AZ ÖTÖDIK HADOSZLOP KELETKEZÉSE

1

XVI. RÉSZ

HARMADIK KÖNYV

AZ OROSZORSZÁGI „ÖTÖDIK HADOSZLOP”

(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)

1. Trockij Elba-szigete

1929 február 13-án Trockij Konstantinápolyba érkezett. Nem úgy lépett partra, mint egy levitézlett politikai száműzött. Trockij úgy jött, mint egy látogatóba érkezett hatalmasság. A világsajtóban nagybetűs címek adták hírül megérkezését. Külföldi tudósítók várakoztak, hogy fogadják a száműzöttet partraszállító motoroshajót. Trockij félretolta őket és szapora léptekkel egyenesen várakozó autója felé tartott, amelyet egyik testőre vezetett. Az autó elrobogott vele előre elkészített városi szállására.

Törökországban politikai vihar tört ki. Szovjetbarát szószólók Trockij kiutasítását követelték; szovjetellenes elemek örömmel fogadták a szovjet rendszer ellenségét. A török kormány habozni látszott. Olyan hírek keringtek, hogy bizonyos oldalról diplomáciai nyomást gyakorolnak azért, hogy Trockijt a szovjet határ közelében, Törökországban tartsák. Végül egy kompromisszumos megoldást találtak. Trockij Törökországban maradt és mégse maradt Törökországban. A száműzött vörös Napóleonnak menedéket adtak Prinkipo török szigeten. Trockij, a felesége, a fia és számos testőre néhány hét múlva odaköltöztek.

Prinkipón, a festői feketetengeri szigeten, ahol a Woodrow Wilson által álmodott szövetséges-szovjet békekonferenciát kellett volna megtartani, a száműzött Trockij, fiával, León Szedovval mint főhadsegédével és helyettes parancsnokával, felütötte új politikai főhadiszállását. „Prinkipón, fiammal bensőségesen együttműködve sikerült különböző országokból származó fiatal munkatársakból új csoportot alakítani”, írta később Trockij. A kis házat, ahol Trockij lakott, a titokzatosság és intrika furcsa, izgatott atmoszférája vette körül. A ház előtt rendőrkutyák és felfegyverzett testőrök őrködtek. A házon belül csakúgy rajzottak az Oroszországból, Németországból, Spanyolországból és más országokból származó radikális kalandorok, akik mind eljöttek vezérükhöz Prinkipóba. Trockij „titkárainak” nevezte őket. Új Trockij-gárda alakult belőlük. A látogatók egymásnak adták a kilincset: szovjetellenes propagandisták, politikusok, újságírók, a száműzött bálványozói és az úgynevezett „világforradalmárok” szüntelen áradatban érkeztek. Mialatt magánértekezéseket tartott a nemzetközi kommunista és szocialista mozgalom renegátjaival, Trockij könyvtárának ajtaja előtt őrszemek állottak. Időről-időre titkosszolgálatok ügynökei és más homályosjellegű személyek jöttek, hogy Trockijjal négyszemközt beszélhessenek. Látogatásukat nagy rejtelmesség vette körül.

Trockij prinkipói fegyveres testőrségének vezetője először Blumkin, a szociálforradalmár gyilkos volt, aki Trockijt a húszas évek elejétől kutyahűséggel követte. 1930 végefelé, Trockij különleges küldetésben visszaküldte Szovjetoroszországba. Blumkint a szovjet rendőrség elfogta és bíróság elé állította. Bebizonyosodott, hogy fegyvercsempészésben bűnös és szovjetellenes propagandát folytatott. Elítélték és kivégezték. Később Trockij testőrségének élén a francia Raymond Molinier és az amerikai Sheldon Harte állott.

Trockij aprólékos gonddal vigyázott arra, hogy az időleges száműzetésben élő „nagy forradalmár” hírnevét megőrizze. Ötvenes éveibe lépett. Zömök, kissé meghajló alakja elhízottá és ernyedtté változott. Híres, bozontos fekete haja és kis kecskeszakálla már deresedett. De mozdulatai még mindig gyorsak és türelmetlenek voltak. Az élesmetszésű orrán ülő villogó cvikker mögül fürkésző fekete szeme, különlegesen gonosz kifejezést adott sötét, élénk arcának. Sokakat elriasztott „mefisztofeleszi” ábrázata. Mások viszont csaknem hipnotikusan megbűvölőnek találták Trockij hangját és szemét.

