MÁSODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
III. fejezet
A GESTAPO MINDENÜTT
Himmler, az SS nagymestere, részben „fekete lovagrendjének” alapelveit ültette át a Gestapóba is. Az SS példájára építették fel a Gestapo hierarchiáját, amelynek szigorú merevsége akkor tetőződött, midőn a Gestapo tagjai rangjuknak megfelelő SS-beosztást is kaptak. A hatáskörök elhatárolását a szigorú titoktartás is elősegítette. A titoktartás az SS-fegyelem egyik fundamentuma volt; ezt természetesen magáévá tette a Gestapo is, amelyből Himmler, az SS példájára, ugyancsak zárt világot formált, ahova senkinek sem volt joga betekinteni, és amelyet senki sem tehetett bírálat tárgyává.
Az új politikai rendőrségnek már akkor megfelelő helyiségre volt szüksége, midőn Göring létrehozta. A Prinz-Albrecht-Strassén levő épületek fekvésüknél és belső adottságaiknál fogva tökéletesen megfeleltek a célnak. Eredetileg a Néprajzi Múzeum helyezkedett el ott; kitelepítették és elfoglalták helyiségeit. Volt ott egy ipari tanonciskola is; ezt azzal az ürüggyel tették ki, hogy a tanulók között kommunisták voltak, és hogy a hálótermekben éjszakai „orgiákat rendeztek”. Miután kiürítették az épületeket, beköltözött a Gestapo. Az új hivatalban Reinhard Heydrich volt az úr. 1931-ben Himmler az SS biztonsági szolgálatának (Sicherheits Dienst – SD) fejévé, tette, majd 1933 elején helyetteseként magával vitte a müncheni rendőrségre. Heydrich 1934 elején Berlinbe is követte főnökét, midőn az a Gestapo vezetője lett. Himmler azonnal kinevezte őt a Gestapo központi hivatalának vezetőjévé; így Heydrich a rendőrségi apparátus túlnyomó részét irányítani tudta berlini hivatalából.
Ez esetben is a hitleristák kettős funkciós rendszerének lehetünk tanúi. Heydrich Gestapo-vezetői minőségében állami tisztviselő volt, ugyanakkor az SD-nek, tehát egy pártszervnek a vezetője, a Nemzetiszocialista Párt egyik legfontosabb személyisége, aki tetszése szerint használhatta fel a párt belső szervezeteit. Legtöbb beosztottjának tehát kétszeresen is főnöke volt: állami hivatali és pártvonalon. Ez kényelmes helyzetet teremtett számára, mert azokkal szemben, akiknek megmozdult volna a lelkiismeretük a felháborító események láttán és megkísérelték volna, hogy jelentést tegyenek az igazságügyi hatóságoknak, sokkal hatásosabb volt a tilalmi szó, ha azt a párt és nem az állami közigazgatás révén mondták ki.
A párt hozzálátott az állam bekebelezéséhez. Az 1933. december elsejei törvény első szakasza világosan leszögezi: „A Nemzetiszocialista Párt a német államiság képviselője lett, és elszakíthatatlan egységet alkot az állammal.”
A tisztviselők és a náci párt tagjai ugyanazt a célt követték: a párt és a führer politikai célkitűzéseinek megvalósításán munkálkodtak. Egyaránt Hitlernek a jövőre vonatkozó rögeszméit igyekeztek teljesíteni: annak a bizonyos ezeréves birodalomnak a felépítését, amelyről Hitler évek óta beszélt, hosszabb távlatban pedig az emberi társadalom alapjainak felforgatását, a világegyensúly megváltoztatását, az uralkodó faj győzelmét és a világ gyarmatosítását. A párt lett ezeknek a megszentelt elveknek a letéteményese, az ideológia terjesztésének fő eszköze. Az állam valójában a párt volt. Szinte a halálos ítélettel ért fel, ha valakit a párt kitaszított soraiból. Mindenkinek tudnia kellett: „A pártból való kizárás a legsúlyosabb büntetés. Bizonyos körülmények között egyet jelentett az életlehetőségek és minden emberi megbecsülés elvesztésével.” De ez még mindig enyhe fenyegetés volt ahhoz képest, amely Himmler jóvoltából az SS-ek feje fölött függött: „Aki hűtlenné válik, akár csak gondolatban is, kiűzetik az SS soraiból, és gondunk lesz rá, hogy eltűnjék az élők közül is.”
