ELSŐ RÉSZ
(idézet: A gestapo története – JACQUES DELARUE)
III. fejezet
1933. március 23-án Göring megnyitotta az új Reichstag első ülését. Ezen az ülésen amnesztiát iktattak törvénybe a „hazafias felbuzdulásban elkövetett” bűncselekményekre és vétségekre, vagyis a hitleristák által elkövetett gaztettekre vonatkozóan. Az amnesztiát a június 23-i törvény egészítette ki, amely törölte a nemzetiszocialistákra a hatalomért vívott harc éveiben kiszabott büntetéseket. A törvény elrendelte az elítéltek azonnali szabadon bocsátását, büntetésüknek a bűnügyi nyilvántartásból való törlését és a pénzbüntetések visszafizetését. A párt megfizette, amivel tartozott, és fedezte az embereit. Egyszersmind biztosíték volt ez a jövőre nézve is; Göring azonban azt akarta, hogy ezentúl szigorúan a törvényesség keretein belül történjék minden, vagyis most már csak parancsra volt szabad gyilkolni.
Annak érdekében, hogy „felülvizsgálhassák” a többé-kevésbé bűncselekmény jellegű ügyeket, el kellett távolítani azokat a felelős minisztereket, akik nem voltak horogkeresztesek. A hitlerista állam átszervezésének első két alapvető törvénye április elsején és 7-én jelent meg. A rendelkezések szerint Poroszország kivételével feloszlatták a tartományi parlamenteket. Helyükre a reichsstatthalterek, a kancellár közvetlen megbízottai kerültek, akiknek arra kellett felügyelniük, hogy helyesen hajtják-e végre az egyes tartományokban a birodalmi törvényeket és a führer irányelveit. Ily módon egyetlen tollvonással megvalósították a központosítást. A Reichsrat (a tartományok tanácsa) ezzel teljesen elveszítette jelentőségét, és csakhamar feloszlott. 1934 elejére pedig megszűnt mindaz, ami a tartományi önállóságból még megmaradt. Magától értetődik, hogy a helytartókat a hétpróbás nácik közül válogatták ki. Az osztozkodásban a párt politikai szervezetében működőknek jutott az oroszlánrész, akik elkeseredett harcot vívtak veszedelmes ellenfeleikkel, az SS magas rangú vezetőivel.
Poroszországban kemény küzdelem folyt: ki kellett ütni Papent a nyeregből. Hitler önmagát nevezte ki helytartóvá, s minthogy a rendelet erre lehetőséget adott, hatalmát átruházta Göringre. Papen birodalmi kormánybiztos ezentúl már semmiféle szerepet sem játszhatott. Göring be akarta fejezni nagy munkáját a rendőrséggel kapcsolatban, ezért nem oszlathatták fel a porosz kormányt, különben Göring rendőrsége Frick belügyminiszter hatáskörébe került volna.
Az előkészítő munkálatok befejeztével Göring meghozatta az 1933. április 26-i rendeletet a titkos államrendőrség (Geheime Staatspolizei- Gestapo) megszervezéséről, amelyet a porosz belügyminiszter, vagyis a saját hatáskörébe utaltatott. Ugyanazon a napon Diehlst a szervezet helyettes vezetőjévé nevezték ki. Ez a politikai rendőrség valóban titkos volt, de legalább ugyanolyan mértékben a párt, helyesebben egyetlen személy különrendőrségének is számíthatott. (A „geheim” németül egyaránt jelent „titkost” és „magánt” – Szerk.) A párt és állam egybefonódása, mint minden egyéb téren, itt is világosan megmutatkozott.
Ugyanazon a napon megjelent még egy rendelet, amely a berlini központi intézménynek alárendelt államrendőrségi hivatal létrehozásáról intézkedett Poroszország minden kerületében. A Gestapo, amely eddig Berlin területére korlátozódott, kinyújtotta csápjait a kerületekbe, hatalma azonban egyelőre nem terjedt túl Poroszország határain.
A tisztogatást tovább folytatták, nemcsak a rendőrségen, hanem a bíróságokon és az állami hivatalokban is. Egy április 7-én megjelent törvény elrendelte az antifasiszta, zsidó vagy baloldali szervezetekhez tartozó tisztviselők és bírák eltávolítását.
Június 22-én Göring egyik miniszteri utasítása elrendelte, hogy minden hivatalnok kísérje figyelemmel az állami tisztviselők kijelentéseit, és jelentse azokat, akik bírálni merészelnek. Június 30-án egy ezzel azonos rendelkezés ugyanezt a besúgó rendszert honosította meg a dolgozók körében is. Ezzel kezdetét vette a szakadatlan kémkedés, kialakult a titkos ellenőrzéseknek és a névtelen feljelentéseknek az a hálózata, amely csakhamar egész Németországot keresztül-kasul befonta.
E pókháló közepén leselkedett a titkosrendőrség. Megalakulása után nyomban szokássá vált, hogy postai rövidítése után Gestapó-nak nevezzék; és ez a név rövid néhány nap leforgása alatt szomorú hírhedtségre tett szert. A Gestapo már július elején eredményesen sújtott le az ellenzékre, bizonyítékát szolgáltatván használhatóságának. A Kommunista Párt évek óta előkészített és kidolgozott illegális szervezetét szétverték, vezérkarát, amelynek élén Johann Scheer állt, teljes egészében letartóztatták. Scheer ellen vádat emeltek „feloszlatott párt felélesztése” címén, de tárgyalásra nem került sor; az SA tagjai elrabolták őt a börtönből, és meggyilkolták.
Diehls emberei, az ellenzékre mért csapásokkal egyidejűleg, Göring utasítására aknamunkába kezdtek az SA ellen is. E perctől fogva már közvetlenül Röhm bőrére ment a játék.
Göring beosztásánál fogva felelős volt a koncentrációs táborokért. Az SA által fenntartott táborok nagy része azonban kicsúszott ellenőrzése alól, s hátborzongató történetek jártak róluk szájról szájra. Göringet azonban nem ez nyugtalanította; ő azt nem tudta elviselni, hogy aláássák a tekintélyét. A nyugtalanító híreket arra használta fel, hogy közvetlen támadást indítson Röhm ellen. Röhm ugyanis veszedelmesebbé vált, mint valaha. A hatalom átvétele óta az SA taglétszáma mértéktelenül megnövekedett. Egyedül a berlini szervezet több mint 600 000 tagot számlált. (Ez a szervezet Berlint és Brandenburg tartomány szomszédos területeit foglalta magába.) A Rotfrontnak (Vörös Front) egész egységei mentek át az SA-ba. A berliniek ezeket „bifsztek tagozatnak” keresztelték el, ami célzás volt arra, hogy kívül barnák, belül vörösek. Röhm nem törődött ezzel. 1933 végén 4 500 000 SA-tag volt Németországban, Röhm pedig tárca nélküli miniszter volt.
Göring, abbeli törekvésében, hogy fékezze vetélytársa további előretörését, megbízta Diehlst, folytasson vizsgálatot az SA koncentrációs táboraiban és oszlassa fel őket. Csak a „hivatalos” táborok maradhatnak fenn, s azok is az SS kezelésébe kerülnek. Ennek érdekében Göring személyesen megegyezett az SS főnökével, Himmlerrel.
