1
XV. RÉSZ
HARMADIK KÖNYV
AZ OROSZORSZÁGI „ÖTÖDIK HADOSZLOP”
(idézet: A Nagy Összeesküvés – Szikra)
1. Lázadó a forradalmárok között
Attól a pillanattól kezdve, hogy Hitler a hatalmat Németországban meghódította, a nemzetközi ellenforradalom elválaszthatatlan részévé vált a világ meghódítására irányuló náci tervnek. Hitler minden országban mozgósította azokat az ellenforradalmi erőket, amelyek az elmúlt tizenöt évben szerte a világban megszerveződtek. Ezeket az erőket most a náci Németország ötödik hadoszlopává alakították át, az árulás, kémkedés és a terror szervezeteivé. Ezek az ötödik hadoszlopok a német haderő titkos élcsapatai voltak.
Az egyik leghatalmasabb és legfontosabb ötödik hadoszlop a Szovjetunióban működött. Vezetője talán a világtörténelem legjelentősebb politikai renegátja volt.
Ezt az embert Leon Trockijnak hívták.
Amikor a Harmadik Birodalom életrekelt, Trockij már vezetője volt egy nemzetközi szovjetellenes összeesküvésnek, amelynek a Szovjetunión belül hatalmas erők álltak rendelkezésére. Trockij a száműzetésben a szovjet kormány megdöntésén dolgozott, valamint azon, hogy visszatérhessen Oroszországba és meghódíthassa magának azt a személyes hatalmat, amelyre kezdettől fogva tört.
1919—1920-ban a világsajtó Trockijt „Vörös Napóleonnak” nevezte el. Trockij ekkor hadügyi népbiztos volt. Hosszú, jólszabott katonaköpenyben, magas fénylő csizmában és önműködő pisztollyal az oldalán járta be Trockij a harctereket és szónoklatokat intézett a Vörös Hadsereg katonáihoz. Egy páncélvonatot a saját magánfőhadiszállásává alakított át és speciális egyenruhákba öltözött fegyveres testőrséggel vétette magát körül. Megvolt a saját tábora a hadparancsnokságon, a bolsevik pártban és szovjet kormányban. Trockij vonata, Trockij védőgárdája, Trockij beszédei, Trockij figurája — bozontos haja, kis, fekete, hegyes szakálla és csillámló cvikkere mögül kitekintő szúrós szeme — mind világhírűek voltak. Európában és az Egyesült Államokban „Trockij hadvezetésé”-nek tudták be a Vörös Hadsereg győzelmeit.
A Szovjetunióból 1929-ben történt drámai száműzetése után, a szovjetellenes elemek szerte a világon mítoszt szőttek a neve és a személye köré. Ennek a mítosznak megfelelően Trockij volt „az orosz forradalom kiemelkedő bolsevik vezetője” és „Lenin sugalmazója, legközelebbi munkatársa és természetes utódja”.
Az igazság azonban az, hogy 1917 februárjában, egy hónappal a cárizmus összeomlása előtt Lenin azt írta: „Trockij neve jelenti a baloldali frazeológiát és a jobboldallal való egységet a baloldal céljai ellen.”
Lenin Trockijt az orosz forradalom „Judásá”-nak nevezte.1
Az árulók nem születnek árulónak, csak azzá lesznek. Akár Benito Mussolini, Pierre Laval, Paul Joseph Göbbels, Jacques Doriot, Vang Csing-vej és a modern idők más hírhedt kalandorai, Trockij is mint pártütő kezdte pályafutását — mint frakciós elem hazája forradalmi mozgalmában.
„Trockij” felvett név. Valódi neve Lev Davidovics Bronstein. 1879-ben született Janovkában, a déloroszországi Herszon közelében lévő kis faluban. Jómódú, középosztálybeli szülők gyermeke volt. Eleinte író akart lenni.
„Az én szememben” — írta Trockij „Életem” című önéletrajzában — „az írók, újságírók és művészek világa minden másnál vonzóbbnak tűnt, olyan világnak, amely nyitva áll a kiválasztott számára.”
A fiatal Trockij egy színdarabon kezdett dolgozni és magassarkú cipőben, kék művész-felöltőben, kerek szalmakalappal a fején, fekete sétapálcát lóbálva jelent meg Odessza irodalmi szalonjaiban. Még mint diák csatlakozott egy radikális bohém-csoporthoz. Tizennyolcéves korában a cári rendőrség baloldali irodalom terjesztése miatt letartóztatta és száz meg száz másik diákkal és forradalmárral együtt Szibériába száműzte. 1902 végén megszökött Szibériából, és külföldre ment, ahol azután életének nagyobb részét töltötte. Mint agitátor és összeesküvő, emigránsok között élt az európai fővárosokban.