A Gestapónak az volt a feladata, hogy elejét vegye bármiféle vitának, amely kétségbe vonhatta a náci dogmák érvényességét, és hogy minden rendelkezésére álló eszközzel felszámolja az ellenzékieskedőket s azokat, akik esetleg kételkedni merészeltek volna a horogkeresztes rendszer egyedül üdvözítő voltában. Ezt a feladatot csak úgy oldhatta meg, ha korlátlan hatalommal rendelkezik. Himmlernek és Heydrichnek mindenről tudnia kellett a maga barlangjában. Évekre volt még szükségük a szervezet egyes alkatrészeinek tökéletesítésére, de kezdettől fogva rendelkeztek az alapvető munkalehetőségekkel. A hatalomért folytatott harc éveiben az SS biztonsági szolgálata jelentékeny anyagot gyűjtött össze. Alapos nyilvántartást vezettek a párt ellenségeiről. Kartotékrendszerük úgyszólván minden részletre kiterjedt: a nyilvántartott személy politikai és szakmai tevékenységére, családjára, baráti körére, lakásán kívüli esetleges búvóhelyeire, intim viszonyaira, emberi gyengeségeire és szenvedélyeire. Minden fontos volt, mert megfelelő időben mindent fel lehetett használni.
Erre az archívumra épített a Gestapo. Az ellenzékieket elfogták, megkínozták, lemészárolták. Mindenki tudta ezt Németországban; de aki még szót emelhetett volna ellene, hogy hazáját és az egész világot megmentse az egyre fenyegetőbb veszedelemtől – miniszterek és tábornokok -, néma maradt. Pedig, ahogy Gisevius írta később, „ha valaki kívülről bevilágított volna a Prinz-Albrecht-Strasse gyászos sötétségébe, megtörhette volna a Heydrich-féle varázslatot”. De egyetlen külföldi tekintet sem próbált behatolni a fojtogató félhomályba. A nürnbergi per amerikai főügyésze, Robert H. Jackson szavai szerint „egész Németország egyetlen óriási kínzókamrává lett”.
A Gestapo a párt ellenőrzése alatt állt. Állományát túlnyomórészt hivatásos rendőrtisztek alkották, olyanok, akik átvészelték a hatalom átvételét követő tisztogatásokat; túlságosan durva átszervezésre nem lehetett gondolni, ha nem akarták az érzékeny gépezet működését veszélyeztetni. 1934 áprilisa óta az állományt erőteljesebb világnézeti ellenőrzés alá vették, az újonnan felvetteknek pedig párttagoknak kellett lenniük. Ezenfelül minden előléptetéskor ki kellett kérni a párt jóváhagyását, amely ebből a célból külön nyilvántartást vezetett, az ún. USC-nyilvántartást; ennek alapján adták meg a politikai véleményezést, amelytől a kinevezés függött. Ezt a véleményezést a kancellária egy körlevele úgy határozta meg, hogy az a szóban forgó személy „politikai és ideológiai magatartásáról és jelleméről alkotott értékítélet … Pontosnak és igazságosnak kell lennie … Kétségbevonhatatlan tényekre kell támaszkodnia, megállapításaiban pedig a mozgalom célkitűzéseit kell elősegítenie.” „A véleményezéshez szükséges értesülések beszerzése érdekében meg kell hallgatni az illetékes politikai vezetőket, az illetékes hivatalt és a reichsführer SS vezetése alatt álló SD-szolgálatot.” A Gestapo-tisztviselők tehát annak az SD-nek a politikai ellenőrzése alatt álltak, amely a Gestapo testvérintézménye volt a pártapparátusban, és amellyel az a legszorosabban együttműködött.
A Heydrich irányítása alá helyezett két szervezet, az SD és a Gestapo ellenőrizte az egész ország közvéleményét; az SD, mint a pártszervezet része, csak az értesülések beszerzésére szorítkozott, míg a Gestapo letartóztatásokat, kihallgatásokat, házkutatásokat foganatosított, ellátta az összes rendőrségi teendőt.
