NEGYEDIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
II. fejezet
A GESTAPO BETELEPSZIK FRANCIAORSZÁGBA
A franciák számára a háború 1940. május 10-én kezdődött. Több mint 8 hónapja, hogy a francia és angol csapatok a „furcsa háború” kátyújában vesztegeltek. Nagyon is beleszoktak már a hadviselésnek ebbe a különös, egy helyben topogó fajtájába, ahol több gondot okozott a katonák szórakoztatása, mint az offenzíva vagy a csapatmozdulatok. A szövetséges vezérkarok által hetek óta várt hirtelen támadás helyreállította a dolgok normális rendjét.
Senki sem volt azonban elkészülve arra a tűz- és vasáradatra, amely végigsöpört az országon. Iszonyatos gyorsasággal peregtek az események. Június 14-én az OKW a következő jelentést tette közzé:
„A csatorna és a Maginot-vonal közötti francia arcvonal Montmédy térségében történt teljes összeomlása következtében a francia parancsnokság letett eredeti szándékáról, hogy megvédje Franciaország fővárosát. Ezen hadijelentés megjelenésének pillanatában a diadalmas német csapatok bevonulnak Párizsba.”
Párizs elesett. Küchler 18. hadseregének csapatai a Villette-városkapu felől vonultak be Párizsba, június 14-én, 5 óra 30 perckor, pontosan ugyanabban az időben, mint amikor 36 nappal előbb a holland határon megindították a támadást.
Egy-egy szakasz már kora hajnalban az Eiffel-torony, illetőleg a Diadalív felé irányította lépteit, és kitűzte a horogkeresztes lobogót. Stutnitz tábornok, „Nagy-Párizs” első parancsnoka még a délelőtt folyamán elfoglalta a Crillon Szállót. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, mintha minden már régen elő lett volna készítve.
Június 14-én és a rákövetkező napokon megszakítás nélkül özönlöttek a német csapatok Párizsba, hogy szállást foglaljanak vagy csak keresztül haladjanak rajta, és folytassák útjukat dél felé.
A csapatok között senki sem vetett ügyet egy kis csoportra, amely a Geheime Feldpolizei (GFP), a tábori titkosrendőrség egyenruháját viselte. Nem voltak többen 20-nál; mindössze néhány könnyű gépkocsin jöttek, jelentéktelen fegyverzettel. Szállásuk sem volt előkészítve, és egész helyzetük, katonai szemszögből tekintve, nem felelt meg a szabályoknak. Mindazonáltal ebből a kicsiny, szinte illegális csoportból nőtt ki az a német rendőri szervezet, amely 4 évig terrorizálta Franciaország népét.
Ennek a nagy pályafutást megtett csoportnak a különös történetét még nem dolgozta fel senki.
Amikor a német csapatok lengyel földre léptek, az OKW elvi tiltakozását jelentette be azellen, hogy a rendőrkommandók a hadsereggel egy időben vonuljanak be. Himmler a tiltakozás ellenére megszerezte Hitler hozzájárulását, és a rendőri szervek a harcoló csapatokkal együtt hatoltak be Lengyelországba, mint ahogy az Ausztria és Csehszlovákia esetében is történt. Midőn a nyugati támadási tervet végleges formába öntötték, az OKW még sokkal határozottabban foglalt állást azzal szemben, hogy ugyanezt az eljárást kövessék Franciaországban is. Az SS és a Gestapo Lengyelországban viselt dolgai megbotránkoztattak néhány tábornokot (akik később hozzászoktak e bűntettekhez). Ezek most olyan eltökéltségről tettek tanúságot, hogy Hitler az OKW-nak adott igazat. Egyetlen rendőri egységnek, egyetlen SD-einsatzkommandónak sem adtak engedélyt, hogy a Franciaországon áthaladó hadsereghez csatlakozzék. A rendőri teendőket a katonai közigazgatásra bízták, az elfoglalt területen a hadsereg volt az egyedüli úr, Himmler ellenőrzése nélkül.
Ez az egyezmény nehéz helyzetbe hozta Himmlert. Könnyen átlátta, milyen veszélyt jelentene az SS és az ő rendőri szervei számára, ha a győztes hadsereg egyedül venné kezébe a meghódított nyugati területek igazgatását. Azon volt, hogy olyan „hídfőállást” hozzon létre, amelyre támaszkodva lépésről lépésre magához kaparinthatja a katonák által akkor még egyedül gyakorolt hatalmat.
Himmler utasította Heydrichet: hozzon létre egy sonderkommandót (különleges önálló osztagot), azzal a megbízatással, hogy az első harcoló csapatokkal egy időben vonuljon be Párizsba. Nemcsak biztonsági, de presztízskérdés is volt ez, és Himmler nyilván azt sem bánta, hogy megmutathatja a katonáknak, milyen bravúrra képesek az emberei.
