MÁSODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
IV. fejezet
A KÜLÖNÖS HEYDRICH
Lebilincselő egyéniség volt az a férfi, aki 1934 áprilisában beült a Gestapo központi hivatala vezetőjének székébe. Személyisége, szerepének fontossága, tevékenységi körének nagysága, bűneinek nagy száma és szörnyűséges volta átlagon felüli emberré avatták.
Reinhard Heydrich jó családból származó fiatalember volt, szülei kitűnő nevelésben részesítették. 1904. március 7-én született a Lipcse melletti Halléban, ahol apja, Bruno Heydrich, konzervatóriumi igazgató volt. Gyermek- és ifjúkora szülővárosában telt el; itt végezte a középiskolát és közben élvezte családja klasszikus kultúrájú légkörét, amelyben a zene vezető szerepet játszott. Neveltetése kitörölhetetlen nyomokat hagyott rajta, és később, amikor már a Gestapo nagyfőnöke volt, gyászos mindennapi munkájából fáradtan hazatérve a zenében keresett felüdülést.
1922 húsvétján az ifjú Heydrich haditengerészeti szolgálatba lépett. A fiatalember életpályája a szokásos módon alakult. 1924-ben tengerészhadapróddá, 1926-ban hadnaggyá, 1928-ban főhadnaggyá léptették elő.
A politika iránt korán kezdett érdeklődni. 1918-ban és 1919-ben egy pángermán nacionalista ifjúsági szervezetnek, a Deutsch Nationaler Jugendbundnak volt a tagja Halléban. 1920-ban azonban arra a meggyőződésre jutott, hogy egyesülete túlságosan mérsékelt; átlépett tehát a Deutschvölkischer Schutz und Trutzbundba. Olyan lelkesedéssel vetette magát a körülötte zajló politikai-katonai eseményekbe, hogy még ugyanabban az évben a szabadcsapatok Halléban tevékenykedő Lucius hadosztályának önkéntes összekötője lett. 1921-ben egy bajtársával együtt új egyesületet alapított Deutschvölkische Jugendschar néven. Mindezekben a szervezetekben a „hazafias” és dühödten militarista mozgalmak szélsőséges eszméivel tömte tele a fejét; ehhez járult a Lucius szabadcsapatos tisztek hatása, akik már akkor valóságos lélektani háborút vívtak, mikor annak még a nevét sem találták ki.
Heydrich tengerész korában is kapcsolatban maradt azzal az egyesülettel, amelynek egyik alapítója volt. Amikor pedig sorhajóhadnaggyá léptették elő, kérésére a haditengerészeti hírszerzéshez osztották be, a keleti-tengeri politikai részlegre. Itt szerezte meg azokat az ismereteket, amelyek néhány év múlva oly nagyon hasznára váltak. Ez a feltűnően értelmes, szorgalmas, jó képességű és fegyelmezett tiszt ragyogó pályát futhatott volna be, ha egy rejtett repedés miatt nem omlott volna össze az egész épület. Egy pszichiátert komolyan érdekelhetett volna Heydrich felfokozott és zavaros szexualitása. Különböző nőügyek több ízben is megzavarták pályafutását, végül egy komolyabb esemény pontot is tett rá. Heydrich jegyben járt egy magas rangú hamburgi hadihajóüzemi tiszt lányával. Egyik feltevés szerint szeretőjévé tette a lányt, majd arra hivatkozva szakított vele, hogy ilyen könnyűvérű teremtés nem lehet tisztnek a felesége; a második vélemény szerint leitatta és erőszakot követett el rajta. Végül a harmadik feltevés: pénzt zsarolt ki tőle. A hitlerista vezetők ama igyekezete következtében, hogy eltüntessék zűrzavaros múltjuk emlékeit, nagyon nehéz kivizsgálni életüknek ilyen távoli szakaszát. Annyit mindenesetre tudunk, hogy e miatt az ügye miatt Heydrich becsületbíróság elé került. A „törvényszék” – amelynek elnöke Raeder, a későbbi ellentengernagy volt – úgy találta, hogy Heydrich sorhajóhadnagy magatartása méltatlan a haditengerészet tisztjéhez; ezért, a súlyosabb következményeket elkerülendő, felszólították, hogy adja be lemondását. 1931-ben, 27 éves korában, a fiatal tengerésztiszt egyik napról a másikra Hamburg utcáján találta magát. Heydrich is, akárcsak korábban Himmler, életének zavaros korszakához érkezett; az északi kikötőkben, Hamburgban, Lübeckben, Kielben máról holnapra tengette az életét, és meglehetősen gyanús körökkel került kapcsolatba. Megismerkedett néhány mindenre kapható figurával, akiket a többi párttal harcban álló náci párt fogadott zsoldjába, hogy támadják meg az ellenfél gyűléseit és erősítésül szolgáljanak az utcai harcokban.
