MÁSODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
VII. fejezet
ÁTSZERVEZIK AZ EGÉSZ RENDŐRSÉGET
Amikor alkalom kínálkozott volna a rendszer megdöntésére, a tisztikar megdöntés helyett megszilárdította azt. A tisztek kedvéért Hitler feláldozta ugyan legrégibb híveit, őket viszont a rendszer hivatalos támaszaivá tette.
A német tábornokok nem a háborútól féltek, hanem attól, hogy nem kellően felkészült és számszerűleg gyenge hadsereggel sodródhatnak bele. Az újrafegyverkezés első lépései, amelyeket Hitler 1934 elején jelentett be, megnyugtatták őket. Megértették, hogy Hitler, akárcsak ők maguk, fényes katonai revansra és Európa leigázására készül. Azért léptek a katonai pályára, mert úgy vélték, Manstein szavait idézve, hogy „a háborús dicsőség valami igen nagy dolog”. Ettől fogva Hitler biztos lehetett a támogatásukban, feltéve természetesen, ha viszonzásul megengedi nekik, hogy visszaszerezzék egykori rangjukat. Röhm eltávolítását úgy értelmezték, mint ahogy Reinecke tábornok megjegyezte: „a Harmadik Birodalom két oszlopa a párt és a hadsereg lesz”, az egyik a másikkal áll vagy bukik. A haderő valóban a párt jóvoltából születhetett újjá, a párt pedig tekintélyének jó részét a háború első éveiben aratott katonai sikereknek köszönhette. De mégis gazda nélkül számoltak a tisztek, amikor azt gondolták, hogy most már az ő kezükben lesz a politikai ellenőrzés, hogy ők irányíthatják Hitlert, és féken tarthatják a pártot. Nem tulajdonítottak kellő jelentőséget a Gestapo szerepének. Nem volt előttük elég világos Himmler és Heydrich, valamint akkori szövetségesük, Göring titkos befolyásának fontossága. Lebecsülték ezeket a csöndben tevékenykedő embereket és azt hitték, hogy a rendőrség nekik dolgozott. Csakhogy a tisztogatás igazi győzteseit úgy hívták, hogy Himmler és Heydrich, és a rendszer másik oszlopává a Gestapo lett, nem pedig a hadsereg. Sőt, még az a nap is eljött, amikor a Gestapo lett a rendszer egyedüli bázisa. Mire ezt a katonák megértették, késő volt, a kocka már el volt vetve.
Ismeretes, hogy a június 30-át megelőző titkos egyezményben Blomberg milyen feltételeket kötött ki. Lényegük az volt, hogy Hitler a katonáknak engedi át a hadsereg effektív parancsnokságát, továbbá a gyors és nagyméretű újrafegyverkezésre tett ígérete és az a biztosíték, hogy a hadsereg lesz az ország védelmét ellátó egyetlen állami testület, az egyetlen fegyveres szerv. A június 30-i tisztogatás, az SA lefejezése és katonai előkészítő szervezetté való fokozatos degradálása az egyezmény pontjainak végrehajtását látszott tanúsítani.
Az SA-nak a hatalomátvétel után mértéktelenül feldagadt állománya, amely 1934-ben már a 4 milliót is megközelítette, gyorsan csökkenni kezdett, majd 1,5 millió körül állandósult.
Ami a hadsereg legfelsőbb parancsnokságát illeti, az jog szerint, a weimari alkotmánynak megfelelően, a birodalom elnökére szállt volna. Hitler azonban kötelezte magát, hogy lemond a tényleges parancsnokságról, és beleegyezett abba, hogy a hadseregre vonatkozó törvények érvényességéhez az elnök és a Reichswehr miniszterének aláírása szükséges. Ezt a rendelkezést a „Völkischer Beobachter” 1934. augusztus 5-i számában tették közzé. Blomberg e feltételek mellett ellenjegyezte az augusztus elsejei törvényt, amely Hitlert tette meg a birodalom elnökévé.
A Reichswehr hűségesküje után Hitler köszönőlevelet írt Blombergnek: „Legfőbb kötelességemnek tekintem mindig, hogy biztosítsam a hadsereg létét és sérthetetlenségét – írta a levélben. – Az elhunyt marsall végakaratát teljesítem s egyben saját elhatározásomhoz is hű maradok, midőn a Reichswehrt teszem meg a nemzet egyetlen fegyveres szervének.”
Hitlernek július 2-án az SA vezetőihez intézett napiparancsában ez áll: „Minden SA-vezetőtől megkövetelem a legteljesebb hűséget. Azt is elvárom tőlük, hogy lojalitást és feltétlen hűséget tanúsítsanak a birodalom hadseregével szemben.”
A katonák, akiknek éberségét elaltatták a megnyugtató nyilatkozatok, amelyek az elkövetkező hónapok folyamán számtalan szónoklatban, újságcikkben, proklamációban és napiparancsban ismétlődtek meg, nem figyeltek fel azokra a bizalmas rendszabályokra, amelyek pedig a politikai vezetésről és függetlenségükről szőtt álmaik végét készítették elő.
A Gestapo nemcsak előkészítette a június 30-i tisztogatás lebonyolításának részleteit, nemcsak a névjegyzékeket állította össze, hanem a helyszíni felkoncolásokat és a kivégzések egy részét is végrehajtotta. Ahogy Göring mondta Nürnbergben: „Mindenképpen a Gestapóra kellett bízni. Az állam ellenségei elleni akcióról volt szó.”
