ÖTÖDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
I. fejezet
A GESTAPO TEVÉKENYSÉGE FRANCIAORSZÁGBAN
Az Oberg tekintélyét élvező Knochen által megszervezett hadműveleti terv következtében, kihasználva a feléjük gravitáló csatlós szervezeteket, a korrupciót, a politikai szenvedélyeket és a félelmet, a nácik egyre fokozták a megtorlást.
Oberg, a tisztes családapa, a derék, megértő hivatalnok, a beosztottaitól méltányosságáért és jóságáért körülrajongott főnök fegyelmezett hitleristához illően úgy hajtotta végre az utasításokat, hogy Taittinger szavai szerint „démoni lény lett belőle, aki führeréért mindenre kapható volt. Megtestesült vadállattá vált, mintha eltökélt szándéka lett volna, hogy megutáltatja magát; és ez tökéletesen sikerült is neki.”
Mennyire erőtlen kifejezés az, hogy megutáltatja magát … Ma is a gyűlölet és a tehetetlen düh áradata önt el mindenkit, aki ismeri a Gestapo módszereit, e halálgyárak és vezetőik iránt.
Az egyre növekvő számú letartóztatások, amelyek 1944 május és augusztus között érték el a maximumot, a déli zónában, különösen pedig a lyoni kerületben kétféle formát öltöttek: egyik a németellenes tevékenységet folytató vagy egyszerűen ezzel gyanúsítható ismert személyiségek egyéni őrizetbe vétele, a másik pedig a razziák útján végrehajtott kollektív letartóztatás volt. Ez utóbbiak közül a következők voltak a legfontosabbak: az 1941 augusztusi és decemberi, az 1942 júliusi (zsidórazzia), az 1943 novemberi a Clermont-Ferrand-ba áttelepített strasbourg-i egyetemen, az 1943 januári Marseille-ben, amikor 40 000 embert fogtak el, az 1943. december 24-i Grenobleban, az 1944. december 24-i Clunyben, az 1944 májusi Figeacban és Eysieux-ben, az 1944 júliusi Saint-Paul-de-Léonban és Locminében. Ugyanezt a gyakorlatot folytatták Belgiumban, Hollandiában és Dániában. Ami pedig Közép- és Kelet-Európa országait illeti, ezekben egész területek lakosságát űzték el, helyezték át vagy deportálták, taszították rabszolgasorba.
Az egyénileg elfogott személyeket a Gestapo hallgatta ki, ami rendszerint kínvallatást jelentett. Az első kihallgatás, ha a nyomozás érdeke nem kívánta másképp, rendszerint az elfogatás után 2 héttel történt csak meg. A kihallgatottak szóra bírása érdekében mindenütt ugyanazokat az eljárásokat alkalmazták. Az áldozatot háromszög vonalzóra térdepeltették, miközben egy hóhérlegény rátelepedett a hátára; hátrakötött kezénél fogva felfüggesztették, míg el nem ájult; rúgták, ököllel, bikacsökkel verték; ha elájult, úgy térítették eszméletre, hogy leöntötték egy vödör vízzel. A fogát reszelték, letépték a körmeit, cigarettával, egyes esetekben forrasztólámpával égették a bőrét. Az elektromos vallatást is alkalmazták: elektromos vezetékeket erősítettek a kihallgatott bokájára, miközben a másik vezetéket végig-végighúzták a test legérzékenyebb pontjain. Borotvával bevagdosták a kihallgatott talpát, majd csupasz lábbal són járatták. Benzinbe mártott vattacsomókat húztak a lábujjai közé és meggyújtották. A fürdővizes vallatás abból állt, hogy a kihallgatandó személyt hátán összebilincselt kézzel jeges fürdővízbe ültették és a fejét olyan sokáig nyomták víz alá, míg csaknem megfulladt. A hajánál fogva rángatták ki a vízből; ha még mindig nem akart beszélni, ismét a víz alá nyomták.
Masuy, aki szakembere volt ennek az eljárásnak, abba szokta hagyni a vallatást, amikor áldozata a teljes eszméletlenség határához ért, és kávét, forró teát, néha még konyakot is hozatott neki. Ha a szerencsétlen már valamennyire magához tért, újra kezdődött a tortúra.
A nőket sem kímélték, sőt: a hóhérok általában éppen velük szemben alkalmazták leggyalázatosabban „kifinomult” módszereiket. A Gestapo francia segítői találékonyságban versenyre keltek horogkeresztes mestereikkel. Nincs ember Franciaországban, aki legalábbis ne hallott volna ezekről a dolgokról. Egyesek – politikai meggondolásból – igyekeztek tagadni a tényeket; mások azt gondolták, hogy az áldozatok eltúlozzák beszámolójukat. Éppen ellenkezőleg: az orvosi látleletek, a szakértői vélemények, ténymegállapítások, maguknak a hóhéroknak a vallomásai hemzsegnek az olyan részletektől, amelyek egyszerűen nem viselik el a nyomdafestéket.