Ezek a kapcsolatai, no meg politikai múltja eredményezték, hogy csatlakozott a Nemzetiszocialista Párthoz. A párt felfigyelt az újonnan belépőre. Tanultsága, katonai múltja és szakismeretei értékes emberré tették. Heydrich belépett az SS-be, mert ez volt a felemelkedés útja. Rövidesen a kieli, akkor még kis létszámú csoport vezetője lett. Ebben a funkciójában akadt meg rajta Himmler szeme. Azonnal felismerte alárendeltjének kivételes képességeit; 1931. augusztus elsején kinevezte sturmführernek, majd ősszel sturmbannführernek és magához vette müncheni vezérkarába.
1932 júliusában Himmler elhatározta, hogy átszervezteti az SS biztonsági szolgálatát, s minthogy ismerte Heydrich szaktudását, őt bízta meg e feladat végrehajtásával; egyszersmind pedig kinevezte standartenführernek (ezredesnek). Az SS megalakulása óta minden egységnek volt 2-3 embere, akiknek megbízatása a „biztonsági” szolgálat, azaz a hírszerzés volt. Himmler maga írta le ezeknek az embereknek a feladatkörét: „Ebben az időszakban, érthető okokból, ezredeink, zászlóaljaink és századaink hírszerző szolgálattal rendelkeztek. Tudnunk kellett, mire készülnek ellenségeink, mikor tartanak összejövetelt a kommunisták, felkészüljünk-e váratlan támadásra; és más effajta információra is szükségünk volt.”
1931-ben Himmler leválasztotta hírszerző embereit az SS-egységekről és hermetikusan elkülönített biztonsági szolgálatot alakított ki belőlük. Az új alakulatot Sicherheits Dienstnek (SD), vagyis a Reichsführer SS biztonsági szolgálatának keresztelték el. Változatlanul SS-alakulat volt tehát, amelynek személy szerint Himmler, általában pedig az SS biztonságát kellett szolgálnia.
Új szolgálata élén Heydrich a gyakorlatban valósíthatta meg mindazt, amit a haditengerészet biztonsági szolgálatánál tanult. Csoportját a katonaság példája alapján szervezte meg, embereinek pedig megfelelő szakmai kiképzést biztosított. Információs kimutatásokat állított fel, amelyek egyelőre igen hézagosak voltak, hiszen biztonsági szolgálatát kellő állomány hiányában nem tudta a megfelelő mértékben felfejleszteni. A hatalom átvétele után azonban kiváló egyéni módszereivel gyorsan pótolta a hiányokat. Himmler olyannyira meg volt elégedve munkájával, hogy 1933-ban mint a bajor rendőrség vezetője, őt tette meg helyetteséül, majd pedig a Gestapo központi hivatalának élére állította 1934-ben. Heydrich ugyan nem számított „öreg harcosnak”, mégis elég tekintélyes párttagsági múlt állt mögötte, midőn Berlinben a Gestapo vezetését is átvette, amellett, hogy változatlanul megmaradt az SD főnökének is.