Június 30-án vetették be utoljára az erőszakos eszközöket, a forradalmi korszak ezen maradványait, legalábbis Németországon belül. Utoljára lehetett tapasztalni a kellemetlen személyiségek ilyen brutális eltávolítását. Ettől kezdve sokkal finomabb módszerekkel tüntette el őket a Gestapo. Ebben a vérfürdőben még rettegettebbé vált a híre. „Mindenki fél, és közben mindenki tudja, hogy újra elkezdenék, ha parancsot kapnának rá, és ha így hozná a szükség” – mondta Himmler, SS-eiről szólván.
Csaknem valamennyi kivégzési parancsot Himmler és Heydrich írta alá, mégpedig nemcsak Berlinben, hanem Észak-Németországban is. Ebersteint, a középnémet oberabschnitt (szakasz) akkori SS-főnökét Himmler egy héttel a tisztogatás előtt Berlinbe rendelte és felszólította, hogy tartsa készenlétben embereit. Június 30-án az SD egyik ügynöke személyesen vitte Drezdába a parancsot, amely 28 drezdai személy letartóztatását, közülük 8-nak pedig azonnali kivégzését rendelte el. Ez a Heydrich által aláírt parancs csak ennyit mondott: „A birodalom vezérének és kancellárjának utasítására X … hazaárulás miatt kivégzendő.” Gondosan végrehajtották a törvénytelen utasításokat, amelyeket olyan hatóság nevében adtak ki, amelynek erre nem volt joga, és amelyet ugyancsak illetéktelen személy írt alá. Mire nem képes a vakfegyelem!
A június 30-i események során Heydrich példátlan kegyetlenségről tett tanúbizonyságot. Rendkívüli elszántsága láttán még a párt legedzettebb öreg harcosai is megremegtek. Frick, a meggyőződéses náci belügyminiszter mondta Giseviusnak 1935 májusában: „Lehetséges, hogy a későbbiek folyamán kénytelen leszek bevenni a minisztériumba Himmlert, de a gyilkos Heydrichet semmiképp sem engedem be.”
1934 végén és 1935 elején titokzatos gyilkosok közel 150 SS-vezetőt öltek meg. A holttesteken kis cédulát hagytak ezekkel a betűkkel: „R. R.”, ami a Racher Röhm (Röhm bosszulói) szavak rövidítése. A tettesek minden valószínűség szerint egykori vezetőjükhöz hű titkos SA-tagok lehettek, de úgy látszik, a Gestapo nem tudta őket felgöngyölíteni.
Himmler joggal várt a jutalomra. Július 20-án Hitler a következő napiparancsot írta alá:
„Az SS-t, különös tekintettel a június 30-i események során tett kiváló szolgálataira, a Nemzetiszocialista Párt kebelén belül független szervezet rangjára emelem. Az SS-reichsführer ezentúl, ugyanúgy, mint a vezérkar főnöke, közvetlenül az SA főparancsnokának rendelkezése alá tartozik.”
Az SA főparancsnoka pedig maga Hitler volt.
A július 20-i rendelkezés Himmlert ugyanarra a szintre emelte, mint Lutzét, és az SS-t függetlenítette az SA szervezetétől, amelynek eddig egyik részlege volt. Himmlert pedig ettől fogva egyes-egyedül Hitler ellenőrizte.
Még más következménye is volt a rendelkezésnek: a függetlenné vált Himmler az SS kebelén belül bármilyen fontosnak tartott kezdeményezését megvalósíthatta, például fegyveres SS-csapattesteket alakíthatott. Hitler tehát abban a pillanatban, midőn Blomberggel szemben vállalta a kötelezettséget, hogy a Reichswehr lesz a nemzet egyetlen fegyveres szervezete, máris megszegte ígéretét. A SS-nek addig egyetlen fegyveres egysége volt, a führer személyes őrizetét ellátó „Leibstandarte Adolf Hitler”. Június 30-a után létrehozták és nagy méretekben felfejlesztették a verfügungstruppen elnevezésű készenléti vagy karhatalmi egységeket, amelyek csakhamar Hitler személyes hadseregévé nőttek, valamint a Totenkopf ezredeket, ezeket a gyászos halálfejes egységeket, amelyek 11 éven keresztül vadállati kegyetlenséggel uralkodtak a koncentrációs táborokban.
Himmler, mint a Gestapo főnöke, abban a tekintetben is élt a függetlenség nyújtotta előnyökkel, hogy igyekezett teljessé tenni az SS-nek a közigazgatás gépezetébe való behatolását. Maximális méretekben alkalmazta a pozícióhalmozás módszerét. E módszernek volt köszönhető az is, hogy a német városok rendőrfőnöki állását az illető város SS-vezetőjére bízták. Az egy személyben rendőr- és SS-főnöknek azonban rendőri vonalon semmiféle kezdeményezése sem lehetett. Egyszerűen Himmler személyes megbízottja volt; arra kellett szorítkoznia, hogy Himmler rendelkezéseit továbbítsa és őrködjék azok végrehajtásán.
A katonák nyugtalankodni kezdtek az SS ilyetén előre nem látott fejlődése miatt. A hadsereg és az SS között súrlódásokra került sor. A tisztek megnyugtatása végett Hitler minden egyes esetben tüntetően az ő pártjukat fogta. Nem jött még el az ideje, hogy megmutassa nekik, miféle valóságot takarnak ezek a baráti gesztusok.