1903 első néhány hónapjában Trockij Lenin londoni száműzetésében kiadott marxista lapjának, az Iszkrá-nak szerkesztőségi tagja volt. Az ezen a nyáron az orosz marxista mozgalomban bekövetkezett mensevik-bolsevik szakadás után Trockij Lenin politikai ellenfeleinek, a mensevikeknek csoportjához csatlakozott. Trockij irodalmi és szónoki tehetségével, becsvágyó személyiségével s kitűnő érzékkel, aziránt, miként kell önmaga iránt érdeklődést kelteni, hamarosan olyan hírnevet szerzett magának, hogy széltében-hosszában, mint a legérdekesebb fiatal mensevik agitátort emlegették. Végigjárta Brüsszel, Párizs, Liége, Svájc, Németország radikális orosz diákkolóniáit és támadta Lenint meg a többi bolsevikot, akik egy fegyelmezett, erősen szervezett forradalmi pártot követeltek a cárizmus elleni küzdelem vezetésére. 1904-ben közzétett „A mi politikai feladatunk” című pamfletjében Trockij azzal vádolta Lenint, hogy „kaszárnyarendszert” próbál rákényszeríteni az orosz radikálisokra. A fiatal Trockij Lenint, mint „pártunk legreakciósabb szárnyának vezetőjét” bélyegezte meg, megdöbbentően hasonló stílusban ahhoz, ahogy később Sztálint szokta volt támadni.
1905-ben a cárizmusnak az orosz-japán háborúban elszenvedett veresége után Oroszországban forradalom tört ki. Trockij sietve visszatért Oroszországba és vezető tagja lett a szentpétervári szovjetnek, amelyben a mensevikek kezében volt a vezetés. Ebben az izgatott légkörben, az erőteljes politikai viszálykodás közepette és a közeli hatalom érzetében Trockij elemében volt. Huszonhatéves korában úgy került ki ebből a kísérletből, mint aki meg van győződve arról, hogy az orosz forradalom vezetőjének rendeltetett. Ekkor már Trockij az „elrendeltetésé”-ről és „forradalmi ösztöné”-ről beszélt. Évekkel később az „Életem”-ben ezeket írta:
„1905 februárjában érkeztem Oroszországba; a többi emigráns vezető csak októberben és novemberben jött meg. Az orosz elvtársak között egyetlenegy sem volt, akitől bármit is tanulhattam volna. Ellenkezőleg, kénytelen voltam a saját magam tanítójának szerepét vállalni … Októberben fejest ugrottam az óriási forgatagba, amely személyi vonatkozásban képességeim legfőbb erőpróbája volt. Tűz közben kellett határozatokat hoznom. Nem tudom elhallgatni, hogy ezek a határozatok szinte maguktól jöttek létre bennem. Határozottan éreztem, hogy inaséveim befejeződtek. Az ezt követő években már úgy tanultam, ahogy egy mester tanul és nem úgy, ahogy egy tanítvány. Semmiféle nagy munkát nem lehet véghezvinni ösztön nélkül. Az 1905-ös események, úgy érzem, fölfedték bennem ezt a forradalmi ösztönt és képessé tettek arra, hogy későbbi éveimben rábízzam magam erre a biztos támaszra. Teljes lelkiismeretességgel mondhatom, hogy a politikai helyzet egészének és forradalmi kilátásainak megítélésében semmiféle komoly tévedéssel nem vádolhatom meg magam.”
Az 1905-ös forradalom leverése után Trockij újra külföldre került és Bécsben ütötte fel politikai főhadiszállását. Lenint támadva, propagandahadjáratot indított saját mozgalmának felépítésére és arra, hogy magát mint „nemzetközi forradalmárt” propagálja. Trockij Bécsből Romániába, Svájcba, Franciaországba és Törökországba vándorolt tovább, mindenütt követőket gyűjtve és kapcsolatokat teremtve az európai szocialisták és baloldali radikálisok körében. Fokozatos és állhatatos munkával az orosz emigráns mensevikek, szociálforradalmárok és bohém intellektuelek körében nagy hírnevet szerzett.