Minthogy a Gestapo valamennyi „irodája” a maga szakállára dolgozott, s minthogy a részlegek elhatárolása és a titoktartás következtében egyik részlegnek nem volt szabad tudnia, mi történik a másikban, ezért gyakran előfordult, hogy az egy és ugyanazon őrizetes foglyot több részleg is magának követelte. Ilyenkor ezek mindegyike berendelte kihallgatásra.
Rabszállító autóval vitték el a börtönből, rendszerint a fresnes-iből, és valamelyik „ideiglenes” zárkában helyezték el, míg sorra nem került. A rue de saussaies-i épületben különböző zárkák voltak. A legtágasabbak az alagsorban voltak, de az emeleteken is több takarító kamrát ideiglenes őrizetes zárkává alakítottak át. Ezekbe a csöppnyi, levegőtlen helyiségekbe gyakran 5 vagy 6 foglyot préseltek, több órára. Rendszerint egész idő alatt rajtuk hagyták a bilincset, néha a falba erősített karikákhoz láncolták őket.
Elérkezett végre a pillanat, midőn az őrizetest „kihallgatói” elé vezették. De alig volt alkalma egy-két szót szólni, hogy válaszoljon a kérdésekre, máris agyba-főbe verték. Ha a szerencsétlen, még mindig megbilincselve, földre zuhant, rúgásokkal ösztökélték felállásra, mégpedig olyan hevesen, hogy nemritkán borda- vagy végtagtörés volt az eredmény.
Így is folytatódott a kihallgatás, azzal az eltéréssel, hogy az ütlegelés váltakozott a kihallgatott családtagjaira vonatkozó fenyegetésekkel (amelyek rendszerint nem maradtak üres fenyegetések) és a foglyot „megértő” magatartásra késztető ígéretekkel vagy „előnyös” javaslatokkal. A gyanúsított órákon át nem ülhetett le, miközben az őt kínzó és ütlegelő kihallgató csoportok váltották egymást.
Csak ezután következtek a „kifinomult” módszerek, hogy megtörjék a legelszántabbak hallgatását. Ezen a téren a hóhérok szadista képzelőereje valósággal ontotta az újításokat és variációkat; módszereikre éppen olyan büszkék voltak, mint a középkor kínvallatói, akiknél apáról fiúra öröklődtek a fogások. A nácizmus és a „körülmények” szolgáltatta hazafias alibi ezeknek a látszólag korrekt és addig normálisnak tűnő embereknek tudat alatti legmélyebb lelki rétegeiből ijesztő ösztönöket hoztak felszínre. Egyesek azzal védekeztek, hogy igazodniuk kellett az általános példához, ha nem akartak árulónak látszani. Ami a többieket illeti, gátlástalanul élvezték ezeket a kihallgatásokat. Mindenütt, a Gestapo legkisebb helyi kirendeltségén is ugyanazokkal az embertelen módszerekkel éltek.
Montpellier-ben a Villa des Rosiers, Limoges-ban a Tivoli-köz, Franciaország legtöbb börtöne, a Rue Lauriston és a Rue des Saussaies Párizsban, minden ház, ahol a Gestapo volt az úr Franciaországban, a megkínzott francia hazafiak jajkiáltásától volt hangos és kiömlő vérüktől piros. A Rue des Saussaies épületének második emeletén, a 240. és 242. számú irodahelyiségből átalakított konyhán, az ott dolgozó szakácsok gyakran hallották az ötödik emeleten „kihallgatott” áldozatok üvöltését.
Így bántak a vizsgálati fogságtól amúgy is legyengült szerencsétlenekkel. Csupán a francia börtönökben 40 000 halott volt, és ehhez a számhoz hozzá kell még venni a francia törvényszékek, a rögtönítélő bíróságok és a katonai törvényszékek elítéltjeit, valamint a francia táborok internáltjait. A túlzsúfolt börtönökben szorongva, ahol egy-egy 7 vagy 8 négyzetméter alapterületű zárkában néha 15 foglyot is elhelyeztek, elégtelen élelmiszeradagokon tengődve,1 A lyoni Montluc erődben fogva tartott nők 24 óránként nem kaptak egyebet, mint reggel 7 órakor egy-egy csésze plantateát és 17 órakor egy merőkanál levest egy darab kenyérrel. * szinte elképzelhetetlen piszokban, eltetvesedve, levelezés, csomag és látogatás nélkül, a külvilágtól teljesen elvágva, valóban töretlen erkölcsi erő és emberfeletti akarat kellett ahhoz, hogy ne inogjon meg valaki a kihallgatások során, és ne adja ki még szabadlábon levő barátait. Voltak, akik megtörtek, fizikailag és erkölcsileg. Ki vetheti rájuk az első követ?
Mások, mint Jean Moulin, százával haltak meg az ütlegelés alatt vagy az elszenvedett sérülések következtében. Ismét mások, mint Pierre Brossolette, öngyilkossággal vetettek véget szenvedésüknek, és a halál örök nagy némaságába menekültek.2 Több napig tartó kínvallatás után Pierre Brossolette levetette magát a Rue des Saussaies ötödik emeletéről, mert attól félt, hogy újabb kínzások hatására beszélni fog. *
Amikor a Gestapo hóhérai úgy gondolták, hogy megtudtak már mindent, amit egy emberből ki lehet csikarni, áldozatukat vagy egy deportáltszállítmányban helyezték el, vagy valamelyik német törvényszék elé állították. Az előbbi nem volt más, mint kényszermunkával, betegséggel, rossz bánásmóddal előidézett lassú halálra szóló ítélet. A szállítás zárt, leólmozott marhavagonokban történt, általában 3 nap és 3 éjjel tartott; 100, néha 120 ember szorongott egy-egy vagonban, levegő, táplálék és ivóvíz nélkül. A Buchenwaldba és Dachauba szállítottaknak gyakran 25%-a holtan érkezett meg.