A katonák hittek Hitler fogadkozásainak. Amit a nácik 1934 június-júliusában tettek, az tulajdonképpen csak korábbi manőverük megismétlése volt. Régen ugyanígy fészkelték be magukat a köztársaságba, s annak elveit látszólag magukévá téve megszállták a kulcshelyeket. Nyilvánvalóan most sem volt okuk kételkedni a sikerben.
Erre a hazugsággal való versenyfutásra készült fel a Gestapo két főnöke, Himmler és Heydrich. Elsőnek Heydrich régi hivatala, az SD ment át mélyreható változásokon. Kezdetben az SS belső biztonsági szolgálata volt, az 1934. június 9-i rendelet azonban a párt egyetlen hírszerző szervévé tette meg. Ennek a szerencsés kezdeményezésnek volt köszönhető, hogy olyan jelentős szerepet játszhatott a „Röhm-tisztogatás”-ban. Mindazonáltal nem volt állami szerv, illetékessége elvileg csak a párt szerveire terjedt ki. Ezeknek a száma azonban olyan jelentős volt, a szervezetek a lakosságnak olyan nagy százalékát foglalták magukban, hogy az SD hatósugara már így is messze terjedt.
Heydrichnek mintegy 3000 ügynöke volt az SD-ben. Hivatalosan elismert hivatali helyiségeik voltak, tevékenységük, különösen a kisebb városokban, nem maradhatott sokáig titokban. A nyilvánosság azonban ártott volna az általánosan folytatott hírszerző munkálatoknak. A Himmler és Heydrich elleni gyűlölet nőttön-nőtt; június 30-a után a „Röhm bosszulói” által elkövetett gyilkosságok „párhuzamosan” kiépített titkos hálózat szükségességére hívták fel a figyelmet. Heydrich ezt a célt tartotta szem előtt, midőn siettette az „önkéntes tagok” toborzását.
Az SD, mint minden hírszerző szerv, megalakulása óta foglalkoztatott besúgókat, akiket szemérmesen „önkéntes tagoknak” kereszteltek. Az elnevezés részben találó is volt, minthogy túlnyomó többségük nem részesült javadalmazásban, néhány alkalmi jutalomtól és költségmegtérítéstől eltekintve; politikai meggyőződésből vagy személyes hajlamaikat követve végezték a spiclimunkát. A hatalom átvétele előtt az SD állandó tagsága 30 és 50 között mozgott, az önkéntes tagok száma is alig volt több ennél.
1934 nyarától az SD ügynökeinek száma tetemesen megnövekedett; az önkéntes tagoké még nagyobb mértékben, olyannyira, hogy végül mintegy 30 000-re rúgott. Az álcázott ügynökök a társadalom minden rétegéből rekrutálódtak. Ellenőrizték a legtöbb egyetemi tanárt; a diákok közül beszervezett önkéntes megfigyelők jegyezték az előadásokat, s a jegyzeteket az SD-hez továbbították, ahol ezek alapján ítélték meg a tanárok politikai beállítottságát. A háború vége felé a besúgóhálózat állományának többsége nőkből állt. Ezeket az önkénteseket „v. männer”-nek, vagyis „bizalmi férfiaknak” hívták.
1934 júliusa után Heydrich igen fontos dokumentációs munkát végeztetett el az SD-vel. Azzal az ürüggyel, hogy kidolgozzák az egyes társadalmi rétegek vizsgálatának alapjait, amelyek segítségével meg lehet majd állapítani mindazok politikai átnevelésének módozatait, akik a régi ideológiák hatása alatt nem tették még magukévá a nemzetiszocialista eszméket, az SD tudományos és statisztikai módszerek segítségével tanulmányozni kezdte a marxista, zsidó, szabadkőműves, köztársasági, demokrata, vallásos és kulturális csoportokat vagy egykor létezett ilyen csoportok tagjait, mindazokat, akikről a nácik úgy vélték, hogy ellenzéki mozgalom csíráit rejthetik. Ezen ideológiai munka leple alatt az SD igen fontos dokumentációs anyagot halmozott fel. Állandó megfigyelés alatt tudta tártani a virtuális ellenzéket, és időnként megtizedelhette, midőn a politikai szükségszerűség úgy hozta magával, hogy bűnbakokat kellett áldozni.
Az SD-nek tehát elvileg bizonyos monopolhelyzete volt a politikai hírszerzés terén. Nem volt viszont végrehajtó hatalma; ezzel kizárólag a Gestapo rendelkezett. Csak a Gestapónak volt joga letartóztatni, kihallgatni, házkutatást tartani; az tartotta kézben a védőőrizetbe vétel, a koncentrációs táborba küldés stb. jogát is. Mégis a Gestapo, amellett, hogy hasznosította az SD által rendelkezésére bocsátott anyagot, maga is állandó hírszerző tevékenységet folytatott.
A külföldön folytatott hírszerzés szükségessége, a politikai emigránsok tevékenységének ellenőrzése, a szomszédos országok elleni támadás előkészítése és ezen belül az ötödik hadoszlop szerepe, valamint az ideológiai hadviselés leple alatt szövetségesek és ügynökök beépítése az ellenség soraiba: mindez együttesen tette szükségessé az SD másik szárnyának, az SD-Auslandnak a létrejöttét, amelyet külföldi titkosszolgálatnak is neveztek. Ennek a hivatalnak nemigen volt 400-nál több állandó alkalmazottja; ezek toborozták külföldön a fizetett ügynököket, főként pedig az önkénteseket, akik gyakran nem is voltak teljesen tisztában azzal, hogy milyen szerepet játszatnak velük.
