormonokkal, másutt üszkösödés elleni szérumokkal, hematológiai és szerológiai kísérletekkel, foszfortól eredő égési sebet gyógyító kenőccsel, Dachauban mesterségesen előidézett kötőszövet-gyulladással, tályogokkal és szepszissel foglalkoztak. Szulfamid-kísérleteket végeztek és sebészeti tanulmányokat folytattak csontokon, idegeken és izomnyalábokon. Kipróbálták az eutanáziát fenolinjekcióval, amely nem egészen egy másodperc alatt végez az emberrel. Kísérleteket folytattak akonitinnal mérgezett lövedékkel (a mérgezett lövedék hatásának klinikai leírása egyenesen szörnyűséges); kutatták a gázzal mérgezett víz tisztításának módszereit; tanulmányozták az alkaloidákat és az ismeretlen mérgeket; foglyokon próbálták ki a vezetők öngyilkosságára készített pirulákat, és tanulmányozták a harci gázok, a hiperit és a foszgén hatását.
Sterilizációs kísérleteket is folytattak, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a végső győzelem után, amikor majd a hitleristák lesznek Európa urai, megszüntessék vagy legalábbis korlátok közé szorítsák a rabszolgasorba taszított népek természetes szaporodását. Igen épületes az a levél, amelyet Pokorny doktor intézett Himmlerhez, hogy tájékoztassa őt egy belsőleg használandó gyógyszerrel folytatott sterilizáció kísérleteiről: „Ha a kutatásokra támaszkodva hamarosan olyan gyógyszert tudunk előállítani, amely viszonylag rövid idő alatt sterilitást eredményez, ezzel új és igen hatásos fegyverre teszünk szert. Már maga az a gondolat is a legnagyobb reményekkel kecsegtet, hogy a 3 millió bolsevikot, akik jelenleg német fogságban vannak, úgy sterilizálhatnánk, hogy amellett munkaképesek maradnának, de megállítanánk további szaporodásukat. Madaus doktor fölfedezte, hogy a Caladium Seguinum nevű növény nedve szájon át vagy befecskendezve bizonyos idő múlva különösen a hímeknél, de a nőstény állatoknál is tartós sterilitást eredményez.”
Minthogy a szer hatása elég lassú volt, és a tropikus növény termesztése nehézségekbe ütközött, Brack doktor egyszerűbb eljárást20 Számos egyéb kísérletet is végeztek sebészeti módszerek, maró folyadékok befecskendezésének kipróbálására stb. * dolgozott ki: a röntgensugarakkal való sterilizálást. Brack a foglyokon végzett kísérletek során megállapította, hogy férfiaknál 500-600 R21 R = Röntgen – a biológiailag abszorbeálható sugárzás mértékegysége. * két percig tartó helyi besugárzásakor, nőknél pedig 300-350 R három percig tartó besugárzásakor végleges sterilitás áll be.
A nehézség abban állt, hogy ezt a „terápiát” a paciens tudta nélkül kellett alkalmazni. Bracknak ekkor zseniális ötlete támadt, és ezt sietett „kiválóan tisztelt” reichsführerének is tudomására hozni.
„A praktikus megoldás a következő lenne: a kiszemelt személyeknek valamilyen hivatali ablakhoz kell állniuk, hogy 2 vagy 3 percig választ adjanak néhány kérdésre vagy kitöltsenek egy kérdőívet. A szerkezetet az ablak mögött ülő személy kezelné, egy kapcsoló elforgatásával egyidejűleg 2 lámpát hozna akcióba. (A besugárzásnak mindkét oldalról kell megtörténnie.)
Egyetlen kétlámpás berendezéssel naponta 150-200 személyt lehetne sterilizálni, következésképpen 20 ilyen típusú berendezéssel mindennap 3000-4000 személy sterilizálható.”
A háború viszontagságai és a Hitler jóslatainak egyáltalán nem megfelelő vég nem engedték meg, hogy a nácik megvalósítsák a tudományos népirtásnak ezt a programját. Az előkészítő munkálatok azonban megtörténtek, és egészen biztos, hogyha a háború kimenetele más lett volna, feltétlenül végrehajtanak ilyen természetű rendszabályokat.
