A háborús készülődések fokozódása
(Tisza István érdemei) (1910-1914)
(idézet: A Magyar nép története – Rövid áttekintés)
A Munkapárt
Az egyre jobban erősödő háborús előkészületeket szolgálta az új kormány, mely most már minden fenntartás nélkül a 67-es alap hívének vallotta magát. A parlamentet feloszlatták. A választásokon a régi Szabadelvű Párt új elnevezéssel, Munkapárt néven indult. A kormány a szokásos visszaélésekkel döntő többséget szerzett a Munkapártnak, melynek soraiban helyet foglaltak a rendszer válogatott reakciós elemei. A kormány első lépése volt, hogy keresztülvigye a katonai létszám felemelését.
A Függetlenségi Párt különböző csoportjai a véderőtörvény megszavazásának megakadályozására közös fellépésben állapodtak meg. Emellett a Justh Gyula vezetése alatt álló csoport a Szociáldemokrata Párttal szoros szövetségre lépett.
Justh Gyula a magyar polgári radikális politikának a képviselője volt. Meg volt győződve arról, hogy Khuen-Héderváry és Tisza katasztrófába viszik a nemzetet. Ennek megakadályozása érdekében működött együtt a SzDP-tal.
Mialatt a katonai létszám felemelése ellen a parlamentben küzdenek a függetlenségi párti képviselők, az utcán a munkásság tüntet. 1911 júliusában a SzDP és a Justh-csoport közös gyűlését a rendőrség megtámadta, az összeütközések során többen megsebesültek. A nagy vihar Lukács László miniszterelnökké történt kinevezése (1912) és gr. Tisza István házelnöki székbe kerülése után tört ki.
Bécs felhatalmazta az új kormányt, hogy a véderőjavaslatot az erőszak bárminemű alkalmazásával, de feltétlenül vigye keresztül. Az idő sürgetett. A balkáni háború alatti amúgyis feszült politikai hangulat közepette Tisza elhatározta, hogy megtöri az ellenzék erejét.
1912 május 23
1912 május 22-én Tisza házelnök lett. 23-án Budapest utcáin addig soha nem látott események játszódtak le. Százezrek vonultak fel és tüntettek Tisza ellen. Az az erő és lendület, mely ezen a napon áthatotta a munkásságot, nem ismert maga előtt akadályt. Tiltakozás volt ez a reakciós rendszer kegyetlen elnyomása, a háborúra készülő hatalom kíméletet nem ismerő, brutális, erőszakos intézkedéseivel szemben. A tüntető munkásságot megtámadta a rendőrség, de hamarosan kemény választ kapott. A munkásság ellentállt. Barikádokat emeltek az utcakövekből. A tüntető munkások villamost döntöttek fel. A rendőrség segítségére csendőrség és katonaság érkezett, a sortüzek ellenére a munkásság nem hátrált. Ezekben a harcokban tevékeny részt vett a fiatal Rákosi Mátyás, mint a szocialista diákság vezetője. A harc késő estig elhúzódott, a túlerő által kiszorított munkásság még a külvárosban, főleg a külső Váci-úton folytatta a küzdelmet. Végül is a fegyvertelen munkások kénytelenek voltak teljesen visszavonulni, számos halottat hagyva hátra. A sebesültek és a letartóztatottak száma többszáz volt.
A budapesti harcokkal és sztrájkokkal egyidejűleg a vidéki városok és fontos ipari gócpontok munkásai szintén általános sztrájkba léptek.
Május 23 több volt, mint tiltakozás Tisza házelnökké választása ellen, több volt, mint az általános, egyenlő titkos választójogért folyó harc kiemelkedő eseménye. Május 23 megmutatta, hogy a magyar munkásosztály készen áll elnyomóinak elsöprésére, forradalmi akarata, elszántsága határtalan. Ezen a napon az egész ország népe bizonyságot szerzett arról, hogy a magyar munkásosztály képes a nemzet élére állni, képes vezetni az elnyomott milliókat a kizsákmányoló, uralkodóosztályok ellen. De május 23 ugyanakkor rávilágított a magyar SzDP vezetőinek tehetetlenségére, tömegektől való félelmére. A SzDP vezetősége a nagy küzdelem közben felszólította a munkásokat, hogy hagyják abba a harcot és szüntessék be a sztrájkokat.
A munkásság harckészsége, hősiessége a vezetés súlyos hibái mellett is lehetővé tette volna a harc kiszélesítését, megakadályozhatta volna a háborút előkészítő Tisza vezetése alatti szélső reakciós irányzat felülkerekedését. A Szociáldemokrata Párt vezetői azonban féltek a helyzet kiéleződésétől, nem akarták feladni a SzDP legalitását, maguk szerelték le a munkásság forradalmi megmozdulását.