Az SD kitűnő szakmai megszervezése nem Heydrich munkája volt. Az SD adminisztratív szervezetét tulajdoni éppen Mehlhorn doktor oberführer alkotta meg, aki később, 1939 novemberében, szigorú antiszemita rendelkezéseivel tüntette ki magát Lengyelországban, valamint Werner Best doktor, aki később oberregierungsrat (kormányfőtanácsos) lett a berlini Gestapónál, majd a megszállott Dánia birodalmi biztosa volt. Best doktor eredetileg bíró volt; 1933-ban ment át közigazgatási vonalra. Polgári származása és jogászi felkészültsége miatt Heydrich nagyra becsülte, és gyakran bízott rá kényes feladatokat, különösen amikor fontos tisztviselőket kellett megnyugtatni, akiket a Gestapo szokatlan módszerei még el-elriasztottak. Best a Nemzetiszocialista Párt egyik hivatalos jogászává vált. Később közzétett egy könyvet „A német rendőrség” címen; ez a rendőrségi szakágak szervezetének és működésének valóságos breviáriuma lett. Ami Mehlhorn doktort illeti, ez az egykori szász ügyvéd kiváló szervező képességekkel rendelkezett. Best doktor vette őt maga mellé, minthogy megbízatása különösen a szakágak műszaki adminisztrációjának és felszerelésének megszervezésére, az SD általános költségvetésére és annak felosztására szólt. Ők ketten fejlesztették ki a „tiszteletbeli ügynökök” rendszerét: ezek válogatottan „előkelő” önkéntes ügynökök voltak, akiket szakmájuk leghozzáértőbb és legilletékesebb képviselői közül válogattak ki. Rendszeresen megbízható információkat küldtek az SD központi szerveinek, amelyek így napról napra ellenőrizni tudták a közvélemény alakulását. Ami pedig a felszerelés kérdését illeti, az SD-t Németország, de talán az egész világ legtökéletesebben ellátott hírszerző szolgálatává építették ki. Mehlhorn a legnagyobb tökélyre fejlesztette a nyilvántartó kartonok rendszerét. A politikai és rendőri szempontból fontos személyek kartonját egyetlen hatalmas, kör alakú fekvő kartoték-szekrényben tárolták. A szekrény 500 000 személy adatait tartalmazta. A hatalmas gépezetet, amelynek elektromos berendezése gombnyomásra azonnal kiadta a kívánt kartonlapot, egyetlen ember kezelte. A lyukasztott kartonok rendszere azóta már nagyobb teljesítményre is képes, de abban az időben ilyen berendezés minden valószínűség szerint sehol másutt a világon nem működött.
Amikor munkatársai befejezték munkájukat, Heydrichnek az lett a legfőbb gondja, hogy túladjon rajtuk, és így teljesen a maga számára sajátíthassa ki az általuk létrehozott apparátust. Mehlhornt titoktartás megsértésének ürügyével fegyelmi úton küldték el, a Távol-Keletre és az Egyesült Államokba szóló megbízatással. Ami pedig Best doktort illeti, őt 1936-ban a belügyminisztériumba helyezték át, ahol a biztonsági rendőrség ügyeivel bízták meg.
Távozásuk után Heydrichnek alkalma nyílt gyakorlatilag megvalósítani néhány, az információs munkára vonatkozó személyes ötletét. Legjelentősebb alkotásai közé tartozott a „Salon Kitty”. Heydrich, alantas vonzalmai következtében, a berlini lebujok és nyilvánosházak törzsvendége volt. Látogatásaikor szívesen és hosszan elbeszélgetett a szakmájukban jártas lányokkal. Meglepte őt az a felfedezés, amit e beszélgetésekből szűrt le: a szóban forgó intézmények vendégei bizalmas, gyakran legszemélyesebb ügyeikről is beszélnek. Nyilván arra gondolnak, hogy a lány csak fél füllel hallgat oda, vagy még azt is csak a kötelező udvariasságból színleli, s ezért következményektől nem kell tartaniuk. Heydrich hasznosítani akarta fölfedezését: utasítására közvetítő személy útján kibéreltek egy minden tekintetben megfelelő szállót, s azt a legnagyobb fényűzéssel elegáns éjjeli szórakozóhellyé alakították át. A belső berendezést az SD és a Gestapo szakemberei szerelték fel. A szobákat és a bár meghitt sarkait rejtett mikrofonokkal tűzdelték tele, az épület pincéjében hangfelvevő gépeket helyeztek el. A női személyzet összeállításával Arthur Nebét, az ismert és már régen a nácikhoz csatlakozott kriminalistát bízták meg, tekintettel arra, hogy pályafutása elején az erkölcsrendészeten dolgozott. A lányokat nemcsak szépségük, hanem intelligenciájuk, műveltségük, nyelvismereteik, sőt nem utolsósorban „hazafiságuk” alapján válogatták ki. Schellenberg, aki ezt a különös történetet elmondta, azt állítja, hogy a hölgyek között voltak nem félvilági, hanem jobb körökhöz tartozó önkéntesek is, akiknek elhatározásához ugyancsak a hazafias felbuzdulás adta a döntő indítékot.
A „Salon Kitty”-nek elkeresztelt intézmény csakhamar igen jó hírnévnek örvendett, és előkelő látogatói között nagy számban akadtak külföldi diplomaták, akiknek készséges jóbarátok siettek fülükbe súgni a „jó címet”. Ezen az úton igen értékes információkra sikerült szert tenni. A kihallgatásnak ez a módja mindenesetre kellemesebb volt Heydrich hivatalának egyéb szokásos módszereinél. Ő maga, aki részlegeinek hibátlan működését mindig is szívén viselte, és erre az alapítására különösen büszke volt, gyakran személyesen is ellenőrizte a „Salon Kitty”-t. De a mikrofonokat ilyenkor kikapcsoltatta.