Az SA valóban véres bosszút állt. Likvidálta ellenfeleit és az azóta veszedelmessé vált tegnapi cinkostársait. Meggyilkolta Georg Bell mérnököt, aki közvetítő szerepet játszott a Hitler és Sir Henry Deterding közti pénzügyi tárgyalások során; eltette láb alól Hunglinger rendőrőrnagyot is, aki 10 évvel azelőtt, 1923. november 9-én, a sikertele puccskísérlet kitörésekor szembeszállt Hitlerrel. Az áldozatok között voltak az SA renegátjai is, az SS vezetői, akik a napról napra szívósabban előretörő Himmler vezetése alatt veszedelmes vetélytársakká lettek.
Az SA most akarta megfizettetni 300 halottjának és 40 000 sebesültjének a hatalomért vívott harcban kiontott vérét.
A nürnbergi perben Gisevius, aki azért volt fontos tanú, mert néhány hétig, mielőtt átment volna az ellenzékhez, maga is a Gestapo kötelékébe tartozott, így számolt be ezekről a viharos eseményekről: „Az SA óriási méretű rajtaütéseket szervezett. Az SA folytatta le a házkutatásokat, az SA kobozta el az állampolgárok javait, az SA hallgatta ki, az SA börtönözte be őket. Röviden: az SA segédrendőrséggé léptette elő önmagát, és túltette magát a liberális rendszer minden kötöttségén … Jaj volt annak, aki a körme közé került. Ebből az időből származik a »bunker«, a borzalmas házi börtön, amelyből minden SA-sturmtruppénak legalább egyet fenn kellett tartania. Az emberrablás az SA elidegeníthetetlen joga volt. Minden egyes standartenführer (ezredes) értékét azzal mérték, hogy hány embert tartóztatott le, az SA-tagok jó hírneve pedig azon nyugodott, hogy milyen hatásos módszerekkel »nevelték« a gondjukra bízott rabokat.”
Egyes helyeken a túlkapások miatt nyugtalankodni kezdtek a tegnapi szövetségesek, a jobboldali pártok. Braunschweigben az Acélsisak szembeszállt az SA-val: erre feloszlatták. Elsöpörtek minden ellenállást, minden ingadozást.
Gőgös és kegyetlen kiskirály, helyi nagyhatalom volt minden SA-főnök; a maga körzetében élet és halál ura. Mindegyik ilyen zsarnok külön testőrséget tartott állig felfegyverzett alvilági alakokból, s ezen felül még egy csoportot azzal a különleges megbízatással, hogy kutassák fel a likvidálandó politikai ellenfelet; ezt a szervezetet, amely a katonaság elhárító csoportjának felelt meg, I C. osztály névre keresztelték. Ezek találomra tartóztatták le az igazi vagy vélt kommunistákat, zsidókat, jobb híján pedig más, halálra rémült közönséges halandókat.
Göringnek nem volt ínyére ez a tisztességtelen verseny. Diehls bedugta az orrát a „házi” koncentrációs táborokba. Volt belőlük vagy 40, mindenütt az egész országban; 40 vagy 50 000 „hazaárulót” zsúfoltak össze bennük. A legismertebb Oranienburg volt; ebben azonban, bár ugyancsak az SA alapította, felavatása óta Gestapo-funkcionáriusok teljesítettek szolgálatot. A Gestapo ide irányította csaknem minden foglyát. Ezt tehát nem bolygatták. A wuppertali, hohnsteini és bredowi tábor viszont a helyi SA-vezetők irányítása alatt működött. Az igazságügy-minisztériumhoz panaszos levelek érkeztek, amelyek felhívták a figyelmet az itteni foglyokkal szemben tanúsított rossz bánásmódra. Gürtner miniszter Hitlerhez továbbította a panaszokat és ezt írta: „A foglyokat nemcsak korbáccsal és egyéb eszközökkel ütik, minden ok nélkül, egészen az eszméletlenségig, mint például a bredowi biztonsági internáló táborban, Stettin mellett, de még más módokon is megkínozzák őket.”
Ezt a bredowi tábort a volt pomerániai gauleiter, Karpfenstein SA-vezető szervezte. Göring bezáratta, ugyanúgy mint a breslauit, amelynek vezetője Röhm egyik meghitt munkatársa, az ugyancsak homoszexuális Heines volt, aki szadista módon az internáltak legkegyetlenebb kínzásával szórakozott. Berlin egyik külvárosában ugyancsak házi tábort tartott fenn Ernst SA-vezető, aki kávéházi pincérből lett az SA fontos személyisége. Ennek az embernek a múltja több mint kétes volt. Göring megszüntette az intézményt.
Arról viszont szó sem volt, hogy beleszóltak volna az SS-táborok ügyébe. A 12 év múlva oly hírhedtté vált Dachaut például az SS-ek adminisztrálták. Az SS-führer Eicke táborparancsnok által közzétett szabályzat például egyebek között kimondta: „A türelem gyengeséget jelent. Kíméletlen büntetést alkalmazunk tehát, valahányszor így kívánja a haza érdeke. A megtévedt, jó állampolgárt ez a szabályzat nem érinti. De a bármilyen irányzatú politikai agitátoroknak és értelmiségi felbujtóknak annál inkább szól ez a figyelmeztetés: vigyázzanak, mert tettenérés esetén torkon ragadjuk és a megérdemelt módon hallgattatjuk el őket.”
Minden egyes SS-katona tudta, hogy mit kell érteni a „haza érdekén”. Májusban 2 régi kommunista képviselőt, Dresselt és Schleffert gyilkolták meg Dachauban. Ugyanabban az időben, május 16 és 27 között, négy más foglyot is meggyilkoltak. A kivégzéseket más és más SS-járőr hajtotta végre, ami azt bizonyítja, hogy általános szokás szerint jártak el. Május 24-én Alfred Strauss dr. müncheni ügyvédet két tarkólövéssel küldték a halálba, azután, hogy előző nap megkínozták. A boncolást végző orvos megállapította, hogy a holttesten „fekete és kék zúzódások, valamint nyílt sebek” voltak. Három másik foglyot, Leonhard Hausmannt, Ludwig Schlosst és Sebastien Nefzgert ugyanilyen körülmények között végezték ki.
A müncheni ügyészség, amely akkor még nem úgy táncolt, ahogyan a hitleristák fütyültek, vizsgálatot akart indítani a gyilkosságok ügyében. A SS-parancsnokság azt állította, hogy a 4 őrizetbe vett egyént menekülési kísérlet közben ölték meg. A boncolási jegyzőkönyv megállapítása szerint azonban Strauss papucsban volt, „egyik lábán zokni, a másik mezítelen, nyilvánvalóan azért, mert ez a lába sebes volt”. Ezenkívül pedig közvetlen közelről lőtték tarkón.
Teljesen világos tehát, hogy az SA-táborokat nem a foglyokon elkövetett kegyetlenkedések miatt záratták be, hanem azért, mert az SA-k vezetése alatt álltak. Röhm és barátai tüstént megértették, miről van szó. Vissza is ütöttek.
Egy reggel a berlini Gestapo két foglyot szállított át Oranienburgba. Szokás szerint siralmas állapotban voltak. Nyilvánvaló, hogy a kihallgatás során történhetett velük egy és más. Ez a mostani eset azonban feltűnést, majdhogy nem felháborodást keltett; Schäfer, a táborparancsnok, jelentést tett felettesének, Schutzwechsler standartenführernek. Ő is megütközött a felháborító eljárások hallatán. Mindketten elmentek a Prinz-Albrecht-Strasséra, a Gestapo székhelyére, „magyarázatot kérni”. Udvariasan fogadták őket, s megígérték nekik, hogy felkutatják a bűnösöket és másnapra választ adnak.