A magyar uralkodóosztályok háborús felelőssége (Tisza István felelősége)
A háború kirobbantására a közvetlen okot a szarajevói merénylet szolgáltatta. 1914 június 28-án Szarajevóban, Bosznia fővárosában szerb nacionalisták megölték Ferenc Ferdinánd főherceget, az osztrák-magyar monarchia trónörökösét, aki a Boszniában folyó provokációs hadgyakorlatokat szemlélte meg. A merénylet jó ürügyül szolgált a monarchiának Szerbia megtámadására.
A szarajevói merényletet követőleg a monarchia kormánykörei, katonai vezetői azonnal hozzáláttak a háború gyors kirobbantásához.
Berchtold gróf, a monarchia külügyminisztere, az osztrák és a magyar kormány 1914 július 7-i közös minisztertanácsán bejelentette, hogy Németország megígérte a támogatást. Az osztrák miniszterelnök közölte a minisztertanáccsal, hogy Németország azonnali akciót kíván, ellenkező esetben a katonai szövetség felbontását helyezi kilátásba. Bár Tisza István teljes mértékben helyeselte a legerélyesebb lépést Szerbia ellen, de szerinte kedvezőbb időpontot kellene kivárni. Emellett utalt arra, hogy ha háború is indulna Szerbia ellen, jó volna ügyelni a diplomáciai formaságra és ez esetben a felelősség a háborúért Szerbiára hárulna — mondta Tisza. Emellett még szükségesnek tartaná, hogy a monarchia a háború megindítása előtt közölje a világgal, hogy nem törekszik Szerbia meghódítására.
Tisza félt attól, hogy a monarchia esetleg szláv területekkel növekszik és ezáltal a dualizmus, az osztrák-magyar kettős hatalom nem biztosítható és a monarchia trializmussá alakul át. Ebben Tisza a magyar uralkodóosztályok nemzetiségek feletti korlátlan uralmának veszélyeztetését látta.
Tisza ilyen irányú meggondolásai a Szerbia ellen indítandó háborúval kapcsolatban hamarosan eltűnnek. A német követtel való többszöri tárgyalásai után július 14-én kijelentette a háború kérdéséről, hogy »tökéletesen meg vagyok győződve annak szükségességéről«. Ezután Vilmos császár teljes megelégedését fejezte ki Tiszának. Tisza a német követhez intézett egyik későbbi levelében írja, hogy a monarchia »a német kormány egyenes biztatására és arra a kijelentésére, hogy a mostani helyzetet a folyvást fenyegetőbbé váló leszámolásra kedvezőnek véli, hajtotta végre a belgrádi demarsot«.
Kétségtelen tény, hogy Németország a háború kitörését a neki legmegfelelőbb időpontban provokálta ki. Fegyverkezésben, háborús előkészületben előbb állott, mint az antant államai.
Mindebből természetesen korántsem következett, hogy Németországnak nehéz lett volna az osztrák és a magyar uralkodóosztályokat rábírni a háborúra. A német imperializmussal egybefonódott osztrák és magyar finánctőke éppen úgy, mint a magyar birtokososztály, tudatában volt annak, hogy a nemzetiségek és általában a dolgozó nép feletti uralmukat csakis az imperialista Németországra támaszkodva biztosíthatják.
Az osztrák-magyar finánctőke a katonai háborús párttal közösen, a magyar uralkodóosztályok támogatásával belevitték Magyarország népeit az imperialista érdeket szolgáló, a népek szörnyű megpróbáltatásával, szenvedésével járó első világháborúba.
A magyar nép érdekeivel gyökeres ellentétben álló háborút már jóval 1914 előtt, a magyar uralkodóosztályok imperialista agresszív külpolitikájukkal és a nemzetiségeket elnyomó belpolitikájukkal, haditervek kidolgozásával készítették elő. A magyar uralkodóosztályok, pártjaik, vezetőik éppen úgy felelősek voltak az imperialista háború kirobbantásáért, mint a többi imperialista hatalom. A háborús felelősség súlya a magyar nép százezreinek elpusztulásáért a népelnyomó magyar uralkodóosztályokra hárult.
A háború céljáról Tisza írja: »A Balkánon váló teljes érvényesülés és lehető nagy pénzügyi kompenzáció volna a mi szempontunkból a fő dolog.« A magyar uralkodóosztályok háborús felelősségében egyaránt osztozkodnak úgy a kormány, mint az ellenzéki pártok.