A Gestapo 1934 óta felhasználta az SD információit, de ez távolról sem az egyetlen hírforrása volt. A párt és az állam szervezeti alapelve a „führer-elv” volt, amely szerint a hatalom az egyszemélyi vezető kezében összpontosul. A párt szabályzata kimondta: „A führernek mindig igaza van. A párt programja a te törvényed. A párt megköveteli tőled, hogy minden erődet a mozgalom szolgálatának szenteld … Jogos az, ami előnyére válik a mozgalomnak, azaz Németországnak.” A párt ugyanis magától értetődően azonosította magát a hazával. „A párt szervezeti alapját a vezéri elv képezi. Minden politikai vezető úgy tekintendő, mint akit a führer nevezett ki, és aki neki tartozik felelősséggel. Tekintélyük az alájuk rendeltekkel szemben korlátlan.”
Hitler csalhatatlanságából kiindulva természetszerűleg következett az általa kinevezettekkel szembeni abszolút engedelmesség. Mindjárt az 1. szakasz megsértette a személyiség elévülhetetlen jogait: „Minden vezető joga, hogy vezessen, irányítson, határozatokat hozzon, anélkül, hogy bárki is jogosult lenne vele szemben bármiféle ellenőrzésre.”
A németek életét a „führer-elv” irányította iskolás koruktól fogva. A hierarchia piramisában a führer után közvetlenül a reichsleiterek következtek (birodalmi vezetők), számszerint 15-en. Közismert volt közülük Hess, a párt adminisztratív vezetője, akit később Bormann követett; Goebbels, a propagandafőnök; Himmler; Ley, a Munkafront vezetője; Schirach, az ifjúsági szervezetek főnöke; Rosenberg, aki a szellemi és ideológiai tevékenységek ellenőrzésében a führer megbízottja volt. A reichsleitung legfőbb feladata a vezetők kiválasztásából állt.
1933 elején Németországot 32 gaura vagy közigazgatási körzetre osztották fel. Minden gau kreisekre vagy járásokra, minden kreis ortsgruppékra vagy helyi csoportokra, minden ortsgruppe zellekre vagy sejtekre, minden zelle blockokra oszlott. Minden ilyen egység élén egy-egy gauleiter, kreisleiter, ortsgruppenleiter, zellenleiter, blockleiter állt.
A gauleiter, akit közvetlenül a führer nevezett ki, teljes felelősséggel viselte a rá ruházott hatalmat. Igazi hoheitstrger, vagyis a főhatalom letéteményese volt, éppen úgy, mint a kreisleiter, aki felelős volt a politikai vezetők, a párttagok és általában a lakosság neveléséért, politikai és ideológiai képzéséért. Az ortsgruppenleiter is a „hatalom letéteményese” volt. Ő a mintegy 1500 családot magukba foglaló sejtek összességéért felelt; a zellenleiter, akinek hatáskörébe legalább 4 és legfeljebb 8 block tartozott, a blockleiterek közvetlen felettese volt, akiknek közvetítette a párt utasításait, és akiket ellenőrzött. Végül a blockleiterek jelentették a párt igazi alapjait. Ők voltak a legfontosabb személyek, felelősek voltak egy-egy blokkért, azaz a hozzájuk tartozó 40 vagy legfeljebb 60 családért. A blockleiter volt az egyetlen párttisztségviselő, aki helyzeténél fogva közvetlen érintkezésben állt a lakossággal.
Az ő feladata volt, hogy kiszimatolja az elégedetlenkedőket és megmagyarázza nekik a félreértett új törvényeket; vagy, ha úgy látszott szükségesnek, egyéb lehetőségek is rendelkezésére álltak: „Tanácsadást és néha keményebb javító eszközöket is igénybe vehet, amennyiben a szóban forgó személy helytelen viselkedése ártalmára van önmagának és ezen keresztül a közösségnek.”
Magától értetődően még egyéb célja is volt annak, hogy a blockleitertől megkövetelték a gondjaira bízott állampolgárok alapos ismeretét. „A blockleiter feladata, hogy felderítse a rémhírterjesztőket, erről jelentést tegyen a ortsgruppén, hogy az ügyet az illetékes állami hatóságok tudomására lehessen hozni. Vagyis a Gestapo tudomására. Ide torkollt ugyanis ez az egész tudományosan felépített spiclirendszer. Az 1935. június 26-án Bormann aláírásával megjelent parancs kimondta: „A pártszervek és a Gestapo vezetői közötti együttműködés szorosabbá tétele érdekében azt kéri a führer megbízottja, hogy a jövőben a pártnak és szerveinek minden jelentősebb megnyilvánulására hívják meg a Gestapo vezetőit.”