A válasz másnap meg is jött, telefonon: az oranienburgi tábort feloszlatják, tekintettel a rossz bánásmódra. Már útnak is indítottak egy szerelvényt, hogy a foglyokat átszállítsák az SS Ems mellett nemrég felállított táborába. Schäfernek annyi ideje volt csak, hogy lóhalálában Berlinbe fusson, és Grauert államtitkárnak referálja az ügyet. Grauert átlátta, hogy súlyos konfliktus van kitörőben, ezért úgy döntött, hogy a feloszlatásról szóló végzést megsemmisíti. Az oranienburgi tábor Schäfer atyai uralma alatt tovább működött.
Ez csak egyik epizódja annak a háborúnak, amelyet ettől az időtől fogva az egyes horogkeresztes szervek egymás ellen vívtak, és amely csak a rendszer megsemmisítésével együtt szűnt meg. Sőt: néhány személyi ellentét végső rendezésére csak a nürnbergi törvényszék tárgyalótermében került sor! A vetélkedés gyakran a legvadabb gyűlölet mértékét is meghaladta.
Ez a rivalizálás a pozícióért, kitüntetésért, jövedelmező beosztásért való hajszában gyökerezett, amelyet nem az egyéni érdem, a tehetség, az erkölcsi érték döntött el, hanem a pillanat szeszélye, a klikkharc vagy egy befolyásos barát. Minden szervezet igyekezett kiküszöbölni a többit, különösen azokat, amelyekkel hatásköri súrlódása volt. Minden szervezet, minden hivatal kebelén belül hasonló harc folyt a hatalomban osztozkodó klikkek között.
A Gestapo sem volt kivétel ez alól a szabály alól. A nagyközönség nem látott mást, csak egy homogén, egységes, dermesztő és félelmetes együttest; a valóságban azonban egymásra acsarkodó fenevadak gyülekezete volt.
Diehlsnek, Göring nélkülözhetetlen kedvencének pozíciójára is sokan vágyakoztak. Diehls lebuktatása sokakat azzal kecsegtetett, hogy megüresedik a bársonyszéke, amelyet így el lehet majd foglalni. A horogkereszteseknél ugyanis az volt a szokás, hogy jutalomként rendszerint a besúgó kapta meg annak a pozícióját, akit a hóhér kezére juttatott. Göring ellenségei Diehls vesztére törtek, mert az ő bukása egyszersmind a miniszterelnök súlyos veresége is lett volna. A cselszövések szövevényében Diehls olyan ügyesen lavírozott, mint valami tapasztalt udvaronc.
Egy szép napon egyik ellensége mégis megtalálta páncéljának sebezhető pontját. Előbb szemforgató tiltakozást színleltek a Gestapo módszerei ellen, majd Hindenburg elnöknek átadtak egy dossziét. Az anyagot Frick állította össze, aki még nem tudta megemészteni azt, hogy Göring kivonta ellenőrzése alól a Gestapót. Az akció gyorsan befejeződött. Göring megmagyarázta, hogy csakis elszigetelt túlkapásokról lehet szó, amelyeket túlbuzgó alantas beosztottak követhettek el. Rendeletileg életre hívott egy bizottságot azzal a feladattal, hogy szervezze át a Gestapót és hozza meg a szükséges szankciókat. Magától értetődik, hogy a bizottság nem jött össze soha. A marsall megnyugtatására azonban Göringnek fel kellett áldoznia Diehlst. 1933 szeptember végén leváltotta, de kárpótlásul még aznap kinevezte a berlini rendőrség helyettes igazgatójává. Diehls azonban ismerte a dörgést; ő „hozta világra” a Gestapót, és azt is jól tudta, hogy mi történik a kulisszái mögött. Fütyült az új beosztására: sokkal okosabbnak vélte, ha átlépi a határt, és Csehországban várja be az események alakulását. A hitleristákkal túlontúl elárasztott Ausztriát nem találta eléggé biztonságosnak.
Göring nem tért ki a támadás elől. Diehls leváltása ellenségeinek diadala volt, de megtalálta rá a választ. Kinevezte helyébe a régi náci gárda egyik kiérdemesült öreg harcosát, az ortodox beállítottságában megingathatatlan Paul Hinklert, aki Wilhelm Kubénak, a brandenburgi szervezet oberpräsidentjének, a porosz tartományi gyűlés náci frakciója egykori elnökének barátja volt.
Hinkler elfoglalta hivatalát. Göring azonban tudott valamiről, amiről hallgatott: tudott Hinkler példátlan méretű alkoholizmusáról, amelyhez képest Diehls tivornyái nyugdíjas öregurak szórakozásainak látszhattak csupán. Régebben egy gyilkossági ügyben vádat emeltek ellene mint bűnsegédi bűnrészes ellen, de a törvényszék beszámíthatatlanság címén felmentette. Mindent összevéve, Hinkler hülyének született, és alkoholistává fejlődött.
A vidéki magányába visszavonult Diehls feszült figyelemmel kísérte az eseményeket. A Reichstag felgyújtásának pere szeptember 21-én kezdődött el, menekülése előtt egy héttel. Diehls, aki annak idején a vizsgálatot lefolytatta, ismerte annak titkait és tudta, hogy izgalmas epizódokra kerül még sor. A per fölkavarta a külföldi közvéleményt, a német emigránsok igyekeztek földeríteni az igazságot; Diehls pedig tapintatosan tudtul adta, hogy ha megadják az árát, hajlandó volna visszatérni őrhelyére.
Berlinben Hinkler egyre-másra követte el a botrányos kilengéseket. Október végén, funkcióba lépése után nem egészen egy hónappal, sürgősen el kellett távolítani. A nagy sietve visszahívott Diehls hajlandó volt ismét elfoglalni helyét. Egyik legelső lépése az volt, hogy letartóztatási parancsot adott ki Hinkler ellen. Ennek, miután hajnalban észrevette, hogy a Gestapo pribékjei keresik, csupán annyi ideje maradt, hogy pizsamában kiugorjék az ablakon és a Tiergartenen át elmeneküljön. Egy őrjárat vitte a rendőrőrszobára, onnan tudta értesíteni a barátját, Kubét, aki azután a segítségére sietett.
Ezen figyelmeztetés után Diehls a régi módszerek szerint tovább folytatta a munkát. Göring megérezte, hogy mellette fütyült el a golyó. Fel akart készülni az újabb támadásra. 1933. november 30-án, porosz miniszterelnöki minőségében, forradalmi jelentőségű rendeletet adott ki, amellyel a politikai rendőrséget, a Gestapót kivonta a belügyminiszter illetékessége alól. Ezzel a rendelettel a saját személyes vezetése alá helyezte a Gestapót. A rendőrség egyik ágazatának ilyenfajta leválasztása nyilvánvalóan jogi képtelenség, de hiszen a törvényes formák semmibevevése úgyis a horogkeresztes hitelvek közé tartozott.
Ugyanazon a napon Göring elfogató parancsot adott ki annak az átszervező és ellenőrző bizottságnak néhány tagja ellen, amelyet Diehls távozásakor hoztak létre, és amely sohasem ülésezett. A parancsokat nem hajtották végre, de céljukat így is elérték: figyelmeztették azokat, akik túlontúl közelről próbáltak betekinteni a megközelíthetetlen Gestapo belső ügyeibe.