Apponyi és Andrássy a háború tartamára felfüggesztették támadásaikat a kormány ellen, teljes szolidaritást vállaltak az eseményekért. Az ellenzéki sajtó a kormánysajtóval együtt uszított a háborúra, a sovinizmus féktelen szitásával.
Az imperialista népellenes háború mellett felsorakozott a magyar főpapság is. Megáldották a hadbavonulókat, imádkoztak a győzelemért. A klérus arra törekedett, hogy az imperialista háborús gépezetet szellemi fegyvertárával támassza alá.
Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök írja: »… kell, hogy a vér esője tűzbeborítsa a világot, hisz a vér magasabbrendű tűz,… haza és állam és társadalom a vér energiájának gyümölcse…« »… életet akarsz, akkor véredet ontsd; minél többet ontod, annál inkább lesz életed.«
Csernoch, János bíboros hercegprímás a klérus nevében alátámasztja a magyar uralkodóosztályok imperialista terveit. Könnyű felismerni Csernoch és Tisza háborús célkitűzéseinek azonosságát.
»A háború után a mi hazánk is tágabb látókört nyer. Nagyobb szerepet játszik a nemzetközi viszonylatokban. Új piacok nyílnak meg előtte, a Bálkánon és a barátságos török birodalom területén…« — írja Csernoch.
Az új piacokért induló imperialista rablóháborúról Csernoch hercegprímás kijelenti, hogy »Nem igaz … hogy a háború a keresztény világnézettel összeférhetetlen. Beleilleszkedik a keresztény erkölcsi igazságszolgáltatás rendszerébe.« (Csernoch János: Egyház és háború. Bp. 1915.)
Különbéke-kísérletek
A dolgozó tömegek elégedetlenségének levezetésére szolgáltak a hivatalosan propagált, az udvar köréből kiinduló békeakciók is. Károly király trónralépését — Ferenc József 1916 szeptember 21-én bekövetkezett halála után — békefelhívással kezdte. Ezt követőleg több esetben beszélt nyíltan a békéről.
Az udvar, amennyiben ténylegesen gondolt a béke megkötésére, csakis olyan békét kívánt, melyet az uralkodóosztályok hoznak létre uralmuk további megszilárdítására, konzerválására. A különbéke-akciók éppen azt a célt szolgálták az uralkodóosztályok részéről, hogy megakadályozzák a munkásosztály, a dolgozó népnek az orosz népéhez hasonló forradalmi fellépését. A monarchia uralkodóosztályai arra törekedtek, hogy békét teremtsenek kint abból a célból, hogy bent letörhessék a dolgozó nép forradalmi megmozdulásait.
Ennek a célnak az elérése érdekében az udvar jó szemmel nézte a német-imperializmus helyett az antant-imperializmushoz való közeledést hirdető burzsoá csoportok tevékenységét. Ezek élén Károlyi Mihály állt. Feladata lényegében az volt, hogy a magyar uralkodóosztályok háborús felelősségét, bizonyos »németbarát« rétegekre korlátozza, átvezesse a magyar uralkodóosztályokat — Németország előrelátható háborús veresége esetén — az antant- imperializmus táborába.
Károlyi Mihály és parlamenti csoportjának pacifizmusa, háborúellenessége, németellenessége végső fokon megfelelt a magyar uralkodóosztályok érdekeinek.
Németország, bár maga is kezdeményezett különféle, forradalmi hangulatot levezető békeakciókat, de ugyanakkor a monarchia esetleges Németországtól független különbékéje ellen erélyesen fellépett. Tisza István hűségesen képviselte a német finánctőke érdekeit és ellene szegült a monarchia minden különbéke-kísérletének.
A békefelhívásokkal párhuzamosan a dolgozó nép elégedetlenségének levezetésére szolgált az általános választójog ismételt felvetése. Károly király Vilmos császár példáját követve, utasította a magyar kormányt a választójog kiterjesztésére.
A választójog kiterjesztését még akkor is ellenző Tisza miniszterelnököt leváltják. Új magyar kormány alakult 1917 júniusában. Ebben már bizonyos mértékig a burzsoáziának az antant-imperialisták felé tájékozódó rétegei is helyet kaptak.
A Szociáldemokrata Párt az udvar részéről felvetett választójogot, mely éppen a néptömegek elégedetlenségének és békevágyának levezetésére, a figyelem elterelésére szolgált, örömmel üdvözölte és felkarolta. A munkásosztály háborúellenes mozgósítása helyett a SzDP arra törekedett, hogy a háborús erőfeszítéseket szolgáló termelés minél zavartalanabb legyen.
A SzDP vezetői lemondtak május l-nek, a munkásosztály harci napjának megünnepléséről. Leszerelték a munkásság sztrájkjait, résztvettek a kormány által szervezett, a munkásság elégedetlenségének levezetését célzó panaszbizottságban. A szakszervezetek pénzüket hadikölcsönbe fektették.
A SzDP politikai akciója kimerül az általános és egyenlő titkos választójog további hangoztatásában, ami teljes mértékben megfelelt a kormány céljainak is, hiszen éppen azért vetették fel, hogy erre korlátozzák a tömegek követeléseit.
A munkásosztály, a dolgozó nép azonban már nem elégszik meg az általános választójog folytonos ígéretével. Többet kíván, mint résztvenni a burzsoázia parlamentjében. Előtte áll az orosz proletariátus példája: az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme, a munkásosztály hatalmát képviselő szovjetek.
A monarchia összeomlása
A központi hatalmak helyzete úgy a frontokon, mint a hátországban, egyre reménytelenebb lett. Katonai felszerelésről, lőszer- és egyéb utánpótlásról nem tudtak gondoskodni. 1918 áprilisában az élelmezési válság Ausztriában a tetőpontját érte el. Mindennapos jelenség volt, hogy az emberek éhenhaltak. Az 1913-as termelést 100%-nak véve, 1918-ban a burgonyatermelés Ausztriában 44%-ra, a búza- és rozstermelés 41.6%-ra esett. Magyarországon a búza- és rozstermelés az 1913-as termelés 56%-ára csökkent. A monarchia úgy gazdaságilag, mint katonailag teljesen kimerült.
A frontokat már a legkegyetlenebb erőszak alkalmazásával sem lehetett tartani, a hatalmas áldozatok, az óriási erőfeszítések teljesen céltalanok voltak. Habsburg József királyi herceg, aki az olasz harctéren gépfegyverrel kényszerítette a magyar csapatokat újabb és újabb rohamokra, írja, hogy »a katonák nagy része az éhségtől dülöngött. Az emberek ing nélkül vonulnak ki és a leváltásra jövő új őrszem a régitől vette át a puskát«.
A központi hatalmak átmeneti sikereket értek el ugyan, azonban a keleti front, a bresztlitovszki béke ellenére, még nagy hadseregeket kötött le. Nyugaton a korlátlan tengeralattjáró háború éppúgy, mint a németek utolsó offenzívája 1918-ban kudarcba fulladt. Július második felében megindult az antant ellentámadása az amerikai csapatok résztvételével. A német hadsereg megkezdte a visszavonulást Franciaországból és Belgiumból.
Az antant a nyugati fronton indított támadásaival egyidejűleg offenzívába kezdett a Balkánon. 1918 szeptember 28-án Bulgária fegyverszünetet kért. A közelkeleti angol előnyomulás után, október 30-án Törökország feltétel nélkül megadta magát.
Október 24-én az olasz fronton, a Piave szakaszán végleg áttörték az osztrák-magyar frontot, a hadsereg fejvesztetten menekült. Az osztrák-magyar flotta fellázadt. A katonailag súlyosan megvert monarchia összeomlott és októberben békét kért. November 11-én a compiégne-i erdőben pedig aláírták a német fegyverszünetet.
A központi hatalmak a harctéren teljesen leverve, elvesztették a háborút. A monarchia katonai veresége és belső gyengesége az előrelátott összeomláshoz vezetett. Tisza 1918 október 17-én bejelentette a parlamentben: »Ezt a háborút elvesztettük.«
***
(idézet: Magyarország története 8)
A forradalmi légkör ezekben a hetekben még csak kialakulóban volt, a közhangulat a kétség és a remény, a tennivágyás és a belenyugvás sziklái és zátonyai közt hányódott.
Utoljára ülésezik az országgyűlés
… Az előbbiekben vázolt, nagyon is feszült, de a felszínen még viszonylag nyugodtnak tűnő helyzetben ült össze az országgyűlés — október 16-án — kül- és belpolitikai kérdések megvitatására.
… Fokozta a parlamenti vita nyomán támadt izgalmat, hogy az ülésről távozó, autójába szálló Tisza István ellen merényletet próbáltak elkövetni. A merényletet a forradalmi szocialisták csoportja szervezte, abból a meggondolásból, hogy a háborús politikát megtestesítő Tisza megölése cselekvésre fogja ösztönözni a még mozdulatlan tömegeket — „szikra lesz a nagy, a kikerülhetetlen robbanáshoz”. A merénylet — bár gondosan előkészítették — nem sikerült; a fiatal Lékai János kezében a fegyver a döntő pillanatban csütörtököt mondott.
… A legnagyobb visszhangot az váltotta ki, ami a háború kilátásairól hangzott el. Tisza erről a következőket mondta: „Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük.”
… Az utca október 31-én mámoros örömmel ünnepli a forradalom győzelmét. A főútvonalakon katonai teherautók, rekvirált személyautók, társzekerek dübörögnek, zsúfolva a forradalmat éltető és a levegőbe lövöldöző katonákkal, civilekkel. Nemcsak a sapkarózsákat távolítják el, levágják a tisztek rangjelzését is. A letépett rozetták helyére őszirózsa vagy nemzeti színű szalag kerül. A villamosközlekedés leáll, zárva tartanak az üzletek, zárva vannak a hivatalok is. A börtönök és a fogházak előtt fegyveres katonák jelennek meg, és a Nemzeti Tanács utasítására hivatkozva kiszabadítják a politikai foglyokat.
Ugyanakkor riasztó hírek is érkeznek arról, és részben igaznak is bizonyulnak, hogy katonák és civilek széthordják a katonai raktárak készleteit, megtámadják a pályaudvarokat, feltörik az áruval telt vagonokat. A karhatalom és a rendőrség közbelép, s ez számos áldozatot követel.
Tisza István Hermina úti villájában a délutáni órákban fegyveres katonák jelennek meg, elzavarják a villa őrzésére kirendelt csendőröket és Tiszát rövid szóváltás után agyonlövik.
A budapesti események nyomán az izgatott hangulatú vidéki városokban egyes helyeken már 31-én a délutáni és az esti órákban heves tüntetések robbannak ki. A munkások sztrájkba lépnek, munkások, diákok, polgárok vonulnak fel az utcákon a Nemzeti Tanácsot éltetve.
A forradalom hírét a Budapestről érkező katonák hozzák. A Magyarországon éppen áthaladó szerelvények, a frontra irányított vagy onnan jövő alakulatok legénysége gyorsan csatlakozik: a forradalom úgy terjed, ahogy a lövöldöző katonákkal telt vonatok befutnak az állomásokra. A katonák és a velük tartó lakosság feltöri az áruval, felszereléssel megrakott tehervagonokat, széthordja a katonai raktárak készleteit. A csendőrség tehetetlen. A népharag elől a reakciós tisztviselők, polgármesterek, rendőrkapitányok sok helyütt be sem várva leváltásukat, elmenekülnek. A megrémült törvényhatóságok sietve bejelentik csatlakozásukat a Nemzeti Tanácshoz, melynek helyi szervei mindenütt megalakulnak.
A forradalom a városokból továbbgyűrűzik a falvakba. A falusi szegénység megrohanja a földbirtokosok kastélyait, feltöri a magtárakat, elhajtja az állatokat. A háborúban meggazdagodott falusi kereskedők és vendéglősök üzleteit kifosztják, a háború alatt hatalmukkal visszaélő jegyzőket, szolgabírákat elkergetik, egyes helyeken a plébánost is megtámadják, és a plébánia épületét sem kímélik. A parasztság megmozdulásai az egész országra kiterjednek, igen hevesek az Alföldön, még inkább a nemzetiségi vidékeken.
November 1-én Budapesten a Tisza Kálmán téren nagygyűlés követeli a köztársaság azonnali kikiáltását, és több nagyüzem munkássága hoz egyidejűleg ilyen értelmű határozatot.
A Budapestről, még inkább a vidékről érkező nyugtalanító hírek hatására a kormány a délelőtti minisztertanácson — mérlegelve a köztársasági mozgalmat, az ország vigasztalan állapotát és az izgatott közhangulatot — úgy dönt, hogy felmentését kéri az előző napon letett eskü alól. Egyben bejelenti lemondását arra az esetre, ha kérését nem teljesítenék. A király némi huzavona után, több izgatott hangú telefonbeszélgetés eredményeként teljesíti a kormány kérését.
A kormány tagjai új esküt tesznek, most már a Nemzeti Tanácsnak. Hock János kezébe, aki a tanács elnöki tisztét Károlyitól átveszi. Az államforma kérdésében a minisztertanács álláspontja az, hogy arról hat héten belül alkotmányozó gyűlés döntsön, és az általános, titkos választójog alapján válasszák meg.
A minisztertanács november 1-én még egy fontos döntést hoz: felhatalmazza a hadügyminisztert, hogy rendelje el a magyar csapatok azonnali fegyverletételét. Linder a kormány elhatározását proklamációban tudatja a lakossággal, és még az éjszaka folyamán eljuttatja az erre vonatkozó rendeletet a hadsereg-főparancsnoksághoz, valamint a különböző hadseregcsoport-parancsnokságokhoz.