Így tehát a több tízezernyi sejt- és blokkvezető a Gestapo szeme és füle volt; figyelmüket egyetlen német állampolgár legjelentéktelenebb megnyilvánulása sem kerülhette el.
Thomas J. Dodd amerikai főügyész-helyettes mondta Nürnbergben: „Nem volt egyetlen titok, amelyről a hitlerista sejtben vagy blokkban ne tudtak volna. A rádió keresőjének elforgatása, az egyet nem értést kifejező fintor, a sérthetetlen gyónási titok, az apa és fiú közti egykori bizalom, de még a házastársak közti megszentelt titkok is mind az ő üzérkedésük körébe tartozott. Az volt a dolguk, hogy mindenről tudjanak.” Semmi sem kerülhette el a Gestapo figyelmét.
De még ez a sok ezernyi önkéntes besúgó sem volt elég. Mesterségük gyakorlása közben, szórakozásaikban, otthonukon kívül, mindenütt szemmel kellett tartani az embereket, ott is, ahol blockleiter-porkolábjaik látóhatárán kívül kerültek.
Elsőnek természetesen a tisztviselőket vették ellenőrzés alá. Egy 1933. június 22-én Göring által szignált utasítás megkövetelte a tisztviselőktől, hogy kísérjék figyelemmel az állami hivatalnokok szavait és tetteit, és jelentsék fel azokat, akik a rendszert bírálják. Ezzel sikerült egy bizonyos önellenőrzési rendszert megvalósítani; olyan helyzet alakult ki, hogy mindenki kémkedett a szomszédjaira, azok pedig őrá. Az egész besúgó-apparátus zökkenésmentes működését pedig azzal biztosították, hogy a Göring-féle körirat kimondta: a feljelentési kötelezettség elmulasztását a kormánnyal szemben tanúsított ellenséges cselekedetnek tekintik.
A kémkedés megszakítatlan láncolatát még számos egyéb csoportosulás egészítette ki. Ilyen szervezet volt például a Sohlberg-Kreis, amelynek tagságát különleges gonddal kiválogatott ifjak alkották, és amelynek vezetőségében foglalt helyet Otto Abetz, a fiatal rajztanár. Ez az egyesület találkozókat szervezett francia ifjúsági egyesületekkel, amelyek az SD számára igen hasznos alapozó munkálatokra adtak alkalmat. Az SD-nek ezen az úton egyrészt francia szimpatizánsokat sikerült toboroznia, akik közül néhányat később a hírszerző szolgálatba is be tudott vonni, másrészt így alkalma nyílott arra is, hogy becsempéssze Franciaországba ügynökeit.
A németeket munkahelyükön is megfigyelés alatt tartották. Minden üzem, minden vállalat a párt egy-egy sejtje volt. A Robert Ley-féle Munkafront ellenőrizte a munkásbiztosítást, a szövetkezeteket, a béreket stb., és mint egyetlen munkásszervezet pótolta a szakszervezeteket. Tagjait, munkásokat és alkalmazottakat, szigorúan ellenőrizte. Göringnek egy 1933. június 30-án kelt körrendelete a Gestapo személyzetének feladatává tette, hogy felhívják a munkásellenőrök figyelmét arra, ki a párttag, és kik azok a munkások, akiknek kétes a politikai magatartása.
A parasztságot Walter Darré Parasztfrontjába kényszerítették bele. 1935-ben a Reichsnährstand, a birodalom élelmezési korporációja azt állította, hogy soraiban egyesít minden termelő tevékenységet, amely hozzájárul a haza élelmezéséhez.
A sportmozgalomnak szintén volt vezére Tschammer-Osten személyében; a szabad idő felhasználását a Ley vezetése alatt álló Kraft durch Freude-(azaz Vidáman erősödjünk) szervezet irányította; a filmgyártást és a rádiót igen szorosan ellenőrizte a propaganda-minisztérium. Természetesen nem feledkeztek meg a sajtóról sem: az egységes irányítást az biztosította, hogy a különböző hírszolgálati irodák helyett egyetlen állami hírszolgálati szerv működött, a Deutsches Nachrichten Büro (Német Hírszolgálati Iroda); ugyanakkor pedig a párt ellenőrzése alatt megszervezték az újságírók szövetségét és a sajtókamarát. Jaj volt annak az újságírónak, aki meg merte magának engedni a legcsekélyebb nem kívánatos célzást! Különben is aligha lehetett reménye arra, hogy cikkét nyomtatásban lássa, hiszen a hírlapvállalati igazgatók és a főszerkesztők személyét a propaganda-minisztérium hagyta jóvá, és ha a legcsekélyebb kisiklást is elkövették volna, a minisztérium a jóváhagyást azonnal visszavonta volna. Ilyen körülmények között a cenzúrát az pótolta, hogy csak a minisztérium által megadott témákról lehetett írni.
Az Írókamara és az írók Hivatásszervezete ellenőrizte mindazokat, akik az írás mesterségét folytatták. Csak a Hivatásszervezet tagjainak volt meg a joguk, hogy írásaikat megjelentessék, és csak azokat vették fel a szervezetbe, akik helyesen gondolkoztak, „gutgesinnek” voltak. Az Írókamara jelezte a minisztériumnak mindazt, amit a régi vagy a jelenlegi irodalmi művekben ártalmasnak tartott. A könyvtárakat megtisztították. Ezt a hálózatot a Könyvkereskedők Szövetsége egészítette ki, amely rendőri felügyelet alá helyezte az emberi gondolatot.
Az ügyvédeket, orvosokat, diákokat ugyanilyen típusú szervezetekbe tömörítették. Az 1873-ban alapított és világszerte ismert Német Orvosok Szövetségét a Nemzetiszocialista Orvosliga kebelezte be; a liga „tisztította meg” a szakmát előbb a zsidók és szocialisták, majd az összes politikailag nem megfelelő elem eltávolításával.
A közegészségügyi minisztériumot beolvasztották a belügyminisztériumba, a Vöröskereszt pedig az SS ellenőrzése alá került. Néhány nemzetközi tekintélyű tudományos egyesületet, például a Chemnitz Egyesületet vagy a Berlini Orvosegyesületet szigorú ellenőrzés alá helyezték. A tudományos állásfoglalás szabad közlése hovatovább ezekben is lehetetlenné vált, ezért aztán a színvonal is egyre süllyedt, úgyhogy az igazi tudósok távolmaradtak, átadták a helyet a hivatalos senkiknek és a párt által támogatott áltudósoknak.
A náci párt gyanakvással kezelte az egyetemeket, mert az volt a véleménye, hogy a tudósokat megfertőzte a liberalizmus szelleme. 1933 és 1937 között az egyetemi tanárok 40%-át eltávolították. Az 1943. június 9-i rendelet létrehozta a Tudományos Kutatás Tanácsát, amelynek elnöksége véghezvitte azt a nem mindennapi mutatványt, hogy 21 tagja között egyetlen tudósnak sem juttatott helyet, ezzel szemben olyanokból állt, mint Bormann, Himmler, Keitel stb., elnöke pedig Göring volt. Ez a tanács ellenőrizte a kutatóintézeteket, ugyanis mindegyikbe elhelyezett egy-egy Gestapo-tagot. Lehetett az illető professzor, tanársegéd, adminisztratív tisztviselő vagy akár ismeretlen diák; az volt a lényeg, hogy rendszeresen jelentést tegyen az intézet tagjainak hangulatáról.
Létezett két olyan szervezet, amelyek segítségével a nácik a határokon túlra is ki tudták terjeszteni titkos nyomozó tevékenységüket és az egész világot ellenőrzésük alá tudták vonni. Egyik a Nemzetiszocialista Párt Ausland Organisationja volt, a párt külföldi szervezete, a másik pedig a Volksdeutsche Mittelstelle, amely a vér szerinti németeknek az anyaországba való visszatérésével foglalkozott. Tulajdonképpen kémközpont volt mind a kettő; vagy önállóan működtek, vagy a német titkosszolgálat kisegítőiként. Részt vettek az ötödik hadoszlop kialakításában Ausztria és Csehszlovákia területén, később pedig a külföldre menekült német ellenzéki politikusok felderítésében és tevékenységük megfigyelésében. Ezeket a rebelliseket hosszú éveken át üldözte a horogkeresztesek gyűlölete.
Göring egyik 1934. január 15-i rendelete a Gestapo és a határrendőrség feladatává tette, hogy számon tartsák a szomszédos országokba menekült politikai emigránsokat és zsidókat abból a célból, hogy ha visszatérnének Németországba, le lehessen tartóztatni és koncentrációs táborba lehessen zárni őket.
E szökevények minden lépését követték azokban az országokban, ahol menedéket találtak. Midőn a német csapatok bevonultak Ausztriába, Csehszlovákiába, Lengyelországba, majd Franciaországba, a Gestapo mindenütt elképzelhetetlen gyűlölettel vette üldözőbe ezeket a szerencsétleneket. Ez történt a Szociáldemokrata Párt két vezetőjével, Hilferdinggel és Breitscheiddel is, akik 1933-ban Franciaországba menekültek. A németek kérésére a déli (ún. szabad) zónában letartóztatták őket és átadták a Gestapónak. Hilferding öngyilkos lett párizsi börtönzárkájában. Korábban birodalmi pénzügyminiszter volt, és ő képviselte hazáját a hágai konferencián. Breitscheid Buchenwaldban pusztult el.
1942-ben a Wehrmacht Főparancsnoksága üzenetben továbbította az afrikai páncélos hadseregnek a führer titkos parancsát, amely szerint a Szabad Francia Haderő kötelékeiben harcoló német politikai menekültekkel szemben „a legszigorúbb elbánást kell érvényesíteni. Az elfogottakat kímélet nélkül fel kell koncolni. Ahol ez még nem történt volna meg, ott a legközelebbi német tiszt parancsára a kivégzést haladéktalanul és rövid úton végre kell hajtani, kivéve, ha valakire pillanatnyilag információk beszerzése céljából még szükség van.”
Az Ausland Organisation és a Volksdeutsche Mittelstelle egyaránt elősegítette az emigránsok nyomon követését. Az előbbinek mint a Nemzetiszocialista Párt szekciójának az volt a feladata, hogy megszervezze a külföldön élő németeket. A szervezetnek Ernst Bohle volt a vezetője, aki a pártban gauleiteri rangot viselt, egyébként pedig a külügyminisztérium államtitkára volt. A pártnak ezt a különleges szekcióját 1931-ben Gregor Strasser alapította Hamburgban. Azért választották éppen Hamburgot, az észak- és dél-amerikai hajójáratok végpontját, a nagy hajózási vállalatok és 100 külföldi konzulátus városát a szervezet székhelyéül, mert 10 távolra tartó vagy távolról érkező német utas közül 8 Hamburgon keresztül utazott. Az Ausland Organisation azt a feladatot kapta, hogy kapcsolatot tartson fenn a Nemzetiszocialista Párt 3300 külföldön élő tagjával. 1933 októberében a szervezetet Hessnek mint a führer megbízottjának ellenőrzése alá helyezték. Néhány év alatt ez a szervezet közel 350 regionális náci csoportot hívott életre az egész világon, nem számítva az egyénileg csatlakozókat, akikkel ugyancsak állandó kapcsolatot tartottak fenn.
A másik szervezetet, a Volksdeutsche Mittelstellét teljes egészében az SS ellenőrizte. A fajnémetek ezen központi hivatalának vezetője Lorenz SS-csoportvezető volt. Minthogy a külföldön élő németek védelme volt a feladata, hatósugara főként a Németországgal határos területekre terjedt ki; nagy szerepet játszott az anschluss előkészítésében és a Szudéta-vidék mozgalmaiban. A Volksdeutsche Mittelstelle irányította azt a hírhedt ötödik hadoszlopot, amelyről annyit írtak annak idején.
A háború folyamán ez utóbbi szervezet jelentős szerepet játszott Lengyelország és a keleti területek népmozgalmaiban. A szervezetnek az SS-szel és a Gestapóval karöltve megvalósított intézkedéseit 1939. október 7-től a német nép szupremáciájának birodalmi biztosává kinevezett Himmler ellenőrizte.
Volt végül még egy harmadik, kevésbé ismert, de ebben a nemben mintaszerű szervezet is, az APA, a Nemzetiszocialista Párt Külpolitikai Csoportja. Ez a Rosenberg által irányított hivatal 1933 áprilisa óta működött. A külföldön folytatott horogkeresztes propaganda volt a feladata, amelyet az antiszemitizmus terjesztésével, egyetemközi cserék szervezésével, a kereskedelmi csereforgalom elősegítésével, Berlinből sugalmazott cikkeknek a külföldi sajtóban való elhelyezésével valósított meg. Így történt, hogy a náci propaganda téziseit az Egyesült Államokban a Hearst-konszern lapjai terjesztették; Franciaországban pedig a német propagandaszolgálat rendszeres támogatásban részesítette azokat a szélsőjobboldali lapokat, amelyek közölték Hitler megnyilatkozásait.