1934 elején a Hearst-lapok közölték az Egyesült Államokban Göringnek egy cikkét, amelyben a következőket írta: „A nép ellenségeit megfosztjuk a törvényes védekezés lehetőségétől … Mi, nemzetiszocialisták, tudatosan szembehelyezkedünk az olyan hamis fogalmakkal, mint jóság és emberiesség … Nem ismerjük el az ügyvédi csűrés-csavarást, sem a nevetséges jogászi formaságokat.”
Annyi szent, hogy a hitleristák csakugyan semmibe vették „a nevetséges jogászi formaságokat”; azon egyetlenegy alkalommal azonban, midőn propagandájuk számára hasznosítani szerettek volna egy jól felépített látványos bűnpert, ellenükre fordult az egész masinéria.
*
1933. szeptember 21-én felgördült a függöny a lipcsei törvényszéki palotában, ahol a birodalmi törvényszék ülésezett, és megkezdődött annak a drámának a második felvonása, amely februárban nemcsak Németországot, de az egész világot megrázta. Hét hónappal korábban, midőn a Reichstag kupolája félig a lángokba omlott, vele együtt omlott még emésztőbb tűzbe a demokratikus Németország is. A birodalom új urai igazolni szerettek volna magukat a világ közvéleménye előtt, tekintve, hogy a tűzvész óta senki sem hitte el a kommunista merényletről szőtt mesét. Ez csak űrügyül szolgált arra, hogy megindítsák a kíméletlen megtorló hadjáratot az ellenfél megsemmisítésére, mert a hatalmon levő nácik enélkül nem érezték volna magukat biztonságban.
A tisztességben megőszült Bünger elnök, 4 vörösbe öltözött ülnöke között, az 54 napos tárgyalás folyamán jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett megőrizni a törvényszék méltóságát, a tárgyalás vezetése azonban újból és újból kicsúszott a kezéből.
A vádlottak padján 5, egymástól igen különböző egyén ült; nyilvánvalóan véletlen események találkozását kiaknázva hozták őket itt össze. Itt volt mindenekelőtt van der Lubbe, ez a félig idióta hollandi, akit a Reichstag már lángokban álló épületében fogtak el, és aki vitathatatlanul a gyújtogatok közé tartozott. Mellette Torgler ült, a kommunista képviselőcsoport volt vezetője, aki Ernst Thälmann, a Kommunista Párt főtitkára mellett a párt legnépszerűbb szónoka volt. Úgy tartóztatták le, hogy a tűz másnapján maga jelentkezett a rendőrségen: magyarázatot akart adni. Két igen kétes tanú, a Nemzetiszocialista Párthoz átállt két volt kommunista, Frey és Karwahne képviselők vallomása alapján emeltek ellene vádat. Ezek esküvel vallották, hogy a tűzvész napján látták Torglert, amint Lubbe társaságában bement a Reichstag épületébe; ennyi elég volt a bíróságnak. Sokkal érdekesebb volt a további 3 vádlott. Mindhárman bolgárok voltak, és különös körülmények között tartóztatták le őket. Egy bizonyos Hellmer nevű egyén, a Potsdamer Strassén levő Bayernhof étterem pincére, látta van der Lubbe fényképét az újságokban. Felfigyelt azokra a plakátokra is, amelyek 20 000 márka jutalmat helyeztek kilátásba a bűntársak nyomravezetőjének. Hellmernek ekkor eszébe jutott, hogy látta Lubbét az étteremben három férfi társaságában, akik időnként odajártak, és egészen biztosan „bolsevikok” voltak. Azt a jelentéktelen részletkérdést igazán figyelmen kívül hagyhatta, hogy az elegáns Bayernhofból azon nyomban kipenderítették volna a csavargó külsejű van der Lubbét, amint belép az ajtón. A rendőrség csapdát állított a Bayernhofban, és március 9-én letartóztatta a három törzsvendéget. Kettőnek látszólag rendben voltak a papírjai: dr. Hediger és M. Panev névre szóltak. A harmadiknak nem volt semmiféle okmánya. A rendőrök rövid néhány perc leforgása alatt kiderítették, hogy a papírok hamisak. A három férfi ekkor beismerte, hogy bolgárok, és igazi nevük: Blagoj Popov, Vaszil Tanev és Georgi Dimitrov.
Dimitrov! Letartóztatásának hírét kitörő örömmel fogadta a Gestapo vezérkara. Dimitrov volt a Komintern titkos kelet-európai szervezetének vezetője. Bulgáriában már elítélték: először 20, majd másodszor 12 évi börtönre. Két társát is 12-12 évre szóló érvényes ítélet várta hazájukban, politikai tevékenységük miatt. Bulgáriából Oroszországba menekültek, ahol hosszabb ideig tartózkodtak, majd Németországba mentek, abban a reményben, hogy onnan titokban hazatérhetnek Bulgáriába. Azt állították, hogy sohasem látták Lubbét, Torglert pedig csak névről ismerik. Amint elterjedt letartóztatásuk híre, tucatjával jelentkeztek a tanúk. Valamennyien azt állították, hogy látták a három bolgárt Torgler és van der Lubbe társaságában, az étteremben, az utcán, a Reichstag épületében, ládákat cipelve vagy a hallban leskelődve, a legvalószínűtlenebb helyeken. Dimitrov mindezt a legteljesebb nyugalommal fogadta. Minden nehézség nélkül be tudta bizonyítani, hogy a tűzeset napján Münchenben tartózkodott.
Ezt az 5 embert ültették a vádlottak padjára. A tettenért, szerencsétlen emberi roncs, Lubbe ellen roppantul súlyosak, a többi 4 ellen annál ingatagabbak voltak a terhelő körülmények.
A per lázba hozta a közvéleményt. A világ valamennyi nemzetének képviseletében 120 újságíró volt jelen a tárgyalóteremben, csak a szovjetek nem voltak ott; őket nem engedték be. Hitler sokat várt a tárgyalást lezáró „könyörtelen” ítélettől, ezzel akarta felszítani kommunistaellenes propagandájának lángját.
Csakhogy nem sokkal a lipcsei per megnyitása előtt egy másik törvényszék már ítéletet hozott az ügyben. A német emigránsok, akik menedéket találtak Franciaországban, Hollandiában, Angliában, sőt néhányan az Egyesült Államokban is, felriasztották a nemzetközi közvéleményt. Vizsgálatot indítottak, tanúkat hallgattak ki, fényképeket és dokumentumokat tettek közzé annak az igazságnak a bebizonyítása érdekében, amelyet mindenki gyanított: a Reichstagot maguk a hitleristák gyújtották fel, hogy így csikarják ki az öreg Hindenburgtól a kivételes törvények aláírását, és igazolják megtorló intézkedéseiket.
Különösen tevékeny csoport jött létre Párizsban André és Clara Malraux, Jean Guéhenno és az olasz Chiaromonte támogatásával. Két német kommunista író, Willi Münzenberg és Gustav Regler vezetésével több nyelven kiadták és terjesztették az ún. „Barna könyv”-et. Az igazság mindinkább napvilágra tört.
