Tajvan és az amerikai fasizmus
(idézet: A fal mögött Kína)
Szun Jat-szen polgári forradalmárai 1911-ben megdöntötték a császárságot, de pártja, a Kuomintang a húszas évek végére Csang Kaj-sek vezetésével a feudális—burzsoá erők képviselőjévé vált.
A Kínai Kommunista Párt 1921-ben a Kommunista Internacionálé aktív közreműködésével jött létre, s kezdetben, amíg a Kuomintang haladó politikát folytatott, vele szövetségben harcolt. 1927-ben azonban Csang Kaj-sek utasítására Sanghajban lemészárolták a kommunistákat, és megkezdődött a hosszú polgárháború. Japán a harmincas években megtámadta Kínát, és nagy részét elfoglalta, megszálló erői ellen a kommunisták küzdöttek a legkövetkezetesebben. Japán összeomlása után folytatódott a polgárháború, Csang Kaj-sek Tajvanra menekült, és Pekingben 1949. október 1-én kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.
*
(idézet: A kínai kommunista párt harminc éve)
1949 április 21-én Mao Ce-tung elvtárs és Csu Te elvtárs parancsot adott a Kínai Népi Felszabadító Hadseregnek, hogy Kína többi részeinek felszabadítása céljából nyomuljon előre Dél- és Északnyugat-Kínába. 1949 április 23-án a Népi Felszabadító Hadsereg elfoglalta Nankingot, és 1949 folyamán gyors ütemben hatalmas területeket és sok fontos várost szabadított fel, köztük Tajjüant, Hangcsout, Hankout, Sziant, Sanghajt, Lancsout, Kantont, Kujjangot, Kujlint, Csungkingot, Csengtut. Hunan, Szujjüan, Szinkiang, Szikang és Jünnan tartományt békés úton szabadították fel. 1950 áprilisában és májusában a Népi Felszabadító, Hadsereg átkelt a tengeren és felszabadította Hajnan-szigetét és a Csusan-szigetekel 1950-ben a Népi Felszabadító Hadsereg tisztogató hadműveletei során felmorzsolta azt az 1 600 000 főnyi csőcselék-hadsereget, amelyet a Kuomintang a déli és délnyugati tartományokban hagyott hátra. 1950 novemberében a Népi Felszabadító Hadsereg megkezdte előnyomulását Tibetbe. 1951 májusában a központi népi kormány és a tibeti helyi kormány megegyezett Tibet békés felszabadításának feltételeire vonatkozóan. Így, Tajvan kivételével, melyet még mindig a Kuomintang-reakciósok maradványai és az amerikai agresszorok tartanak megszállva, egész Kína felszabadult.
1946 júliusától 1950 júniusáig a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg a Kuomintang-reakció fegyveres erőinek több mint 8 070 000 katonáját semmisítette meg, illetve tette harcképtelenné, s több mint 54 400 tüzérségi löveget, 319 900 géppuskát, 1000 harckocsit és páncélautót, 20 000 gépjárművet és nagymennyiségű egyéb fegyvert és felszerelést zsákmányolt.
1949 október 1-én megalakult a Kínai Népköztársaság központi népi kormánya. A központi népi kormányt a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület választotta meg, mely a különböző nemzetiségek, demokratikus pártok és csoportok, népi szervezetek, körzetek, hadseregek 662 küldöttéből és külön meghívottakból állt. A Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület 1949 szeptember 21—30-ig tartotta első plénumát. A plénum elfogadta a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület programját, a Kínai Népköztársaság központi népi kormányának Szervezeti Törvényét és a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület Szervezeti Törvényét. Mao Ce-tung elvtársat a központi népi kormány elnökévé, Csu Tet, Liu Sao-csit, Szung Csing-linget, Li Csi-sent, Csang Lant és Kao Kangot pedig elnökhelyettesekké választották meg. Megválasztották továbbá a központi népi kormány 56 tagját, és a Kínai Népköztársaság fővárosául Pekinget jelölték ki. A Kínai Népköztársaság megalakulása dicső betetőzése a kínai nép évszázados feudalizmus- és imperializmusellenes harcának, különösen pedig annak a harcnak, melyet az utolsó 28 évben a Kínai Kommunista Párt vezetésével vívott.