Heydrich nagy gonddal látott hozzá a kényes feladattal megbízott különítmény megszervezéséhez. A létszámot 20 főben állapította meg; ez elég alacsony volt ahhoz, hogy észrevétlen maradhasson, egyben elegendő is az első „hídfőállás” megszervezéséhez. Elhatározta, hogy hadicsellel él a Franciaországba való bevonulás érdekében: embereit a GFP (a szó szoros értelemben vett katonai rendőrség) egyenruhájába öltöztette, katonai rendszámú gépkocsikba ültette. Ilyenformán a sonderkommando szabadon közlekedhetett a francia utakon előnyomuló német csapatok között, és akadálytalanul meg is érkezett Párizsba.
Június 14-én este a kommando a Louvre Szállóban ütötte fel tanyáját. 15-én délelőtt, alig 24 órával Párizsba érkezése után, már munkához is látott. Egyik tagja még a délelőtt folyamán megjelent a rendőrprefektúrán, és követelte a német emigránsok és zsidók nyilvántartási anyagát, valamint bizonyos dossziékat, amelyek Hitler-ellenes politikai személyiségekre vonatkoztak.
Kik voltak ezek az emberek, és különösen ki volt a vezetőjük?
A sonderkommando vezetését és az egész küldetéssel járó felelősséget Heydrich arra a fiatal értelmiségire bízta, aki oly ragyogóan állta meg a helyét a venlói ügy és a két angol tiszt elrablásának előkészítésében: Helmut Knochenra. Knochen 30 éves korában kivételes szervező és kezdeményező képességeket árult el: kitűnő sportember, rendkívül intelligens, egyetemet végzett, kulturált, udvarias, jó modorú fiatalember volt. Ezek a tulajdonságai mind alkalmassá tették őt a franciákkal való érintkezésre. Talán egyetlen kivétellel Knochen maga állította össze csapatát. Müller, az amt IV. (a Gestapo) vezetője, feltétlenül ragaszkodott hozzá, hogy az együttesben bizalmi embere, Boemelburg sturmbannführer képviselje őt. Ez az ügyességéről ismert régi hivatásos rendőrtiszt volt a Gestapo egyetlen embere a kommandóban. Nyilvánvaló volt, hogy a csoportnak kezdetben nem lesz semmiféle végrehajtó hatalma, és ez talán hosszú ideig így is marad. Minthogy a Gestapo lényegénél fogva végrehajtó szerv volt, ebben az együttesben csak tanácsadóként vett részt. A kommando többi tagja nagyon fiatal volt, többen éppen akkor végezték el az egyetemet, mint például az újságíró Hagen, aki – bár 1934 óta az SD tagja volt – 27 éves korában, 1940 februárjában diplomált Berlinben.
Az állomány túlnyomó részét az amt VI. (SD-Ausland) szolgáltatta; kivételt Boemelburgon kívül csak az a két tag jelentett, akiket a Waffen-SS-ből helyeztek át ide, komolyabb verekedés eshetőségére számítva. Valamennyien jártasságot szereztek már a külföldi környezet elemzésében. 1935 óta a Gestapo és az SD töviről hegyire megismerte a francia rendőrséget. Óriási méretű dokumentációt gyűjtöttek össze Franciaországról, közigazgatási, kulturális, vallási, művészeti, főként pedig gazdasági és politikai szervezetére vonatkozóan. A Gestapo és az SD minden egyes részlegének feladata volt, hogy részletesen tanulmányozza a megfelelő francia részleget. Így például a berlini kerület alkalmazottjai évek óta az V. kerületet, Párizs környékét tanulmányozták.
Ez az aprólékos felkészülés nagy súllyal esett a latba: a Gestapo és az SD emberei már teljesen ismerős terepen mozoghattak. Ismerték a helyi szokásokat, a lakosság viselkedését, még a fontosabb személyiségek magánéletét is. Knochen például 1937-ben ellátogatott Párizsba, „megnézni a világkiállítást”.
1910. március 14-én született Magdeburgban. Apja, Karl Knochen, egyszerű tanító volt, akárcsak Himmler apja, és az ifjú Helmut is szigorú nevelésben részesült. Az iskolában jól tanult, Magdeburgban érettségizett, majd a lipcsei, hallei és göttingeni egyetemen folytatta tanulmányait. 1935-ben szerezte meg a filozófiai doktorátust George Colmanről, az angol drámaíróról szóló disszertációjával. Irodalomtanár szeretett volna lenni, de sorsát már a politika erői irányították. Knochen apja régi típusú, kardcsörtető német hazafi volt, tartalékos tüzérszázados, részt vett az első világháborúban, Verdunnél súlyosan megsebesült, és jobb karja hosszú időre csaknem teljesen megbénult. Mikor fia tizenhat éves lett, beíratta őt az Acélsisak ifjúsági részlegébe; ez a szervezet a frontharcosok összefogásának örve alatt szélsőségesen nacionalista tevékenységet folytatott.