Szeptember elején egy antifasiszta komité nemzetközi vizsgálóbizottságot hívott össze Londonban, amely elhatározta, hogy lefolytatja a Reichstag felgyújtásának perét még a lipcsei tárgyalás előtt. A kiváló munkáspárti ügyvéd és királyi tanácsos, Denis Nowell Pritt elnöklete alatt olyan közismert francia, angol, amerikai, belga és svéd személyiségek vettek részt a bizottságban, mint Gaston Bergery, Moro-Giafferi, Henry Torrés, Arthur Hays, Vermeulen, stb. Az ügyészi tisztet Sir Stafford Cripps töltötte be, aki a tényeket előadva leszögezte, hogy ennek a jelképes eljárásnak nincs törvényes érvényessége és egyetlen célja az, hogy az igazságot szolgálja, amely Németországban a jelen körülmények között nem érvényesülhet.
A bizottság tárgyalásainak megállapítása szerint nyilvánvaló, hogy ha Lubbe részt vett is a gyújtogatásban, nem volt egyéb, mint eszköz. De kinek a kezében? A nácikéban – válaszolta a bizottság -, személy szerint pedig Göringében, aki elsőrendű vádlottá lépett elő. Szeptember 11-én Moro-Giafferi, aki a tárgyalás kezdetétől fogva gyakran kapott fenyegető leveleket, így kiáltotta világgá vádjait:
„- Nincs a világon olyan törvényszék, igazságügyi hatóság, a vádlottak iránt a legszigorúbb, legellenségesebb érzelmű sem, amely egy pillanatig is fenn akarná tartani ezt a nevetséges bizonyítékokra épített mesét. Igen ám! Csakhogy a látszatot meg kell menteni; elhatározták, hogy elpusztítják a vádlottakat, hogy meg tudják menteni azt, akit ma már minden becsületes ember lelkiismerete vádol: Göringet …
Kinek a kezében voltak Berlinben február 27-én a Reichstag kulcsai?
Ki volt a Reichstag őrségének parancsnoka?
Ki volt az, aki tetszése szerint fokozhatta vagy csökkenthette az épület ellenőrzését?
Kinek a kezében volt annak a föld alatti folyosónak a kulcsa, amelyen át a gyújtogatok minden jel szerint behatoltak az épületbe?
Ez az ember egy személyben a porosz belügyminiszter és a Reichstag elnöke: ez Göring!”
Meg kellett menteni a látszatot … Erre hivatkozott Moro-Giafferi és valóban ezt tette a lipcsei törvényszék. Mert igen hamar pánik lett úrrá a vádlók körében, akiket egy-kettőre óvatos védekezésbe kényszerített Dimitrov a maga dühödten szenvedélyes támadásaival. A többi vádlott ártalmatlan volt. A folyamatosan komor tompultságba merült van der Lubbéból szinte harapófogóval sem tudtak volna egy-egy szónál többet kiszedni, Tanev és Popov pedig egy árva szót sem tudott németül. Dimitrov ragadta magához a per vezetését. Ő volt az, aki vádolt. És vádjai olyan pontosak voltak, hogy Werner doktor, az ügyész, október 17-én olyan elhatározásra jutott, amely nem csekély meglepetést váltott ki a hallgatóságból. Az emigránsok által kiadott „Barna könyv”-vel kezdett foglalkozni, oldalról oldalra igyekezve róla kimutatni, hogy az egész nem egyéb a rágalmak szövevényénél!
A vádlók tehát vádlottakká váltak, és az egész pernek nem volt már más célja, mint hogy őket mossa tisztára.
Fölvonultatták tanúságtételre mindazokat, akiknek nevét Németország-szerte suttogták: Heines breslaui rendőrfőnököt, a sziléziai SA vezetőjét, Helldorf grófot, aki a tűzeset pillanatában a berlini SA vezetője és Potsdam rendőrfőnöke volt, Schulz SA-vezetőt, és végül magát Göringet.
Gisevius színes képet festett Hermann Göring megjelenéséről a tárgyalóteremben. Göring számtalan kedves szerepe közül – mint például „Hermann, a nép bálványa”, a „hűség lovagja”, a „nemzeti hős” – egyet akkortájt különösen kedvelt és ezen a napon el szeretett volna játszani: a „vasembert”.
Elegáns, világos vadászöltönyben, a terem parkettjén keményen koppanó magas szárú csizmában jelent meg a bíróság előtt. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de ez nem sokáig sikerült neki. Amint dühbe gurult, tombolva ordítozott a tárgyalóteremben. A per váratlan fordulata teljesen kihozta a sodrából. Nehezen értette meg, miért foglalkoznak a bírák a „Barna könyv”-vel, ezzel a „gyűlölködést szító művel, amelyet megsemmisíttet mindenütt, ahol csak felbukkan”.
Bünger elnök, bársonyszékébe süppedve, rémülettől tágra nyílt szemmel követte a jelenetet. Kezdte megérteni, hogy ez a per egész pályafutásának gyászos végét fogja jelenteni. Dimitrov egyáltalán nem rejtette véka alá megelégedését. Göring, még mindig dührohamának hatása alatt, gyilkos tekintettel meredt rá, és igyekezett visszanyerni nyugalmát. És lám, Dimitrov, a vádlott, kérdéseket tett fel a miniszterelnöknek! És a miniszterelnök válaszolt.
Példa nélkül álló párbeszéd zajlott le közöttük.
„- Mit tett a belügyminiszter úr február 28-án és az azt követő napokon, amikor Lubbe bűntársainak könnyen a nyomukra lehetett volna akadni? – kérdezte Dimitrov.
– Nem beosztottja vagyok a bűnügyi rendőrségnek, hanem a minisztere – válaszolta Göring. – Számomra az a legfontosabb, hogy a párt ügyeivel foglalkozzam, mert a párt eszméi világjelentőségűek, és a párt az egész világ alakulásáért felelős.”
Beleesett a Dimitrov által előkészített csapdába: politikai síkra terelte a vitát. Lehetett ő a Nemzetiszocialista Párt kiváló stratégája, ahhoz azonban nem volt megfelelő felkészültsége, hogy a marxista dialektika egyik igazi szakértőjével fel tudja venni a harcot. Göring tanúként való kihallgatása egyetlen szempillantás alatt kommunista propagandagyűléssé alakult át. Hermann már nem volt ura önmagának, tajtékzott és ellenfelét szidalmazta:
„- Gazember – kiabálta -, megérett az akasztófára!”
Az elnök közbelépett, és emlékeztette Dimitrovot arra, hogy már korábban figyelmeztette: nem szabad politikai propagandát folytatnia.
„- Csak az ügyre vonatkozó kérdéseket tegyen fel – tette hozzá engesztelő hangon.
– Köszönöm – válaszolta Dimitrov -, én nagyon elégedett vagyok a miniszter úr válaszával.
– Gazember – üvöltötte Göring takarodjon ki! Gazember, kerül még maga az én kezembe!”
Dimitrovot elképzelhetetlen zűrzavar közepette kituszkolták a tárgyalóteremből, de volt még ideje odakiáltani Göringnek:
„… Csak nem fél, miniszter úr? Csak nem fél? …”
Van der Lubbe kapcsolata a többi vádlottal – a vád szerint – azon nyugodott, hogy Lubbe állítólag kommunista volt. Nos, a tárgyalás folyamán kiderült, hogy ha Lubbe kommunista volt is, 1931 óta már nem volt az. A Kriminalpolizei (bűnügyi rendőrség) által lefolytatott vizsgálat ezt világosan kimutatta.