„Az egész lenini konstrukció” — írta Trockij Csheidze mensevik vezetőhöz intézett, 1913 február 23-i levelében — „hazugságokra épült és magában hordja önnön szétbomlasztásának mérgező csiráit.” Trockij a továbbiakban kifejtette mensevik szövetségesének, hogy Lenin csupán „hivatásos haszonélvezője az orosz munkásmozgalom minden visszamaradottságának”.
A cári rendszer 1917 márciusi összeomlása idején Trockij New Yorkban tartózkodott és barátjának és Lenin ellenfelének, Nyikoláj Buharinnak társaságában a Novüj Mir (Új Világ) című radikális újságot szerkesztette. Nyikoláj Buharin ultrabaloldali orosz politikai emigráns volt, akit egy megfigyelő, mint „a bőrkabátos szőke Machiavellit” jellemzett.2 Trockij sietve hajójegyet biztosíttatott magának Oroszországba. Útját meg kellett szakítania, mert a kanadai hatóságok Halifaxben letartóztatták. Miután egy hónapig őrizetben tartották, az orosz ideiglenes kormány kérésére szabadonbocsátották és elhajózott Pétervárra.
Az angol kormány úgy döntött, hogy megengedi Trockij visszatérését Oroszországba. Bruce Lockhart angol ügynök emlékiratai szerint az angol Intelligence Service bízott abban, hogy esetleg kihasználhatja „a Lenin és Trockij közötti ellentétet”.3
Trockij májusban érkezett Pétervárra. Először megpróbált volt emigránsokkal és a különböző radikális pártok szélsőbaloldali elemeivel saját forradalmi pártot alapítani. Azonban hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a trockista mozgalom számára nem terem babér. A forradalmi tömegek a bolsevik mozgalom mögött álltak.
1917 augusztusában Trockij szenzációs pálfordulást csinált. A Leninnel és a bolsevikokkal szemben kifejtett tizennégyévi ellenzékieskedés után felvételét kérte a bolsevik pártba.
Lenin az idők folyamán ismételten óvta a pártot Trockijtól és személyi becsvágyától, de most a szovjet kormány megteremtéséért folytatott döntő küzdelem idején a lenini politika az összes forradalmi pártok, csoportok és frakciók egységfrontját hirdette. Trockij tekintélyes csoport szószólója volt és nevét a külföldön is jól ismerték. De ezen túlmenően Trockij szónoki, agitátori és szervező tehetsége hasznára válhatott a bolsevikoknak. Trockij felvételi kérelmét a párt elfogadta.
Trockij, jellemzően, nagy hűhó közepette vonult be a pártba. Magával hozta egész disszidens ultrabaloldali és makulátlannak nem nevezhető társaságát.
Ahogy Lenin tréfásan megjegyezte, olyan volt ez, mintha egy „nagyhatalommal” egyeztek volna meg.
Trockij a pétervári szovjet elnöke lett, mint 905-ben, első forradalmi fellépése idején. Ezt a posztját az elkövetkező döntő napok alatt végig megtartotta. Amikor a bolsevikok, a baloldali szociálforradalmárok és a volt mensevikek koalíciója megalakította az első szovjet kormányt, Trockij külügyi népbiztos lett.
2. A baloldali ellenzék
Először mint külügyi, majd mint hadügyi népbiztos, Trockij a bolsevik párt baloldali ellenzékének fő szószólója volt.4 Az ellenzékiek csak kis csoportot alkottak, de tehetséges szónokok és szervezők voltak. Széleskörű kapcsolatokkal rendelkeztek a külföldön, valamint a mensevikek és a szociálforradalmárok körében Oroszországban. A forradalmat követő első napokban fontos helyeket biztosítottak maguknak a hadseregben, a diplomáciai karban és az állami végrehajtó szervekben.
Trockij az ellenzéki vezérséget két másik pártütő radikálissal osztotta meg. Az egyik Nyikoláj Buharin, a sudár, szőke, botcsinálta „marxista ideológus” volt, aki az úgynevezett „baloldali kommunisták” élén állt; a másik Grigorij Zinovjev, a zömök, ékesszóló, ultrabaloldali agitátor, aki Trockij sógorával, Lev Kamenyev-vel együtt megalapította a saját, „zinovjevista” néven ismert szektáját. Trockij, Buharin és Zinovjev, személyi vetélkedések és egymást keresztező politikai ambíciók miatt taktikai kérdéseken gyakran összekülönböztek, de döntő pillanatokban egyesítették erejüket, hogy ismételten megkíséreljék a szovjet kormány vezetésének megszerzését.