A táborok politikai irodáinak – azaz a Gestapónak – volt a feladata, hogy kiválogassák a megfelelő „emberanyagot”. Egyetlen jel, egy rövid szó, egy kereszt a névjegyzéken elegendő volt ahhoz, hogy bármelyik erőteljes, egészséges fiatalembert az alacsony nyomású kamrába küldjék, ahol egy óra múlva kiköpte a tüdejét, vagy hogy egy életerős fiatal nőt az orvos rövid ideig tartó röntgenbesugárzással terméketlenné tegyen.
A táborokban dolgozó beosztottak néha Himmlertől kapták a legfelső utasítást; Auschwitzban például azt, hogy lengyel ellenállókon folytassák le a kísérleteket a fertőző sárgasággal; vagy hogy orosz tiszteket válasszanak Dachauban Rascher fagyasztási kísérleteihez, mert azok a legedzettebbek a hideggel szemben.
A Gestapo végezte azt a „szelekciót” is, amellyel a náci intézményeknek az anatómiai készítmények iránti igényét elégítették ki; hiszen a táborokat a kísérleti anyag kimeríthetetlen tartalékának tekintették. És itt elérkezünk a borzalom abszurd csúcspontjához, amelyhez hasonlót csak bizonyos megfilmesített áltudományos rémtörténetekben találhatunk, ahol valamilyen eszét vesztett tudós őrült kísérletei céljából lemészárolja ártatlan áldozatait. Az idevágó hivatalos levelezés már-már meghaladja az emberi képzelet határait.
Az első példa még abból az időből való, amikor az eutanázia programját hajtották végre, vagyis amikor még németek voltak az áldozatok.
Volt Berlinben egy agykutatásra specializált intézet, az ún. Kaiser Wilhelm Institut, amelyhez egy-egy fiókintézet tartozott Münchenben, Göttingenben és Dillenburgban. Ez utóbbit Hallervorden doktor igazgatta. Egy napon Hallervorden doktor megtudta, hogy a nácik betegeket ölnek meg szénmonoxiddal, és tüstént azon törte a fejét, hogy tudna ebből hasznot húzni. Fölkereste az ügyben felelős szakférfiakat, és saját elbeszélése szerint így szólt hozzájuk: „Kedves barátaim, ha ezeket az embereket mind megölik, legalább az agyukat őrizzék meg, hogy fel lehessen használni. Megkérdezték, hogy hányat tudok megvizsgálni. Korlátlan mennyiségben – válaszoltam -; minél többet kapok, annál jobb.”
Majd eljuttatta hozzájuk a szükséges felszerelést, és megadta a konzerválásra és szállításra vonatkozó útbaigazításokat. Erről Hallervorden doktor szintén részletes felvilágosítást adott.
„A legtöbb intézményben nem volt elég orvos; vagy azért, mert túl voltak terhelve, vagy pedig közönyösségből: a kiválasztás gondját rábízták az ápolókra és ápolónőkre. Akiről úgy látszott, hogy beteg, vagy az ápolók és ápolónők szemében ún. »eset« volt, azt felírták egy listára és elszállították a megsemmisítő helyre. Az egész ügyben a személyzet brutalitása volt a legrosszabb. Azokat választották ki és írták fel a listára, akiket nem kedveltek.”
A Kaiser Wilhelm Institut így több emberi agyhoz jutott, mint amennyit meg tudott vizsgálni, és Hallervorden doktor nyilván hálás volt a hitlerizmusnak, hogy ilyen támogatásban részesítette a tudományt.
A hitleristák tudományos szempontú kivégzéseinek másik példája 1941-ből való. Ebben az esetben már nem arról van szó, hogy halálraítéltek hulláján kísérletezzenek, mint Hallervorden tette, hanem egyedül azért gyilkolják le az embereket, hogy holttestüket tanulmányi célokra hasznosíthassák.
Elzász elfoglalásakor a németeké lett a strasbourgi egyetem is, amelynek orvosi fakultásába beültették egyik SS-sturmbannführerüket, Hirt doktort. Ez a Hirt, aki természetesen a náci tudomány igéinek megfelelően tanított, és akinek vesszőparipája magától értetődően a fajelmélet volt, fejébe vette, hogy Strasbourgban létrehozza a zsidó csontvázak és koponyák egyedülállóan gazdag gyűjteményét. Ennek érdekében levelet írt Himmlernek, hiszen minden ilyen természetű kérésnek hozzá kellett irányulnia.