December 23-án a törvényszék ítéletet hozott: van der Lubbét halálra ítélte, a többi 4 vádlottat fölmentette. Az egész világsajtó ezzel foglalkozott, az emigránsok diadalt ültek. Utasításuk ellenére a német bírák nem tudták rászánni magukat, hogy ártatlanokat ítéljenek el. Amikor Hitler meghallotta az ítéletet, a környezete által ismert és rettegett őrjöngő dühroham vett rajta erőt.
Göring azonban nem volt hajlandó kiengedni zsákmányát a karmai közül. Azt mondta Dimitrovnak: „Kerül még maga az én kezembe!” Hiába mentették fel a 4 kommunista vezetőt, továbbra is börtönben tartották őket. Csak február 27-én engedték őket szabadon, az egyre erősödő nemzetközi felháborodás nyomására. Torglert koncentrációs táborba vitték. Miután bizonyos idő elteltével szabadon engedték, azzal fizette meg szabadságát, hogy a nácik szolgálatába szegődött.
Január 10-én bejelentették, hogy Lubbét kivégezték a lipcsei börtön udvarán. Németországban sokan kétségbe vonták ennek megtörténtét. Családja, a törvényre hivatkozva, állítólag többször is kérte a német hatóságoktól a holttest kiadatását, hogy Hollandiában eltemethesse, de eredménytelenül. Ha Lubbe csakugyan a horogkeresztesek zsoldjában álló provokátor volt, úgy a náciknak semmi okuk sem volt habozni, hogy az elképzelhető legtörvényesebb úton megszabaduljanak a súlyosan terhelő cinkostárstól. A Gestapo szerette eltüntetni tevékenységének nyomait.
A Reichstag füstölgő romjaira nagyon odakívánkozott volna a régi latin jogászi bölcsesség: Is fecit cui prodest (Az tette, akinek hasznára van).1 A „Der Spiegel” című hetilap hosszas tanulmányt közölt, amely igyekezett bebizonyítani, hogy a Reichstag felgyújtása egyedül van der Lubbe műve volt. Nem tudok ennek az egyébként igen komoly tanulmánynak a megállapításaihoz csatlakozni, minthogy magyarázat nélkül hagy sok lényeges körülményt. A Reichstag felgyújtása minden bizonnyal még sokáig vitatott kérdés lesz. *
Ez a gondviselésszerű tűzvész a hitleristák terveit szolgálta, nélkülözhetetlen volt a megtorló rendszabályok indokolása és a Gestapo szerepének megerősítése szempontjából; kitűnően fel tudták használni a választási kampányban is.
Egy órával azután, hogy a tüzet észrevették, Hitler és Göring már megtekintette a lángoló épületet. Diehls volt a vezetőjük, előttük haladt a palota még járható folyosóin, és beszámolt máris munkában levő embereinek első ténymegállapításairól.
Az odasiető Hitler a lángok láttán azonnal felkiáltott:
„- Isteni jeladás ez; senki sem akadályozhat már meg minket abban, hogy vasököllel zúzzuk szét a kommunistákat!”
Január 31-én Goebbels ezt írta be „Napló”-jába: „A vörös terror elleni harc fő vonalait egy Hitlerrel tartott konferencián fektettük le. Pillanatnyilag még nem folyamodunk ellenrendszabályokhoz. Az alkalmas percben sújtunk majd le, amikor a kommunisták kirobbantják a forradalmat.”
A kommunistáknak kellett volna „kirobbantaniuk a forradalmat”, hogy alkalmazni lehessen az ellenrendszabályokat. Az idő azonban múlt; közeledett a választás napja, és nem robbant ki semmi. Úgy jött ez a tűzvész, mint valóságos mennyei jótétemény: a kitűzött nap előtt egy héttel, Goebbels dr. pedig értett hozzá, hogy megfelelően hasznosítsa.
Göring február 22-én, 5 nappal a tűzvész előtt léptette elő az SA-t segédrendőrséggé. Az SA emberei nélkül a tűzvész éjszakáján és másnapján nem lehetett volna néhány óra leforgása alatt foganatosítani a tömeges letartóztatásokat. A letartóztatandók névjegyzékét már régen összeállították, csak megfelelő létszámú személyzet kellett a végrehajtáshoz.
Másik jellemző részlet: a tűzvész a választási hadjárat kellős közepén tört ki. Hitler, szokás szerint, nyakig merült a választási feladatokba. A Goebbels által összeállított és a pártban február 10-én nyilvánosságra hozott választási munkarendje túl volt zsúfolva beszédekkel. Minden áldott nap több, gyakran egymástól nagyon távol eső gyűléseken kellett fellépnie. Ilyenkor egyetlen órát sem szabad elvesztegetni a drága időből. Nos, február 10-én feltűnhetett egy meglepő apróság: február 25-re, 26-ra és 27-re nem volt előjegyezve egyetlen szereplés sem, sőt kimondták, hogy a führer február 27-én nem beszélhet nyilvános összejövetelen. Különös véletlen, hogy éppen ezen az estén borult lángokba a Reichstag épülete.
Ami pedig a tűzvészt illeti: a vizsgálatot folytató rendőrségi embereket – akik a katasztrófa felfedezése után alig néhány perccel, mintegy 21 óra 15-kor elsőként érkeztek a helyszínre – meglepte a tűzfészkek nagy száma (60 vagy 65); ezek is szét voltak szórva mindenfelé az egész épületben. Legtöbbjükön – különösen az ülésteremben feltörő hatalmas tűzoszlopon – meglátszott, hogy gyújtóanyagtól származik.
A „Ring”-nek, a Herrenklubhoz tartozó konzervatív Heinrich von Gleichen hetilapjának március 2-i száma közölt egy cikket, amely a következő kérdésekkel végződött: „Hogyan volt mindez lehetséges? Valóban vaksággal megvert juhok volnánk? Hol vannak a merénylet értelmi szerzői, akik oly biztosak voltak a dolgukban? … Lehetséges, hogy a legjobb német vagy nemzetközi körökben kell keresni őket.”
A cikk nyomán a „Ring”-et betiltották; ezek a kérdések azonban mindenkinek eszébe jutottak.
Göring és Goebbels világgá kürtölték a rádió hullámain, hogy a merénylet szervezői nem is lehetnek mások, csak a kommunisták. A tűzvész utáni napon a Gestapo és a Kripo (bűnügyi rendőrség) házkutatást tartott a Karl Liebknecht-házban, a Kommunista Párt székházában. Nos, ebben az épületben, ahol már több házkutatást is tartottak, amelyet a kommunisták több mint egy hónapja kiürítettek, és amelyet azóta a rendőrség őrzött, még mindig tudtak találni bizonyítékokat; „több mázsányi” olyan rendkívül fontos dokumentumot – mondotta Goebbels doktor -, amely az egész Németországra kiterjedő kommunista felkelés alapjait fektette le. A Reichstag felgyújtása volt a jeladás, amely útjára indította volna a vörös terrort. Széltében-hosszában híresztelték a terv részleteit; és hogy nem lett belőle semmi, azért a hála a horogkeresztes hazafiak éberségét illeti. Ezeket a súlyosan terhelő bizonyítékokat azonban sohasem hozták nyilvánosságra, hiába követelte számtalanszor a külföldi sajtó; a per folyamán sem produkáltak egyetlen egyet sem.