Az a periódus, amely az 1934. évi véres diadaltól az 1936-os konszolidálódásig tartott, és amely Heydrichet magasabb hivatali pozícióhoz segítette, mindenekelőtt a szervezés korszaka volt. Heydrich ekkor hozta létre azt a gépszerűen pontos organizmust, amelyet a világ csakhamar megismert a maga kérlelhetetlen működésében. Nemcsak a Gestapo gépezetét kovácsolta ki, hanem kiválogatta a vezető beosztásokra alkalmas embereket is.
1934-ben az SD szolgálatába lépett egy addig Ausztriában élő és csak nemrég Németországba érkezett 27 éves ifjú náci reménység. A nyilvántartó szolgálathoz osztották be. Feltűnően tehetséges volt, körültekintően, beosztással és szorgalmasan dolgozott. Érdemes nyomon követni ennek a született szervező tehetségnek a fényes pályafutását: később átkerül a Gestapóhoz, ahol az egyik részleg vezetőjeként világhírre tesz szert. Adolf Eichmann volt a neve.
Ugyanebben az évben másik nevezetes fiatalember is megkezdte pályafutását az SD-ben. Huszonhárom éves volt csupán, de már az SS-nek is tagja volt. Jó eredménnyel végezte el a jogot a bonni egyetemen; lelkesedett a történelemért, különösen a reneszánsz és annak politikai vonatkozásai érdekelték. Heydrich felfigyelt különleges ismereteire, és az sem kerülte el a figyelmét, hogy a fiatalember több nyelven beszél. Ez a művelt fiatalember – Walter Schellenberg a neve – egy napon valamennyi német kémszervezet legfőbb vezetője lesz.
Heydrich gondosan mérlegre tette a múlt rendszertől átvett régi rendőrtisztviselőket is. Egyikük, Arthur Nebe, nagy szakmai hírnévnek örvendett. A weimari köztársaság idején, amikor a berlini bűnügyi rendőrséget vezette, elismert kriminalistává küzdötte fel magát. Írt egy igen tekintélyes kriminalisztikai szakkönyvet, és megszervezte a legújabb technikai lehetőségeket értékesítő bűnügyi vizsgálati laboratóriumát. Nebe már korán a hitleristákhoz állt, Heydrich pedig igyekezett őt minél hamarább a maga számára megszerezni. Nebe aztán a Gestapo laboratóriumába helyeztetett át számtalan bűnügyi rendőrségi szakembert, így sikerült szakmai szempontból igen értékes gárdát összeállítania.
Heydrich helyettese a Gestapo vezetésében Heinrich Müller volt, a bűnügyi rendőrség régi kipróbált tagja, akinek müncheni tevékenységét a hitleristák nem kevéssé megsínylették a hatalomért vívott harc éveiben. Amikor felvételét kérte a pártba, elutasították; ez azonban a legkevésbé sem akadályozta azt, hogy a Gestapo igazgatója lehessen.
Heydrich sokoldalú erőfeszítései következtében lépésről lépésre kialakultak az egyes szakágazatok. Egyik szekció a politikai ellenzékkel foglalkozott; egy másik a különböző világnézeti és vallási csoportok, valamint a szabadkőműves-mozgalom egykori tagjainak tevékenységét kísérte figyelemmel; egy harmadik csoport az első zsidóellenes rendszabályok szigorú végrehajtását ellenőrizte (ennek tevékenysége 1935 szeptemberétől fogva fokozódott; ugyanis ekkor adták ki a nürnbergi faji törvényeket); volt egy „védőőrizetes” csoport, ez rendelte el a koncentrációs táborba való elzárást; egy szekció a „szabotőrök” ellen harcolt, akiknek száma nőttön-nőtt, minthogy a hanyagság legcsekélyebb jelét vagy a munka közben vétett hibákat is „szabotázsnak” minősítették; szerveződött végül egy csoport a jövendőbeli „különleges küldetésekre”.
1935-től fogva mindinkább világossá vált, hogy az új rendszer a legtöbb szomszédos országgal szemben agresszív terveket sző. Csak katonai sikerek és területi hódítások tudták volna megszilárdítani a rendszert, csak azok kárpótolhatták anyagilag és erkölcsileg a német népet a náci diktatúra elfogadásáért.
1935. március elsején a versailles-i békeszerződés előírásai értelmében függetlenné tett Saar-vidéket visszacsatolták a birodalomhoz, azok után, miután a január 13-i népszavazáson elsöprő többség (90,36%) foglalt állást az anyaországhoz való visszatérés mellett.
A népszavazás előkészítésében az SD és a párt ügynökei jelentős szerepet játszottak. Fölkutatták az ellenzékieket, és kijátszották a megfélemlítés kártyáját, azt a hírt terjesztvén, hogy hazaárulónak tekintik és akként is kezelik majd a csatlakozás ellen szavazókat.
A Gestapo már március elsején munkához látott a Saar-vidéken. A hatalom átvétele óta eltelt 14 hónap alatt a külföldre menekültek a Saar-vidéken át juttatták el Németországba az illegális irodalmat, amely innen jutott tovább rejtett utakon és élesztette a reményt az ellenállók táborában. A Saar-vidékről indultak útnak a legbátrabb portyák, hogy titkos csoportokat szervezzenek és antifasiszta jelszavakat terjesszenek. A Gestapo felkutatta ezek Saar-vidéki támogatóit, letartóztatta az ellenzék vezetőit és segítőit, és provokatív jelszavaival lincselésre buzdította a lakosságot a „szeparatisták” és a „francia kémek” ellen.