Trockij semmit nem bízott a véletlenre, ha a Szovjetunión kívüli hírnevének megőrzéséről volt szó. Gyönyörűséggel idézte Proudhon, a francia anarchista szavait: „A végzetnek a szemébe nevetek; ami pedig az embereket illeti, túlságosan tudatlanok, túlságosan rabszolgák ahhoz, hogy bosszankodjam miattuk.” Azonban mielőtt magához engedte a fontos látogatókat, gondosan gyakorolta a szerepét, sőt a hálószobájában lévő tükör előtt a megfelelő gesztusokat is tanulmányozta. A Prinkipóba ellátogató újságíróknak be kellett neki mutatniok cikkeiket, mielőtt közzétették volna őket. Társalgás közben Trockij a dogmatikus állítások és a szovjetellenes szidalmak egész áradatát zúdította hallgatójára, miközben a tömegszónok színészi lendületével hangsúlyozott minden egyes mondatot és gesztust.

Emil Ludwig, a liberális német író, röviddel Trockij Prinkipóba érkezése után, interjút csinált vele. Trockij derűlátó hangulatban volt. — Oroszországot válság fenyegeti — mondotta Ludwignak. — Az ötéves terv kudarcot vallott; munkanélküliség, gazdasági és ipari összeomlás kísért; a mezőgazdaság kollektivizálásának terve halálra van ítélve; Sztálin katasztrófa felé vezeti az országot; az ellenzék nőttön nő.

— Milyen nagy követőinek a száma Oroszországban? — kérdezte Ludwig.

Trockij hirtelen óvatossá vált. Felemelte húsos, fehér, manikűrözött kezét.

— Nehéz volna pontos számot adni. Híveim szétszórtan élnek, a föld alatt illegalitásban dolgoznak.

— Mit gondol, mikor lépnek ki megint a nyilvánosság elé?

Erre Trockij kis gondolkozás után ezt válaszolta:

— Ha kívülről megteremtik erre a megfelelő alkalmat. Talán egy háború vagy egy új európai beavatkozás esetén, amikor a kormány gyengesége ösztönző hatást vált ki!

Winston Churchill, akit még mindig szenvedélyesen érdekelt a világ szovjetellenes hadjáratának minden megnyilvánulása, különleges tanulmány tárgyává tette a prinkipói száműzöttet. „Sosem szerettem Trockijt” — jelentette ki Churchill 1944-ben. Az igazság azonban az, hogy Trockij összeesküvői természete, szónoki képességei és dinamikus energiája tetszett Churchillnek. Churchill „Nagy kortársak” című könyvében így összegezte Trockij nemzetközi összeesküvésének célját, attól a pillanattól kezdve, hogy a Szovjetunió területét elhagyta: „Trockij arra törekszik, hogy egybegyűjtse Európa alvilágát az orosz hadsereg megtörésére.”

Ezidőtájt John Gunther, az amerikai külföldi tudósító is látogatást tett Trockij prinkipói főhadiszállásán. Beszélt Trockijjal és Trockij számos orosz és európai munkatársával. Gunther meglepetésére Trockij nem úgy viselkedett, mint egy vereséget szenvedett száműzött, hanem sokkal inkább úgy, mint egy uralkodó vagy diktátor. Gunther önkéntelenül is az elbai Napóleonra gondolt — közvetlenül a drámai visszatérés és a száznapi uralom előtt. Gunther így számolt be látogatásáról:

„Csaknem egész Európában kialakult a trockista mozgalom. Minden egyes országban megtalálható a trockista agitátorok sejtje. Az utasításokat közvetlenül Prinkipóból kapják. A különböző csoportok között bizonyos kapcsolat áll fenn. Kiadványaikat és manifesztumaikat elküldik egymásnak, de a legtöbb esetben magánlevelek útján érintkeznek. A különböző központi bizottságokat a berlini nemzetközi főhadiszállás köti össze.”

Gunther megkísérelte rávenni Trockijt arra, hogy a Negyedik Internacionáléról beszéljen. Ki akarta venni belőle, hogy tulajdonképpen milyen célkitűzései vannak ennek a szervezetnek és hogy milyen munkát végzett eddig. Trockij tartózkodóan kezelte ezt a kérdést. Egyik önfeledt pillanatában számos „üres könyvet” mutatott Gunthernak, amelyben titkos okmányokat rejtettek el és szállítottak mindenfelé. Dicsérettel emlékezett meg Andreas Nin¹ spanyolországi tevékenységéről. Az Egyesült Államokban ugyancsak voltak követői és befolyásos hívei. Megemlítette, hogy trockista sejtek alakultak Franciaországban, Norvégiában és Csehszlovákiában. Ezek tevékenysége — mondotta Gunthernak — „fél-titkos” módon megy végbe …

„Trockij — írta Gunther — legalábbis egyidőre elvesztette Oroszországot. Senki sem tudja, hogy vajon visszanyerheti-e tíz vagy húsz éven belül.” Trockij főcélja az volt, hogy „kitartson, reménykedjen Sztálin bukásában és közben energiájának minden porcikáját arra használja fel, hogy szakadatlanul tökéletesítse külföldi kommunistaellenes szervezetét”.