Trockij közvetlen hívei közé tartozott Jurij Pjatakov, egy gazdag ukrán család radikális fia, aki Európában Trockij befolyása alá került, Karl Radek, a jótollú „baloldali” lengyel újságíró, aki Leninnel szemben még Svájcban szövetségre lépett Trockijjal, Nyikoláj Kresztyinszkij, volt ügyvéd és a Duma becsvágyó bolsevik képviselője, Grigorij Szokolnyikov, egy fiatal, kozmopolita radikális, aki Trockij révén került a külügyi népbiztosságra és Krisztyián Rakovszkij, a román szocialisták bolgár születésű, egykor dúsgazdag pénzügyi támogatója, aki a legtöbb európai országot végigjárta, Franciaországban orvosi diplomát szerzett és az 1918-as ukrán szovjet felkelés egyik vezetője volt.
Ezenkívül Trockij, mint hadügyi népbiztos, erőteljes és marcona katonák csoportjával vétette magát körül. Ez volt a speciális „Trockij-gárda”. Trockij katonai csoportjának kiemelkedő tagja Nyikoláj Muralov volt, a moszkvai katonai helyőrség kétméteres, ördögien vakmerő parancsnoka. Trockij testőrgárdájához tartozott, a többi között, Iván Szmirnov, Szergej Mracskovszkij, Efráim Dreicer. A volt szociálforradalmár terrorista, Blumkin — gróf Mirbach gyilkosa — Trockij testőrgárdájának főnöke lett.5
Trockij szövetkezett számos volt cári tiszttel is, akikkel baráti kapcsolatot létesített és a bolsevik párt gyakori figyelmeztetései ellenére, fontos katonai posztokra állította őket. Az egyik ilyen cári tiszt, akivel Trockij 1920-ban, a lengyel hadjárat idején benső barátságot kötött, Mihajl Nyikolajevics Tuhacsevszkij katonai parancsnok volt, aki napoleoni ambíciókat dédelgetett magában.
Az egyesült baloldali ellenzék célja az volt, hogy Lenint eltávolítsa és magához ragadja a hatalmat a Szovjetunióban.
A fehér hadseregek és az intervenciós hadjárat kudarca után az orosz forradalmárok azzal a nagy problémával álltak szemben, hogy mi legyen a szovjet hatalommal? Trockij, Buharin és Zinovjev azt vallották, hogy „a hátramaradott Oroszországban” lehetetlen a szocializmust felépíteni. A baloldali ellenzék az orosz forradalmat a „világforradalom” hátországává akarta átalakítani, egy olyan világközponttá, ahonnan forradalmakat lehet előidézni más országokban. Ha, ahogy azt Lenin és Sztálin ismételten kimutatták, a baloldali ellenzékről lehántották az „ultraforradalmi frazeológiát”, kiderült róla, hogy lényegében a hatalomért folytatott, önmagáért való vad küzdelem egy „bohém anarchizmus” alapján, mely Oroszországban Trockij hadügyi népbiztos és szövetségesei vezetése alatt álló katonai diktatúrát akart.
A probléma az 1920 decemberében tartott Szovjetkongresszuson megvitatásra került. Ez az év volt az, amikor legjobban fáztak és éheztek az emberek és a forradalom legválságosabb időszakát élte. A kongresszus a moszkvai oszlopcsarnokban gyűlt egybe. A várost hó borította, hideg dermesztette, éhség gyötörte és betegség kínozta. A szénválság miatt a nagy csarnokot nem fűtötték és a szovjet delegátusok báránybőrökbe, takarókba és szőrmékbe burkolva vacogtak a kemény decemberi fagyban.
Lenin, aki a Fánya Kaplan 1918-ban ellene elkövetett merényleténél használt és hajszál híján halálát okozó mérgezett golyó következményét viselte, még mindig sápadtan és megrongált egészségi állapotban emelkedett szólásra, hogy válaszoljon a baloldali ellenzéknek. Leírta, hogy milyen rettenetes helyzetben van az ország. A „hihetetlen nehézségek” leküzdése, a gazdasági és szociális élet újjászervezése érdekében nemzeti egység létrehozatalát sürgette. Bejelentette az Új Gazdasági Politika — a NEP megindulását, megszüntetve az úgynevezett „hadikommunizmust” és bizonyos mértékben visszaállítva a szabadkereskedelmet és a kapitalizmust, hogy ezzel utat nyisson az újjáépítés megkezdésének. — Egy lépést hátrálunk — mondotta Lenin — hogy egy későbbi időpontban két lépést tehessünk előre!