Egyetemi tanulmányai idején Helmut néhány hónapig tornaórákat is adott, hogy szüleit segítse, majd írni kezdett a helyi lapokba. Közben a hitleristák kerültek hatalomra, és az egyetemi fokozatok elérése egyre nehezebbé vált az olyan diák számára, aki nem volt a párt valamelyik szervezetének tagja. 1933. május elsején Knochen belépett az SA-ba, és ott a szerény obergruppenführer rangot kapta. A kisujját nyújtotta az ördögnek, és az szőröstül-bőröstül bekapta. Nemsokára cikkei jelentek meg a „Studentenpressé”-ben, a kultuszminisztérium lapjában. Megtetszett neki az újságírás; jövedelmezőbbnek találta, mint a tanárságot, és 1936-ban, miután végleg felhagyott irodalomtanári terveivel, belépett szerkesztőnek a DNB-be, a hivatalos német hírügynökségbe. Főként az olimpiai játékokkal foglalkozott. Ekkoriban találkozott egyik volt tanárával, Six doktorral, aki az egyetemet fölcserélte az SD-vel, hogy ott a „sajtó”-részleget vezesse. Sixnek nem került különösebb erőfeszítésébe magával vinnie volt tanítványát: 1937-ben Knochen állást vállalt az SD központi hivatalában, Berlinben. Az SS-obersturmführer (százados) rangot kapta. Előbb a német sajtóval foglalkozott, majd hamarosan a francia, belga és holland sajtó tanulmányozását bízták rá. Az illető országokban az emigránsok kiadásában megjelenő lapok, valamint az emigránsokra vonatkozó híranyag alkották Knochen munkájának legfontosabb részét. A venlói akcióban kifejtett tevékenysége és az akció sikere reflektorfénybe helyezte személyét és azt eredményezte, hogy egy és ugyanazon a napon megkapta a vaskereszt első és második osztályát. Ez a sikere juttatta őt annak a sonderkommandónak az élére is, amely 1940. június 14-én érkezett meg Párizsba.
A francia fővárosban Knochen előbb a Louvre, azután a Seribe Szállóban, majd a boulevard Lannes 57, végül az Avenue Foch 72 számú házban rendezkedett be és ez utóbbiban maradt az 1944 augusztusi kudarcig. Beesett és kissé kellemetlen arcú, szürkéskék szemű, higgadt, ritkán mosolygó, magas, nyúlánk termetű férfi volt. Egyenes és keskeny orra, kissé széles szája, amelynek bal sarka alig észrevehető gúnnyal enyhe ráncban félrehúzódott, magas, intellektuális, kissé domború homloka, gesztenyeszín haja egyáltalán nem illett egy „különleges önálló osztag” vezetőjéhez. Az a fiatalember, aki a párizsi német rendőrség ügyét kezébe vette, mindig is a bölcsészdoktor maradt, nem pedig a „rámenős” Knochen. Egyéni stílusa és műveltsége mindazonáltal semmilyen tekintetben sem gátolta munkája előrehaladását. A lehető leggyorsabban és legszilárdabban ki kellett építenie szervezetét tűzön és vízen át.
A katonák, amint rájöttek, hogy Knochen csoportja Párizsban tevékenykedik, azonnal értésére adták, hogy semmi hatalma sincs, és „helyzetének szabályozása” végett ellenőrzésük alá helyezték.
Knochen kijelentette, hogy esze ágában sincs bitorolni a megszálló hadsereg jogait, majd megmagyarázta, hogy egyedüli feladata: nyomozni az osztrák és német antifasiszta emigránsok, kommunisták, zsidók és szabadkőművesek után, akik mind a nácizmus ellenségei. Kérte, hogy a Geheime Feldpolizei segítsen neki minden esetben, midőn „végrehajtó rendszabályokra” van szükség, vagyis házkutatásoknál és letartóztatásoknál. Knochen olyan tökéletesen manőverezett, hogy a végén még egyezményt is kötött a katonai rendőrség igazgatójával, Sowa doktorral. És a Knochen-kommando azon nyomban hozzá is látott küldetése teljesítéséhez: bezárta a német- és Hitler-ellenes szervek irodáit, lefoglalta irataikat, házkutatásokat tartott a német menekülteknél, szabadkőműveseknél, különböző politikusoknál; a katonai rendőrséghez fordult minden egyes alkalommal, midőn le kellett tartóztatni egy-egy emigránst, akinek nem jutott idejében eszébe, hogy elutazzék Párizsból.
A katonák úgy gondolkoztak, hogy ha Knochen embereinek kissé megnőne is a szarvuk, nem lenne nehéz kézben tartani őket, hiszen olyan kevesen vannak. Húsz fő nem sokat számított a Geheime Feldpolizei 2500 főnyi párizsi állományával szemben, amely csakhamar 6000-re növekedett.
Mikor Knochen az első ‘hídfőállást már szilárdan kiépítette, erősítésül megérkezett az ugyancsak 20 főből álló második sonderkommando, amelyet Kieffer hauptsturmführer vezetett.
Majd augusztus elsején befutott a harmadik csoport is – ennek vezetője Roland Nosek SS-untersturmführer volt -, azzal a legfőbb megbízatással, hogy politikai értesüléseket gyűjtsön. Nosek specialistája volt ennek a szakmának. 1932 óta volt a párt tagja, amellett bejárta Olaszországot, Belgiumot, Magyarországot, Törökországot, Romániát, Görögországot és Franciaországot.