1944. január elseje és augusztus 25-e között (ez volt az utolsó szállítmány elindításának napja) 326 vonatszerelvénnyel vittek el deportáltakat Franciaországból, Haut-Rhin, Bas-Rhin és Moselle megyék nélkül. Egy-egy szerelvénnyel 1000-2000 foglyot szállítottak el. A szállítmányok számának növekedése világosan mutatja a hitlerista megtorlás állandó erősödését: 1940-ben 3 szállítmány, 1941-ben 19, 1942-ben 104 (látható, hogy a Gestapo párizsi hatalomátvételét azonnal mutatja a görbe emelkedése), 1943-ban 257. Körülbelül 250 000 főt deportáltak Franciaországból, közülük mindössze 35 000 tért vissza,3 Nyugat-Európában a hollandok tartják a deportálásból hazatértek legkisebb százalékának szomorú rekordját: 126 000 deportáltból 11 000 tért csak haza. * s a visszatértekben is örök életükre nyomot hagyott ez az esemény. Dachauban azokban a termekben, ahol 1942-ben 300-400 fő élt, 1943-ban 1000 és 1945 elejére 2000 embert zsúfoltak össze.
A koncentrációs táborok életéről és légköréről már sok olyan mű beszámolt, amelyet maguk a deportáltak írtak.4 A kötet végén található bibliográfia tartalmazza a koncentrációs táborokról írt legjobb műveket. * Akik átélték ezt a szörnyűséget, egy civilizált korban és egy civilizáltnak nevezett országban, azok a maga teljességében megismerhették a horogkereszt igazi világát. A maroknyi kegyetlen vezető kényére életre-halálra kiszolgáltatott rabszolgák világa logikus eredménye volt a nácizmus legrégibb elveinek. Aki átlépte valamelyik tábor kapuját, az tisztában volt vele, hogy szabadságát soha többé nem nyerheti vissza. Az SS-ek így szóltak a táborba érkezőkhöz: „Innen csak egy úton lehet kijutni, a kéményen”; az egyik táborban pedig óriási felirat figyelmeztette az érkezőket: „Bejövet a kapun, távozás a kéményen át.” Ennek a jellegzetesen horogkeresztes humorizálásnak a hitelességét a hamvasztó kemencék émelyítő bűze adta meg.
A táborban a deportáltak az SS fennhatósága alá kerültek, amelyet a Gestapo a háttérből irányított. A szervezet csúcsán Himmler a táborok őrzésére létrehozta a halálfejes egységeket. Az SS-nek egy különleges szerve, az Oswald Pohl vezetése alatt álló WVHA (
Himmler, Heydrich és ennek utóda, Kaltenbrunner gyakran látogatta a táborokat. Valamennyien ellenőrizték az internáltakkal végeztetett kimerítő munkát és a gázkamrák működését, majd végignézték a kivégzéseket. A halálnak ebben a külön világában semmi sem volt már meglepő. Amikor kihordták a hullákat a gázkamrából, kiszedték aranyfogaikat és műfogsoraikat, amelyeket a gazdasági hivatal gyűjtött össze. Beszedték az arany szemüvegkereteket és a jegygyűrűket is. Egy napon Pohlt több hitlerista személyiséggel együtt bankettre hívták meg a birodalmi bankba. Mielőtt asztalhoz ültek volna, a vendégek megtekintették a bank pincéit, amikor is Pohlnak és a kíséretében levő SS-eknek megmutatták az SS gazdasági hivatalának letétjét tartalmazó páncélszekrényeket. Az urak láttak sok-sok aranyrudat, amelyeket a táborokban összegyűjtött aranyból öntöttek, de láttak arany szemüvegkereteket, töltőtollakat, fogakat, eredeti formájukban, halomba rakva. Ezek után fölmentek az ebédlőterembe …
A felszabaduláskor a szövetséges csapatok lefoglalták az utolsó, el nem szállított raktári készleteket; ezek között 20 952 kilogramm arany jegygyűrűt és 35 vagon szőrmét találtak.
A gyárvállalatok, amelyek a táborok lakóit dolgoztatták, a WVHA-ba fizették be a munkabéreket. Az SS csak az 1943. évfolyamán 100 millió márka betétet fizetett be készpénzben a birodalmi banknak.
Mindent hasznosítottak. Még az áldozatok földi maradványait is; a csontokból műtrágyát, az emberi zsiradékból szappant állítottak elő.
A szabályzat azt is előírta, hogy a gázkamrába6 Auschwitzban Höss akkora gázosító helyiséget építtetett, hogy abban egy-egy alkalommal 2000 ember is elfért. * küldést közvetlenül megelőző műveletek a nőknél 5 perccel tovább tartanak, mint a férfiaknál. Nem ám emberiességből, hanem azért, mert a nők haját levágták.
Midőn a szovjet csapatok felszabadították Auschwitzot, 7 tonna hajat találtak ott, amelyet 140 000 nő fejéről nyírtak le. Mindaddig nem tudták, hogy milyen célból, amíg elő nem került a táborok igazgatóságának egy 1942. augusztus 6-i körlevele, amely közölte Pöhl SS-obergruppenführer rendelkezését a táborokban begyűjtött emberi haj „célirányos felhasználásáról”: „Fésült női hajból lábbeli készül a tengeralattjárók személyzete, valamint nemeztalp a birodalmi vasutak alkalmazottai számára”. A férfi haj csak abban az esetben értékesíthető, ha eléri legalább a 20 centiméter hosszúságot. A körlevél ezzel a jellegzetesen hivatali mondattal végződött: „1942. szeptember 5-től kezdődően minden hónap 5-én jelentést kell tenni a begyűjtött hajmennyiségről, külön-külön feltüntetve a férfi és a női haj mennyiségét.”
Ezeket a földi poklokat a Gestapo népesítette be és tartotta állandó szinten emberállományukat. Kizárólag a Gestapo szerveitől függött, hogy kit küldtek koncentrációs táborba. Csak két ember írhatott alá internálási végzést: az RSHA főnöke, azaz Heydrich, majd utóda, Kaltenbrunner, valamint az ő távollétében a Gestapo főnöke, Müller.
Amikor kevés volt a munkaerő a táborokban, a Gestapo gondoskodott előteremtéséről. Müllernek egy 1942. december 17-én kelt körlevele elrendeli, hogy még 1943 január vége előtt 35 000 munkaképes személyt küldjenek a táborokba.
A táboron belül a Gestapót egy politikai osztály nevű részleg képviselte, a foglyok állandó rémületére és a táborparancsnokság bosszúságára. A tábort vezető kommandantur féltékenyen őrködött a jogain, és nehezen viselte el, hogy a Gestapo beleszóljon az ügyeibe.
Minden újonnan internáltat hosszasan kihallgattak, s ennek során számtalan kérdést tettek fel előéletére vonatkozóan. A kihallgatási jegyzőkönyvhöz csatolták az internálás indokait tartalmazó iratokat, az internált személyi okmányait stb., s az egész anyagot a politikai osztály irattárában helyezték el. A politikai osztályon olyan nyilvántartást vezettek, hogy annak alapján bármely pillanatban információt lehetett készíteni a tábor bármely lakójáról.
A politikai osztály a rabokat bármikor kihallgatásra hívathatta. A tábor lakói semmitől sem rettegtek jobban, mint ezektől a kiszólításoktól. A politikai osztályt félelmetes hír övezte. Akit ide hívattak, az nyom nélkül el is tűnhetett, de súlyos bántalmazások nélkül szinte sohasem úszta meg. Kogon mondta el, hogy Heckenast osztrák hadnagy Buchenwaldban szívroham következtében halt meg, amelyet a hangosanbeszélő felhívásától való félelem idézett elő.
A Gestapo szervezte meg a foglyok közötti belső kémkedést is. A spiclik toborzása azonban nagyon nehéz dolog volt, mert ha valaki olyan gyanúba keveredett, hogy a politikai osztálynak ad jelentéseket, az felért a halálos ítélettel.
Akikre a feljelentések felhívták a figyelmet, azokat a „bunkerban” hallgatták ki; ez amolyan táboron belüli börtön volt, ahol a legvadabb kegyetlenségeket követték el. A bunkerba hurcolt szerencsétleneket azonnal megfosztották minden ruházatuktól, és leírhatatlan kínzásoknak vetették alá. Végül majdnem mindig meg is ölték őket.
A Gestapo központi szervei a politikai osztálynak küldték meg utasításaikat, és a táborban az hajtotta őket végre. A Gestapo közvetítette a néha már több hónapja ott őrzött internáltak ügyében a halálos ítéleteket. A kivégzési parancsok rendszeresen érkeztek Berlinből anélkül, hogy bárki is tudta volna, miért kell valamelyik foglyot kivégezni, aki már 15 vagy 18 hónapja a tábor lakója. Egy héttel Buchenwald felszabadulása előtt a Gestapo-központ még zavartalanul rendelte el a kivégzéseket. Egy Perkins nevű angol tisztet 1945. április 5-én lőttek agyon.
Ha nagy ritkán egy-egy német foglyot szabadon bocsátottak, kötelezték, hogy megadott időpontban jelentkezzék az állandó tartózkodási helyül megadott város Gestapo-hivatalában. Mielőtt elhagyta volna a tábort, a politikai osztályon nyilatkozatot íratták alá vele, amelyben eskü alatt kötelezte magát, hogy semmit sem mond el arról, amit a táborban látott, és nem beszél a foglyok életkörülményeiről. 1940-től fogva azonban gyakorlatilag már senki sem szabadult ki a táborokból.