Ez a mozgalmas múltú férfiú, akitől nemsokára egész Németország rettegett, külső megjelenésében a jól nevelt, magas, szőke, árja tiszt szokványos képét mutatta; enyhén vörösbe játszó, sima és kissé érdes haját kínosan egyenes választékkal osztotta két egyenlőtlen részre. Karcsú és izmos termetű volt, éppen olyan katonás kiállású, mint amelyet abban az időben oly nagyra becsültek. Heydrich arca sok mindent elárult. Az átlagosnál jóval magasabb, ívelt homloka alatt mélyen ülő kék szemét félig befedte felső szemhéja. Ezek a ferde vágású mongol szemek arról árulkodtak, hogy valamelyik őse nyilván Dzsingisz kán vagy Attila lovasai között nyargalászhatott, ami már önmagában is semmivé tehette volna Himmler egész fajelméletét, ha eszébe jutott volna, hogy gondolkozzék rajta. Kissé elnyújtottan ovális arcát jókora fülek szegélyezték. Hosszú és egyenes orra a tövénél túlságosan széles, a nyeregnél túlságosan keskeny volt. Ebben az eléggé férfias arcban meglepő látványt nyújtott jól rajzolt szája, széles ajkaival. Heydrich hangja két fokkal magasabb volt a kelleténél; női hang jött ki az atlétatermetből. Ápolt, fehér, élénk és kifejező mozgású kezében éppen úgy volt valami nőies, mint az arcában. Himmlerrel ellentétben, aki érzéketlen Buddha-arcot erőltetett magára, Heydrich üggyel-bajjal leplezte csak ideges természetét. Beszédmodora szaggatott volt, mondatait rendszerint nem fejezte be. A szavak szinte összetorlódtak a szájában, mint akinek rendkívül gyors az eszejárása. Himmler azzal leplezte ötlettelenségét, hogy szélesen értelmezhető utasításokat adott; Heydrich viszont mintha mindig attól tartott volna, hogy nem jól értik.
Ez a kiegyensúlyozatlan, ellentmondó vonásokat tartalmazó, hermafrodisztikus jellegű arc bizonyos lelki hajlamokat tükrözött. Heydrich határozottan világfi volt. Ez a közismert gavallér és kitűnő vívó – e nemben Németország egyik legjobbja – a művészetek iránt is nagy vonzalmat mutatott. Tehetséges hegedűjátékos volt – már csak azért is ápolta oly gondosan a kezét -, otthonában színvonalas kamarazeneesteket adott, amikor ő maga is meg-megcsillogtatta kétségtelen előadói képességeit. Ez a diszkréten anglomániás gentleman olykor elárult valamit egyéniségének nyugtalanító tulajdonságaiból, amelyeket különben jól leplezett. Szexuális kiegyensúlyozatlansága következtében állandóan nők után futkosott. Kedvenc szórakozása volt, hogy néhány benső barátjával kiruccanásokat szervezett éjszakai mulatókba. Nem tudott erről akkor sem lemondani, amikor hatalma csúcsán volt; barátaival ilyenkor is sorra járta Berlin lokáljait, amelyekből akkoriban szerfölött nagy volt a választék. Ezek a körjáratok rendszerint egész éjszaka tartottak, s a legsötétebb lebujokban végződtek, olyan prostituáltak között, akik mindenféle fajtalanságra kaphatók voltak.
Heydrich azonban főként abszolút kegyetlenségével tündökölt. Amikor megismerték, még a Gestapo legvadabb hóhérai is rettegtek tőle. Ez a nőiesen kifinomult vadállat a legsötétebb gyilkosokon is túltett.
Ezek a jellegzetesen horogkeresztes „erények” Heydrich személyében kivételes értelmi képességekkel, vasakarattal és mindenre képes becsvággyal párosultak. E nem mindennapi étvágyát azonban kitűnően tudta leplezni és feltétlenül fegyelmezettnek mutatkozott; Himmler ezt becsülte benne elsősorban. A jámbor külső alatt mindenre kapható elszántság rejtőzött. Kevéssel azután, hogy a nácik megszerezték a hatalmat, amikor Hitler helyzete a párt élén még nem volt minden tekintetben szilárd, és egymást érték a cselszövények, Heydrich odáig is elment, hogy dokumentumokat kezdett összegyűjteni a führer homályos származásáról, amelyről annak legintimebb ellenségei is csak félszavakkal tettek említést. A hitlerista leszármazástani bolondériát azután az egészíti ki, hogy Heydrich halála után Canaris tengernagy határozottan állította: neki kezében voltak a Heydrich zsidó származását bizonyító okmányok!
Ez az ember, akitől rettegett beosztása acélidegeket követelt volna meg, nagyon könnyen kijött a sodrából. Sőt, nemritkán valóságos őrjöngési roham vett rajta erőt; üvöltött, tajtékzott, alárendeltjeit fenyegette. Ilyesmire azonban csak otthon, a maga birodalmában ragadtatta magát. Megszokott környezetében őrjöngő féltékenységet tanúsított. Féltékeny volt a feleségére, a hideg szépségre, aki férjét szüntelenül sarkallta, és annak egyre magasabb beosztásától várta a lételemévé vált fényűző életmód biztosítását. Heydrich leselkedett rá és őriztette, hogy biztos legyen a hűségében. De éppúgy féltékenykedett ellenfelei, sőt barátai sikereire is, mert hatalomra, befolyásra, dicsőségre és pénzre törekedett, a legelső helyet akarta és szentül eltökélte, hogy ezt meg is szerzi.
Szavajárása volt, hogy „minden a górén múlik”. Közvetlen munkatársait egymás ellen uszította, hogy uralkodhassék rajtuk. Ki tudta őket használni a végletekig, majd amikor már nem volt rájuk szüksége, kíméletlenül elhajította őket, mint a kifacsart citromot. Hasonlóképpen bánt azokkal is, akiknek szemet szúró képességeik voltak, vagy pedig becsvágyuk következtében válhattak volna veszedelmes vetélytársakká. Semlegesítésük céljából építette ki a náci stílusra oly jellemző kölcsönös ellenőrzési rendszert.
Heydrich azonban ahhoz is értett, hogy egymás ellen uszítsa a rendszer hatalmasságait. Mesterkedéseivel elkeseredett ellenségeket is szerzett magának. Egy napon így szólt Giseviushoz, akit gyűlölt: „Ellenségeimet a sírjukig üldözni fogom.” Hatáskeltő frázisnak szánta, de volt benne némi igazság is. Akiket gyűlölt, azok között említsük meg Canarist, Bohlét, Ribbentropot és végül még magát a főnökét, Himmlert is, mert később még vele is küzdelemre kelt. Ezeket az elkeseredett csatákat azonban mindig tapintatosan leplezve vívta, Heydrich esetében az erőszak iránti hajlam a titkos módszerek szeretetével párosult. Talán valamilyen kisebbrendűségi érzésből táplálkozott ez az inkognitó iránti vonzalma.
Alárendeltjei a hivatali szolgálatban egymás között sohasem ejtették ki a nevét, hanem úgy hívták, hogy „C”; ezt a különös fedőnevet azok ismerték csupán, akik be voltak avatva a ház titkaiba. Heydrich nem az az ember volt, aki szemébe tudott volna nézni partnerének, és ragadozó ösztönei ellenére arra sem volt képes, hogy szemtől szembe támadjon. Legbensőbb érzelmeinek a náci elvekkel való ilyetén egyezése következtében Heydrich természetszerűleg a fajelmélet ideológusa és teoretikusa, az SS cselekvési elvek propagátora lett. Szemében a gondviselés volt az a hatalom, amely mindent elrendezett és mindent igazolt. Így tehát az SS belső rendőrsége, az SD, amelyet ő vezetett, nem az SS-ek „kifogástalan magatartásán”, hanem ideológiai megbízhatóságán őrködött. A gyilkos ez esetben a moralista álarcát öltötte.
Prinz-Albrecht-Strasse 8. szám alatti irodájából Heydrich fáradhatatlanul szőtte azt az óriási pókhálót, amely nemsokára egész Németországot behálózta. Öt év elég volt erre a feladatra: az az 5 év, amely elvezette Németországot a háború küszöbéhez, de amelynek körvonalait a tisztán látók már 1934-ben kirajzolódni vélték.
Hitler mindjárt kezdetben sietett leszögezni a Gestapo kiváltságos helyzetét. „Megtiltom a párt minden osztályának, minden ágazatnak és a párthoz tartozó szervezeteknek, hogy vizsgálatot vagy kihallgatást folytassanak a Gestapo illetékessége alá tartozó ügyekben. Minden politikai rendőrségi vonatkozású ügyet, amellett, hogy egyidejűleg a párt felettes szerveinek is jelenteni kell, haladéktalanul a Gestapo illetékes szolgálatának tudomására kell hozni, éppen úgy, mint eddig … Különös nyomatékkal felhívom a figyelmet arra, hogy minden államellenes összeesküvést és hazaárulást, amely a párt tudomására jut, tudatni kell az állami titkosrendőrséggel. Nem a párt feladata, hogy saját kezdeményezésére ilyen ügyekben bármiféle vizsgálatot vagy nyomozást folytasson.”
Legalitással és hasonló formaságokkal természetesen nem kellett törődniük. Schweder már 1931-ben megírta a „Politische Polizei” („Politikai rendőrség”) című művében, hogy amint a horogkeresztes állam nem a köztársaság folytatása, amint a náci filozófia nem a liberalizmusból ered, a rendőrség, amely jellegénél fogva az államhatalom eszköze, s mindig az illető állam természetét tükrözi, ugyancsak nem lehet egy köztársasági intézmény nácivá fejlődésének az eredménye. „Valami újra van szükség.”
Újra, csakugyan. A Gestapo nem is hasonlított semmiben a megszokott rendőrségre. Amint bármilyen szembenállás nyomára akadt, a Gestapo tüstént semlegesítette: „Ha valaki a jövőben kezet emel a nemzetiszocialista mozgalom vagy állam egy képviselőjére – mondta Göring 1933. július 24-én -, tudja meg, hogy rövidesen elbúcsúzhat az életétől. Bőségesen elegendő lesz csupán azt bizonyítani, hogy szándékában állt azt elkövetni, vagy ha elkövette, bár tettének eredménye csupán sebesülés volt, nem pedig halál.” Az új nemzetiszocialista államban maga a szándék már elegendő volt. Gerland, az egyik fő náci jogász ebben az időben utasításokkal látta el a német bírákat, mert, amint maga írta, „helyes, ha a büntetőjogban újra elfoglalja méltó helyét az elrettentés fogalma”.
Így tehát a politikai rendőrség, a Gestapo kivonta magát minden ellenőrzés alól, az állományába tartozók bátran elkövethettek bármiféle túlkapást, senki sem vonta őket ezért felelősségre.
Három évig illegálisan működött, anélkül, hogy törvény szabta volna meg kötelességeit és jogkörét. Bármely német állampolgárt megfoszthatta szabadságától a védőőrizetbe vétel alapján, amelyre két rendelet is felhatalmazta (az 1933. február 28-i és az 1934. március 8-i rendelet); de egyetlen törvényben sem voltak lefektetve a Gestapo jogai.
Fokozatosan kellett hozzászoktatni a népet, hogy beletörődjék az önkény és a fegyelmezés e különös keverékének rendszerébe. Időről időre tehát hivatalos megnyilatkozások erősítették meg, hogy a rendőrség fölötte áll a mindenkire kötelező törvénynek. És senki sem merte megmondani, hogy ez már az állam teljes erkölcsi züllésének, az igazság és a legalitás teljes megszűnésének jele volt.
1935. május 2-án a porosz közigazgatási bíróság azt az „elvi” döntést hozta, hogy a titkosrendőrség nem tartozik az igazságügyi ellenőrzés alá. Ezt az „elvi döntést” emelte törvényerőre az 1936. február 10-i poroszországi törvény, amely kimondta: „A titkosrendőrség intézkedései és cselekedetei nem képezhetik közigazgatási bírósági vizsgálat tárgyát.”
Az már az ég világon senkit sem zavart, hogy a Gestapo jogi megalapozottság nélkül tevékenykedett. Huber professzor megírta, hogy „a politikai rendőrség hatalma a birodalmi szokásjogon alapul”. A belügyminisztérium egyik magas rangú tisztviselője, Best doktor pedig úgy vélte, hogy a Gestapo hatalma az „új filozófiából” ered, nincsen szüksége különleges törvényes megalapozottságra.
1935 májusában a porosz közigazgatási bíróság kijelentette, hogy a törvényszék nem semmisítheti meg a védőőrizetbe vételi rendelkezést. 1936 márciusában egy protestáns lelkész ki merészelte prédikálni azt a püspököt, aki a horogkeresztesekhez csatlakozott. Másnap a Gestapótól parancsot kapott, hogy hagyja el a környéket. A lelkész nem engedelmeskedett, hanem a törvényszékhez fellebbezett, mert véleménye szerint a parancs törvénytelen volt. A törvényszék azonban közölte vele, hogy a Gestapo parancsa nem képezheti bírósági döntés tárgyát, ennélfogva vitathatósága sem merülhet fel (1936. március 19-i elvi döntés).
Majd egy katolikus pap került sorra. A helyi Gestapo az egyház szervezetére és egyházközsége híveire vonatkozó felvilágosításokat követelt tőle. Ő is fellebbezett, de folyamodványát elutasították: ha az utasítás a Gestapótól jön, engedelmeskedni kell, vitának nincs helye.
A polip mind tovább nyújtogatta karjait. Bizonyos kereskedői szakmák gyakorlása olyan igazolványokhoz volt kötve, amelyeket a rendőrség egyszerű erkölcsi bizonyítvány bemutatása ellenében szolgáltatott ki. A Gestapo ebben újabb ellenőrzési területet fedezett föl. Kétségbe vonta a kereskedői engedélyek érvényességét, és panaszával a szász közigazgatási bírósághoz fordult. Az ekkor hozott elvi döntés a szolgalelkűségnek valóságos remekműve. „Minthogy a kereskedők úgy is vezethetik üzletüket, hogy azzal elősegítik felforgató elemek tevékenységét, a kereskedelmi rendőrség az engedélyező igazolvány kiállítása előtt köteles a Gestapo véleményét kikérni.” A Gestapo így a legkülönbözőbb módokon presszionálni tudta a politikai tekintetben nem megfelelő kereskedőket.
A Gestapo hivatalosan háromféle szankcióval élhetett bármiféle ítélet nélkül: a figyelmeztetéssel, a védőőrizetbe vétellel és a koncentrációs táborba zárással. Ezen „legális” szankciók lehetővé tették, hogy a jogerősen felmentett politikai vádlottat a tárgyalóterem ajtajában letartóztassák, majd internálják. Ezek mellett gyakorolták még az emberrablást, a gyilkosságot és a balesetnek vagy öngyilkosságnak álcázott emberölést. Klausenert, az Actio Catholica berlini igazgatóját 1934. június 30-án, a „Röhm-tisztogatás” során meggyilkolták. Hivatalosan azt jelentették, hogy Klausener öngyilkosságot követett el. A biztosító társaság nem is volt hajlandó az özvegynek kifizetni az életbiztosítási összeget, hiszen öngyilkosság történt, és fölöttébb veszélyes lett volna a hivatalos megállapítást kétségbe vonni.
Klausenerné ügyvédje azonban mégis eljárt a belügyminisztériumban. Azt a választ kapta, hogy feljelentést kell tennie, ha azt akarja, hogy az ügyet kivizsgálják. Az igazságügy-minisztériumban ugyanezt az útbaigazítást kapta. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy lerázzák a nyakukról a kellemetlenkedőt, hiszen a Gestapo elleni írásbeli feljelentés az öngyilkossággal lett volna egyenértékű. A Gestapo azonban tudomást szerzett ezekről a lépésekről és úgy vélte, hogy azok illetéktelen beavatkozást jelentenek belső ügyeibe. Az ügyvédet letartóztatták és több hétig fogva tartották, amiért kétségbe merte vonni, hogy öngyilkosság történt, amikor pedig azt a Gestapo állapította meg.
Best doktor pontosan kifejtette: „Semmiféle jogi korlátozás sem csökkentheti az állam védelmét, amelynek az ellenség stratégiájához kell alkalmazkodnia. Ez a feladata a Gestapónak, és ezért követeli magának a hadsereg jogállását, mert éppen úgy, mint a haderő, nem viselheti el, hogy a harcban jogszabályok kössék meg kezdeményező erejét.”
Rövid néhány év alatt a közvéleményt és az igazságszolgáltatást egyaránt megzabolázták. Eljött az az idő, amikor Göring azt mondhatta Schachtnak, az akkori pénzügyminiszternek: „Én mondom magának, ha a führer úgy akarja, kétszer kettő öt lesz.” És ha minden elővigyázatosság ellenére mégis Németország-szerte a legnyugtalanítóbb hírek keltek szárnyra arról, hogy a Gestapo milyen borzalmasan megkínozza a keze közé került áldozatokat, úgy a háborgó lelkiismeretű emberekbe azzal fojtották bele a szót, hogy a hallgatás „hazafias kötelesség”. A hitleristák felfogása szerint nem a hóhérok és gyilkosok okoztak helyrehozhatatlan károkat az országnak, hanem ellenkezőleg: azokat kell árulóknak tekinteni és azokat kell büntetni, akik feljelentik a gyilkosokat. Ez az elmélet kitűnően bevált 1938-ban, amikor a nácik elkezdték hadműveleteiket. Ha valaki beszél, mondták, vagyis szót emel a szadista gyilkosok ellen, úgy csak Németország ellenségeinek szolgáltat propagandaanyagot.
Megkönnyebbüléssel fogadták ezt az érvelést mindazok a „derék állampolgárok”, akik csak azt kívánták, hogy ne tudjanak semmiről. Ahogy Gisevius írja: „Több millió német bújócskát játszott önmagával; vagy legalábbis úgy tettek, mintha mit sem tudnának, és ugyanakkor rendkívül nehéz volt kérdőre vonni őket, hiszen a tudatlanság, amely mögé elrejtőzni igyekeztek, valóságos volt. Mert nem vették maguknak soha a fáradságot, hogy megtudjanak valamit! Lojális állampolgárok voltak, beérték azzal, amit hivatalosan közöltek velük.”
Azok pedig, akiket valamely véletlen esemény akaratuk ellenére kikényszerített ebből a jótékony passzivitásból, megelégedtek azzal, hogy mindent a felelőtlen, alárendelt elemek túlkapásainak számlájára írjanak. „Ha ezt Hitler tudná!” – éveken keresztül csak így sopánkodtak. Sajnálták szegény Hitlert, aki a mindennapi élettől távol, népe javáért emberfeletti nehézségekkel harcol, és mit sem sejt azokról a borzalmakról, amelyeket az ő nevében, de az ő tudta nélkül követnek el! Biztosan lesújtana közéjük … ha tudna róluk. De nem lehet a tudomására hozni.
A rendszer ellenzéke visszahúzódott az illegalitásba. Gisevius szerint „a totalitarizmus és az ellenzékiség két egymást kizáró politikai fogalom”. 1934 óta egyébként a német ellenzék lehetetlenné volt téve. Azokat a politikai szerveket és szakszervezeteket, amelyek pajzsul szolgálhattak volna akár titkos ellenállási mozgalmaknak is, a hitleristák hatalomra jutásukkor megsemmisítették. Azok a vezetők, akik esetleg újjászervezhették volna őket, börtönben ültek vagy külföldre menekültek. Néhány góc, amely mégis létrejött, csökkentett tevékenységre volt csak képes; az ellenállók érezték, hogy mindenfelől kémek lesik őket; gyakran egymást árulták el. Ez a diadal mindazonáltal nem altatta el a hitleristák éberségét. Tisztában voltak vele, hogy a behódolás csak látszólagos, és hogy a zárt edényben sokszoros gyűlölet erjed. Az emigránsok, különösen a kommunisták, titokban jól dokumentált antifasiszta röpcédulákat és propagandaanyagot csempésztek be Németországba. A Gestapo tűzzel-vassal üldözte a röpcédulák terjesztőit. Ha valakinél csak egyet is megtaláltak, az már ok volt arra, hogy az illető megjárja a koncentrációs táborok egyikét – rosszabb esetben pedig a Prinz-Albrecht-Strasse pincéjében lelje halálát.
Maga Göring így indokolta egyszer a Gestapo létének szükségességét: „Egy csapásra a kommunista funkcionáriusok ezreit tartóztattam le, hogy elejét vegyem a közvetlen veszélynek, de maga a veszély ezzel még korántsem szűnt meg. A titkos szervezeteket állandó megfigyelés alatt kell tartani, és cselekedni kell ellenük; erre a célra külön specializált rendőrségre van szükség.”
A „specializálás” jól haladt, hála annak a mértéktelen hatalomnak, amelyet a Gestapo lépésről lépésre kivívott magának. A Gestapo a törvények fölé helyezte magát. Schweder nemsokára így írhatott: „Politikai rendőrségünk figyelme mindenre kiterjed, mert hatalma korlátlan; a rendelkezésére álló szankciók erejével tétovázás nélkül lesújt, de ugyanakkor hajlékonyságról tesz tanúbizonyságot, ha úgy kívánja a nemzet és az állam fejlődése, amelyet szolgál.” Huber professzor pedig, a náci jogász, megállapítja, hogy a Gestapo feladata „véget vetni tendenciáknak és szándékoknak, mielőtt tettekké érhetnének”.
Közel volt már az idő, midőn a Gestapo emberei meggyőző igazolását adhatták ezen elméletüknek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!