MÁSODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
V. fejezet
A GESTAPO RÖHM ELLEN
A Gestapo szőröstül-bőröstül az SS-hez tartozott azáltal, hogy vezetője Himmler, a reichsführer SS volt, központi hivatalának vezetője, Heydrich pedig egyidejűleg az SD vezetője is volt. 1934 tavaszán Himmler hatalma megerősödött, és a Röhmmel való régi keletű viszálya ezzel élesebb szakaszába lépett. Elméletileg Himmler még mindig Röhm alárendeltje lett volna, minthogy az SS továbbra is az SA különleges alakulata volt. A valóságban Röhmnek semmi féle hatalma sem volt az SS felett, Himmler pedig égett a vágytól, hogy teljesen megszabaduljon tőle. A Gestapo, amely úgyszólván személyes tulajdona volt, és amelynek vezetésébe Röhm bele sem tekinthetett, segítette ebben. Ami Göringet illeti, ő is alig várta már az órát, amikor leszámolhat végre régi ellenségével. Röhmöt és az SA vezérkarát állandó megfigyelés alatt tartották. Himmler és Heydrich Göringgel együtt, aki az adott helyzetben szövetségesük volt, elhatározták, hogy terhelő bizonyítékokat gyűjtenek össze, és azok alapján követelik Hitlertől annak az embernek a fejét, aki minden túlkapása mellett mégiscsak Hitler legrégibb barátja és leghathatósabb támasza volt.
Göringhez és Himmlerhez hasonlóan Röhm is bajor és polgári származású volt. Ezekben az években erőteljes, zömök és vérmes férfiú képét mutatta. Kövérsége azonban hatalmas izomzatot rejtett; Röhm nem volt Göringhez hasonló hájtömeg, ámbár a zabálássá fajuló hosszadalmas lakomák hatását a rendszeres és szorgalmas lovaglás sem tudta nála ellensúlyozni. Ezt a hatalmas és vaskos testet az elképzelhető legklasszikusabb vadállatarc egészítette ki. Kör alakúra tokásodott, rézvörös ábrázatát lila hajszálerek légiója hálózta be. Széles és alacsony homloka alatt, az orcák zsírpárnái mögött mélyen ülő, igen élénk apró szempár pislogott. Az arc alapvető brutalitását még jobban aláhúzta egy mély sebhely, amely széles barázdaként szántott végig a bal orcán s az orron végződött, úgy, hogy azt szinte kettévágta. Az orr gerince laposra volt zúzva, a különálló orrhegy pedig úgy meredt előre a maga pirosságában, hogy nevetséges hatást kelthetett volna, ha az egész arc nem olyan nyugtalanító. Rövid, sörteszerű nyírt bajusz takarta nagy és keskeny ajkú száját.
A porosz katonai hagyománnyal ellentétben Röhm nem járt nyírott koponyával. Rövidre vágott, de mindig jól fésült frizurát viselt. Fülének hirtelen kifelé hajló felső csücske megjelenésének faunszerű külsőt kölcsönzött.
Röhm, szemérmetlen és züllött módon, nőies és válogatottan csinos legényekkel vette magát körül. Gondosan megrontotta őket, ha még nem lettek volna amúgy is romlottak. Környezetében mindenki homoszexuális volt, még gépkocsivezetője és tisztiszolgája is. A homoszexualitás a hadseregben ragadt rá, ahol ez széltében-hosszában elterjedt jelenség volt. Midőn az egyik demokratikus újság egyszer nyilvánosságra hozta Röhmnek egyik „barátjához”, egy volt tiszthez írt leveleit, Hitler felháborodottan felelősségre vonta őt. Röhm röhögve azt válaszolta, hogy ő biszexuális, Hitler pedig kénytelen volt beérni ezzel, hiszen Röhm egyre hatalmasabb haderővé fejlesztette az SA-t. 1931-ben a parancsnoksága alatt levő 34 gausturm és 10 SA-gruppe már 400 000 embert foglalt magában. Röhm jellegzetesen katonatiszt maradt akkor is, midőn teljesen magáévá tette a horogkeresztes ideológiát. Hitlerre szerették volna ráhúzni azt, hogy „a versailles-i szerződés természetes gyermeke”. Pedig ez a meghatározás elsősorban Röhmre illett, akinek minden cselekedete, minden kezdeményezése hátterében a katonai revans gondolata húzódott meg, míg Hitlernél minden a „vörösök”, azaz a demokraták és a köztársaságpártiak elleni harc, az ellenforradalom eszméje körül forgott.