Folyékonyan beszélt franciául, angolul és spanyolul. 1938 óta dolgozott az SD-Auslandnál; csoportját maga állította össze, mégpedig kizárólag olyanokból, akik hibátlanul beszéltek franciául, ismerték az országot, és személyes kapcsolatokkal is rendelkeztek már. Mindenféle ember volt ebben az együttesben: németek, akik tisztviselők vagy kereskedők voltak addig vidéki városokban (az egyik például borkereskedő volt), egy elvált grófnő, két luxemburgi és egy fiatal cseh tanítónő.
Ez a harmadik csapat a Boccador Szállóban lakott, irodáit pedig a Francia Közbiztonsági Hivatal helyiségeiben állította fel, a Rue des Saussaies 11 számú házban, ahol Boemelburg mint a Gestapo képviselője és a Sipo franciaországi főnöke már korábban helyet foglalt embereivel.
Knochen megkezdte szervezetének vidéki kiépítését is. Augusztus elején megbízta Hagent, állítson fel Bordeaux-ban egy „antennát” abból a célból, hogy az Atlanti-partot a spanyol határtól a Loire torkolatáig a megszállott rész teljes szélességében ellenőrizni tudják. Hagen, akinek kezdetben csak 18 embere és egy titkárnője volt, átmenetileg a belga királynak a kikötőben horgonyzó jachtján ütötte fel a tanyáját, míg a Rue du Médocon meg nem nyitotta irodáit. Knochenhez hasonlóan ő is erőteljes tevékenységbe fogott: 1941 elején Bretagne-ra is kiterjesztette hatáskörét, és lépésről lépésre építette ki „fiókjait” zónájának 10 legfontosabb városában úgy, hogy ezek mindegyike képes volt ügynököket küldeni más helységekbe.
A katonákkal való súrlódások távolról sem szűntek még meg. Brauchitsch, a haderő főparancsnoka, azt az utasítást adta szerveinek, hogy szegüljenek szembe Himmler embereinek munkájával, főként pedig minden körülmények között akadályozzák meg a hadsereg jogainak bitorlását.
Knochen működése tehát az emigránsokra, kommunistákra, zsidókra és szabadkőművesekre vonatkozó hírszerzésre korlátozódott. De bármennyire tartotta magát ehhez az előíráshoz, mégis meggyűlt a baja egy másik hivatallal, az Einsatzstab Rosenberggel (Rosenberg Harci Törzs). Ezt a csoportot a misztikus pártideológus, Rosenberg hozta létre, ugyancsak azzal a megbízatással, hogy összegyűjtse a vallásos és titkos egyesületek, különösen a szabadkőműves páholyok irattárát. Hamarosan összeütközésekre került a sor. Knochen emberei ebben az esetben sem voltak nyeregben, mert ha Knochen Himmler franciaországi képviselője volt is, Rosenberg hivatala személy szerint magától a führertől kapta különleges előjogait! Végül ez esetben is egyezménnyel zárult a vita: Rosenberg hivatala hajlandó volt kijelenteni, hogy csak a történelmi érdekű irattárakat foglalja le, a politikai és kortársi jellegű archívumokat Knochennak engedi át; ez viszont kötelezte magát, hogy átadja az einsatzkommandónak az általa fölfedezett történelmi dokumentumokat. A versengés azonban nem szűnt meg, és Knochen hivatala egy árva papírt sem adott át soha Rosenbergéknek.
Ezek a nézeteltérések felhívták Knochen figyelmét annak szükségességére, hogy olyan felettes „fedezze” őt, aki egyenlő félként tud tárgyalni a versenytársakkal. Nagy megkönnyebbüléssel fogadta ezért a hatalmas termetű SS-brigadeführer (tábornok), Thomas doktor érkezését, aki Heydrich személyes képviselőjeként jelent meg, hogy munka közben ellenőrizze a sonderkommandókat. „A biztonsági rendőrség és az SD vezetőjének belgiumi és franciaországi megbízottja” címmel felruházott Thomasnak hivatalos megbízatása volt, hogy kapcsolatba lépjen a német nagykövetséggel és a franciaországi katonai parancsnoksággal. A beszivárgás tehát kitűnően sikerült.
Thomas tábornok valóságos kolosszus volt: olyan magas, mint Knochen, de szélességében a duplája; a hangja mennydörgött. Amilyen jó modorú, tartózkodó és szorgalmas volt Knochen, Thomas annyira nem érzett magában tehetséget a hírszerző munka irányában; néha még le is kicsinyelte. Előző beosztása Wiesbadenben volt, ahol a Siegfried-vonal mögöttes területeinek biztonságát kellett ellenőriznie; de az volt a híre, hogy jobban ismeri a fürdővároska kaszinóját és éjszakai mulatóit, mint a védelmi vonal erődítményeit.
Bárdolatlan, vidám fickó volt, nagy barátja a bornak és a nőknek és ez utóbbi tekintetben nem volt túlságosan válogatós. Heydrich szűk baráti köréhez tartozott, akivel számos emlékezetes kiruccanáson vett részt a berlini lebujokban. Volt Thomas tábornoknak egy fontos ütőkártyája, amely megszerezte számára Heydrich bizalmát és a párizsi kinevezést: lánya Heydrich szeretője volt, és gyermeke lett tőle.