Buchenwaldban az orosz hadifoglyokat érkezésükkor azonnal „különleges kezelésbe” vették, azaz pontosan megállapított menetrend szerint elpusztították őket. Először a politikai biztosokat végezték ki, majd a tiszteket, végül a Komszomol és a Kommunista Párt tagjait. Minden olyan táborban, ahová orosz hadifoglyokat szállítottak, fehér-oroszok közül toborzott spicliket helyeztek el, hogy kiszimatolják, kinek volt tiszti rendfokozata vagy politikai funkciója.
Himmler büszke volt a művére. „Az SS és a rendőrség lényege és tevékenysége” címen publikált cikkében a foglyokról szólva azt írta, hogy azok „a bűnözők alja és az emberiség söpredéke … Van közöttük vízfejű, kancsal torzszülött, félzsidó és mérhetetlen számban az alacsonyrendű fajok képviselői. Mind együtt vannak itt … A nevelés általában kizárólag fegyelmező eszközökkel történik, sohasem ideológiai oktatás útján, tekintettel arra, hogy ezek a foglyok túlnyomó többségükben rabszolgalelkek: közülük valójában nagyon kevésnek van jelleme … A nevelés eszköze tehát a rend. A rend mindenekelőtt azt követeli meg, hogy ezek az emberek tiszta barakkokban éljenek. Csak mi, németek tudjuk ezt megvalósítani; egyetlen más nemzet sem lenne ilyen humánus.”
Sokan látogatták a táborokat: SS-csoportok, Wehrmacht- és pártküldöttségek. Az egyik volt dachaui fogoly említette, hogy az volt a benyomásuk, mintha egy állatkert lakói lettek volna. A tábor lakóiból amolyan mintakollekciót mutattak be a látogatók szórakoztatására. Ez minden egyes alkalommal nagyjából változatlanul történt. Először egy „nehéz vagányt”, egy köztörvényes elítéltet mutattak, aki valóságos gyilkos volt, vagy legalábbis azt állították róla. Azután az egykori bécsi polgármester, Schmitz doktor következett, majd egy magas rangú cseh katonatiszt, akit egy homoszexuális és egy cigány követett. Egy katolikus püspök vagy a lengyel egyház valamilyen magas méltósága, és végül egy egyetemi tanár zárta be a sort. A látogatók az oldalukat fogták a nevetéstől, el voltak ragadtatva a humoros látványtól. Ez a promiszkuitás, amely tudósokat, kiemelkedő erkölcsi értékű embereket, magas rangú egyházi vagy világi férfiakat kápóvá tett megrögzött gonosztevők hatalmának szolgáltatott ki életre-halálra, hosszasan megfontolt terv eredménye volt, és az ember teljes elembertelenítését, az ellenfél végső megalázását tűzte ki célul.
A tudatosan előidézett erkölcsi elaljasodás fölött a nácizmus mítosza, a német vér felsőbbrendűségének érinthetetlen dogmája lebegett. Himmler 1942. augusztus 11-i, a táborparancsnokokhoz intézett rendelete kimondta, hogy csak német internáltakkal szabad végrehajtatni a botbüntetést más németeken. Mintha ez vigaszt jelenthetett volna annak, aki talán éppen meg is halt az ütések következtében!
A Gestapo tisztviselői behatóan ellenőrizték, hogy megtartják-e ezeket az őrületes szabályokat. Éberségük a táborok adminisztratív vezetőivel szemben sem csökkent: magatartásukról rendszeresen jelentést küldtek Müllernek, aki Heydrichhez továbbította, majd Himmlernek mutatta be. Az ember alig akar hinni a szemének, midőn arról olvas, hogy a mauthauseni tábor néhány tisztviselőjét „hivatali mulasztás” címén megbüntették ugyanakkor, midőn a tábor orvosa az újonnan érkező szállítmányból kiválasztott két holland zsidó fiatalembert, majd megölette őket; koponyájukból „eredeti” iratnehezékeket készíttetett. Ezekkel díszítette íróasztalát, a két koponyának ugyanis ritka szép fogazata volt.
A zárt és fojtogató náci világnak megvolt a maga könyörtelen belső logikája. Számunkra mindez nehezen felfogható, mert kritériumai idegenek nekünk. A nagyipari módszerekkel végrehajtott tömeggyilkosságok, amelyek a mi szemünkben megbocsáthatatlan bűnök, az SS-ek számára normális cselekedetek voltak, minthogy végrehajtásuk parancsra történt; ugyanakkor pedig valamely teljesen jelentéktelen adminisztratív tévedést hibának tekintettek, mert az történetesen megsértette a párt egyedül igaz és egyedül üdvözítő alapelveit.
A számunkra még ma is oly megrázó gyilkosságokat, amelyek századokig terhelni fogják az emberiség lelkiismeretét, egyetlen hitlerista sem tekintette gyilkosságnak. Ki vádolhatná gyilkossággal a munkáját pontosan teljesítő vágóhídi alkalmazottat, azért, mert letaglózott egy ökröt vagy levágott néhány bárányt? Az igazi hitlerista szemében magától értetődő volt, hogy az „alsóbbrendű fajok” képviselői vagy a „haza ellenségei”, az emberiségnek ezek a „söpredékei”, sokkal kevésbé érdemelnek könyörületet, mint az ökör vagy a bárány, sőt elpusztításuk üdvös cselekedet.
A Gestapónak azokat a foglyait is csak nagyon ritkán engedték szabadon, akiket nem szállítottak el valamelyik németországi táborba; még akkor sem engedték ki őket, ha semmiféle vádat sem tudtak ellenük emelni. Ha viszont a vizsgálat alapos gyanúokokat gyűjtött össze, vagy a kínzások vallomásra bírták a gyanúsítottat, a „bűnöst” átadták a német törvényszéknek. Párizsban ez a törvényszék a Rue Boissy-d’Anglas 11-ben működött.
A törvényszék függetlenül ítélkezett, a Gestapo nem tudott rá semmiféle nyomást gyakorolni; de akár elítélték a vádlottat, akár felmentették, megint csak a Gestapo kezei közé került, amely azután azt tette vele, amit jónak tartott. Akiket a vizsgálat idején a Fresnes, a Santé vagy a Cherche-Midi börtönében őriztek, azokat elítélésük után – vagy a Gestapo döntése alapján, ha ez nem tartotta szükségesnek törvényszék elé állítani az illetőt – átszállították Romainville erődjébe.
Az erődön belül elhelyezett romainville-i tábort – amely kezdetben a Wehrmacht, majd 1943 júniusától7 Az SS azután váltotta fel a Wehrmachtot, hogy 1943. június elsején két fogoly, Pierre Georges (Fabien ezredes) és Albert Poirier megszökött. * az SS kezelésében működött, és amelybe különböző kategóriájú foglyokat küldtek – a túszok állandó „tartalékának” tekintették. Innen vitték el az embereket, valahányszor megtorló kivégzésekre hoztak határozatot.
Szándékosan rémületet akartak kelteni annak az elvnek az elfogadásával, hogy ártatlan embereket lőnek agyon, megtorlásul olyan időpontban elkövetett merényletért, amikor azok már hónapok óta fogságban voltak. A hatalomnak és az emberi viszonylatoknak ez a kezdetleges felfogása oly mélyen áthatotta az egész náci világot, hogy a kormányzásnak valamilyen más módszere egyszerűen fel sem vetődött.
Romainville-ben a foglyokat időszakonként 4 vagy 5 különböző kategóriába sorolták. Az elsőbe azok a privilegizáltak tartoztak, akiket adminisztratív őrizeteseknek lehetne nevezni. Kevesen voltak, számuk ritkán haladta meg az 50-et; többségüket olyan fontosabb személyiségek alkották, akiket rendszerint biztonsági okokból vettek őrizetbe, mert – besúgók – azt jelentették róluk, hogy ellenséges érzületet táplálnak a hitlerista rendszerrel szemben, ugyanakkor semmi kézzelfogható vádat nem tudtak ellenük emelni. Belőlük kerültek ki a börtön könyvtárosai, adminisztratív munkaerői, orvosai és szakácsai. Hetenként kaphattak kintről levelet és néha csomagot.
Úgy látszik, ebből a kategóriából senkit sem emeltek ki túsznak. Hosszabb-rövidebb idő után viszont mindenkit deportáltak, aki Romainville-ben ebbe a csoportba tartozott.
A második kategóriába olyanok tartoztak, akiket a németek ellen elkövetett köztörvényes bűncselekmény miatt tartóztattak le. Még német ügynökök is akadtak közöttük, a Gestapo segítői, akik beosztásukat arra használták fel, hogy gazdájukat meglopják vagy megkárosítsák. Közülük néhányat a felszabadulás után a francia igazságügyi hatóságok elfogtak, elítéltek és kivégeztettek. Az ilyen foglyok közül a németek keveset deportáltak. A velük szemben tanúsított bánásmód egyébként körülbelül megegyezett az első csoportéval.
Ebbe az osztályba sorolták a 15 évesnél fiatalabb gyermekeket is. Romainville-ben ugyanis, akár a többi táborban, sok gyermeket tartottak fogva. Volt ott egy időben még egy 7 hónapos csecsemő is.
A harmadik csoportban asszonyok voltak; a politikai foglyok vagy az ellenállás illegalitásban élő harcosainak hozzátartozói, feleségek, anyák és lányok. Az ő bátorságuk, harcos magatartásuk óriási segítséget jelentett a raboknak. Csaknem mindig nekik volt köszönhető, ha új hírek jutottak a táborba, amiért több alkalommal is súlyos büntetést kellett elszenvedniük. A németek közbűntényes rabokat és prostituáltakat tettek közéjük, hogy erkölcsileg lealacsonyítsák őket. De szánalmas kudarcot vallottak. Még a legzüllöttebb nőkbe is visszatért némi emberi méltóság e hős lelkű asszonyokkal való érintkezés következtében. A politikai fogoly nők többségét deportálták.
A negyedik kategóriába a titkos vagy „elszigetelt” politikai foglyok tartoztak. Körülbelül ugyanolyan bánásmódban volt részük, mint az előbbi 3 kategóriának, vagyis kaphattak néha gondosan ellenőrzött levelet, néhanapján csomagot a Vöröskereszttől, s naponta egyszer rövid „sétát” tehettek. De közülük is szedtek túszokat, ha az ötödik csoportban túlságosan alacsony volt a létszám. Sokukat agyonlőtték, néhányat közülük, nagyon keveset, szabadon engedtek, a többit deportálták.
Ezt a 4 kategóriát az erőd régi felszíni épületeiben helyezték el, ahol azelőtt laktanyák, irodák és raktárak voltak.
Az erőd egykori kazamatáiba és föld alatti helyiségeibe tették azokat a szerencsétleneket, akiket az ötödik kategóriába soroltak. Nem mulasztották el minden adandó alkalommal emlékezetükbe idézni, hogy előbb-utóbb értük jönnek és kivégzőosztag elé állítják őket. Nedvességtől csöpögő boltívek alatt zsúfolódtak össze, olyan szalmaágyakon, amelyeken a szalmát nem cserélték soha; csaknem teljes, állandó sötétségben éltek. Az állandó szellőzetlenség, a túlságosan kicsi szükséglatrina, az örökké váltatlan és mosatlan ruhák, a csaknem teljes vízhiány következtében még a legkezdetlegesebb egészségügyi követelmények kielégítésére sem lehetett gondolni; ezért azután elviselhetetlen bűz uralkodott ezekben a föld alatti börtönökben. Ötvenhat rabot zsúfoltak össze hosszú hetekre egy-egy 10-szer 8 méter alapterületű kazamatában. A túlzsúfoltság általában törvény volt. A rüh és a bolhák légiója kínozta a szerencsétleneket, az állandó sötétség pedig néhány hét alatt csaknem teljesen megvakította őket.
Enni csak annyit kaptak, amennyi életben maradásukhoz feltétlenül szükséges volt; levelezést, csomagot nem engedélyeztek számukra. Télen a hideg és a nedvesség tetézte szenvedéseiket. Voltak túszok, akik 8, 10, sőt 12 hónapig is életben maradtak ilyen körülmények között. Esetenként, büntetésképpen, bűzös föld alatti járatokban, a XIII. Lajos korabeli Chátelet-börtönhöz méltó szennycsatornákban helyezték el őket.
Tömeges kivégzésekkor általában ebből a kategóriából válogatták ki a túszokat. E foglyok túlnyomó részét a német törvényszékek halálra ítélték; voltak azonban közöttük olyanok is, akiket csupán fegyház- vagy börtönbüntetésre ítéltek, sőt olyanok is, akik nem is voltak bíróság előtt. A Gestapo azonban a maga kritériumai alapján osztályozta az embereket. A kazamatás rabok csaknem mind kommunista vagy gaulle-ista tevékenység miatt voltak letartóztatásban.
A szenvedésnek ebben a birodalmában egy Courteline tollára8 Francia író; a katonaéletből merített témáiról, nagyhangú katonahőseiről híres. – Szerk. * kívánkozó figura uralkodott, a halál egyik olyan helytartója, amilyeneket nagy számban termelt ki magából a hitlerizmus. Rieckenbach százados a nagyhangú és durva, hetvenkedő katona típusa volt. Élvezte, hogy az adminisztráció jóvoltából Franciaországban lehet, és ezt az alkalmat arra használta fel, hogy részletes összehasonlító tanulmányokat folytasson az itt oly bőséges választékban előállított alkoholfajták között. Állandóan illuminált állapotban volt, és valamely szökési kísérletre egyaránt képes volt rettenetes dühkitöréssel vagy csúfondáros érdeklődéssel reagálni, pillanatnyi szeszélyétől és az elfogyasztott alkohol minőségétől függően. Rieckenbach szüntelenül revolverrel a kezében hadonászott, és összevissza lövöldözött, hol a szobaablakokból, hol részegségében a várárokban fetrengve. Ezért a szokásáért keresztelték el a rabok Panpan kapitánynak. Az őrség ugyancsak tartott a lövöldözéssel tarkított ellenőrző útjaitól, és igyekezett mindig bölcsen lőtávolon kívül maradni. Egyik kedvenc szórakozása abból állt, midőn meg akarta büntetni valamelyik rabot, hogy hátul összebilincselt kézzel kivezettette a várárokba. Vele szemben felsorakozott a kivégzőosztag, célzott, és így állt percekig, várva a tűzparancsra …, de nem történt semmi. A rabot ezután visszavitték a kazamatába. Panpant az 1943 júniusi kettős szökés után váltották le. A rabok igazi gazdája ekkor már Trapp SS-untersturmführer volt, akiről az a hír járta, hogy korábban borkereskedéssel foglalkozott Franciaországban.
A kazamatások csoportjából szedték mindig a legtöbb túszt, akiket rendszerint a Valérien-hegy erődjében lőttek agyon. Nem mindannyiukat a párizsi kerületben tartóztatták le. Ellenkezőleg: minden valamennyire fontosabb ügy gyanúsítottjait, bármelyik vidéken fordult is elő az eset, Párizsba szállították, a Gestapo központi szolgálata hallgatta ki őket és irányította a nyomozást. Így történt, hogy azt a 70 ellenállót, akiket Franciaország délnyugati részén 1942 februárjában és márciusában tartóztattak le a francia rendőrség emberei, Párizsba szállították. Ott előbb a rendőrkapitányságon, majd a David különleges csoportnál vették őket „gondozásba”; ezután a Gestapóhoz kerültek, amely 1942 augusztusában Romainville-ben a túszok csoportjába helyezte őket. A vizsgálat folyamán 7-et közülük szabadon bocsátottak. Romainville-ből egyiküknek sikerült megszöknie; a többit agyonlőtték vagy deportálták. Az utóbbiak közül már csak 4-en voltak életben, amikor a táborokat felszabadították.