1935 márciusában gyorsan követték egymást az események. Hitler, aki 1933 októberében tüntetően elhagyta a Népszövetséget, most kezdte felfedni a kártyáit. Az eddig rejtegetett újrafegyverkezés, amely annak idején a titkos légi haderő megteremtésével kezdődött, most már ország-világ szeme láttára nyíltan folyt. Március 10-én bejelentették a Luftwaffe megszervezését; vezetését Göringre bízták. Ez a határozat azt mutatja, hogy Hitler tisztában volt a jövő háborújában a repülés fontosságával (1932-ben a németeknek csak 36 hadirepülőgépük volt, 1936-ban 5000, 1939-ben pedig már több mint 9000), de érzékelteti azt is, hogy nem nagyon bízott a tisztikarban, hiszen egyik legrégibb nemzetiszocialista hívére bízta az újrafegyverkezés első lépéseinek irányítását.
Az 1935. évi állami költségvetés 262 millió márkát irányzott elő a külföldi nemzetiszocialista akciókra. Ebből 29 millió Himmler külföldi ügynökeinek támogatására szolgált; ugyanez a költségvetés azonban csak szűkösen biztosította a Reichswehr puszta létfenntartási kiadásait. Blomberg tiltakozott, de Hitler azt válaszolta neki, hogy a Gestapo ügynökei minden körülmények között a német hadsereg legjobb munkatársai. Megígérte, hogy összekötő szolgálatot létesítenek a reguláris hadsereg vezérkara és Himmleré között. Blomberg kénytelen volt beérni ezzel a sovány vigasszal.
A március 16-i új honvédelmi törvény viszont gyógyító ír volt a katonák sebeire: ismét bevezette a kötelező katonai szolgálatot, és a birodalom új haderejének összetételét 12 hadtestben és 36 hadosztályban, azaz 500 000 emberben állapította meg. Az egész sajtó úgy ünnepelte ezt, mint „a legfontosabb eseményt 1919 óta”. „Letöröltük a vereség szégyenét” – írták az újságok. „Ez az első lényeges rendszabály Versailles teljes likvidálásához.” Egymást érték a díszünnepségek, Franciaország és szövetségesei pedig beérték azzal, hogy tiltakozásukat a hagyományos diplomáciai úton fejezzék ki.
Addig is, míg ez a hadsereg képes lesz Európa meghódítására, az SD és a Gestapo szervezni kezdte a jövendő veszteseinek megszállását. Vagyis előkészítették Franciaország elfoglalását. Miközben Hitler nem győzte eléggé hangoztatni békés szándékait, biztosították a titkosszolgálat Párizsban való kiépítésének anyagi feltételeit, szorgosan tanulmányozva azokat a várható nehézségeket, amelyeket a helyszínen kell majd leküzdeniük.
Ebben az időszakban dolgozták ki a Gestapo egyik legfontosabb alapelvét, amely később a legtöbb hivatalos német szerven elhatalmasodott: a titoktartást.
A hírszerző szolgálatok, sőt bizonyos mértékig a rendőri szervek is tisztában vannak a titoktartás fontosságával munkájukban. De a titkolódzást még senki sem fejlesztette soha olyan fokra, mint a hitleri szervek, amelyeknek óvintézkedései és szabályzatai néha már a nevetségességbe csaptak át. Ezekben a túlzó intézkedésekben Heydrich személyes hatásának nyomát is látnunk kell, az ő rejtőzködésre, álcázásra hajló jellemét, a titokzatosság beteges kedvelését.
A teljesebb titoktartás érdekében gyilkosságtól sem riadtak vissza. Günther Krappe vezérkari őrnagy és egykori budapesti katonai attasé – 1940-ben ő tárgyalta meg a magyar kormánnyal a Szovjetunió megtámadásának részleteit – elmondta, hogy egyik munkatársát megölte a Gestapo, nehogy az illető indiszkréciót követhessen el!
A Gestapo és az SD hivatali helyiségeiben ilyen szövegű táblák voltak kifüggesztve: „Csak szolgálatodhoz tartozó dolgokról tudhatsz; tartsd magadban, amit megtudsz.”
Kivégezték a Gestapo egyik alkalmazottját is, mert a Gestapo más részlegén dolgozó munkatársának részleteket mondott el az általa végzett munkáról,
Voltak „titkos”, „szigorúan titkos”, „a parancsnokságra tartozó titkos” és „titkos birodalmi” ügyek. A negyedik fokozat azokra a véleményekre, rendelkezésekre, utasításokra vagy jelentésekre vonatkozott, amelyeket a birodalom legfőbb méltóságainak vagy bizonyos meghatározott személyeknek továbbítottak.
A háború alatt mondták ki azt az újabb szabályt, hogy államtitkok tudói „semmiféle ürügyön sem vehetnek részt olyan hadműveletben, amely az ellenség által való foglyulejtés veszélyével jár”. Ennek következtében a Gestapo és az SD tagjait semmilyen körülmények között sem lehetett a frontra küldeni.