Párizsban Thomas a boulevard Lannes 57 számú házban rendezkedett be. Idejét meg kellett osztania Párizs és Brüsszel között, hiszen munkaköre kiterjedt Belgiumra is. Amikor Franciaországban volt, tevékenysége főként abban merült ki, hogy bejárta a Pigalle és a Champs Élysées mulatóit. Voltak azonban politikai és rendőri elképzelései, sőt még egy vesszőparipája is: a szeparatista pártok. Kapcsolatot teremtett a baszk, korzikai és breton mozgalmak képviselőivel, abban a hiszemben, hogy azok a tőle kapott segítséggel kiszélesíthetik tevékenységüket és fontos szerepet játszhatnak a francia politikai életben; nem értette meg, hogy ezek a mozgalmak azért nem vihetik semmire, mert nem áll mögöttük úgyszólván senki. De fogadta Thomas Párizsban azoknak a pártoknak a képviselőit is, akik mindig készek voltak a hitleristákkal együttműködni. Ezek közül az egyik, a dühödten antirepublikánus és antiszemita Titkos Forradalmi Akcióbizottság (Comité Secret d’Action Révolutionnaire – CSAR) nevű mozgalom, a későbbiek folyamán fontos és Thomas szempontjából végzetes szerepet játszott. A mozgalom két vezetője, Deloncle és Filliol csakhamar Thomas állandó vendége és bizonyos értelemben „politikai tanácsadója” lett. Ekkor Szociális Forradalmi Mozgalom (Mouvement Social Révolutionnaire – MSR) néven pártot alapítottak.
Thomas és a játékot valójában irányító Knochen felhasználta mindazokat, akik akár megvesztegethetőségük miatt, akár meggyőződésből évek óta fogékonyságot mutattak a horogkeresztes szervek Franciaországban kifejtett tömény propagandája iránt. Legarcátlanabbul a német vasutak kirendeltsége működött: ez a turisztika örve alatt a legkülönbözőbb röplapokat és brosúrákat terjesztette, kikutatta az érdeklődők közül azokat, akik nem csak Németország természeti szépségei és műemlékei iránt érdeklődtek, és szinte elképzelhetetlen „könnyítéseket” ajánlott fel nekik.4 Svájcban a birodalmi vasutak zürichi irodája hasonló tevékenységet fejtett ki. Egyik igazgatóját, Streibelt 1945 őszén letartóztatták és kicserélték egy Németországban fogva tartott svájci állampolgár ellenében. Helyettesét, Lembergert 1943. május 28-án kétévi börtönbüntetésre ítélték és kitiltották az ország területéről. * A propagandaszervek és a DNB, a hivatalos sajtóiroda rendszeres pénztámogatásban részesítettek bizonyos újságokat, és hirdetési ügyletek leple alatt kifejezetten nácibarát vagy legalábbis megértő álláspontra tudták őket bírni.
Bizonyos sajtótermékeket a Prima elnevezésű hirdetővállalat közvetítésével támogattak a hitlerista pénzekből. Így például a „France Enchainée” („Bilincsbe vert Franciaország”) című lapot, amely Louis Darquier, az ún. „de Pellepoix” alapította francia zsidóellenes tömörülés újságja volt, és a hitleristák szolgálatában segítette „üldözni a zsidót” Franciaországban, továbbá a „Grand Occident”-t („A Nagy Nyugat”), amelynek 1937-ben még ismeretlen igazgatója, Paul Ferdonnet 1939-ben a „stuttgarti áruló” néven vált hírhedtté.5 Ferdonnet akkor kapta ezt a jelzőt, amikor a háború elején, 1939-ben, a stuttgarti rádió alkalmazásában német propagandát folytatott. Különös „előérzet” hatására újságja 1939 áprilisában vezércikket közölt „Hatalomra Pétain-t” címmel. *
Fontos szerepet játszott a Franciaország-Németország Bizottság (Comité France-Allemagne) is, amelynek főbb figurái Georges Scapini és Fernand de Brinon voltak.
Ezek az újságok és szervezetek befolyásolni tudták a francia közvélemény egy részét, amely egyre több és több „megértést” és elnézést tanúsított a hitlerista módszerekkel szemben.
Két szervezet foglalkozott hosszabb ideje azoknak a franciáknak a felkutatásával, akik jó szívvel viseltettek a náci rendszer iránt: a Világszolgálat (Weltdienst), amelynek Erfurtban volt a székhelye, és kéthavonként megjelenő bulletinjét 6 nyelven publikálta, valamint a Hamburgban székelő, pángermán röpcédulákat és brosúrákat terjesztő Német Fichte Szövetség (Deutscher Fichte Bund).
Ennek a propagandának az antiszemitizmus volt az alapja. A rokonszenvezők körében, akik ennek hatására kapcsolatba kerültek a német szervekkel, az SD és a Gestapo értékes ügynökökre tehetett szert. Az együttműködő pártokkal való kapcsolat olyan gyümölcsözőnek bizonyult, hogy Knochen egyik helyettesének, Sommernek egyedül a velük való foglalkozás volt a feladata.