Amidőn Lenin bejelentette az „időleges visszavonulást”, azaz az Új Gazdasági Politikát, Trockij ezt kiáltotta: „A kakukk most jelezte a szovjet kormány halálát!”
Azonban Lenin meg volt győződve arról, hogy a szovjet kormány munkája csak most kezdődött el. Így szólt a kongresszushoz:
— Csak ha majd villamosítottuk az országot, ha majd a modern nagyüzemi termelés technikai alapjára helyeztük az ipart, a mezőgazdaságot és a közlekedést — csakis akkor aratunk majd teljes győzelmet.
Az emelvényen Oroszország óriási térképe volt látható. Lenin jelt adott, megforgattak egy kapcsolót és hirtelen a térkép fényárban úszott. Megmutatta a kongresszusnak, hogy miképpen képzeli el Lenin az ország jövőjét. A térkép több pontján villamos fény vibrált és a jövő erőműveit, hidroelektrikus zsilipjeit jelezte a kongresszus didergő és éhes résztvevőinek, meg más hatalmas tervezeteket, amelyekből majd egy szép napon villanyerő árad szerteszét, hogy a régi Oroszországot modern, iparosított szocialista állammá varázsolja. Az izgalom moraja, taps és hitetlenség söpört végig a hideg, zsúfolt csarnokon.
Trockij barátja, Karl Radek, miközben vastag szemüvegén át a prófétikus látványt szemlélte, megrándította a vállát és ezt sziszegte a fogai között: „Elektromos képzelődés.” Radek szellemessége trockista jelszóvá lett. Buharin azt mondotta, hogy Lenin az „elektromosságról szóló utópisztikus fecsegésével” próbálja megbolondítani a parasztokat és a munkásokat.
A külföld ultrabaloldali köreiben Trockij nemzetközi barátai szentül hitték, hogy Lenin rendszere halálra van ítélve. Több más megfigyelő is abban a hiszemben élt, hogy Trockij és a baloldali ellenzék a hatalom átvétele előtt áll. Az amerikai külföldi laptudósító, Isaac F. Marcosson azt jelentette, hogy „az ifjú kommunisták, a tisztek többsége és a Vörös Hadsereg közkatonái” Trockij mögött sorakoznak fel. De a külső világ, akár Trockij maga, nagyonis túlbecsülte erejét és népszerűségét.
Hogy tömegeket vonultathasson fel maga mögött, Trockij végigjárta az országot, drámai pózban jelent meg nyilvános gyűléseken, szenvedélyes beszédeket tartott, azzal vádolva az „öreg bolsevikokat”, hogy „degenerálódtak” és arra buzdítva az „ifjúságot”, hogy támogassa az ő mozgalmát. Ám az orosz katonák, munkások és parasztok, akik éppen akkor kerültek ki győztesen a fehér Napoleon-jelöltek elleni küzdelemből, nem voltak abban a hangulatban, hogy eltűrjenek egy a saját soraikból felágaskodó „vörös Napoleont”. Amint Sir Bernard Pares írta „Oroszország története” című munkájában ezzel az időszakkal kapcsolatban Trockijról:
„Ahogy egy élesszemű kritikus, aki közelről látta őt, helyesen megjegyezte, Trockijt természete és módszerei a forradalom előtti idők lomtárába utalják. A demagógok ideje lejárt …”
A bolsevik párt 1921-ben megtartott X. kongresszusán a központi bizottság Lenin vezetésével határozatot hozott, amelynek értelmében az összes „frakciókat”, mint a forradalmi vezetés egységét veszélyeztető alakulatokat törvényen kívül helyezték. A határozat életbelépésétől kezdve a pártból való kizárás terhe mellett az összes pártvezetőknek alá kell rendelniük magukat a többség határozatának és a többségi vezetésnek. A központi bizottság külön figyelmeztette „Trockij elvtársat”, hogy óvakodjék a további „frakciós tevékenységtől” és kijelentette, hogy az „állam ellenségei” hasznot húzva az ő bomlasztó munkája nyomán keletkező zavarból, behatolnak a pártba és „trockistáknak” nevezik magukat. Számos jelentős trockistát és más baloldali ellenzékit eltávolítottak a helyéről. Nyikoláj Muralovot elmozdították a stratégiai fontosságú moszkvai helyőrség éléről és helyére Klementyij Vorosilovot, az „öreg” bolsevikot nevezték ki.
A következő évben, 1922-ben Ioszif Sztálint választották meg a párt főtitkárának és ő lett felelős Lenin terveinek keresztülviteléért. