MÁSODIK RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
I. fejezet
HIMMLER ÁTVESZI A GESTAPO VEZETÉSÉT
Az 1933-as év vége súlyos csorbát ejtett Göring hiúságán: megviselte a Reichstag „felgyújtóinak” pere. Ez a per alaposan meg tépázta a hitleristák tekintélyét Németországban, de még inkább külföldön.
Hermann Göringnek kárpótlásul a führer 1934. január elsején levélben fejezte ki jókívánságait. Megemlékezett az 1923. évi puccsról, az SA átszervezéséről, amelyet ő irányított, „kiemelkedő szerepéről január 30-a előkészítésében”, majd azzal fejezte be levelét, hogy „tiszta szívből” köszönetet mond „a nemzetiszocialista mozgalom, következésképpen a német nép érdekében tett kimagasló szolgálataiért”.
Néhány héttel korábban azonban kapott egy kevésbé plátói jellegű elégtételt is. A légügyi kormánybiztosságot átalakították (természetesen polgári) repülésügyi minisztériummá, amely azonban nem volt más, mint a szövetségesek által betiltott légi haderő újjászervezésének álcázott szervezete. Göring repülésügyi miniszterré lett, és ebből az alkalomból kinevezték a Reichswehr tábornokává. Meggyőzték Hindenburgot, hogy az a miniszter, aki nemsokára hatalmas légi haderő parancsnoka lesz, nem maradhat századosi rangban.
Grimme nyugalmazott tábornok vezetésével megszervezték a légvédelmi ligát; munkába álltak olyan kiváló tervezők, mint Messerschmitt és Heinkel, Erhard Milch őrnagy irányítása mellett, akit Göring 1918-ban ismert meg mint repülőszázadost, és akiből később a Luftwaffe főfelügyelője, végül marsallja lett.
Göring most már nem foglalkozott olyan behatóan a rendőrségi kérdésekkel; a Lubbe-per egy kissé elvette tőle a kedvét. Mindazonáltal esze ágában sem volt, hogy idegenek kezébe engedje át az „ő” Gestapóját. Hiszen a következő sorokat 1934-ben írta: „Hosszú heteken át dolgoztam azon, hogy megteremtsem, én egyedül, a magam elhatározásából és a magam kezdeményezésére, a Gestapo szervezetét. Ez az intézmény, amely páni félelmet ébreszt az állam ellenségeiben, hatalmas mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ma már nem beszélhetünk kommunista vagy marxista veszélyről sem Németországban, sem Poroszországban.”
1934. január 30-án, a hatalom meghódításának évfordulóján, a rendőrségi szerveket rendeletileg a birodalom joghatósága alá helyezték. Csak igazgatási szempontból hagyták az egyes tartományok hatáskörében, amelyek egyébként a reichsstatthalterek hivatalba lépése óta amúgy is tartalmatlan, elévült maradvánnyá változtak. Mindazonáltal a rendőrséget továbbra is a tartományi költségvetésből fizették, egészen az 1936. évi szervezeti törvény megjelenéséig.
A Gestapónak ez az „ellenőrzés alá vonása” azonban csak közigazgatási formalitás volt: Göring továbbra is saját kezében tartotta alkotását.
Túlságosan büszke volt erre a személyes művére, semminthogy hajlandó lett volna lemondani róla; de szüksége is volt rá, hogy kiüsse a nyeregből Röhmöt, veszedelmes vetélytársát, akinek változatlanul emelkedőben volt a csillagzata. Számára az volt a legfontosabb, hogy jó kezekben tudja a Gestapót. Az eddigi rendszabályok következtében amúgy is szabadon tudott vele rendelkezni. Az 1933. november 30-i rendelet kivette a Gestapót a porosz belügyminiszter hatásköre alól és közvetlenül az ő miniszterelnöki fennhatósága alá helyezte.
Ezért azután 1934 tavaszán nyugodt lélekkel átadhatta a porosz belügyminisztériumot Fricknek, a birodalmi belügyminiszternek, másik vetélytársának. Fricknek most már halványan körvonalazott joga volt arra, hogy általános irányelveket adjon a politikai rendőrségnek, de nem adhatott neki részletes utasításokat. 1936 tavaszán pedig még ettől a csekély hatalmától is megfosztották.
Közigazgatási szempontból ezzel teljessé lett a zűrzavar; Frick ugyanis porosz belügyminiszteri minőségében Göring alárendeltje volt, de birodalmi belügyminiszterként utasíthatta a tartományi kormányokat, vagyis magát Göringet is mint porosz miniszterelnököt! Ebben a dzsungelben lehetetlenné vált minden ellenőrzés, nem lehetett senkit sem felelőssé tenni. A közönséges halandó még kevésbé ismerte ki magát ebben az útvesztőben, és teljességgel tehetetlenné vált.
Göring azért merte rászánni magát erre a megkésett „ajándékra” Frickkel szemben, mert megtalálta azt a kivételes képességű férfiút, azt a szilárd szövetségest Röhmmel vívott csatájában, aki a már eddig is veszedelmes, de még nem minden tekintetben tökéletes Gestapóból létrehozza majd azt az óramű pontosságú gépezetet, amely alig két év múlva képes lesz leszámolni minden elképzelhető ellenállással. Ez az ember pedig Himmler volt.
1934. április elsején menesztették Diehlst. Göring most könnyű szívvel vált meg tőle, érezte, hogy az utódja minden tekintetben különb nála. Annak megérkeztéig, április 20-ig Diehls ellátta még a folyó ügyek irányítását. Fájdalomdíjként pedig kinevezték egyelőre Kölnbe regierungspräsidentnek (amolyan rendőrfőkapitány-félének), majd beosztották Lutze mellé, aki Röhm halála után az SA vezérkari főnöke lett.
Diehls távozásával véget ért a Gestapo történetének „első szakasza”. Aki a helyére jön, személyiségével új „stílust”, félreismerhetetlen jelleget kölcsönöz az intézménynek.
Himmler egy hosszú hónapok óta folytatott operáció eredményeit „inkasszálta”, midőn bevonult a Prinz-Albrecht-Strasse 8. számú házba.
Mialatt Göring a Gestapót szervezte Poroszországban, Himmler, hasonló megfontolástól indíttatva, elhatározta, hogy hatalmát a politikai rendőrség megszerzésére alapítja. Minthogy Poroszország már egy konkurens kezében volt, a sakktábla egyéb mezőin igyekezett elhelyezni figuráit. 1933 márciusában kineveztette magát München rendőrfőnökének, majd egy hónap múlva az egész bajor politikai rendőrség főnökének. Ekkor szabályszerű „kijáró” tevékenységbe kezdett, amelyben jelentős előnyére vált az, hogy egyidejűleg az SS vezetője is volt. Az elfoglalandó pozíciókat embereivel hajtatta fel, akik szükség esetén megértették a helyi hatóságokkal, milyen előnyeik származnak abból, ha „barátokat” neveznek ki bizonyos helyekre. A harc heves volt, mert az SA és a Politikai Szervezet vezetői ugyancsak szerették volna megkaparintani ezeket a fontos pozíciókat.
Októberben ellenőrzése alá vette Hamburgnak, a birodalom második városának, egyben egy szabadállam székhelyének rendőrségét. Majd sorban a kezébe került Mecklenburg, Lübeck, Türingia, a hesseni nagyhercegség, Baden, Württemberg, Anhalt, 1934 elején Bréma és Oldenburg, végül a hitleristáknak oly sokáig ellentálló Szászország. Tavaszra ellenőrizte egész Németországot, Poroszország kivételével. Ekkor Göringhez fordult, kérte, adja át neki a Gestapót. Hitler támogatta az SS-vezért, mert érvelésével megnyerte őt: „ésszerű, helyes és szükséges az egész birodalomban azonos módszerekkel üldözni az ellenséget”. Göringet viszont az a körülmény nyerte meg, hogy Himmler is el volt szánva a közös ellenség, Röhm likvidálására. Értékelte Himmler stratégiai ügyességét, a villámgyors bekerítő hadműveletek mesteri alkalmazását. Ilyen formátumú szövetségessel Röhm napjai meg voltak számlálva.
Április 20-án Göring átadta a Gestapo vezetését Himmlernek, bár tett egy végső óvintézkedést: Himmler lett a de facto, de Göring volt továbbra is a de jure vezető. Meg is maradt annak az 1936. évi alapvető átszervezési törvényig, ámbár ez a címe tisztára plátói jellegű volt.
Amikor azonban Himmler már számtalan város és tartomány rendőrfőnöke volt, ő maga ténylegesen nem tudta ezeket a funkciókat mind ellátni. Az akkori szokás szerint átruházta őket „helyetteseire”; a párt főemberei ezzel a módszerrel tudták halmozni titulusaikat. Himmler az SS bizalmi emberei közül választotta ki helyetteseit. München, majd Bajorország részére egy különösen érdekes figurát szemelt ki: az SS biztonsági szolgálatának vezetőjét, Reinhard Heydrichet. Midőn Himmler végre célhoz ért, és berendezkedett Berlinben, azonnal kinevezte Heydrichet a Gestapo központi szervének vezetőjéül. Ugyanazon a napon, megérkezése napján, egyesítette Németország valamennyi politikai rendőrségét. Ezzel a Gestapo átlépte Poroszország határait, szervezetét kiterjesztette egész Németországra.
Himmlernek a Gestapo élére vezető útja nem volt súrlódásoktól mentes. Midőn nyilvánvalóvá vált, hogy Göring meg akar szabadulni Diehlstől, porondra lépett még egy komoly jelölt: Kurt Daluege, az SS keleti csoportfőnöke, az SS második embere és Himmler vetélytársa, akiből Göring csinált rendőrtábornokot. Daluege akkor már az egész rendfenntartó szolgálat, vagyis az összes egyenruhás rendőr főnöke, a birodalom és Poroszország biztonsági rendőrségének vezetője volt. Ezen a téren Göring már ráruházta a hatalmát, ő pedig úgy gondolta, hogy jog szerint most már a politikai rendőrséget is meg kell kapnia.
Alattomos küzdelem kezdődött. Daluege „jól feküdt” Hitlernél, de ugyanezt el lehetett mondani Himmlerről is. Ezenfelül Daluege Frick pártfogoltja is volt. Ez a körülmény azután eldöntötte a küzdelmet, azzal együtt, hogy Daluegének nem volt elég tehetsége a politikai rendőrségi dolgokhoz, már ahogy azokat Göring értelmezte. Daluege túlságosan ragaszkodott bizonyos formaságokhoz, nem volt hajlandó elfogadni a Gestapónál bevezetett gyakorlatot, ami Göring szemében feltétlenül hátrányt jelentett. Emellett Daluege kinevezése lehetőséget nyújtott volna Fricknek, hogy megtudjon dolgokat, amelyeket nem akartak az orrára kötni. Így történt, hogy Himmler lett a nyertese ennek a nem mindennapi versenyfutásnak.
Ki volt hát az az ember, akinek ilyen mérhetetlen hatalom jutott osztályrészül?
Akárcsak Göring, ő is polgári származású volt, akit nyilván csak a zűrzavaros kor hullámverése térített el a minden bizonnyal nem feltűnő, hagyományos életpályától. Heinrich Himmler 1900. október 7-én született Münchenben. Édesapja korábban nevelő volt a bajor királyi háznál. Anyja szavójai zöldségkereskedő családból származott. Himmler gyermek- és ifjúkorát Landshutban, ebben a kis bajor városkában töltötte. Apja itt volt iskolaigazgató; merev, tekintélyt tartó férfiú, nem tűrt csorbát azokon az örök érvényű szabályokon, amelyek megszabták a család belső viszonyait, az intézmények tiszteletét, a munkát, a társadalmi hierarchiát. A Himmler család katolikus volt, és az ifjú Heinrichet testvéreihez hasonlóan a vallás előírásainak tiszteletében nevelték.
Ez a szigorú nevelés nyomokat hagyott az ifjú lelkében. Megőrizte benne a tiszteletet bizonyos értékekkel szemben, de Heinrich sohasem vette észre, hogy csak a külső látszatot tiszteli.
A náci zsarnokság legborzalmasabb korszakaiban a koncentrációs táborokban, amelyek az ő parancsnoksága alatt valósággal gigantikus emberpusztító gépezetekké alakultak át, ilyen szövegeket plakátoztatott ki: „Egyetlen út vezet a szabadságba. Ennek állomásai : engedelmesség, szorgalom, becsületesség, mértékletesség, tisztaság, önzetlenség, rend, fegyelem és hazaszeretet.” (Ezt a szöveget a dachaui tábor központi épületének tetejére írták ki, fehér cserepekkel.) E felirat nem holmi cinizmus terméke, hanem a bajor iskolamester, az édesapa tanításának késői, öntudatlan kisugárzása, azé az édesapáé, aki láthatatlanul jelen volt mögötte akkor is, midőn a horogkeresztes ideológia mérgétől megrontott fiú embervérrel áztatta a földet.
Tizenhét éves volt, amikor bevonult katonának. Éppen idejében érkezett, s tanúja lehetett annak, hogyan omlott össze mindaz, aminek tiszteletére nevelték: a hadsereg, tábornokaival, tisztjeivel együtt. A hadseregben töltött rövid idő nem volt elegendő a katonai ismeretek elsajátítására. Paul Hauser, Waffen-SS-generaloberst (vezérezredes) mondta el később, hogy az SS-ben közmondásos volt, mennyire járatlan Himmler a katonai kérdésekben. „Tudták – mondta Nürnbergben -, hogy Heinrich Himmler egy évig volt csak katona, és egyáltalán nem értett a katonai kérdésekhez. Alábecsülte a katonák feladatait és munkáját. Amellett szerette adni a vasöklűt, szerette a nagyhangú frázisokat és túlzásokat.”
Az ifjú Heinrich Himmlerre mélyen hatott az a társadalmi felfordulás is, amely a német birodalom összeomlását követte. Nem tisztelték már a tanárokat, leszaggatták a tisztek váll-lapját, s olyan beszédeket tapsoltak meg, amelyekért nem sokkal előbb taps helyett főbelövés járt volna.
A háború vége Berlinben találta. Tengődött, ahogy tudott; kifutó volt egy kefekötőnél, majd enyvgyári alkalmazott, miközben üggyel-bajjal mezőgazdasági tanulmányait is folytatta.
Berlin valóságos „forrongó katlan” volt ebben az időben; csak úgy nyüzsögtek ott az emberi söpredék legveszedelmesebb típusai. A „hiányos életlehetőségek”, a munkanélküliség, a politikai és gazdasági bizonytalanság mind elősegítette a tevékeny és jól felfegyverzett alvilág kialakulását, amelyet lehetetlen volt felszámolni a főváros fluktuáló lakossága közepette. Valószínű, hogy a fiatal Himmler, akit a neveltetése alapjául szolgáló hagyományos társadalmi értékek összeomlása kizökkentett egyensúlyából, az ilyen kétes elemek társaságába került és hónapokig a berlini sötét alvilág lakója volt.
A náci vezetők ezen korszakbeli életrajzi adatainak felkutatása meglehetősen nehéz dolog, és a Németország történetével foglalkozó szerzők rendszerint hamarosan átsiklanak rajta. Olyanoknak például, mint Himmler, Kaltenbrunner és Heydrich, tizenöt év alatt – midőn az egész rendőrségi apparátus szinte személyes tulajdonként tartozott hozzájuk – bőven volt rá idejük, hogy eltüntessék a feszélyező dokumentumokat. Jellemző, hogy a hitleristák egész Európában nyomoztak a „Naziführer sehen Dich an” („Náci vezetők néznek rád”) című könyvecske után, amelyet Párizsban Willi Münzenberg és az emigránsok azért adtak ki németül, hogy illegálisan becsempésszék 1935-ben Németországba. Ez a kis füzet a főbb horogkeresztes vezérek életrajzát tartalmazza, nagyon kivonatosan és töredékesen; egy-egy életrajz sokszor nem több, mint az illető bűnös tevékenységének néhány jellemző mozzanata, de éppen rövidségénél fogva nagyon hatásos.
A kis kötet természetesen ott szerepelt az „Otto-jegyzék”-ben, vagyis a németek franciaországi bevonulásakor azonnal megsemmisítendő művek jegyzékében. A párizsi Nemzeti Könyvtár két példányt megőrzött ebből a műből; a megszállás alatt sikerült elrejteni őket. Nos, az 1935. évi bővített második kiadást megcsonkították. „Valaki” az egyik ívet kiszakította, éppen azt, amelyik Himmler életrajzát tartalmazza.
Az mindenképpen tény – André Guerber szerint -, hogy a fiatal Himmlernek meggyűlt a baja a rendőrséggel és az igazságszolgáltatással, mégpedig a következők miatt. 1919 elején Himmler Berlin Moabit nevű negyedében lakott az Achterstrasse 45. szám alatt, egy kétes hírű szállóban, bizonyos Frieda Wagner prostituálttal együtt, aki 1893. szeptember 18-án született Münchenben, tehát hét évvel volt nála idősebb. Franz Stirmann rendőrtiszt 1919. április 2-i jelentése, amelyet a Spissengerstrassén levő 456. számú rendőrőrszobán vett fel, megállapítja, hogy a szomszédok panaszt tettek Himmlerék ellen, állandó hangos civódásaik miatt. Az ifjú Himmler – mondja a jelentés – a prostituált lány keresetéből élt. Himmler egyébként részben beismerte a terhére rótt tényeket. 1920 elején hirtelen eltűnt, éppen akkor, midőn Frieda Wagnert meggyilkolva találták. A nyomozás eredményeképp 1920. július 4-én Münchenben letartóztatták, majd a berlin-brandenburgi büntető törvényszék gyilkosság vádjában felelősségre vonta. Himmler elkeseredetten védekezett, a törvényszék pedig bizonyítékok híján – minthogy szökése csak gyanúok volt -, jobb meggyőződése ellenére kénytelen volt őt felmenteni a vád alól.
A fiatal Himmler berlini tartózkodása során megismerkedett egy ugyancsak jó polgári családból származó fiatalemberrel, Hans Horst Wessellel, aki szintén Berlin kétes egzisztenciáinak életét élte. A Maximilianstrasse 45. alatt lakott, és Kurt Schisselmann rendőrtiszt jelentése szerint prostitúcióból élt. 1924. szeptember 24-én a berlini törvényszék csalásért kétévi börtönbüntetésre ítélte. Horst Wessel a börtönből kikerülve érdeklődni kezdett a politika iránt, és egykori barátját, Himmlert abban a Nemzetiszocialista Pártban találta, amelyről tudjuk, hogy Horst Wessel kényszerű távolléte idején alaposan megismerte a politikai szerencse forgandóságát. A náci párt ebben az időben élénk érdeklődést tanúsított az alvilág irányában, mindenre elszánt embereket keresett, hogy megvesse rohamosztagainak alapjait.
1929-ben Horst Wessel a párt tagja lett és belépett az SA-ba. A gyilkosok egy csoportjából, amelyet berlini alvilági ismerősei köréből válogatott össze, megalakította az SA-ban a „Sturm 5”-öt, majd sorozatos véres összecsapások után Berlin egyik kerületében, amely addig a kommunisták kezében volt, az utca ura lett. Ennek a „hőstettnek” az elismeréseképpen a berlini 5-ös, 6-os és 7-es „Sturm” tiszteletbeli tagjává választották.
Horst Wessel szórakozásból nemzetiszocialista jelszavakat írt egy régi tengerésznóta dallamára. Ebből született meg „Horst Wessel Lied” néven a párt himnusza, a szövegíró halála után. Horst Wesselt ugyanis megölte egy Aly Höler nevű másik selyemfiú, midőn egy lány miatt összevesztek egy berlin-weddingi lebujban, 1930. február 23-án.
A hatalom meghódítása után Horst Wessel bevonult a horogkeresztes mártírok panteonjába. Anyját és húgát propagandagyűléseken mutogatták.
A berlini közjáték után az ifjú Himmler elhatározta, hogy visszatér szülőföldjére. 1921 elején ismét megjelent Landshutban. Apja kis farmot bízott rá, hogy baromfineveléssel bizonyítsa be agronómusi képességeit, s figyelmeztette, hogy tartsa távol magát a politikai agitációtól. Bajorország, különösen pedig München, erősen forrongott ebben az időben. Himmler ekkor már tagja volt egy ifjúsági szervezetnek, az Artamanen-nak, amely „a német parasztság megújhodását” hirdette és jelszava „a vér, a föld, a kard” volt; ez a három egyszerű szó lett később az SS alapelve.
Az atyai figyelmeztetés ellenére Himmler ugyancsak érdeklődött azon hazafias politikai mozgalmak iránt, amelyek a hagyományos értékekhez való visszatérést hirdették, halált követeltek a weimari rendszerre és a „novemberi bűnösökre”, akik egyedül felelősek a szégyenletes fegyverszünetért. Csatlakozott a Reichsflagge- (Birodalmi Lobogó-) mozgalomhoz, amelynek egyik vezetője Röhm százados volt. 1923 október elején szakadás következett be a mozgalomban. A nagyobbik rész Heiss századost követve von Kahr politikájához csatlakozott, míg az „ultrák” csoportja, amely a Nemzetiszocialista Párttal rokonszenvezett, elhagyta a szervezetet. Himmler a 300 szélsőséges egyén közé tartozott, akik Röhm és Seydel százados vezetésével megalakították a disszidensek Reichskriegsflagge (Birodalmi Hadilobogó) csoportját. Az „elszántak” ezen csoportja éppen idejében született meg, hogy részt vehessen a november 9-i puccsban. Himmler az élen haladt abban a híres „menetben”, amely oly szánalmas véget ért a Feldherrnhallén. Szerencséje volt, egyetlen karcolás nélkül került ki a lövöldözésből.
A náci párt hanyatlása idején, amely az elvetélt puccskísérlet után bekövetkezett, Himmler tovább tevékenykedett azokban a különböző csoportokban, amelyekkel a horogkeresztesek álcázták magukat. Egy ideig Gregor Strasser titkára is volt; ebben a pozícióban 1925-ben Goebbels lett az utóda.
1924 december végén megtudta, hogy a landsbergi börtönből kiszabadult Hitler visszatért Münchenbe. 1925. február 5-én megírta neki, mennyire számítanak rá a hazafiak, hogy kivezesse a hazát a zűrzavarból, és Németország megtalálja az őt megillető helyet a nap alatt. Hitlert, akinek távollétében szétszéledtek a csapatai, meghatotta ez a levél; válaszolt ifjú csodálójának és meghívta őt, hogy látogassa meg. Március 12-én Himmler kopogtatott az idős Reichertné ajtaján – aki Thierschstrasse 41. szám alatti lakásán adott szállást Hitlernek s az 1345. számú tagsági igazolványt kapta. Hitler elölről akarta kezdeni a számozást, a nullától, de az újonnan csatlakozókra teendő nagyobb hatás kedvéért mégis inkább 500-tól indult.
Hitlert megragadta a fiatalember tisztelettudó és fegyelmezett megjelenése, aki fölvette előtte az alárendeltségnek azt a magatartását, amelyet az apja nevelt belé. Vallásos áhítattal hallgatta Hitler szavait, aki azonnal beleesett a politikai szónoklatok stílusába, amint hallgatóságot tudott maga körül. Himmler temperamentumánál fogva ideálisan alkalmas volt a kitűnő második ember, a nélkülözhetetlen hű segítőtárs szerepére. Ambíció hajtotta ugyan, de a mértékletesség iránti hajlama következtében beérte a második hellyel. Sok társával ellentétben, különösen ami az „öreg harcosokat” illeti, akik gyakran szerettek volna Hitler helyére kerülni, Himmler sohasem próbálkozott a hatalom megszerzésével. Mint ahogy Gebhardt doktor, a hitleristák egyik orvosa mondta – aki jól ismerte őt, hiszen gyermekkori pajtások voltak -, ő volt „a tipikus második ember, aki azért veszi fel a szigor gyűlöletes vonását, mert pontosan tudja, hogy Mohamed mosolyog, és a kalifa cselekszik”.
A következő hónapok során Hitlernek bőven nyílott rá alkalma, hogy megismerje az új tag kiváló tulajdonságait. A fiatal Himmler a párt akcióinak egyik legszorgalmasabb résztvevője lett. Azok közé tartozott, akik vidéki kiszállásai során Hitler testőrségét alkották. A Nemzetiszocialista Párt felélesztése érdekében ugyanis új propagandatevékenységbe kezdtek, jóllehet a párt elméletileg be volt tiltva.
1925. február 28-án meghalt Ebert, a köztársaság elnöke. Ludendorff tábornok is jelöltette magát a március 25-i elnökválasztásra, s Hitler őt támogatta. Ludendorff megsemmisítő vereséget szenvedett: a szavazatok 1%-át sem kapta meg legfőbb ellenfelével, Hindenburg marsallal szemben. De a weimari rendszer ettől kezdve így is halálra volt ítélve. 1925 második fele különösen lázas tevékenységben telt el. Hitler megértette, hogy rendeznie kell a sorokat a köztársaság elleni támadásra, mégpedig legális támadásra, hiszen a rendszer már alá volt aknázva.
1925. november 9-én, a müncheni „dicsőséges hazafias felvonulás” évfordulóján, Hitler elhatározta, hogy külön egységet hoz létre saját védelmére, amelynek neve „Schütz Staffel” (Védő Csapat), és amely SS kezdőbetűi révén vált nem kevéssé hírhedtté.
Ez a „csapat” nem spontán módon, ex nihilo született meg. Hitlernek mindig voltak testőrei. A legelsők a rendfenntartó szolgálat tagjai közül rekrutálódtak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a gyűléseken elhallgattassák a közbeszólókat, szükség esetén ökölcsapásokkal. Öt ember már 1920 óta Hitler személyes védelmét látta el, éspedig: Berchtold hadnagy, Emil Maurice órás, a lócsiszár Weber, Hermann Esser és Ulrich Graf, a „gyepmester”. Ez utóbbi lett a főnök személyes testőre.
Közben Klintzsch, az SA vezetője 1923 márciusában ugyancsak létrehozott Hitler számára egy SA-testőrgárdát; ezt a tekintélyes létszámú egységet elnevezték „Stosstrupp Hitler”-nek (Hitler Rohamcsapat). Az SS tulajdonképpen nem volt más, mint a Hitler bebörtönzésekor feloszlatott egykori Stosstrupp reorganizálása. Julius Schreck lett a parancsnoka, majd a csoportot 1926 elején beolvasztották az SA-ba, annak egyik speciális egységeként. Az SS tehát Franz Pfeffer von Salomon, az SA vezérkari főnökének fennhatósága alá tartozott.
1928-ban súlyos nézeteltérések támadtak Hitler és Pfeffer von Salomon között. A viszály a következő évben az SA-parancsnok távozását eredményezte.
Hitler tisztában volt vele, hogy olyan embert kell a gárda élére állítania, aki testestül-lelkestül az ő híve. Az elégedetlenkedők szerint Hitler szultánként viselkedett. A szultánnak janicsárok kellettek, és a janicsárok feje Himmler lett.
Amikor Heinrich Himmler 1929. január 6-án átvette az SS parancsnokságát, az egység mindössze 280 főt számlált; de ezek valamennyien kipróbált emberek voltak. Himmler kezdettől fogva arra törekedett, hogy ezzel a szelekciós politikával szervezze át egységét. Röhmmel ellentétben, aki csak a számokra volt tekintettel, Himmler a „minőségi” elv alapján akarta kialakítani az SS-ből a párt elitegységét.
A kétféle szemlélet különbsége még élesebben megmutatkozott 1931 januárjától, amikor is Röhm újra átvette az SA vezetését. A hierarchiában elvileg Himmler fölöttese lett, minthogy az SS még mindig az SA része volt. Titkos ellenszenv támadt a két férfi közt, amely ellenségeskedéssé, féktelen viszállyá fajult, és ez döntő szerepet játszott Himmlernek abban az elhatározásában, hogy megkaparintsa a rendőrséget.
Himmler szigorú szelekciós szempontjai következtében a létszám csak lassan Növekedett. 1929 januárjában az SS-nek 280 tagja volt,1930-ban 2000, 1931-ben 10 000, a hatalom megszerzésekor 30 000, abban a pillanatban pedig, midőn Himmler a Gestapo vezetője lett, 52 000. Ez bizony nevetségesen kevés volt az SA 4 500 000 tagjával szemben, akik ekkor Röhm rendelkezésére álltak.
Ezeket a válogatott SS-embereket azonban főnökük kulcspozíciókba helyezte. Amikor Hitler bevonult a kancelláriába, Himmler kiválasztott 120 minden tekintetben kiváló, szálas termetű, vakmerő és elszánt legényt; ezekből hozta létre a „Leibstandarte Adolf Hitler”-t (Adolf Hitler Testőrezred), és rájuk bízta a kancellária őrzését. Ez az elit egység csak a rendszer bukásával szűnt meg. Hitler közvetlen környezete szinte kizárólag SS-ekből állt; Himmler mindenhova elhelyezett belőlük egyet-egyet. Julius Schaub SS-brigadeführer (dandárparancsnok) intézte a führer személyes ügyeit, egy másik SS-brigadeführer, Streck, pedig a gépkocsivezetője lett. Hitler közvetlen személyes védelmét a Ratenhuber brigadeführer parancsnoksága alatt álló SS-testőrök látták el egy csoport Gestapo-rendőrrel karöltve, akiket Högl felügyelő irányított. Ezek az emberek állandóan Hitler közvetlen közelében tartózkodtak, utazásaira is elkísérték. Himmler tehát a legjelentéktelenebb eseményről, minden látogatóról, a legérdektelenebb beszélgetésről is értesült. Senki sem kerülhetett a führer közelébe anélkül, hogy Himmler ne szerzett volna róla tudomást. Az ő emberei dolgoztak a Gestapóban, de beültek számtalan egyéb pozícióba is a hatalom átvételét követő tisztogatások és átszervezések ürügyén.
Himmler most már tervszerű támadást indított az SA és Röhm ellen. Göringgel azonos terv szerint együttműködve felhívta Hitler figyelmét az SA által a koncentrációs táborokban elkövetett túlkapásokra és figyelmeztette a belőlük adódható kellemetlenségekre. Nem a módszerrel mint olyannal volt elégedetlen, hanem az SA munkájában mutatkozó fejetlenséggel.
Az SS 1933 márciusától kezdte felállítani a maga külön táborait. Ettől kezdve Himmler lépésről lépésre kiszorította a „konkurenciát”. 1934 elején pedig kieszközölte, hogy minden koncentrációs tábor őrzését és igazgatását egyedül az SS lássa el. Erre a célra megszervezte az SS új ágazatát, a „Totenkopf” (halálfejes) ezredeket; ezek szolgáltatták a táborok őrszemélyzetét. Ugyanazokat a borzalmakat követték el, mint az elődeik, sőt később nagyipari színvonalon működő halálgyárakká alakították a táborokat. A koncentrációs táborok fenntartási költségeit a tartományok költségvetéséből fedezték; a birodalmi általános költségvetésben ez a tétel csak 1936-ban jelent meg.
A különleges SS-Totenkopf ezredek szervezése világosan arra mutat, hogy a koncentrációs táborok immár nemzeti intézménnyé váltak. Egyetlen közigazgatási vagy igazságszolgáltatási intézmény, egyetlen vezető állású német bíró, legkevésbé Gürtner igazságügyminiszter – senki nem emelte fel tiltakozó szavát ez ellen a szörnyű jogsértés ellen, amelyet semmivel sem lehetett indokolni, hiszen az alkotmány még érvényben volt. Letartóztathatták és bebörtönöztethették ártatlan emberek ezreit bármiféle vád vagy ítélet nélkül, és ezek csak attól remélhettek szabadulást, hogy – Göring szavaival élve – „a führer megkegyelmez nekik”. Ennek a meghunyászkodásnak és a befejezett tények gyáva tudomásulvételének volt a következménye, hogy fokozatosan kiterjeszthették a horogkeresztes módszereket, és végül a legalitás látszatával sem törődve az intézményes bűnözés útjára léphettek.
Himmlernek tehát volt már hatalma, midőn berendezkedett a Prinz-Albrecht-Strasse 8. számú házban, a Gestapo székházában, ahonnan, mint valami gigantikus pókháló középpontjából, ellenőrzése alatt tarthatta egész Németországot.
1934. január elsején félreérthetetlen üzenetet intézett az SS tagjaihoz: „Egyik legsürgetőbb feladatunk, hogy leleplezzük a führer és a nemzetiszocializmus minden nyílt vagy rejtett ellenségét, hogy leküzdjük és megsemmisítsük őket. Ennek a feladatnak a végrehajtása érdekében készek vagyunk nemcsak a magunk, de a mások vérét is ontani.”
„A test belső mozgató erőinek bélyegét viseli” – írta a XVIII. század elején Jacob Böhme, a kiváló teozófus. Világos és megnyugtató ez a formula. Vigasztaló, hogy a gyilkosokon ott látható vadállatiságuk stigmája. A legtöbb náci vezetőre illik is a szabály:
Röhmnek hóhér képe volt, Bormann ábrázata láttán végigfut a hátunkon a hideg. Kaltenbrunner és Heydrich arca a várakozásnak megfelelő gyilkos-arc. Csak Himmler tekint ránk sima, reménytelenül semmitmondó arccal.
A közepesnél inkább magasabb, eléggé karcsú férfi volt. Az arca kissé kövérkés, homloka és halántéka fölött az idő előtti kopaszodás jeleivel, pedig rendőri pályafutása kezdetén nem volt több harminchárom évesnél. Kistisztviselőnek, szerény könyvelőnek vagy kiskereskedőnek lehetett volna nézni beesett, enyhén csapott állával, amely látszatra nem valami nagy energiáról tanúskodott. Bajusza és kissé nagy, elálló füle volt. Az állandó mosoly csak még jobban hangsúlyozta ennek a puha arcnak a kereskedői jellegét.
Csupán két, alig szembetűnő vonása árul el valami riasztót: a halvány, vértelen, igen keskeny ajkak és az apró, szürkéskék szemek, amelyeknek átható, dermesztően fagyos tekintetét nem tudja elrejteni a fényes, acélkeretes orrcsiptető. Bizonyára tudta, hogy mennyire elárulja tekintete, ezért rendszerint kissé a jobb válla felé hajtotta a fejét; így jobban el tudott rejtőzni, és a szemüveg tükröződése mögül figyelhette azt – esetleg leendő áldozatát -, akivel beszélt.
Furcsa, betegesnek tűnő nyaka gyakran meghökkentette látogatóit: petyhüdt és ráncos bőrével egy aggastyánéhoz hasonlított. Abnormisan finom, törékeny, keskeny, szinte nőies keze volt. Amikor beszélt vagy másokat hallgatott, áttetsző fehérségű kék eres kezeit maga elé fektette az asztal lapjára. Kezének ez a semmitmondó mozdulatlansága teljes mértékben megegyezett az arcára erőltetett kifürkészhetetlen merevséggel.
Alárendeltjei később mindannyian azt vallották, hogy Himmler sohasem dicsért és sohasem helytelenített. Utasításai rendszerint pontatlanok voltak. Szerette, ha emberei maguktól jönnek rá, hogyan kell kielégíteni azt a főnököt, akinek lépésről lépésre ismerhették csak ki a szándékait. A titkolózás volt az eleme; titokzatosságával alárendeltjeit is beoltotta, és ezt olyan abszolút törvénnyé tette, hogy megszegőit rendkívüli szigorral, nemritkán halállal büntette.