Ezeket a rendszabályokat minden illetékesnek Hitler személyes szignójával adták tudtára, akárcsak az 1939. május 23-i „minden katonai és polgári hatósághoz intézett 1. számú parancsot”. A parancs a következőket rendelte el:
1. Senki sem tudhat hatáskörébe nem tartozó titkos ügyekről.
2. Senki sem kaphat annál több eligazítást, mint ami feladata elvégzéséhez múlhatatlanul szükséges.
3. Senki sem vehet tudomást rá tartozó dolgokról sem, mielőtt az szükségessé nem válnék.
4. Alárendelt szervekkel senki sem közölhet többet, mint ami valamely feladat végrehajtása érdekében múlhatatlanul szükséges, és nem korábban a kelleténél.
Ezek a szigorú rendszabályok a titok megőrzése címén jótékony fátylat borítottak a horogkeresztes intézményekben folyó borzalmakra. A felelős személyek különösen a koncentrációs táborokban követhettek el büntetlenül válogatottnál válogatottabb kínzásokat, mert biztosak lehettek afelől, hogy nem leplezik le őket. Alárendeltjeik, akik feljelenthették volna őket, nem merték ezt megtenni, mert féltek azoktól a súlyos szankcióktól, amelyek a szolgálat belső ügyeinek kiteregetéséért jártak.
A lakosság számára a szigorú titoktartás „a hallgatás mint hazafias kötelesség” formáját öltötte. Ezért nem lehetett kibeszélni semmit, ami csorbát ejthetett volna az ország tekintélyén. Ezzel fojtották bele 12 éven át a szót azokba a németekbe, akiknek pedig háborgott a lelkiismeretük a Gestapo hóhéraink tettei és a táborokban alkalmazott bánásmód láttán. Attól féltek, hogy az „ellenséges propagandát segítik”,
Ezen irányelvek alapján hozták létre 1939-ben a rendőrség egészének végleges szervezetét; világosan és egyszer s mindenkorra elválasztották egymástól azokat az ágazatokat, amelyek beszerezték az értesüléseket és amelyek felhasználták őket. Áthághatatlan szabály volt, hogyha valamelyik részleg kidolgozott egy operatív tervet, ugyanazt a részleget nem bízták meg annak végrehajtásával.
A háború végén még más végzetes szerepet is játszott a titoktartás. Midőn a katonai vezetők számára világossá vált, hogy a kétségbeejtő helyzetből nincs többé kiút, midőn valamennyien biztosak voltak már abban, hogy a háborút menthetetlenül elvesztették, Hitler megtiltotta, hogy bármiféle olyan kijelentést tegyenek, amely ezt a helyzetet feltárhatta volna. „Aki pedig ezt a parancsot megszegi, azt rangjára és érdemeire való tekintet nélkül agyon kell lőni, családját pedig internálni kell.” Így a defetisták elleni küzdelem leple alatt végig titkolták a való helyzetet. Emberek százezrei estek még el, a német városok romhalmazzá váltak a bombatámadások következtében, tönkrement az egész ország, s végül bekövetkezett a teljes összeomlás – mindez pedig elkerülhető lett volna.
A szervezési munkák, az emberek kiválogatása, az alapelvek és módszerek tisztázása, a felszerelés biztosítása két évet vett igénybe. Ugyanakkor a közvéleményt is előkészítették a következő lépésre: arra, hogy Himmler rátegye kezét az egész német rendőrségre.
Ez az annexió két ütemben zajlott le.
1936. február 10-én Göring porosz miniszterelnöki minőségében aláírta azt a szöveget, amelyet ettől fogva a Gestapo „alaptörvényének” neveztek. A törvény kimondta, hogy a Gestapo kötelessége az állam egész területén kinyomozni minden államellenes erőt; kimondta, hogy a Gestapo rendelkezései és ügyei nem képezhetik törvényszéki felülvizsgálat tárgyát. Érdemes idézni ennek a dokumentumnak az első szakaszát:
„A Gestapo kötelessége felkutatni minden olyan szándékot, amely az államot veszélyezteti, és ezek ellen harcolni; kötelessége összegyűjteni és kiaknázni a nyomozási eredményeket, s ezekről a kormányt értesíteni; kötelessége a hatóságok tudomására hozni az őket érintő fontos megállapításokat és számukra ösztönzéssel szolgálni.”
Ez a szakasz erkölcsi tekintetben szélesebben határozza meg a Gestapo szerepét, mint valamely normális rendőrségi szervét. A Gestapo ügynökei főinkvizítori szerepkört töltöttek be, minthogy hivatásuk volt minden szándék földerítése; ugyanakkor a horogkeresztes hatóságok „lelki gondozói” is voltak azáltal, hogy ösztönzéssel kellett számukra szolgálniuk.
Ennek a február 10-i törvénynek a végrehajtási utasítása, amelyet ugyanazon a napon közöltek Göring és Frick aláírásával, kimondta, hogy a Gestapónak jogában áll az állam egész területére érvényes rendszabályokat elrendelni. A végrehajtási utasítás egyik szakaszát Heydrich sugalmazta. Eszerint a Gestapo „adminisztrálja” a koncentrációs táborokat. Heydrich körmönfont taktikázással biztosította magának a táborok ellenőrzését, amiből igen nagy előnyöket remélt. Himmler, szokásos taktikájához híven, nem szállt szembe beosztottjával, mert ő is tartott annak nem csekély becsvágyától. A szöveg tehát átment, Himmler azonban értette a módját annak, hogy kijátssza a végrehajtást. A táborokat ezután különleges SS-részleg adminisztrálta, egészen az összeomlásig.
Az 1936. június 17-i rendelet szentesítette Himmler diadalát, amennyiben kinevezte őt valamennyi német rendőri szerv főparancsnokává. Ezzel a törvényes lépéssel minden egyenruhás és civil rendőri szerv közvetlenül az ő fennhatósága alá került.