Röhm mindazonáltal semmibe vette, tehetetlennek bélyegezte és megvetette a német hadsereg régi tisztikarát, mert az nem tudta megszerezni a végső győzelmet. Tudata alatt bizonyos mértékig ragaszkodott ugyan a hagyományokhoz, mégis azt hangoztatta, hogy Németország katonai nagyságát akkor lehet csak restaurálni, ha leszámolnak minden konformizmussal.
Göring és Himmler állandóan figyelte őt. A hatalom megszerzése után, midőn az SA teljesítette feladatát azzal, hogy rettegésben tartotta az országot, a két szövetséges elkezdte aknamunkáját Hitlernél. Ebben az időben Hitler mint újdonsült kancellár még törődött a nemzetközi közvéleménnyel, 1933 nyarán szerette volna a külföld számára a konszolidált ország képét nyújtani. A hangoskodó, neveletlen SA-k ilyen körülmények között egyre terhesebbekké váltak. Ugyanúgy, mint Strasser, a politikai szervezet főnöke, ők is komolyan vették a pártpropaganda szocialista jelszavait és államosításról, földreformról stb. beszéltek. Megfeledkeztek arról, hogy Gregor Strassernak emiatt kellett 1932 decemberében lemondania, és azzal vádolták Hitlert, hogy „elárulta a forradalmat”. Röhm szemében a hatalom meghódítása csak az első lépés volt. Az SA jelszava ebben az időben – „Ne lazíts a derékszíjon!” – azt mutatta, hogy résen álltak. Emellett nemcsak az SA emlékeztetett ekkor a Nemzetiszocialista Párt szocialista elveire. 1933. május 9-én Brückner, Felső-Szilézia elnöke, Beuthenben tartott beszédében heves támadást intézett az iparmágnások ellen, mondván, hogy „még a puszta létük is állandó provokáció”. Csakhamar leváltották, kizárták a pártból, és a következő évben letartóztatták. Berlinben Köhler, a hitlerista Munkásfederáció tagja, így nyilatkozott a kapitalizmus ellen: „A kapitalizmus kizárólagos jogot formál arra, hogy munkát adjon, mégpedig olyan feltételek alapján, amelyeket maga rögzít. Ezt az erkölcstelen uralmat meg kell törni.” Júliusban Kube, a porosz Landtag horogkeresztes képviselőcsoportjának elnöke dühösen a junkereknek rontott:
„A nemzetiszocialista kormányzatnak kényszerítenie kell a nagybirtokosokat, hogy földjüket parcellázzák fel, és a nagyobb részt bocsássák a parasztság rendelkezésére.”
Ezek a naiv lelkek megfeledkeztek arról, hogy a „führer-elvnek” megfelelően az irányelvek csak felülről jöhetnek. A felsőbb helyről jött utasítások viszont nem hasonlítottak ezekhez a lelkendező szónoklatokhoz. Midőn Hitler hozzálátott a német ipar „új szellemben való” újjászervezéséhez, annak führerévé Krupp von Bohlent nevezte ki!1 A július 15-én megalakított 17 tagú Gazdasági Tanács a német ipar (Krupp, Siemens, Bosch, Thyssen, Voegler) és a bankélet (Schröder, Reinhardt, Finck) legnagyobb hatalmasságait foglalta magában. Elég sajátságos módon valósították meg a nemzetiszocializmust. Ami pedig a nácik programjának 17. pontját illeti, amely földreformot hirdetett kártalanítás nélküli kisajátítás útján, erről 1928 óta úgyszólván már nem is beszéltek. *
Ezek a fecsegések nem izgatták túlságosan Hitlert. Itt nem volt nehéz rendet teremteni. Röhm már sokkal inkább foglalkoztatta. Hiába volt elvileg Hitler az SA legfőbb vezetője, ha azt Röhm mint főparancsnok saját személyes hadseregévé formálta. És ez a hadsereg már félelmetes volt: felülmúlta magát a Reichswehrt is. Csírájában kellett tehát elejét venni egy olyan lázadásnak, amely nyilván elsöpörte volna Hitlert híveivel együtt. Július elsején Hitler összehívta az SA vezetőit a bajorországi Bad Reichenhallba és közölte velük, hogy nem lesz második forradalom. Ez a bejelentés egyszersmind leplezetlen figyelmeztetés gyanánt is szolgált. „Elhatározott szándékom – mondotta -, hogy kemény kézzel elnyomok minden olyan kísérletet, amely meg akarná zavarni a jelenleg fennálló rendet. Minden energiámmal szembeszegülnék egy második forradalmi hullámnak, mert az csak teljes káoszt eredményezhetne. És ha valaki fellép az államhatalommal szemben, azt galléron ragadjuk, bármi legyen is a rangja.”
Július 6-án Hitler megismételte figyelmeztetését az egybegyűlt reichsstatthalterek előtt. „A forradalom nem lehet permanens. A forradalmi áradatot az evolúció nyugalmas ágyába kell irányítani … A rendet főként a gazdasági apparátusban kell fenntartani …, mert a nemzetgazdaság élő szervezet, amelyet nem lehet egy csapásra átalakítani. Ez az emberi természet elemi törvényein épül fel.” Akik e gépezet működését más irányba akarják terelni, azok „ártalmas eszmék bacilushordozói”; ártalmatlanná kell őket tenni, mert „veszélyt jelentenek az államra és a nemzetre”. Felszólította a statthaltereket, őrködjenek azon, hogy egyetlen pártszerv se intézkedjék gazdasági ügyekben, minthogy ezen a területen kizárólag a gazdasági minisztérium illetékes. Július 11-én egy Frick belügyminiszter által aláírt rendelet megállapította, hogy „a diadalmas német forradalom” véget ért, és az „evolúció szakaszába” lépett.
Röhm tehát megkapta a figyelmeztetést. Hugenbergnek Schmidttel, az ipari körök emberével való leváltása még világosabban jelezte az új irányvonalat. A legjelentősebb náci újságok, a „Kreuz-zeitung”, a „Deutsche Allgemeine Zeitung” számos cikke méltatta a führer beszédeit és lelkesen tapsolt annak, hogy „a német forradalom befejeződött”, amit igazán csak egyféleképpen lehetett értelmezni. Ha valaki nem akart beállni a sorba, úgy azzal a Hitlerrel kellett harcba szállnia, akit a megnyugtatott nagyiparosok teljes erővel támogattak.
Röhm mégsem vette komolyan a figyelmeztetéseket, hanem nyugodt lélekkel latolgatta a Hitlerrel való konfliktus esélyeit. Nyilván holmi vetélkedésre gondolt a Nemzetiszocialista Párt kebelén belül, ahol Hitler vezető szerepe nem látszott még tökéletesen biztosítottnak. Ha a vitát a horogkeresztes tömegek döntik el, nem biztos, hogy Hitleré lesz a győzelem.
Volt azonban egy erő, amelyet Röhm, úgy látszik, figyelmen kívül hagyott: mégpedig a Himmler parancsnoksága alá rendelt kettős hadsereg. Az SS most már félelmetes pretoriánus gárdává fejlődött. Ha számban alatta maradt is az SA-nak, 1934 elején már 200 000 tagja volt. A 85 SS-ezred mindegyike elit egység volt, messze felülmúlta az SA-sturmokat.
És nem számolt Röhm Himmler titkos haderejével, a Gestapóval sem. Olyan biztos volt a dolgában, hogy nem is rejtette véka alá az érzelmeit. Az első Hitler-kormányban hadügyminiszter szeretett volna lenni. Ez volt a leghőbb vágya, ezen az úton akarta megszervezni az új hadsereget, amely álmai szerint egyszerre lett volna hagyományos katonaság és néphadsereg; ez a politikus katonákból álló haderő kormányozta volna az országot. Ezért a pozícióért tért vissza Bolíviából a führer hívására, és nem tudta még lenyelni, hogy az egyik megvetett tábornokot, Blomberget ültették az „ő” helyére. Az SA főhadiszállását Münchenben rendezte be, és valahányszor Berlinbe utazott, kedvenc szállójában, a charlottenburgi Fasanenhofban minden elővigyázatossági rendszabály mellőzésével fogadta mindazokat, akik többé-kevésbé nyíltan bírálták Hitler politikáját. Meghívta őket a Kempinski étterembe is, a Leipziger Strasséra, ahol ebédelni szokott. Ebben a békétlenkedő társaságban Röhm volt a hangadó.
„Adolf aljas – mondta -, mindnyájunkat elárul. Most már csak reakciósokkal barátkozik, és a kelet-porosz tábornokok a bizalmasai! Pedig Adolf az én iskolámba járt. Amit katonai kérdésekben tud, azt mind tőlem tanulta. De hiába, Adolf civil volt, és az is maradt, most is csak álmokat kergető mázoló. Kispolgár, aki a maga kedélyes bécsi módján szeretne élni. És mi egész idő alatt az ujjainkkal malmozunk, pedig viszket a tenyerünk.”
Ette őt a méreg, és ebből nem is csinált titkot. Dühöngött, hogy keresztülhúzták a számításait.
Hitler azt remélte, kielégíti hatalom- és dicsőségvágyát azzal, ha az államnak a párt által történt bekebelezésekor, a december elsejei törvénnyel kinevezteti tárca nélküli miniszternek. Röhm azonban csak azt látta, hogy ugyanazon a napon, ugyanebben a kitüntetésben részesült Rudolf Hess is, aki a „Nemzetiszocialista Párt központi politikai bizottsága” élén állt mint a führer helyettese.
1934 elejére Röhm beállítottsága egyre ellenségesebbé vált. A Gestapo, amely szoros megfigyelés alatt tartotta, jelezte, hogy sok jobboldali ellenzéki elem felvette vele a kapcsolatot. Szinte naponként küldött jelentéseket Hitlernek arról, hogy milyen formában bírálja őt Röhm; ez már nyugtalanságot keltett a führerben. Himmler és Göring szemében Röhm volt az első számú ellenség. Kímélet nélkül felhánytorgatták minden tettét és kijelentését. Az SA-t megfigyelés alá helyezték. Az SA-legények szerettek inni, és italosan végigordítozták az utcákat trágár vagy forradalmi tartalmú dalokkal.
A Hohenzollernekkel lámpavasra!
Ott lógjanak, míg le nem esnek.
Fekete disznót akasszatok a zsinagógába
És kézigránátot vessetek a templomba!
Körülbelül így hangzott egyik kedvenc daluk refrénje, és gondos kezek siettek ezt letenni Hitler íróasztalára. Hitler dühbe gurult. Hiszen arra törekedett, hogy a nácik a vallásos intézményeket tisztelő embereknek tűnjenek. Az öreg marsall pedig biztosan még most is a Hohenzollernekhez húzott.
A figyelmeztetésekkel mit sem törődve Röhm, legényei társaságában, tovább folytatta undorító nyilvános dőzsöléseit. Propagandakörútjain gyakran fordultak elő botrányos esetek. Kicsapongásait úgyszólván ország-világ szeme láttára rendezte. „Bizalmi emberei” a legsúlyosabb visszaéléseket követték el. Karl Ernst például – ez a pékből lett liftesfiú, majd pincér, akinek laza erkölcseit azzal honorálták, hogy a berlini SA csoportfőnöke lett – gyalázatos módon eldorbézolta a nyilvános gyűjtésekből származó pénzeket. Az ilyen tényeket mindig gondosan jelentették Hitlernek. Göring a legnagyobb élvezettel állt bosszút azokért a goromba tréfákért, amelyekkel annak idején Röhm kifigurázta az ő mecénási hajlamait. De mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy Hitler dönteni tudjon. Talán kissé félt is attól, hogy nyíltan szembeszálljon Röhmmel; nyilván hálát érzett iránta a múltért, lehetett benne némi kisebbségi érzés, is, az egykori káplár tisztelete az egykori századossal szemben. Mindez együtt ellensúlyozta a Gestapo jelentéseit, és megakadályozta őt abban, hogy feláldozza Röhmöt és kiszolgáltassa ellenségeinek.
1934 elején újabb nyugtalanító jel mutatta Röhmnek a veszélyt. Hitler tudatában volt annak, hogy a hadsereg ellenséges érzéseket táplál az új rendszerrel szemben. Ahogy korábban megnyugtatta az iparmágnásokat és a kelet-poroszországi junkereket, most azon volt, hogy biztosítékokat adjon a haderőnek; ezért azzal a javaslattal állt elő, hogy a katonák vegyék kézbe az SA ellenőrzését. Azok azonban nem kértek ebből a kétes értékű ajándékból, joggal tartván attól, hogy a Röhm-féle „vagányok” kerülnének többségbe a hadsereg hagyományhű elemeivel szemben.
Hitler tisztában volt azzal, hogy nem tekinthet nyugodtan a holnap elébe az olyan rendszer, amely nem biztos a hadseregében. Amikor még ellenzékben volt, válogatás nélkül támadott minden intézményt, egy kivételével: demagógiájának mindig megálljt parancsolt a hadsereggel szemben. És amint a köztársaság alkudozott a hadsereggel, Hitler is az egyezkedés útját választotta. A hatalomátvétel egyetlen katonaáldozata Hammerstein volt, a Reichswer főparancsnoka, akit 1933 vége felé a Schleicher exkancellárral való kapcsolatai miatt menesztettek. Utóda a hagyományhű Fritsch tábornok lett, Hindenburg barátja. A jóakarat eme bizonyítéka bizalommal töltötte el a tábornokokat. Ulm városában tartott beszédében Blomberg a tábornoki kar nevében a következőket mondotta: „A magunk részéről bejelenthetjük teljes bizalmunkat és feltétel nélküli csatlakozásunkat, hivatásunk iránti megingathatatlan odaadásunkat és szilárd elhatározásunkat, hogy az új vérrel felfrissített új birodalomban akarunk élni, dolgozni és ha kell, meghalni.”
A tisztikarral szemben Hitler még az új állami szabályzatokat is enyhítette. Az új köztisztviselői rendet, amely automatikus következménye volt a Harmadik Birodalom fajelméletének, 1933. április 7-én vezették be. A zsidó tisztviselőket és azokat, akiknek ősei között zsidók is voltak, minden további nélkül elkergették. Ugyanezeket a rendelkezéseket kellett volna megvalósítani a hadseregben is, de a törvény végrehajtását 1934. május 31-re halasztották. Attól lehetett tartani, hogy túl magas lesz az eltávolítandó tisztek száma, tekintettel arra, hogy a német nemesi családok ősei között szép számban voltak zsidók, olyanok, akik annak idején felújították a megkopott címerek aranyozását. Nos, a „tisztogatás” a lehető legnagyobb tapintattal folyt le: összesen 5 tisztet, 2 tisztiiskolást, 31 altisztet és közkatonát érintett. A haditengerészetnél pedig 2 tisztet, 4 tisztiiskolást, 5 altisztet és legénységi állománybelit.
A közeledés tehát folyamatban volt. A teljes kibékülés útjában csupán egyetlen akadály volt, éspedig Röhm. Ő is észrevette, miről van szó. Minthogy a hadsereg most már a rendszer támogatói közé tartozott, Röhm a párt szocialista szárnya felé fordult, és fölelevenítette a betiltott jelszavakat. 1934. április 18-án a propaganda-minisztériumban a külföldi sajtó előtt nem félt kijelenteni: „Az általunk megvívott forradalom nem egyszerűen nemzeti, hanem nemzetiszocialista forradalom. Fontosnak tartjuk kiemelni ezt a szót: szocialista.” Röhm első helyettese, Heines pedig május végén Sziléziában ezt mondta: „Vállaltuk a kötelezettséget, hogy megmaradunk forradalmárnak. Még csak az elejénél tartunk. És addig nem nyugszunk, míg a német forradalmat be nem fejezzük.”
De a Gestapo résen volt, s rendszeresen tájékoztatta a führert. Még egy esemény siettette a fejleményeket. Április elején Hitler kisebb hajóutat tett a „Deutschland” páncélos fedélzetén. Eközben a kieli vizeken találkozott Blomberggel, és a tábornok ekkor állítólag Röhm és az SA-vezérkar eltávolítását kérte. Hitler pedig hajlandó lett volna meghozni az áldozatot, hogy véglegessé tegye a tisztikar megnyerését. Mindez csak feltételezés. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Röhm eltávolításának gondolata ettől kezdve mindinkább konkrét formát öltött Hitler fejében. De a tisztikar, Göring és Hess, a politikai szervezet, Himmler és a Gestapo állandó nyomása alatt is, szokásához híven, sokáig habozott. A hosszú bizonytalanságnak brutálisan vetett véget egy nem megfontolásból eredő határozat. Ez az, amit Hitler előszeretettel nevezett „intuíciónak”, és ez lett volna az ő „zsenialitásának” kétségbevonhatatlan jele.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!