Párját ritkító munkabírása volt. Nyolc óra körül kezdte el a napot, és késő éjszaka fejezte be, néha hajnali két óra felé. Mindenütt és mindig dolgozott. Mindig elkísérte a titkára, ő pedig leveleket diktált, akár vasúton, akár repülőgépen vagy gépkocsin utazott; közben a Gestapo központjával is állandó rádió-összeköttetést tartott fenn. Erre nagy gondot fordított. Minden jelentést, minden valamennyire is fontos levelet be kellett neki mutatni. Mindent gondosan elolvasott és széljegyzetekkel látott el, mégpedig valami furcsa, semmitmondó, fűzöld színű ceruzával. Jellegzetes aprólékosságával minden kezébe került iratra ráírta, hogy „GEL”, ami a „gelesen” szó (elolvasva) rövidítése; majd a dátum és a kézjegy következett: két összekapcsolt H, egyetlen, éles hegyben végződő, vízszintes vonallal áthúzva. Ez a szürkészöld ceruza is az egyéniség tükre. A pompakedvelő, piperkőc Göring égővörös ceruzával jegyzetelt. Jelentéktelennek látszó, mégis mennyire sokatmondó részletek!
Ha Himmler éppen nem volt úton vagy nem végezte valamelyik váratlan ellenőrző körútját, akkor hosszú munkanapját csak az étkezések szakították meg, amelyeket egy SS- vagy Gestapo-kantinban vagy vendéglőben költött el. Előfordult, hogy egyik-másik látogatóját ebédre marasztalta; elég gyakran meghívta a beosztottjait is. Ilyenkor kellemes házigazdának mutatkozott, kedélyesen, közvetlenül elbeszélgetett, még akkor is, midőn a hatalom csúcsára érve, félelmetes funkciókkal megbízva, a rendszer ténylegesen legnagyobb hatalommal rendelkező embere lett.
Voltak hűséges barátai, köztük több gyermekkori játszópajtása, akik most is csak egyszerűen Heini néven szólították, mint amikor még együtt jártak iskolába az édesapjához. Az SS-ben gyakran hívták „Reichs-Heini”-nek, tiszteletteljes ragaszkodással. Történetünk egyik legmegtévesztőbb aspektusa, hogy gyilkosok, akiknek a keze ezer és ezer ártatlanul legyilkolt gyermek vérében fürdött, gyöngéden ápolják a gyermekkori barátság emlékét és olyan néven becézik egymást, amelyen érzik még az ódon bajor kisvárosi iskola lila tintájának és krétájának illata. Himmler nem feledkezett meg a barátokról. Gebhardt, az orvos, gyermekkori pajtása, később a tudományos kísérletek egyik irányítója lett; a müncheni kapitányságon megismert bajor rendőrtisztek vele mentek Berlinbe a Gestapóhoz. Mindnyájan bíztak a szerencsecsillagában; Himmlerből vitathatatlan meggyőző erő áradt. „Hitt abban, amit mondott, és mindenki más is hitt benne” – vallotta később Gebhardt.
Himmler nem járt haza; úgy látszott, nincs is magánélete. Egész léte az SS és a Gestapo keretei között zajlott le, mintha létezni sem tudott volna e nélkül a két szörnyszülött nélkül. A kiegyensúlyozottnak látszó felszín alatt titkos sebek rejtőztek. Himmler házassága boldogtalan volt. Felesége, a brombergi származású ápolónő, Marga Couzerzova, két évvel volt idősebb nála. Egy nagy berlini klinikán dolgozott, abban az időben, amikor legmélyebb volt az erkölcsi bomlás. Oly sok tiltott műtétnek, üzérkedésnek volt a tanúja, hogy egész életére meggyűlölte az orvosokat, sebészeket. Mélységesen hitt viszont a füvek gyógyító hatásában, és ezt a hiedelmét átadta a férjének is. Himmler a felesége pénzén épített tyúkfarmot a München melletti Truderingben, amikor pedig belebukott, a felesége tanácsára kezdett gyógynövények termesztésével foglalkozni. Szenvedélyesen bújta a középkor füvészkönyveit; üzleti sikert mégsem tudott elérni. De ez a bukás sem vette el a kedvét, és később a koncentrációs táborok foglyaival termeltetett gyógynövényeket.
Talán a kudarcok okozták a házastársak közötti rossz viszonyt. Himmlert megvetette a felesége. Nem változott a helyzet akkor sem, midőn 1928-ban Gudrun nevű lányuk megszületett. Gebhardt doktor megállapítása szerint Himmler részleges impotenciában szenvedett, és „sohasem tudta túltenni magát ezen a belső konfliktuson”. Kettejük viszonya annyira rosszra fordult, hogy Himmler megszakította a házassági közösséget. Elválni nem volt hajlandó; szerinte a kislányára való tekintettel, nem kétséges azonban, hogy elhatározásában öntudatlanul szerepet játszott gyermekkorának szigorúan vallásos nevelése is.
Később megismerkedett egy másik asszonnyal, aki megosztotta vele az életét. Ebből a viszonyból még két gyermeke született, egy kisfiú és egy kislány, akiket dajka nevelt fel Hohenlychenben, szülőhelyükön.
Ez a kettős élet, a két család gyakran anyagi nehézségekbe sodorta és időnként kölcsönök felvételére kényszerítette. Nem kétséges ugyanis, hogy Himmler volt a nácik között az egyetlen magas méltóság, aki hivatalában nem gazdagodott meg, akkor sem, amikor mindenható volt, és amikor a párt legmagasabb csúcsain is dühöngött a korrupció. Az anyagi tekintetben megközelíthetetlen Himmler mélységesen megvetette Göringet, midőn ez a háború folyamán, vezető állami és pártpozícióinak védelme alatt, a legkülönbözőbb üzletekbe bocsátkozott.