Bármi volt is Knochen embereinek munkája, a katonai igazgatás alá voltak rendelve. Az Avenue Kléberen, a Majestic Szállóban székelő és Stülpnagel tábornok vezetése alatt álló franciaországi főparancsnokság két ágra oszlott: a katonai vezérkarra – ennek vezetője Speidel tábornok volt – és a katonai igazgatásra, amely Schmitt doktor vezetése alatt állt.
Míg a vezérkar a tisztán katonai problémákat oldotta meg (állomány, hadbiztosság, hírszerzés), a katonai igazgatás a polgári lakosságot érintő kérdésekkel foglalkozott; éspedig rendőrségi kérdésekkel Best doktor, gazdasági kérdésekkel Michel doktor, mezőgazdasági kérdésekkel Reinhardt és jogi kérdésekkel Médicus doktor vezetése mellett.
Best doktorra, akire a rendőri kérdések megoldását bízták, szakismeretei alapján esett a választás. Emlékezetes, hogy ő volt az SD egyik szervezője, majd az amt I. és amt II. vezetője az RSHA megalakulásakor. A katonai igazgatásnak lényegében szervező és összekötő szerepe volt a francia hatóságokkal. Best doktor tehát semmiféle végrehajtó hatalommal sem rendelkezett; ez teljes mértékben a Geheime Feldpolizei és a tábori csendőrség kezében volt, amelyek közvetlenül a vezérkar alá tartoztak. De a megszállott országok igazgatási csoportja, amelyet Best doktor irányított, foglalkozott minden rendőri kérdéssel és ellenőrizte a francia rendőrséget.
A vezérkar hatáskörébe tartoztak a fogolytáborok, a katonai kezelésbe vett börtönök és ezek őrségének problémái. Minden parancsnokló szervben volt egy szekció, amely kapcsolatot tartott a prefektusokkal és helyettesükkel, és közölte velük a követendő irányvonalat. Egy-egy embernek minden feldkommandanturnál figyelemmel kellett kísérnie a rendőri kérdéseket.
Látható tehát, hogy a megszállás első időszakában Himmler szervei kénytelenek voltak beérni a hírszerzéssel, s szerepük meglehetősen sovány volt. Ez a helyzet egészen 1942 májusáig fennállt.
Egyetlen hírszerző szerv foglalkozott a biztonsági szolgálattal és a katonai hírszerzéssel, mégpedig a Lutétia Szállóban elhelyezett Abwehr, amelyet Rudolph alezredes vezetett.6 Rudolph előzőleg az Abwehr 1. csoportjához tartozott, amelynek parancsnok Schmidt alezredes, alias Petersen doktor, a szárazföldi hadsereg specialistája volt. *
Mint minden kémszervezet, az Abwehr is semmitmondó cégjelzések leple alatt működtette részlegeit. Egyik legfontosabb németországi szolgálatát „A XII. hadtest női vöröskereszt szolgálatának toborzó irodája” cím rejtette; Franciaországban nantes-i irodájuk „A nantes-i munkaigazgatóság”, a dijoni a „Munka vezérkara”, a bordeaux-i a „Számvevőségi hivatal”, a tours-i pedig az „Európai Nemzetközi Szállítmányozási Vállalat” névre hallgatott.
E hatalmas szervezet tőszomszédságában a Knochen által irányított csoport igencsak gyengének és fegyvertelennek látszott. Hónapokig tartó földalatti harc után mégis ez lett a győztes, olyannyira, hogy néhány hónapra rá magába is olvasztotta megvert ellenfelét.
Sok nehézségen át vezetett az út ehhez a diadalhoz. A franciaországi megszálló erők főparancsnokának kinevezett Otto von Stülpnagel tábornok pozíciója pedig még bonyolultabbá tette Knochen feladatát. Stülpnagel ugyanis hevesen ellenezte Himmler embereinek jelenlétét a gondjaira bízott területen, és ezer nehézséget támasztott Knochen csoportjának munkájával szemben, nem törődve azzal sem, hogy Knochen és Sowa doktor, a Geheime Feldpolizei főnöke közt egyezmény szabályozta az együttműködést. A feszültség olyan fokot ért el, hogy Stülpnagel parancsot adott Knochennak hírszerző tevékenysége beszüntetésére, és lehetetlenné tett minden összeköttetést Heydrichhel: minden érintkezési lehetőséget megszüntetett a Knochen-csoportok és Németország között.
Knochen Stülpnagel környezetében sem talált támogatásra. A német nagykövetség részéről is érthetetlen ellenállásba ütközött. A külügyminiszter 1940. augusztus 3-án kelt levele rögzítette Abetz nagykövet szerepét Franciaországban. Az ő vezetése alá volt rendelve mind a katonai titkosrendőrség, mind a titkos államrendőrség munkája a francia belpolitika, a sajtó, a rádió és a propaganda vonatkozásában. Ugyancsak neki kellett tanácsokat adnia a politikai tekintetben fontos dokumentumok megszerzésére. „A führer kifejezetten úgy rendelkezett, hogy egyedül Abetz nagykövet legyen felelős minden politikai kérdésért a megszállott és nem megszállott Franciaországban.” Nos, szokásához híven a Gestapo és az SD annyira nem törődött Abetz véleményével, hogy még csak ki sem kérte.