„Csaknem hiánytalan gyűjteményünk van minden faj és minden nép koponyájából – írta a professzor. – Ami azonban a zsidó fajt illeti, ebből oly kevés koponya áll rendelkezésünkre, hogy azok tanulmányozása alapján lehetetlen végleges megállapításokat eszközölni. A Keleten folyó háború azonban lehetőséget nyújt a hiányok pótlására. Ha kellő gyűjteményt állíthatunk össze a judeo-bolsevista komisszárok koponyájából, akik a degenerált emberiség undorító, de igen jellegzetes vonásait képviselik, megteremtjük a konkrét tudományos dokumentáció lehetőségét.”
Elhatározták tehát, hogy a szovjet hadsereg zsidó politikai tisztjeit ezentúl élve fogják el, átadják a katonai rendőrségnek, amely őrzi őket egy speciális megbízott érkezéséig. A specialista lefényképezi a foglyokat, bizonyos antropológiai méréseket végez rajtuk, és feljegyzést készít származásukról, civil életkörülményeikről. Ezután megölik őket, fejüket levágják és Strasbourgba küldik.
„Vigyázni kell arra – írta Hirt -, nehogy megsérüljön a fejük a kivégzés után, ezért küldöttünk válassza el a fejet a törzstől, és egy, e célra készült, légmentesen záró bádogdobozba csomagolva küldje el. A dobozban levő folyadék a fejet tökéletesen konzerválja.”
Az utasításokat végrehajtották, és a különös küldemények egymás után érkeztek a strasbourgi egyetemre.
De Hirt csakhamar már nem érte be a fejekkel; teljes csontvázakat akart, és nem is csak a judeo-bolsevista komisszárokét. Az auschwitzi tábor utasítást kapott, hogy szállítson neki 150 csontvázat. Minthogy a táborban nem tudták volna preparálni azokat, és Hirt különben is méréseket akart végezni a testen, a lehető legegyszerűbb megoldást választották, mégpedig azt, hogy az „alanyokat” elevenen expediálták a Strasbourg közelében levő natzweileri táborba. 1943 júniusában mind a 150-en megérkeztek Natzweilerbe, akiket a Gestapo Auschwitzban kiválasztott. Augusztusban 80 másik követte őket. A ciángázos kivégzést, amely nem okoz sérülést a testen, Kramer SS-hauptsturmführer hajtotta végre. Kramer több táborban működött, pályafutását Bergen-Belsen parancsnokaként fejezte be, ahol a „belseni fenevad” melléknév ragadt rá.
Hirt ilyen módon még ki sem hűlt hullákat boncolhatott, ami legteljesebb megelégedésére szolgált. Valóban párját ritkító anatómiai gyűjteményre tett szert, mire az amerikai és francia csapatok a városhoz értek. A nácik megijedtek, hiszen az egyetem hullaházának fagyasztó kamráiban még 80 fel nem dolgozott holttest volt; ezek könnyen áruló bűnjellé válhattak. Hirt utasításokat kért. Őrizze meg az egész gyűjteményt? Vagy egy részét semmisítse meg? Esetleg az egészet? A hullákról el kellett volna távolítani az izomzatot, így kijelenthették volna, hogy a franciák által hátrahagyott holttestek csontvázairól van szó. Végül is október 26-án Sievers, az Ahnenerbe főtitkára, aki a legnagyobb figyelemmel kísérte az ügyet, kijelentette, hogy a gyűjteményt részletekben elszállították. Az információ hamis volt; Hirt asszisztensei nem tudták elég gyorsan felboncolni a hullákat. Volt még belőlük „tartalékban”, midőn a szövetségesek csapatai bevonultak Strasbourgba. A 2. francia páncélos hadosztály emberei akadtak rájuk. Hirt azonban szőrén-szálán eltűnt, nem is találták meg többé. További sorsáról a legcsekélyebb nyom sem árulkodik. Azok közé a ritka náci kísérletezők közé tartozik, akiket nem lehetett előkeríteni, és akik a nürnbergi „orvosok perében” nem osztoztak elítélt kollégáik sorsában.
Talán álnéven éli valahol a vidéki orvosok békés életét vagy talán valamelyik város kerületi orvosának hivatását folytatja, és ugyanazzal az aprólékos figyelemmel vizsgálja betegeit, mint amellyel annak idején gyűjteményét gyarapította.
És néha vele is előfordulhat, hogy zsidókat kell kezelnie. Ami az azóta eltelt hosszú idő ellenére is talán nyugtalanító emlékeket ébreszt benne …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!