Himmler nem volt kulturált ember. Félművelt romanticizmusa sajátos irányt szabott valamennyi kreatúrájának, vagyis többé-kevésbé a Harmadik Birodalom egész szervezetének. Hitt a delejességben, a mesmerizmusban, a homeopátiában, a naturista eugenetika legkétesebb elméleteiben, a természetes táplálkozás léleknemesítő hatásában, a jósokban, kuruzslókban és varázslókban; ezekkel vette magát körül egész életében, gyakran nem is tudott véleményük nélkül elhatározásra jutni. Ebben a hóbortjában egyébként a nácizmusnak mindazok a vezetői kezdettől fogva osztoztak, akik Hanussen berlini bűvész szalonjának állandó vendégei voltak; aminek folytán Hanussen meg tudta jósolni a Reichstag felgyújtását.
Himmler hasonlóképpen tisztelte a katonai fegyelmet is. „Szinte hisztérikus módon fogta fel – vallotta Gebhardt – azt a régi katonai elvet, hogy a parancsot végre kell hajtani.” Az elvből abszolút érvényű dogmát kovácsolt egységei számára, ami nem is volt túlságosan nehéz dolog, hiszen a nép egyszerű fiai Németországban a jobbágyi életformát lényegében sohasem cserélték fel a polgárival, és alvajáróként masíroztak be a Harmadik Birodalomba. Romantikus hajlamaiból fakadt I. Henrik császár – más néven Madarász Henrik vagy Szász Henrik – iránti mélységes csodálata. Tisztelte, mert megszervezte a lovagság intézményét, amelynek segítségével városokat alapíthatott, elűzhette a dánokat, megverte a magyarokat, behódolásra kényszerítette a szlávokat és vendeket. Ez a példakép és a faji kérdések iránti érdeklődése igen nagy jelentőségre tett szert az SS szervezetében. Az SS új tagjainak eskütételi szertartása a braunschweigi dómban zajlott le éjfélkor, fáklyafénynél, a Madarász Henrik földi maradványait tartalmazó koporsó előtt.
Francois Bayle doktor elemzése szerint Himmler személyiségét alapvetően az határozta meg, hogy születésétől fogva nem volt érzéke az elvont fogalmak iránt; ez azután arra kényszeríti, hogy a szisztematikusságba kapaszkodjék. A szenvedélyes munkában jelentkező ádáz konokságú negatív buzgalom és akarat az eredetiség és fogékonyság teljes hiányát mutatja. Mindennek következménye a jellegében és hatékonyságában gyökeréig eltorzult, szinte már patologikusnak tekintendő gondolkodás mintegy mechanikus működése. Ehhez az alaphoz járul még a józan ész hiánya, a kiirthatatlan és abszurditásig fokozott nagyravágyás és önfejűség, az intuíció hiánya, amelyet semmiféle értelmi pallérozás sem igyekezett pótolni; erotikus ösztönei abnormisan kifejlődtek a gyöngédség és a baráti légkör iránti intenzív igénnyel együtt, amelyhez paradox módon mélységes érzelmi közöny kapcsolódik.
A rendszeresség iránti hajlama tüntette fel előtte Hitlert megváltóként. Hitler mindig biztos volt a dolgában; ököllel ütött az asztalra, erélyes és csodálatosan egyszerű megoldásokat javasolt. Főként pedig áradt belőle a bizonyosság, az állhatatosság, ami a tanítvány konok lelkében visszhangot keltett. Amikor Hitler a maga ellenállhatatlanul meggyőző erejével a faji kérdésről, a vér tisztaságáról beszélt, akkor rezdült meg Himmler lelkében a legérzékenyebb húr. Himmler mindig lelkesedett ezekért a kérdésekért; úgy hitte, hogy tudományos formába öltöztette a rögeszméjét, mióta a mezőgazdasági szakiskolában az állatvilág faji kiválasztásáról tanult. A baromfitenyésztő úgy gondolkozott, hogy az embereket is alá lehet vetni, saját érdekükben, a racionális fajtakiválasztás törvényeinek. Annak idején megtanulta, hogy a nem hasznosítható egyedeket el kell távolítani a tyúkólból vagy a farmról, és ezért teljes mértékben helyénvalónak találta Hitler ilyenfajta megállapításait: „Mindnyájan a vér tisztátalanságának fogyatékosságában szenvedünk. Pedig nem ér semmit, ami nem tiszta fajú.” Vagy: „Egy erősebb nemzedék ki fogja küszöbölni a gyengéket; az életerő szét fogja szaggatni az individuális képletű állítólagos emberiességi kötelékeket, hogy helyet adjon a természet szerinti emberiességnek, amely a gyengéket az erősek érdekében megsemmisíti.” Vagy még ezt: „A szánalom csak arra jó, hogy viszályt és csüggedést keltsen.”
Mikor pedig Hitler bejelentette, hogy a nemzetiszocialista állam hozzákezd ezeknek az elveknek a megvalósításához, Himmler lelkesen tapsolt. Ő is a gyakorlat útjára tért, amint alkalom adódott rá. Kitörölhetetlen nyomot hagytak benne Hitler szavai:
„Aki a nemzetiszocializmusban csak politikai mozgalmat lát, nem értett meg semmit. A nemzetiszocializmus több mint vallás: ez az új emberiség megteremtésére irányuló akarat. A politika manapság teljesen vak biológiai alapok és biológiai célok nélkül.”
„Megszabadítom az embereket az ész nyomasztó korlátaitól, az olyan agyrémek szennyes és megalázó mérgétől, mint a lelkiismeret és morál; megszabadítom a szabadság és egyéni függetlenség követelményétől, amellyel csak kevesek élhetnek.”
„A szegények és megalázottak védelmében való évszázados siránkozás után elérkezett az elhatározás pillanata; ezentúl az erőseket fogjuk megvédeni a silányakkal szemben. Minden élőlény természetes ösztöne azt diktálja, hogy ellenségét ne csak legyőzze, de el is pusztítsa. Régen a győztesnek megvolt az a kiváltsága, hogy egész fajokat és népeket irthasson ki.”
Később Himmler betű szerint követte ezt az útmutatást.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!