A túszok kivégzéséről a katonai parancsnokság hozta meg a döntést, nem pedig a Gestapo, bár személy szerint a Gestapo jelölte ki az agyonlövendőket. 1942 júniusáig közvetlenül egy-egy merénylet után végezték ki a túszokat. Ezt követően azonban – Himmlernek vagy az OKW-nak a rendeletére – szabályos időközönként rendeltek el kivégzéseket, amikor is az agyonlövendő túszok számát az egész megszállott területen elkövetett merényletek számától és jellegétől tették függővé. Ezzel eljutottak a kollektív felelősségre vonás végső következményéig. Minden francia területen elkövetett merényletről 3 jegyzőkönyv készült: egyet a feldkommandantur, egyet-egyet a Gestapo, illetőleg az Abwehr-iroda (minden feldkommandanturon volt ilyen) állított össze.
A 3 vizsgálati jegyzőkönyvhöz csatolták a Wehrmacht, a Luftwaffe vagy a Kriegsmarine jelentését, aszerint, hogy melyik fegyvernem tagja vagy berendezése ellen követték el a merényletet, végül a nagykövetség és a Propagandastaffel jelentését. E két utóbbi a lakosság hangulatát elemezte.
A végleges képet valamennyi jelentés összesítésével alkották meg, s Keitel ennek alapján döntött. Ő adott parancsot Stülpnagelnak bizonyos számú túsz agyonlövetésére. A parancsot továbbították Obergnek, aki gondoskodott a végrehajtásról és annak nyilvánosságra hozataláról. A gyakorlati lebonyolítás (a foglyok elszállítása, a kivégzés helyének, napjának és időpontjának megállapítása) a Rue des Saussaies-n a II. Pol. osztály feladata volt. A kivégzőszakaszt Párizsban az Ordnungspolizei, vidéken pedig a Wehrmacht vagy a rendőrezredek szolgáltatták. A IV. osztály, a Gestapo választotta ki az agyonlövendő túszokat, leggyakrabban Romainville, néha Fresnes, vidéken pedig a német börtönök foglyai közül. Előfordult, hogy 50 agyonlőtt túsz közül előzőleg egyetlenegyet sem ítélt halálra a német törvényszék. Ugyanakkor elég jelentős számú halálraítéltet nem végeztek ki, hanem deportáltak.
A túszokat rendszerint a kazamatások kategóriájából szedték, ha pedig ezek nem voltak elegen, a negyedik kategóriából. A németek osztályozásában ennek a két csoportnak a tagjait nevezték „Sühneperson”-nak, vagyis ezek voltak azok, akiknek megtorlásként bűnhődniük kellett. Így például az 1943. október elsejei parancs 50 túsz kivégzését rendelte el. Július közepe óta azonban több deportált szállítmányt indítottak útnak Németországba, és Romainville-ben mindössze 40 túsz maradt a 22. kazamatában. Ekkor találomra kiemeltek 10 embert a négyes kategóriából, hogy elérjék a kívánt számot.
Hasonló eset történt 1942 szeptemberében, midőn Párizsban a német katonák számára fenntartott Rex moziban merénylet történt, amelynek megtorlásául elrendelték 125 túsz kivégzését. Előzőleg, augusztus 11-én azonban kivégeztek 88 foglyot (a főparancsnokság 93-at jelentett be, de végül is csak 88-at lőttek agyon), a romainville-i „tartalékot” pedig még nem töltötték fel. Az ott található 46 foglyot kivégezték a Valérien-hegyen, majd megparancsolták, hogy végezzenek ki 70 főt Bordeaux-ban, a Há erőd foglyai közül. Ezeket az embereket fél évvel azelőtt tartóztatták le, Párizstól 600 kilométernyire, és meg kellett halniuk egy olyan merényletért, amelynek megtörténtéről még csak nem is hallottak.
A tömeges kivégzések száma az utolsó időkig növekedett. Eredményük éppen az ellenkezője volt annak, mint amit vártak tőlük. Ahelyett, hogy rettegéssel töltötték volna el a lakosságot, mélységesen fölháborítottak mindenkit, akiben még megvolt az emberi méltóság egy szikrája, és azt eredményezték, hogy az ellenállók száma szüntelenül növekedett. Franciaországban a 2 zónában összesen 29 660 túszt végeztek ki. Területi megoszlásuk alapján szinte meg lehet rajzolni az ellenállás térképét, 11 000 túszt végeztek ki a párizsi kerületben, s a dicsőségnek ezen a tragikus táblázatán az utána következő két kerület a francia ellenállás két „fővárosa”: Lyon 3674 és Limoges 2863 kivégzett tússzal.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!