Mikor a kínai nép hozzáfogott hazája újjáépítéséhez, nem feledkezett meg az újabb imperialista agresszió veszélyéről. Az amerikai imperialisták nem törődtek bele Kínában elszenvedett vereségükbe. 1950 júniusában, koreai fegyveres intervenciójuk megindításával egyidőben, elfoglalták a Kínához tartozó Tajvant. Tajvan elfoglalása csak folytatása volt az amerikai kormány fegyveres beavatkozási politikájának és kezdete a Kínai Népköztársaság elleni fegyveres agressziónak. Tajvan elfoglalása azt bizonyította, hogy baráti szomszédunk, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen indított esztelen, fegyveres amerikai támadás az Amerikai Egyesült Államok országunk ellen irányuló agresszív tervének egy része. Li Szin Man, a „koreai Csang Kaj-sek” zsoldoshadseregét azért támogatták minden erővel az amerikai beavatkozók a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság ellen indított támadás során, mert követni akarták a japán agresszorok nyomdokait: először elfoglalni Koreát és Tajvant, aztán Északkelet-Kínát. 1950 októberében az amerikai inváziós hadsereg elfoglalta Phenjant, majd elvakultságában jelentős erőket küldött észak felé, a kínai-koreai határra, a Jalu és Tumen folyókhoz. Ezzel komolyan veszélyeztette Északkelet-Kína biztonságát.
Az Egyesült Államok légiereje állandóan bombázta és golyózáporral árasztotta el Kínának az északkeleti határ mentén elterülő körzeteit és városait, gyilkolta honfitársainkat és pusztította tulajdonukat. Az ország népe ezt nem tűrhette tovább. Elhatározta, hogy segíteni fogja Koreát és megvédi hazáját. A kommunista párt és Kína más demokratikus pártjai nyilatkozatot adtak ki, melyben támogatták a nép hazafias követelését. A kínai nép soha nem látott lelkesedéssel igazságos, gigászi harcba kezdett, hogy megsegítse Koreát a rabló amerikai imperializmus ellen.
A kínai népi önkéntesek 1950 októberének második felében a Koreai Néphadsereggel vállvetve megkezdték harcukat a koreai fronton, és hamarosan megváltoztatták azt a veszélyes helyzetet, amelybe a koreai nép az agresszió ellen vívott háborúja során került. Az amerikai inváziós hadsereg támadását Észak-Koreában visszaverték, súlyos veszteségeket okozva az amerikai agresszoroknak és Li Szin Man zsoldoshadseregének. 1951 júniusának második feléig a kínai népi önkéntesek a Koreai Néphadsereggel együtt öt hadjáratot vezettek, és az ellenség harcoló egységeinek több mint 250 000 főnyi veszteséget okoztak (nem számítva a nem harcoló alakulatok veszteségeit). A súlyosan megvert támadó hadsereget a 38. szélességi fok térségéig, Korea közepéig verték vissza. Az amerikaiak 1951 áprilisában a sorozatos vereségek miatt leváltották MacArthurt, az inváziós hadsereg főparancsnokát, a hírhedt amerikai háborús gyújtogatót. Az ellenség súlyos bombázása és pusztítása közepette a kínai népi önkéntesek hősiesen támogatják a koreai nép ellenállását. Kína, és Korea népét és a világ minden békeszerető emberét lelkesedéssel tölti el ez a hősies magatartás. A hazaszerető kínai nép mélységesen meg van győződve arról, hogy Korea megsegítése, Tajvan felszabadítása és a honvédelem megszilárdítása nem csak Kína gazdasági helyreállításának és építésének életbevágó biztosítéka, hanem egyben fontos tényezője a világbéke ügyének is. A kínai népnek az amerikai agresszió ellen vívott nemes harca éppúgy győzelemmel fog végződni, mint a Csang Kaj-sek elleni Népi Felszabadító Háború.
*
(idézet: A kínai kommunista párt rövid története)
A nemzetközi helyzet és Kína belső helyzete a japán imperializmus agressziója elleni háborúban kivívott győzelem után
A japán területrablók elleni háború a japán imperializmus feltétel nélküli kapitulációjával végződött. Ezzel a második világháború véget ért. Ez gyökeres változásokat idézett elő a nemzetközi helyzetben: a szocializmus erői a háború előtti időszakhoz képest mérhetetlenül megnőttek. A szocializmus túllépte egyetlen ország kereteit, s fokozatosan hatalmas világrendszerré fejlődött, amely Európa és Ázsia népi demokratikus országait egyesíti magában. Ezzel szemben az imperializmus erői alaposan meg fogyatkoztak. A második világháború előtti hat imperialista nagyhatalom közül három — Németország, Japán és Olaszország — vereséget szenvedett. Anglia és Franciaország jelentősen meggyengült, csak az Egyesült Államok gyarapodott a háborúban. A német fasiszták helyét az amerikai imperialisták foglalták el: az Egyesült Államok lett a nemzetközi agresszív erők központja. Az Egyesült Államok a különböző országok reakciós köreinek élére állt, s harcot indított a Szovjetunió és a népi demokratikus államok, a tőkésországok munkásmozgalma, a békéért és a demokráciáért küzdő mozgalom, s a gyarmati és a félgyarmati országok nemzeti szabadságmozgalma ellen. Mindeme körülmények következtében a második világháború idején létrejött Hitler-ellenes koalíció felbomlott, s két, egymással szembenálló tábor alakult ki: a béke, demokrácia és szocializmus tábora, élén a Szovjetunióval, és az agresszív imperialista tábor, amelyet az Egyesült Államok vezet.
A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások Kínában is hatalmas változásokat idéztek elő. Az országon belül az erők megoszlását meghatározó fő ellentét már nem a Kína és Japán közötti nemzeti ellentét volt, hanem a Kínai Kommunista Párt által képviselt néptömegek és a négy család — Csang Kaj-sek, Szung Ce-ven, Kung Hsziang-hszi és Csen Li-fu családja által képviselt és az amerikai imperializmus támogatását élvező nagybirtokos osztály és nagyburzsoázia közötti ellentét.
A négy család irányítása alatt álló bürokratikus tőke a japán imperialista agresszió elleni háborúban kivívott győzelem után fejlődésének tetőpontjára érkezett: örökölte azokat az óriási értékeket, amelyeket a japán területrablók hosszú esztendők során a kínai néptől raboltak el. A bürokratikus tőke az amerikai monopóliumokkal összefogva kezébe kaparintotta a pénzügyeket, az ipart, a kereskedelmet, a mezőgazdaságot és az ország gazdasági életének valamennyi többi kulcspozícióját. Az inflációt, az adórendszert, a parasztok természetbeni megadóztatását, saját gazdasági túlsúlyát stb. kihasználva könyörtelenül fosztogatta a munkásokat, parasztokat, a városi kispolgárságot és a nemzeti burzsoáziát, ami éhínségre és igen sok család koldusbotra jutására vezetett, s az addig vagyonosnak számító középrétegek tönkremenésének veszélyét idézte elő. A négy család, amelynek tőkéje már akkor meghaladta a 20 milliárd amerikai dollárt, éppen a nép nagy tömegeinek minden korábbi mértéket meghaladó fosztogatása és sanyargatása, millió meg millió embernek nyomorra, éhezésre és pusztulásra kárhoztatása következtében még jobban meggazdagodott.
A csangkajsekista Kuomintang a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia érdekében továbbra is feudális-komprádor fasiszta diktatúrát gyakorolt, és ellenzett mindennemű demokratikus átalakulást. A Kuomintang szemében a leggyűlöletesebb ellenség a nép érdekeit védelmező Kínai Kommunista Párt volt. A reakció nyomban a Japán elleni háború befejeződése után újból szembefordult a forradalmi erőkkel. Harci készenlétbe helyezte azokat a csapatokat, amelyeket addig különösen óvott, s amelyek nem vettek részt az agresszorok ellen indított hadműveletekben, sőt nyíltan összefogtak a japán militaristák és kínai szekértolóik csapataival. Szóval a reakció serényen készülődött egy nagyszabású polgárháború kirobbantására, hogy megsemmisítse a Kínai Kommunista Pártot, eltiporja a párt vezetése alatt álló szabad körzeteket és Felszabadító Néphadsereget.
A kuomintangista klikk azonban amerikai gazdáinak segítsége nélkül nem tudta felvenni a harcot a kommunista párt, a nép ellen. A csangkajsekista Kuomintang ennek a segítségnek elnyerése végett lemondott az ország szuverenitásáról. A csangkajsekisták nagyban és kicsinyben kiárusították Kína természeti kincseit, földjét, légiterét, hadseregét, vállalatait, kulturális értékeit. A Kuomintangnak semmi sem volt szent: áruba bocsátotta a nemzet vagyonát és mindazt, ami az amerikai imperialistáknak csak kellett. Mindenféle kiváltságokat biztosított az amerikai imperialistáknak, még a belpolitikai kérdések végleges eldöntésének jogát is rájuk ruházta. Az amerikai intervenciósok azt tehették Kínában, amit akartak: büntetlenül garázdálkodhattak, gyilkolhattak, erőszakoskodhattak.
Az amerikai imperialisták kiváltságaik megvédelmezése és Kínának amerikai gyarmattá változtatása érdekében fokozták a harcot a terjeszkedésük útjában álló Kínai Kommunista Párt ellen, s bőséges támogatást nyújtottak mindenre kapható csatlósuknak — a csangkajsekista Kuomintangnak. Japán kapitulációját követően több éven át kölcsönöket, továbbá különféle anyagok szállítása révén összesen több mint 5 milliárd amerikai dollár összegű támogatást nyújtottak a Kuomintangnak, s teljesen felszereltek és kiképeztek 106 kuomintangista hadosztályt. A polgárháború kirobbantására törekvő csangkajsekista Kuomintangnak a japánok és szekértolóik seregeivel való együttműködése és az amerikai imperializmustól kapott óriási segítség következtében a polgárháború veszélye napról napra komolyabbá vált.
De hogyan is lehetett arra gondolni, hogy a kínai nép, amelyet a japán területrablók ellen nyolc esztendőn át folytatott háború megacélozott, s amelynek öntudata óriási mértékben megnövekedett, tovább fogja tűrni az imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang igáját? A tízesztendős polgárháború és a japán területrablók elleni háború nyolc esztendeje folyamán elszenvedett súlyos megpróbáltatások után ugyan melyik kínai vágyódott volna arra, hogy az országot újból véres polgárháborúba sodorják? Ilyenformán az ország egész népének a követelései homlokegyenest ellenkeztek az amerikai imperialisták támogatását élvező csangkajsekista Kuomintang törekvéseivel. A csangkajsekista Kuomintang diktatúrájának fenntartására törekedett, a nép viszont egyre sürgetőbben követelte a demokráciát; a Kuomintang polgárháborút akart, az ország egész népe pedig állhatatosan követelte a békét.
A békét és a demokráciát illetően azonban a különböző osztályok és rétegek nézetei nem voltak minden tekintetben azonosak. A forradalmi nép következetes harcban a népi demokráciát és az igazi békét akarta kivívni. A közbülső erők, főleg a nemzeti burzsoázia, valamint a kispolgárság felső rétegei abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a csangkajsekista Kuomintang demokráciát biztosít majd a burzsoáziának, s lesz benne annyi „könyörület”, hogy nem robbant ki újból polgárháborút. Egyesek közülük még mindig az úgynevezett „harmadik utat” — a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt nélküli utat — igyekeztek megtalálni. A csangkajsekista Kuomintang, a kialakult helyzetet figyelembe véve — a nép félrevezetése céljából — gyakran folyamodott a „béke” és a „demokrácia” jelszavához, s más hasonló jelszavakhoz.
… 1946 júniusa végén a kuomintangista hadsereg támadást indított a Dél-Honanban — az észak-kínai Alföldön, valamint a Hupej tartomány keleti részén létesített szabad körzet ellen, júliusban pedig betört a csiangszu—anhuji szabad körzet területére. Több mint 40 kilométeres fronton, a csiangszui Nantungtól az anhuji Lajanig folytak a harcok.
Röviddel ezután a kuomintangisták az egész országban dühödt támadásokat indítottak különböző szabad körzetek: a Sanhszi tartomány déli részén, a Santung tartomány délnyugati részén, a Csiaocsoutól keletre, a Kelet-Hopejben, a Szujjüan tartomány keleti részén, a Csahar tartomány déli részén, a Zsehol tartományban és a Liaoning tartomány déli részén létesült szabad körzet ellen. Megkezdődött az általános polgárháború.
A csangkajsekista Kuomintang a polgárháború megindítása idején az amerikai imperialisták segítsége révén hatalmas, 4 300 000 főnyi hadsereggel rendelkezett, amely állig fel volt fegyverkezve amerikai fegyverekkel. A hadseregnek majdnem a fele (körülbelül 2 millió fő) reguláris csapatokból állt. A Kuomintang által ellenőrzött körzetekben az ország lakosságának 70 százaléka élt, valamennyi nagyvárost, a vasútvonalak és más közlekedési vonalak nagy részét is a Kuomintang tartotta kezében, s a milliós japán hadsereg fegyverzetét is felhasználhatta. A Kínai Felszabadító Néphadsereg létszáma ebben az időben nem sokkal haladta meg az 1 200 000 főt, ami az ellenséges hadsereg létszámának még 30%-át sem érte el, s fegyverekkel is sokkal gyengébben volt ellátva. A szabad körzetek lakossága ebben az időben az ország egész lakosságának mintegy 30%-a volt. A szabad körzetekben a földreform ekkor még éppen hogy megkezdődött, a feudális erőket még nem semmisítették meg teljesen, s ezért a Felszabadító Néphadsereg hátországa még nem volt eléggé szilárd.
… A kuomintangista csapatok által a szabad körzetek ellen indított általános támadás és az „egyes fő irányokban” indított támadások teljes veresége
A Felszabadító Néphadsereg, a Központi Bizottság helyes stratégiai célkitűzései alapján és a nép nagy tömegeinek támogatásával győzelmes harcokat vívott a szabad körzetekbe betört ellenséges csapatokkal, s 1946 júliusától 1947 februárjáig több mint 710 000 ellenséges katonát és tisztet semmisített meg. Ugyanakkor az ellenség a partizánosztagok akciói miatt még az elfoglalt városokban sem érezhette magát biztonságban. Ezért kénytelen volt ezekben a városokban is jelentős létszámú csapatokat tartani.
… A Kínai Felszabadító Néphadsereg áttérése a stratégiai védekezésről a stratégiai támadásra
1947 júliusa után a katonai erőviszonyok terén óriási eltolódás ment végbe. A sorozatos vereségek után az ellenséges csapatok létszáma, amely a polgárháború elején 4 300 000 fő volt, 3 730 000- re, a reguláris csapatok létszáma 2 000 000-ról 1 500 000-re csökkent, a harci kötelékek száma pedig még jobban összezsugorodott: mindössze 40 brigád maradt. Míg azonban az ellenség egyre gyengült, a Felszabadító Néphadsereg minden ütközet után egyre erősebb lett. A Felszabadító Néphadsereg katonáinak és tisztjeinek teljes létszáma, amely a harmadik forradalmi polgárháború megindulásának időszakában valamivel több mint 1 200 000-re rúgott, 1 950 000-re emelkedett. Emellett a népi csapatok a harcokban nagy hadizsákmányra tettek szert, s jelentős mértékben kiegészítették és megjavították fegyverzetüket. A földreform sikeres végrehajtása nyomán a szabad körzetek napról napra egyre jobban megszilárdultak, s a Felszabadító Néphadsereg parancsnokságának nem kellett szétforgácsolnia a csapatokat a hátországi városok és közlekedési vonalak védelmére.
Ilyenformán a Felszabadító Néphadsereg, jóllehet teljes létszáma egyelőre még mindig kisebb volt, mint az ellenséges hadseregé, csapatainak harci ereje tekintetében már felülmúlta az ellenséget. Ez, valamint a Kínai Kommunista Párt döntő politikai fölénye lehetővé tette, hogy a Felszabadító Néphadsereg a stratégiai védekezésről áttérjen a stratégiai támadásra.
… A Felszabadító Néphadseregnek a belső és a külső frontokon megindított feltartóztathatatlan támadása ily módon előkészítette a talajt ahhoz, hogy általános stratégiai támadásba menjen át — a Kuomintang ellenforradalmi uralmának az egész országra kiterjedő megsemmisítése céljából. „Ettől a perctől kezdve — írta Mao Ce-tung elvtárs — a Kínai Felszabadító Néphadsereg, az amerikai imperializmus és Csang Kaj-sek rablóbandájának ellenforradalmi szekerét a pusztulás útjára fordította, míg ő maga a forradalom szekerén a győzelem útján haladt előre.
Ez fordulópont a történelemben. Ez Csang Kaj-sek húszéves ellenforradalmi uralmának fordulópontja a hatalomtól a pusztulás felé vezető úton. Ez az imperializmus több mint száz évig tartó kínai uralmának fordulópontja a hatalomtól a pusztulás felé vezető úton.
… Az ellenség látva, hogy rosszul áll a szénája, 1948 augusztusától kezdve kénytelen volt lemondani az egyes körzetek védelméről, és áttérni egyes stratégiai fontosságú támaszpontok védelmére. Ennek a védelemnek megszervezése céljából az ellenség a „rendhelyreállítási körzeteket” egyesítette, és jelentős mértékben megerősítette „mozgó alakulatait”: mindegyikhez 5—6, sőt 12—13 brigád tartozott. Ugyanakkor csapatait a stratégiai fontosságú és jól megerősített városokban vonta össze, hogy megakadályozza a Felszabadító Néphadsereget a védelem áttörésében, és ezeknek a városoknak elfoglalásában.
Közben azonban az erőviszonyok még inkább a mi javunkra tolódtak el. A Felszabadító Néphadsereg létszáma 2 800 000-re nőtt. Hadseregünk kitűnően megtanulta a nagy támadó hadműveletek taktikájának alkalmazását. Az ellenség 3 600 000 főnyi hadsereggel rendelkezett, de a fronton csak 1 700 000 katona és tiszt volt. A többit a mögöttes területeken kellett tartania. Ilyen körülmények között az egyes fontos támaszpontokat védelmező ellenséges csapatok hamarosan ismét vereséget szenvedtek. 1948 szeptember 12-e és november 2-a között a Felszabadító Néphadsereg végrehajtotta a Liaojang—Senjan térségében indított hadműveletet, amelynek során megsemmisítette az ellenség Északkelet-Kínában harcoló 470 000 főnyi hadseregcsoportját. A Felszabadító Néphadsereg egységei rohammal elfoglaltak két stratégiai fontosságú és jól megerősített várost: Csincsout és Senjangot, s teljesen felszabadították Észak-kelet-Kínát. 1948. november 7-e és 1949. január 10-e között a Felszabadító Néphadsereg Hszucsou térségében végrehajtotta a huajhaji hadműveletet. A huajhaji ütközetben az ellenségnek mintegy 550 000 katonája és tisztje pusztult el, illetve került fogságba, s a Jangce-folyótól északra fekvő kelet-kínai körzetek lényegében felszabadultak. A huajhaji ütközettel csaknem egyidejűleg, 1948. december 5-e és 1949. január 31-e között hajtotta végre a Felszabadító Néphadsereg a peking—tiencsin—kalgani hadműveletet: rohammal elfoglalta Kalgant és Tiencsint, békés úton felszabadította Pekinget, s megsemmisített egy több mint 520 000 főnyi kuomintangista hadsereget. Ezzel egyes támaszpontok kivételével egész Észak-Kína felszabadult.
… 1949 márciusában, a demokratikus forradalom győzelmének küszöbén, a Kínai Kommunista Pártnak a VII. kongresszuson választott Központi Bizottsága Sicsiacsuang környékén megtartotta 2. plenáris ülését. Ez a plénum a csangkajsekista Kuomintang teljes megsemmisítésére, s az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke maradék erőinek felszámolására irányuló rendszabályokon kívül alaposan megvitatta a párt előtt a demokratikus forradalom győzelme után felmerülő fő feladatokat, és ezekre vonatkozóan határozatot is hozott.
… Mao Ce-tung és Csu Te 1949. április 21-én, miután a Kuomintang megtagadta az „Egyezmény az ország békéjének helyreállításáról” című békeokmány aláírását, parancsot adtak a támadásra, s felszólították a Felszabadító Néphadsereget, hogy „bátran haladjon előre, határozottan, következetesen, s Kína egész területén az utolsó emberig semmisítse meg az ellenállást kifejtő kuomintangista reakciósokat, szabadítsa fel az ország egész népét, és védelmezze meg a kínai terület függetlenségét, szuverenitását és sérthetetlenségét”.
… Tehát a Felszabadító Néphadsereg a Kínai Kommunista Párt vezetésével és az egész ország népének a támogatásával három és fél év alatt (1946 júliusától) hősies harcokban megsemmisítette az ellenség több mint 7 440 000 katonát és tisztet számláló hadseregeit, és lényegében véve befejezte a kínai szárazföld felszabadításának nagy művét.
… 1949. október 1-én a pekingi Tienanmeng téren ünnepélyes külsőségek között kikiáltották a
Kínai Népköztársaságot.
… A Kínai Népköztársaság megalakulása Kínára és az egész világra egyaránt óriási hatással volt. „A kínai nép, amely az egész emberiség egynegyedét alkotja, saját kezébe vette sorsának intézését — mondotta Mao Ce-tung a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület első ülésszakán tartott megnyitó beszédében. — Elődeink több mint száz esztendőn keresztül rendíthetetlen és önfeláldozó harcot folytattak a külföldi és belföldi elnyomók ellen. Gondoljunk csak az 1911-es forradalomra, amelyet dr. Szun Jat-szen, a kínai forradalom nagyszerű viharmadara vezetett. Elődeink örökül hagyták ránk, hogy valósítsuk meg az ő legszebb álmaikat. Ezt most meg is tettük. Összefogtunk, s felszabadító népi háborúban és nagy népi forradalomban legyőztük a belföldi és külföldi elnyomókat. Most pedig kikiáltjuk a Kínai Népköztársaság megalakulását. Nemzetünk mostantól kezdve tagja lesz a világ békeszerető és szabadságszerető népei nagy családjának. A kínai nemzet önfeláldozóan és szorgalmasan fog dolgozni azért, hogy megteremtse saját civilizációját és boldog életét, s ugyanakkor harcol az egész világ békéjéért és szabadságáért. Soha többé nem leszünk meggyalázott nemzet; íme máris kiegyenesítettük a hátunkat. Forradalmunk az egész világon megnyerte a széles néptömegek rokonszenvét, és a világ minden részén vannak barátaink.”