Csak egy dolog juttathatná vissza Trockijt azonnal Oroszországba — vonta le a végkövetkeztetést Gunther.

Ez az „egy dolog” Sztálin halála lett volna.

1930—1931 folyamán Trockij Prinkipóból rendkívüli szovjetellenes propagandahadjáratot indított, amely csakhamar minden országban éreztette hatását. Ez valami egészen újfajta szovjetellenes propaganda volt, összehasonlíthatatlanul körmönfontabb és zavartkeltőbb, mint minden, amit addig a bolsevikellenes keresztesvitézek kitaláltak.

Az idők megváltoztak. A nagy válság után az egész világ forradalmi szelleművé vált. Nem akarta, hogy visszatérjenek a múlt módszerei, amelyek annyi szenvedést és nyomorúságot okoztak. A fasizmus Olaszországban lezajlott ellenforradalmát a fasizmus renegát, volt szocialista megalapítója, Benito Mussolini, mint az „olasz forradalmat” hirdette. Németországban a nácik nemcsak azzal teremtettek maguknak tömegbázist, hogy felszívták a bolsevikellenes reakciót, hanem azzal is, hogy a német munkások és parasztok előtt a „nemzeti szocializmus” pózában tetszelegtek. Trockij már 1903-tól mestere volt annak a propagandafogásnak, melyet Lenin így jellemzett: „ultraforradalmi jelszavak, amelyek semmibe sem kerülnek neki”.

Most Trockij világméretekben hozzálátott annak a propagandatechnikának a kifejlesztéséhez, amelyet eredetileg Lenin és a bolsevik párt ellen használt. Számtalan ultrabaloldali és hevesen radikális hangzású cikkben, könyvben, pamfletben és beszédben indított támadást a szovjet rendszer ellen és erőszakos megdöntésére buzdított — nem azért, mert az forradalmi, hanem mert, ahogy ő mondotta, „ellenforradalmi” és „reakciós”.

A régebbi bolsevikellenes keresztesvitézek egyszeriben felhagytak volt cárbarát és nyíltan ellenforradalmi propagandavonalukkal és alkalmazták azt az új áramvonalas trockista taktikát, hogy az orosz forradalmat „balról” támadják meg. Az elkövetkező években bevett szokássá lett, hogy egy Lord Rothermere, vagy egy William Randolph Hearst Sztálint a „forradalom elárulásával” vádolja.

Trockij első nagyobbszabású propagandaműve, amelyből ezt az új szovjetellenes vonalat a nemzetközi ellenforradalom sajátjává tette, melodramatikus, félig regényes önéletrajza, az „Életem” volt. A könyv részleteit először szovjetellenes cikkek formájában, az európai és amerikai újságokban tette közzé. A könyv célja az volt, hogy befeketítse Sztálint és a Szovjetuniót, növelje a trockista mozgalom tekintélyét és dédelgesse Trockij „világforradalmári” mítoszát.

Trockij könyvét a szovjetellenes ügynökök és publicisták azonnyomban, mint szenzációs „bestsellert” reklámozták, amely majd beszámol az orosz forradalom „igazi történetéről és kulisszatitkairól”.

Adolf Hitler rögtön a megjelenése után elolvasta Trockij önéletrajzát. Hitler életrajzírója, Konrád Heiden „Führer” című könyvében elmondja, hogy a náci vezető 1930-ban mennyire meglepte egyik baráti körét azzal, hogy elragadtatott dicséretekben tört ki Trockij könyvével kapcsolatban. — Ragyogó! — kiáltotta Hitler, miközben Trockij könyvét magasra emelte kezével. — Sokat tanultam belőle, ti is tanulhattok!