Mit tettek hát a vizsgálattal megbízott rendőrök? A tárgyi ténymegállapításokból adódó adatok birtokában, kezükben az egyik tetten ért gyújtogatóval, ismerve ezen bizonyítékok alapján bűntársainak politikai hovatartozását és hozzávetőleges számát, mást nem tudtak befogni a hálójukba, mint Torglert és a három bolgárt. Pedig Diehls maga is „figyelemmel kísérte” az ügyet, vele együtt Arthur Nebe, a tapasztalt kriminalista, aki bűnügyi tanulmányaival szaktekintélyt is szerzett magának. És a vizsgálat egy helyben topogott vagy előre nem látott útvesztőkbe tévedt.
A közvéleményben azonban különös hírek kaptak lábra; meglepő nevekről suttogtak, és ezek visszhangja hamarosan eljutott a Gestapo fülébe is.
Egy bizonyos Bell doktor különös dolgokat mesélt Lubbéról. A doktornak számos barátja volt a Nemzetiszocialista Pártban. Szilárdan állította, hogy Lubbénak kapcsolatai voltak az SA-val, majd fontoskodó arccal tette hozzá, hogy ő mindent tud, ami a tűzvész napján történt. Március 3-án vagy 4-én a Friedrichstrassei Nemzeti Klubban elmesélte egyik néppárti barátjának, amit tudott. Ez a kitűnő információk feletti örömében levelet írt több barátjának, hogy őket is részesítse a Bell doktor által kinyilatkoztatott titkokból. Egyik levél a Gestapo irodájában kötött ki. Bell doktor egyszer csak észrevette, hogy követik, megfigyelik. Megijedt, és átköltözött a határon túlra, nagyobb biztonságban érezvén magát Kufsteinban, ebben a békés osztrák kisvárosban. Április 3-án, midőn már kezdett volna megnyugodni, egy Münchenből jött SA-csoport meggyilkolta.
Furcsa története van Oberfohren doktornak, a Német Nemzeti Párt parlamenti képviselőcsoportja elnökének is. Ez a jól informált férfiú ugyancsak különös részleteket tudott az ügyről. Ő is elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy írt. Emlékiratban foglalta össze mindazt, amit a Reichstag felgyújtásának előkészítéséről tudott, és azt megküldte több barátjának. Egy példány külföldre is eljutott belőle. Ezt francia, angol és svájci lapok közzétették. Május 3-án Oberfohren doktort holtan találták a lakásán. A rendőri jelentés öngyilkosságról beszélt, a család azonban kénytelen volt megállapítani, hogy a halott személyi iratai eltűntek.
Később, a véres „Röhm-tisztogatás”, az 1934. június 30-i események után Röhm Kruse nevű gépkocsivezetője, akinek sikerült külföldre szöknie, levelet írt Hindenburg marsallnak és föltárta előtte, hogy a Reichstag felgyújtását egy SA-csoport, Röhm bizalmi emberei követték el, Göring és Goebbels segítségével.
Ezek a hírek, bármennyire érdekesek is voltak, kevesebbet mondtak, mint bizonyos részletek. Hogyan lehetett bejutni a Reichstag épületébe? Két kapu szolgált erre a célra: a 2-es számú kapu a Simsonstrassén – ez csak az ülésszakok idején volt nyitva – és az 5-ös számú, a Reichstag-rakpartra nyíló. Február 27-én az 5-ös számú kapu volt az egyetlen bejárat. Ez egy hallra nyílt, amelynek bejárata kötéllel el volt kerítve; e mögött tartózkodtak a portások. Minden látogatónak ki kellett töltenie egy cédulát, ezen fel kellett tüntetnie a képviselő és a saját nevét, valamint a látogatás célját. Valamelyik egyenruhás szolgálattevő elvitte a cédulát a képviselőhöz, és csak az ő beleegyezése után léphetett be a látogató az épületbe, akkor is a szolgálattevő kíséretében, aki a képviselőhöz vezette. A látogatók nevét pedig mindennap egy erre a célra rendszeresített jegyzékbe vették.
Hogyan lehetséges, hogy 8 vagy 10 ember, akik terjedelmes gyújtóanyagot vittek magukkal (a vizsgálat szerint létrájuk is volt), megkerülhették ezt az ellenőrzést?
A Reichstag pincéjéből, onnan, ahol a fűtőberendezés volt, kis lépcső nyílt, amely föld alatti folyosóba torkollott. Ez a folyosó elhaladt az oszlopos bejárat alatt, keresztezte a Friedrich Ebert Strassét és az utca túlsó oldalán levő elnöki palota pincéjében ért véget. Ezt a föld alatti folyosót ajtó zárta el a parlament pincéjének lépcsőjétől és a fűtőberendezés helyiségétől. A folyosó elég széles volt, sín futott rajta; ezen kis billenőkocsi járt szénnel megrakva a Reichstag épületéből az elnöki palota pincéjébe. Ez volt a beosztásával járó egyik nagy előny: ingyen fűtöttek az elnöknek. Az elnök pedig Göring volt.
Ezen a folyosón át akár egy egész csapatot is be lehetett engedni a Reichstag épületébe.
Arról suttogtak, hogy Ernst SA-vezető volt az egyik gyújtogató, továbbá Heines és Helldorf gróf is köztük volt, vagy legalábbis részt vett a terv előkészítésében. Ernst egyébként, amikor kissé felöntött a garatra, el is dicsekedett vele. Mások is beszéltek. Egy Rall nevű megrögzött gonosztevő, akit a tűzeset után néhány héttel közbűntényes bűncselekmény miatt tartóztattak le, azt gondolta, bizonyos leleplezések árán kibújhat a csávából. Kérte, hallgassa ki a vizsgálóbíró tanúként „egy egészen más ügyben”.
– Februárban – mondotta – Karl Ernst csoportjának tagjaként részt vettem a Reichstag felgyújtásában.
És ebben a hangnemben folytatta: hivatkozott Goebbelsre és Göringre, megadta a résztvevők nevét és ismertette a részleteket, az elképedt vizsgálóbíró pedig jegyzőkönyvbe vett mindent. Február vége felé Ernst összehívta testőrségének 10 tagját, mind olyanokat, akiket alkalmasnak tartott arra, hogy egy különösen kényes feladatot megoldjanak. Rall is köztük volt. Térkép alapján megismertették velük a Reichstag belső helyrajzát. A cél a Reichstag felgyújtása volt, ezt már az elején közölték velük. A tűzeset napján 18 óra tájban mind a tízüket gépkocsin átszállították az elnöki palotába. Lementek a pincébe. Két vagy három órát töltöttek itt, várva, hogy Karl Ernst jelt adjon nekik. Mindegyikük kapott egy-egy kocka alakú ládikát, ebben volt a gyújtóanyag, majd többszöri próbával külön-külön begyakorolták szerepüket.
A hosszú várakozás alatt egyidejűleg egy „másik operáció”-nak kellett lezajlania, amelyről ők nem tudtak semmit.
Huszonegy óra felé végre megérkezett Ernst, és megadta a jelt. A 10 ember a föld alatti folyosón át behatolt a Reichstag épületébe, bejárta az akkor már teljesen kiürült parlamentet, mindenütt elhelyezve a gyújtóanyagot. Tíz perc leforgása alatt végeztek és ugyanazon az úton visszatértek az elnöki palotába.