A Külpolitikai Csoport legtitkosabb tevékenysége volt a legfontosabb. A szervezet sajtóosztályán minden fontosabb élő nyelvben tökéletesen jártas fordítói gárda dolgozott. Az eseményektől függően az osztály akár a világ legtávolabbi részén megjelenő újságok cikkeit is azonnal be tudta mutatni fordításban. Naponként sajtószemlét készített 300 külföldi lapból, és az érdekelt intézményeknek összefoglaló jelentéseket adott a világpolitika legfontosabb tendenciáiról. A fordítók mellékesen rendőri funkciókat is betöltöttek, s ezáltal tökéletesebbé tették a Gestapo kimutatásait. Lefordítottak minden rendű és rangú közlést a világsajtóból, ami az emigránsokra vonatkozott, lett légyen az házassági, születési vagy halálozási hír, meghívó gyűlésre vagy konferenciára, kereskedelmi hirdetmény stb. Mindent rávezettek az emigráns kartotékjára. Emellett a Külpolitikai Csoport sajtóosztálya naprakész kimutatásokkal rendelkezett arról, hogyan alakul a világ legfontosabb sajtóorgánumainak a nemzetközi közvéleményre gyakorolt befolyása; feljegyzéseket készítettek az újságírók olvasottságáról és orientációjáról is. Ezt a folyamatos értesülést ugyancsak a Gestapo hasznosította.
Az elmondottakból meg lehet ítélni az informátorok, besúgók és kémek hálózatának rendkívüli sűrűségét, amellyel a Gestapo nemcsak Németországban, hanem az egész világra kiterjedően rendelkezett. Ez a fajta értesülésgyűjtés, az emberi tevékenységi formák ilyen kihasználása és módszeres eltorzítása inkvizíciós célok érdekében fogalmat adhat arról, milyen fojtogató volt a hitlerizmus világa, amely Németországot néhány rövid hónap leforgása alatt félelmetes börtönné változtatta.
A rendőrség és csendőrség helyi szervei kötelesek voltak minden tudomásukra jutott fontosabb politikai értesülést továbbadni. Viszontszolgálat gyanánt a Gestapo a helyi szervekkel vizsgáltatta ki a jelentéktelenebb ügyeket; maga közvetlenül csak a nagyobb súlyú ügyekkel foglalkozott. Himmler végül közvetlen értesüléseket kapott az SS vezetőitől és a párt egyéb tisztségviselőitől is.
Az értesülések szerzésének volt még egy igen fontos forrása: a telefon-lehallgatás. Amióta telefonhálózat létezik, azóta számtalan lehallgató asztal is működik a világ minden országában és minden rendszerében. A közelmúlt egyik nagy botrányából tudjuk, hogy még az Egyesült Államokban is működtek magántársaságok, amelyek titkos lehallgatásokkal foglalkoztak magánosok megbízásából. A horogkeresztes rendszer mindezt valósággal nagyipari szinten valósította meg. Göring ebből a célból már 1933-ban a német kezdeményezésekre jellemző műszaki módszerességgel és gondossággal létrehozott egy intézményt, amely a semmitmondó Hermann Göring Kutatóintézet nevet kapta. Ha az intézménynek Göring volt is a gazdája, hogy ne mondjuk, tulajdonosa, megszervezői a haditengerészeti hírközlés szakemberei voltak, akiknek olyan típusú rendőrtisztviselők siettek segítségükre, mint Diehls. Az intézet ellenőrizte az egész telefon- és távíróhálózatot, valamint a rádió útján való közléseket. Ellenőrizték a Németország és a külföld közötti beszélgetéseket, a külföldre küldött vagy onnan érkező táviratokat. Az intézet két idegen ország közötti beszélgetést is le tudott hallgatni; rendszeresen élt is ezzel a német vonalakon keresztül folyó tranzitbeszélgetések esetében.