Trockij könyve hamarosan a szovjetellenes titkosszolgálatok kézikönyve lett. Mint a szovjet rendszer elleni propaganda iránymutatóját fogadták el. A japán titkosrendőrség kötelező olvasmánnyá tette a bebörtönzött japán és kínai kommunisták számára, hogy ezzel erkölcsi erejüket megtörje és meggyőzze őket arról, hogy a „Szovjetunió elárulta a kínai forradalmat és azt az ügyet, amiért küzdöttek.” A Gestapo ugyanerre használta fel a könyvet.

Az önéletrajz csak az első ágyúlövés volt Trockij mérhetetlen szovjetellenes propagandahadjáratában. Ezt követte az „Elárult forradalom”, a „Veszélyben a szovjetgazdaság”, az „Ötéves terv kudarca”, a „Sztálin és a kínai forradalom”, a „Hamisítás sztálini iskolája” és számtalan más szovjetellenes könyv, pamflet és cikk, amelyek közül sok először az európai és amerikai reakciós újságokban jelent meg lángbetűs címekkel. Trockij „irodája” szakadatlan áradatban szállította a szovjetellenes világsajtó számára a Szovjetunióról szóló „leleplezéseket”, „beszámolókat” és „kulisszatitkokat”.

A Szovjetunióban való használatra Trockij az Ellenzéki bulletin című hivatalos lapot adta ki. Ezt a lapot, amelyet külföldön — először Törökországban, azután Németországban, Franciaországban, Norvégiában és más országokban — nyomtak és titkos trockista futárok csempésztek be a Szovjetunióba, nem szánták a szovjet tömegek részére. Ez azoknak a diplomatáknak, államhivatalnokoknak, katonai személyeknek és értelmiségieknek készült, akik valaha Trockijt követték vagy akikről feltételezhető volt, hogy a befolyása alá kerülhetnek. A Bulletin a trockisták oroszországi és külföldi propagandamunkájára vonatkozó irányelveket tartalmazott. A lap nem szűnt meg sötét képet festeni a szovjet rendszer elkövetkező összeomlásáról, a megújuló polgárháborúról és arról, hogy a Vörös Hadsereg az első külföldi támadásra össze fog roppanni. A Bulletin ügyesen játszott mindazokkal a kétségekkel és aggodalmakkal, amelyeket a felépítés korszakának rendkívüli feszültsége és megpróbáltatása az egyensúlytalan, zavaros és elégedetlen elemekből kiváltott. A lap nyíltan felhívást intézett ezekhez az elemekhez, hogy ássák alá a rendszert és erőszakos cselekedeteket hajtsanak végre a szovjet kormány ellen.

Íme néhány jellemző példa arra a szovjetellenes propagandára és a szovjet rendszer erőszakos megdöntésére való felhívásra, amellyel Trockij a Szovjetunióból való száműzetését követő években a világot elárasztotta:

„A mai vezetés az országot teljes gőzzel vezeti a veszedelmes válságok és az összeomlás felé.” — Levél a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagjaihoz, 1930 március.
„A szovjet gazdaság fenyegető válsága elkerülhetetlenül éspedig a legközelebbi jövőben szét fogja oszlatni az édesded legendát (t. i., hogy a szocializmust fel lehet építeni egy országban) és semmi okunk kételkedni abban, hogy ez sok ember halálát fogja okozni … A gazdasági rendszer (szovjetgazdaság) anyagi tartalékok és számítás nélkül működik … Válság fenyeget éspedig az üzemek sorozatos, kényszerű leállításának és a munkanélküliségnek a következményével.”
— A szovjetgazdaság veszélyben, 1932.
„Az első társadalmi külső vagy belső megrázkódtatás polgárháborúba ránthatja az atomizált szovjet társadalmat.” — A Szovjetunió és a Negyedik Internacionále, 1933.
„Vajon a Szovjetunió vereség nélkül kerül-e ki az elkövetkező nagy háborúból? Erre az őszintén feltett kérdésre ugyanolyan őszintén fogok felelni: ha a háború csupán háború marad, a Szovjetunió veresége elkerülhetetlennek látszik. Technikai, gazdasági és katonai vonatkozásban az imperializmus összehasonlíthatatlanul erősebb. Ha egy nyugati forradalom nem bénítja meg az imperializmust, el fogja söpörni a jelenlegi szovjet rendszert.” — Cikk az American Mercury-ben, 1937 március.
„Ha az új háború nem idéz elő új forradalmat, a Szovjetunió veresége elkerülhetetlen … Ha elméletileg elfogadjuk azt, hogy van forradalomnélküli háború, akkor a Szovjetunió veresége biztosra vehető.” — A mexikói vizsgálat alkalmával tett tanúságtétel. 1937 április.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!