Az egyidejű operáció, amelynek lefolyása után adhatták csak meg a jelt, csakis Lubbe „távirányítása” lehetett, amely „barátainak” lélektani előkészítésétől függött. Arra az időpontra pedig, midőn ez a szerencsétlen flótás, talán kábítószeres kezelés után, mindenesetre szuggerált állapotban, gyufával teletömött zsebekkel megérkezett a Reichstag elé, felkapaszkodott a homlokzaton és betört egy ablaktáblát, az SA emberi már befutották a termeket, a kijelölt helyeken elhajították a gyújtóládikákat, és visszavonultak Göring védelme alatt. Ahhoz ugyanis nem férhet kétség, hogy Göring, akit barátja, Goebbels vett rá erre a tervre, zseniálisnak találta és beleegyezését adta hozzá.
Gisevius szerint, akinek ezeket az adatokat köszönhetjük – amelyeket csak az olyan fontos stratégiai pozíciót betöltő ember szerezhetett meg, mint amilyen az események idején ő volt -, Göring már a terv elkészítésekor azt a megbízatást adta Diehlsnek, hogy vezesse tévútra a vizsgálatot és legyen rajta, hogy a váratlanul felszínre kerülő zavaró elemeket haladéktalanul kiküszöböljék.
Az egyik ilyen váratlanul felszínre kerülő elem volt Rall.
Reineking vizsgálóbíró, aki Rall vallomását jegyzőkönyvbe vette, maga is náci volt: az SA obskurus, rangfokozat nélküli, de meggyőződéses tagja. Úgy látta, itt az alkalom, amikor értékessé teheti magát a rendszer pápáinak szemében. Meg volt róla győződve, hogy Rall az igazat mondta; meggyőzte őt a sok pontos részlet, az ellenőrizhető körülmények és főként az a bebizonyosodott tény, hogy Rall február végén valóban Karl Ernst testőrségéhez tartozott. A vizsgálóbírónak nagy gyakorlata volt már a tanúk és vallomások megítélésében.
Reineking értesítette a főnökét. Az esemény fontosságára való tekintettel elhatározták, hogy elmennek az SA parancsnokságára; onnan elküldték őket a Gestapóhoz.
A Gestapo kihozatta Rallt a neuruppini börtönből. Ki kell hallgatniuk – mondták a bírónak. Átszállították Berlinbe, a Gestapo székházába, és 24 órán át megszakítás nélkül kihallgatták.
Titkos megbízottak indultak útnak a szélrózsa minden irányába. Egyikük Lipcsébe sietett, hogy a postán elfogja a neuruppini bírónak a birodalmi törvényszék vizsgálóbírójához intézett levelét, amelyhez csatolva volt a Rall-féle jegyzőkönyv másolata.
Neuruppinban a sebtében osztályvezetővé előléptetett Reinekinget bízták meg az eredeti példány eltüntetésével. A Gestapo házkutatást tartott Rall lakásán, a szeretőjénél, mindenütt, ahol lehetett egy-egy levele vagy valamiféle írása.
Az eredmény az volt, amit Rall remélt: gyors szabadítás. Egyszer s mindenkorra. Holttestét néhány nap múlva egy földműves találta meg a mezőn, az eke fordította ki. Mindössze 20 centiméter mélyen földelték el. Megfojtották.
Függetlenül attól, hogy mennyi volt az igazság ezekben a verziókban, a Gestapo szerepe világos; a legcsekélyebb kétség sem merülhet fel abban a tekintetben, hogy a Reichstag épületét az SA gyújtotta fel a Gestapo kezdeményezésére, e terv értelmi szerzőjének, Goebbelsnek a felbujtására, Göring cinkos segítségével. Enélkül az egész nem történhetett volna meg.
És mit keresett van der Lubbe ebben a társaságban? Homoszexuális volt a szerencsétlen, amint azt a tárgyalás tényként megállapította. Gyakori vendége volt Berlin éjjeli menedékhelyeinek, menhelyeinek, zugkávéházainak, szoros kapcsolatba került az ezeket benépesítő zavaros elemek nem egy képviselőjével. Az SA-ban csak úgy nyüzsögtek a homoszexuálisok. A szervezet híres volt virágzó „férfi barátságairól”. Röhm, a vezérkar főnöke adta a példát. A berlin-brandenburgi SA-standarte (ezred), amelyből a gyújtogatok rekrutálódtak, ugyancsak erősen fertőzött volt. Ernst környezete, talán maga Ernst is, Heines és sokan mások tartoztak e „férfi szövetségbe”; innen toborozták testőrségüket, gépkocsivezetőjüket, bizalmi embereiket. E társaság titkos kapcsolatai révén került a szerencsétlen hollandus a szervezkedők vonzáskörébe, midőn azok éppen a tervüket dolgozták ki. Azonnal meglátták, hogy milyen hasznot lehet belőle húzni. Nyilván gyerekjáték volt megfelelően kioktatni ezt a félhülyét, fölébreszteni anarchista buzgalmát, rábeszélni, hogy kövesse el a gyűlölt társadalmi rend eme szimbóluma ellen nevetségesen szomorú hérosztratoszi tettét.
Lehetséges, hogy kábítószerekkel is kezelték, mielőtt végzetes útjára indították volna. A tárgyaláson bizonytalanul olyasmit mormogott, hogy „mások is voltak”. Semmi többet nem lehetett kiszedni belőle, ismét visszaesett abba a tompultságba, amelyben az orvosok egy része a szkopolamin által előidézett tüneteket vélte fölfedezni.
A föld alatti folyosó létét a londoni nemzetközi vizsgálóbizottság fedte fel. A per folyamán a lipcsei törvényszék tagjai libasorban leszálltak a Reichstag híres átjárójába, de csak azért, hogy megállapítsák: a gyújtogatok nem ezen az úton jöttek, mivel a Reichstag éjjeliőrei azt állították, hogy feltétlenül észrevették volna őket.
A gyászos van der Lubbe életével fizette meg azt a véletlent, amely a barnainges gyújtogatok útjába sodorta őt. Nem ő volt az egyetlen. Rall esete után a legtöbb gyújtogató ugyancsak elhullott cinkosainak fegyverétől. A Gestapo nem szívlelte az élő tanúkat.
*
A Reichstag felgyújtása, a lipcsei per kérlelhetetlen reflektorfénybe állította a nácik szellemiségét, módszereit és vezető embereit. Az egész világ fölmérte ezeket a módszereket, mérlegelte erkölcsiségüket és megállapította, hogy a leggyalázatosabb gyilkosokkal van dolga. Nem lett volna nehéz levonni a szükséges következtetéseket.
Ehhez azonban némi bátorságra lett volna szükség. Sokkal egyszerűbb volt semmit sem látni és hagyni, hogy a gyilkosok tovább menjenek a megkezdett úton. A Gestapo már értett hozzá, hogyan kell az embereket terrorral elhallgattatni.
Igaza volt Röpkének, midőn néhány évvel később így írt: „A mai rettenetes világkatasztrófával kell megfizetnie a világnak a vészjelekkel szembeni süketségét, amelyek pedig 1930-tól 1939-ig egyre szenvedélyesebben jelezték, hogy a nemzetiszocializmus sátáni hatalmai micsoda poklot szabadítanak előbb Németországra, majd az egész világra. Ennek a háborúnak a borzalmai pontosan ugyanazok, mint amelyeket a világ eltűrt Németországban abban az időben, amikor normális kapcsolatokat tartott fenn a nemzetiszocialistákkal és nemzetközi ünnepségeket, kongresszusokat szervezett velük együtt.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!