Németországon belül lehallgatták a fontosabb személyek beszélgetéseit, az ismert külföldiekét és természetesen mindazokét, akik politikai tekintetben nem voltak megbízhatóak vagy a rendőrség megfigyelése alatt álltak. Rendszertelen szúrópróbákat is tartottak. Szükség esetén az intézet haladéktalanul le tudta hallgatni bármelyik vonalat. Végül speciális berendezés segítségével bármely fontosnak ítélt beszélgetést azonnal lemezre tudtak venni, ami abban a korban igen magas műszaki színvonalat feltételezett. Az intézet rendszeresen fogta és megőrizte archívumában a führer minden telefonbeszélgetését.
Mindennap jelentést és kivonatokat állítottak össze Hitler számára. Minden minisztériumnak vagy főhivatalnak azonnal átadták az őt érintő értesüléseket. Göringnek azonban, mint az intézet megalkotójának és vezetőjének, módjában állt bármikor bizonyos értesüléseket titokban tartani és személyes rendelkezésére megőriztetni.
Ez az intézet igen nagy lehetőségeket nyújtott számára a Röhm ellen vívott harcában. Tisztában is volt ennek a fegyvernek az értékével: megőrizte saját hatáskörében, nem volt hajlandó átengedni Himmlernek a Gestapóval együtt. A Gestapo és az SD bőségesen felhasználhatta az intézet információit, ez maga azonban végig Göring személyes ellenőrzése alatt maradt.
A Gestapo viszont a maga szakállára cselekedett, amikor titkos lehallgató- és felvevőkészülékeket helyezett el a gyanús személyek lakásán. Az illető távollétében, a telefon- vagy a villanyvezeték javítása vagy ellenőrzése ürügyén, titokban elhelyeztek néhány mikrofont, amelyekkel a gyanúsított személyt még legintimebb családi kapcsolataiban is meg tudták figyelni. Senki sem volt védve ezzel a gyakorlattal szemben. Így például az akkor tényleges miniszter Schacht 1934-ben arra a kellemetlen felfedezésre jutott, hogy titkos mikrofont helyeztek el a szalonjában, s hogy szobalánya a Gestapo szolgálatában van, és este a hálószobájából egy lehallgató készülék segítségével kikémleli gazdája magánbeszélgetéseit.
Annyira elárasztott mindent a kémkedés, hogy egyetlen teremtett lélek sem érezhette magát biztonságban. Milch légi tábornok mondta Nürnbergben, hogy az emberek nem annyira az SS-től, mint inkább a Gestapótól féltek. „Meg voltunk róla győződve – mondta hogy valamennyien állandó ellenőrzés alatt állunk, bármi legyen is a rangunk. Mindegyikünkről vezettek dossziét a titkosrendőrségen, és később sokan kerültek ezek miatt a dossziék miatt bíróság elé. Mindenkit érintettek az ebből adódó kellemetlenségek; nemcsak a kistisztviselőket, hanem mindenkit, beleértve magát a reichsmarschallt (Göringet) is.”
Minden ilyen intézmény valóságos erődítménnyé vált megalkotójának vagy vezetőjének kezében, és minden ilyen hatalmasság elkeseredett harcot vívott mindenkivel, akiben jelenlegi vagy jövendőbeli ellenlábasát vélte felfedezni. Könyörtelen küzdelem következett ebből, amelyben minden eszköz megengedettnek számított. Hitler ezt a fajta rivalizálást egészséges vetélkedésnek tekintette, s meg volt győződve róla, hogy ezeket a hatalomra és pénzre áhítozó embereket csak a kölcsönös ellenőrzés tudja igazán kordában tartani.
E cselszövések közepette az igen ügyesen manőverező Himmler vetélytársai fölé tudott kerekedni. Előnyére vált a Göringgel kötött szövetsége. A Göring kezében meghagyott lehallgató intézet – mikor pedig mi sem lett volna természetesebb, mint ezt is az államrendőrség központi szervének ellenőrzése alá helyezni – jó példa Himmler engedményekre hajló politikájára, amellyel jóakaratú semlegességet tudott magának biztosítani erről az oldalról. A Gestapo és az SD egyébként igen hamar szupertitkos lehallgató berendezést helyezett üzembe, amellyel magának Göringnek a beszélgetéseit is le tudták hallgatni, és ez mindent megmond.
Ebben a hatalomért folyó harcban, ahol a leghidegebb cinizmus és a legkönyörtelenebb kegyetlenség kötelező fegyver volt, Himmler értékes segítőtársra, nemcsak odaadó és megbízható, de találékony szövetségesre is talált helyettesében, az elegáns és világfias Heydrichben.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!