Knochen egy olyan, előre számba nem vett területen keresett kárpótlást, ahonnan elfelejtették kitiltani. Kitartóan látogatta a párizsi szalonokat, néha a legelőkelőbbeket, társasági eseményekkel foglalkozott, fitogtatta műveltségét és csöppet sem jelentéktelen szellemi képességeit, sürgött-forgott a legfontosabb emberek körül, akikkel francia politikai barátai ismertették meg. Elmaradhatatlan vendég lett csakhamar minden összejövetelen, minden ünnepségen, a „társaságnak” abban a szektorában, amely vidáman és a gyümölcsöző üzletek reményében lépett a németekkel való aktív kollaborálás útjára, és reményében nem is mindig csalatkozott. Knochen nemcsak a párizsi élet ezer apró-cseprő pletykáját szedegette fel – ami ugyancsak nem volt haszontalan dolog a magafajta ember számára -, hanem a legnagyobb érdeklődésre számot tartó értesüléseket is szerezhetett azelőtti és akkori államférfiakról, politikusokról, a gazdasági élet és az ipar valóságos helyzetéről, a közvéleményről, az ellenzéki irányzatokról és vezetőikről, az ellenállásról, az Angliával és az Egyesült Államokkal való kapcsolatokról. Új barátai közül egyesek, nem is a jelentéktelenebbek, lényegében ügynökeivé váltak. (Nem akarok tapintatlan lenni, nem akarok idézni olyan neveket, amelyeket a nagyközönség már régen elfelejtett, csak megjegyzem, hogy igen mulatságos látványt nyújtanak Knochen bizonyos egykori asztaltársai, amint hazafiságból akarnak most másokat leckéztetni!)
Thomas tábornok, aki elvileg Knochen főnöke volt, más módszer mellett kötött ki a francia belpolitikai élet befolyásolása tekintetében. A megszállás első pillanatától fogva mind a német hatóságok, mind a vichyi kormány zsidóellenes rendszabályokat léptettek életbe. Ezekkel egyidejűleg az antiszemita sajtó, amely a német propagandaszervek részéről jelentős anyagi támogatásban részesült, úgy akarta antiszemita érzelmekre hangolni a francia lakosságot, hogy uszító pogromhadjáratba kezdett. Ennek a sajtókampánynak nem sok foganatja lett, éppen durvasága miatt, és mert a francia közönség megérezte mögötte a német sugalmazást.
Thomasnak, aki jobban érezte magát a Pigalle mulatóiban, mint a szalonokban, olyan politikai tanácsadói voltak, mint Deloncle, a Cagoule7 A Cagoule (Csuklyások) a harmincas évek hírhedt illegális szélsőjobboldali szervezete volt. – Szerk. * egyik első vezetője és a Szociális Forradalmi Mozgalom főnöke, valamint helyettese, a véres kezű Filliol. 1941 szeptemberében azt javasolták Thomasnak, hogy a „közvélemény felrázása” érdekében szervezzenek néhány merényletet a párizsi zsinagógák ellen. Knochen főnöke egyenesen zseniálisnak találta az ötletet, amely azokra a „spontán” pogromokra emlékeztette őt, amelyeket a horogkeresztesek szerveztek 1938-ban Németországban. Megbízta Hans Sommer obersturmführert, az amt VI. párizsi vezetőjét, amelynek a francia „együttműködőkkel” való kapcsolat ápolása volt a feladata, hogy tisztázza Deloncle-lal és Filliollal a hadművelet anyagi kérdéseit – de a legnagyobb titokban, a katonák, különösen Stülpnagel tudta nélkül. Sommer Berlinből meghozatta a szükséges eszközöket.
Az október 2-áról 3-ára virradó éjjel a párizsiak sorozatos robbanásokra ébredtek. Két óra 30-kor bombarobbanás következtében súlyos károkat szenvedett a Rue des Tourelles-i zsinagóga; 3 óra 40-kor bomba robbant a Rue Notre-Dame de Nazareth-ben; 4 óra 30-kor a Rue de la Victoire nagy zsinagógája volt soron; 5 órakor a Rue Sainte-Isaure; 5 óra 15-kor a Rue Copernic. Ha mindezekhez hozzászámítjuk még a Rue Pavée-n robbant bombát és azt, amely az Avenue Montespanon egy imaházat rombolt szét, úgy egyetlen éjszaka folyamán 7 merényletet követtek el, a Wehrmacht járőreinek orra előtt. Két járőrszolgálatot teljesítő Wehrmacht-katona elég súlyosan megsebesült, és a robbanások a szomszédos épületekben is károkat okoztak.
Deloncle büszke volt öreg csuklyásainak hőstettére. Valóban, nagy adag bátorság kellett ahhoz, hogy valaki sötét éjjel elhelyezze a bombát a kapu sarkában, aztán sürgősen kereket oldjon!8 Amikor Deloncle terhessé kezdett válni, és „árulót” gyanítottak benne (a katonai helyzet rohamosan romlott), a Gestapo 1944 januárjában meggyilkolta. * Thomas odavolt a gyönyörűségtől. De ennek a „régi szép SA-időkhöz méltó” vállalkozásnak váratlan következményei támadtak. Október 6-án Stülpnagel tudta már, kik a merénylet értelmi szerzői, és a hadsereg főhadiszállásán bepanaszolta Sommer obersturmführert, hogy Knochen parancsára német eredetű robbanóanyaggal látta el a „francia bűnözőket”.
1941. október 21-én a párizsi főhadiszállás katonai igazgatásáról levél ment Berlinbe a Sipo-SD parancsnokának, azaz Heydrichnek a címére. A levél írója emlékeztetett arra, hogy a merényletek a Wehrmacht két tagját, valamint két franciát megsebesítettek, majd így folytatta:
„A merényletet a Deloncle környezetéhez tartozó franciák követték el. A robbanóanyagot Sommer SS-obersturmführer szerezte be és adta oda a merénylet végrehajtóinak. Sommer SS-obersturmführer közvetlenül a merényletek elkövetése előtt érintkezésben állt a merénylőkkel. Sommer SS-obersturmführer a párizsi Sipo-SD szolgálatvezetőjének, Knochen SS-obersturmbannführernek az utasítására cselekedett. Nevezett az ügyről 1941. október 4-én kelt jelentésében adott magyarázatot a katonai parancsnoknak. Az a magyarázat azonban, amely szerint teljesen francia ügyről volna szó, sem objektíve, sem szubjektíve nem felel meg a valóságnak.”
Különösen azt vetették Knochen szemére, hogy 24 órával a merénylet előtt, amikor pedig nagyon is jól tudott annak előkészületeiről, úgy nyilatkozott a katonai parancsnokság intézkedéseiről, hogy azok meghozták gyümölcsüket, s hogy teljes a nyugalom. Ezt megelőzően is voltak merényletek, amelyekkel kapcsolatban megtorló rendszabályokat foganatosítottak. „Az október 2-áról 3-ára virradó éjszaka merényletének tervezői és felbujtói előtt nem lehetett titok, hogy vállalkozásuk következményét ártatlan emberek szenvedik meg, s hogy annak politikai visszahatása is a legsúlyosabb lesz.”
Ezt a veszélyt a merénylet értelmi szerzőinek gyors kiderítésével szerencsésen el tudták kerülni, veszélyben forgott azonban a megszálló hadsereg tekintélye, tekintettel arra, hogy a francia rendőrség már megállapította az igazságot. A levél szerzője (valószínűleg Best doktor) végül rátér a tulajdonképpeni célra:
„A Sipo-SD sonderkommando intézkedéseiért és viselkedéséért annak vezetőjét terheli a felelősség, még ha feltételezzük is, hogy a merényletben sem közvetlenül, sem közvetve nem vett részt. Tekintettel az ügy politikai jelentőségére és arra a visszahatásra, amelyet a német közigazgatás helyzetében előidézhet, kénytelenek vagyunk ragaszkodni ahhoz, hogy a sonderkommando vezetésében változások történjenek. A német hadsereg főparancsnoka azt kéri, hogy Thomas SS-brigadeführert távolítsák el beosztásából. Az OKW szeretné remélni, hogy a berlini illetékes szervek egyetértenek azzal az észrevételével, hogy Knochen doktort és Sommer SS-obersturmführert, akik részt vettek ezekben a merényletekben, nem volna helyes továbbra is megszállott területen alkalmazni.”
Stülpnagel abban bízott, hogy megszabadulhat riválisaitól, ha teljes mértékben kiaknázza az általuk elkövetett hibát. Az az együttérzés azonban, amelyet az esetleges igazságtalan büntetéssel sújtott franciákkal szemben igyekezett felmutatni, különössé válik, ha meggondoljuk, hogy a levél aláírásának napján 16 nem kevésbé ártatlan túsz hullott el a kivégzőosztag golyójától Nantes-ban, a rákövetkező napon pedig 27-et végeztek ki Cháteaubriant-ban.
Közigazgatási síkon (a horogkeresztesek csak ezen a részen voltak sebezhetők) Stülpnagelnak igaza volt. Csakhogy Knochen túlságosan értékes volt; szó sem lehetett arról, hogy megváljanak tőle. Thomas tábornok még balkézi „vejének” magas pártfogása ellenére is sokkal sebezhetőbb volt. S, ekkor olyan megoldás adódott, amely mindenkit egyformán kielégített: Thomas maga kérte a leváltását. Néhány nappal később pedig útnak indult Kijevbe, mint az újonnan meghódított keleti területek Sipo-SD főnöke.
Knochen tehát ismét magára maradt hatalom nélküli rendőri csoportjának élén, a katonák szőrszálhasogató ellenőrzésének kitéve. Intelligenciája és ügyessége következtében azonban ő került ki győztesként ebből a valóban nehéz helyzetből.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!