Így adtak hivatalos jelleget a hatalom koncentrációjának és a rendőri központosításnak. A valóságban ez a központosítás de facto azóta fennállt, hogy Himmler 1934 tavaszán kezébe kaparintotta valamennyi politikai rendőrség ellenőrzését, bár ez csak az ő személyén keresztül volt biztosítva, anélkül, hogy hivatalos szöveg is tisztázta volna. A június 17-i rendelet végül törvényes státust biztosított a Gestapónak. Kivonta a rendőrséget a tartományok illetékessége alól, és a birodalom hatáskörébe helyezte. A rendőrségi állományt mindazonáltal továbbra is a tartományi költségvetés terhére fizették, és csak 1937. március 19-én jelent meg az a pénzügyi törvény, amely a rendőrségi ellátmányt és a dologi kiadásokat a birodalmi költségvetésből fedezte.
Június 17-től a Gestapót forma szerint a birodalmi belügyminisztériumhoz csatolták. Himmler azonban ugyanazon a napon valóságos és független, egyedül Hitlernek alárendelt rendőrminiszterré rukkolt elő, hiszen részt vett a birodalom minden olyan minisztertanácsi ülésén, amelyen rendőrségi kérdéseket vitattak meg, és ilyenkor az ő megbízatása volt, hogy megvédje a rá bízott szakágak érdekeit. Ez volt az első lépés az oly hőn óhajtott belügyminiszterség felé vezető úton, amelyet végül is 1943-ban sikerült elérnie.
Az egyesítési rendelet bevezetője kifejti a nemzetiszocializmusnak a rendőrségről vallott felfogását:
„A nemzetiszocialistává lett rendőrségnek többé nem az a hivatása, hogy biztosítsa a közrendet valamely alkotmányosan parlamentáris rendszerben. A rendőrség azért van, hogy 1. megvalósítsa a nemzet führerének akaratát, 1. megvédje a német népet minden külső és belső ellenség romboló törekvéseitől. E cél elérése érdekében a rendőrségnek teljhatalommal kell rendelkeznie.”
Himmler, mint az összbirodalmi rendőri apparátus nagymestere, átrendezte és két fő ágazatba osztotta a rendőri szerveket: egyik volt az Orpo (Ordnungspolizei) vagy közrendészet, a másik a Sipo (Sicherheitspolizei) vagy biztonsági rendőrség, amely a nem egyenruhás nyomozó hatóságokat egyesítette. Ezt az erősen egy kaptafára vont, központosított, militarizált és nácivá tett rendőrséget Himmler olyan emberek kezére bízta, akiket a most lezárult „bejáratási” periódusban alaposan kipróbálhatott.
Első napiparancsa, amelyet június 25-én, egy héttel funkcióba lépése után, az SS és a rendőrség perszonáluniójának jegyében és saját kinevezéséről megemlékezve írt alá, megerősítette a hitleri rend ezen hű szolgáit funkcióikban, s egyidejűleg kiterjesztette e funkciókat.
Az Orpo Daluege SS-obergruppenführer (ezredes) gondjaira bízatott. Ide tartozott a Schupo vagy Schutzpolizei, a tulajdonképpeni városi rendőrség és a csendőrség; a Verwaltungspolizei vagy közigazgatási rendőrség; a folyami rendőrség, a tengerparti rendőrség, a tűzoltóság; a légoltalom és annak kisegítő műszaki rendőrsége.
A Sipo gazdája Heydrich lett. Ez a „biztonsági rendőrség” kétségtelen tökéletességet vitt az egész rendőri apparátus tevékenységébe. Ide tartozott a Gestapo, azaz a titkos államrendőrség és a Kripo (Kriminalpolizei), vagyis a bűnügyi rendőrség.
Egy szakkönyv, amely a következő évben Münchenben jelent meg, kimondta, hogy a Sipo az állam ellenségeinek szándékaival szemben veszi fel a harcot. Agresszornak tekintendők:
„1. Azok az egyének, akik fizikai vagy erkölcsi degeneráltságuk következtében kívül rekesztik magukat a népi közösségen, és a maguk személyes érdekeit követve megsértik a közérdek védelmében hozott rendelkezéseket. E gonosztevők ellen a bűnügyi rendőrség jár el.
2. Azok az egyének, akik mint a nemzetiszocialista német nép politikai ellenségeinek ügynökei, szét akarják rombolni a nemzet egységét és az állam hatalmára törnek. Ezen agresszorok ellen fáradhatatlan harcot vív a Gestapo.”
Ettől fogva a politikai rendőrség és a bűnügyi rendőrség közösen tevékenykedett, Himmler dicsőségére és a horogkeresztes rendszer nagyobb épülésére.
Heydrich a Gestapo vezetését helyettesére, Heinrich Müllerre bízta, aki annak 1935 óta úgyis virtuális főnöke volt. A Kripo vezetését pedig a kipróbált szakemberre, Arthur Nebére ruházta, aki ezek szerint visszatért eredeti funkciójába.
Ami az SD-t illeti, Heydrich annak a vezetését is megtartotta, és így a Sipo és az SD vezetője lett; ez utóbbi pedig, mint pártorganizáció, az állami szervektől továbbra is független maradt.
A tisztikar egyáltalán nem reagált a párt újabb előretörésére az államon belül. A katonák nyilvánvalóan nem értették meg ennek az átcsoportosításnak a lényegét. Nemsokára azonban alkalmuk lesz tapasztalni hatékonyságát.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!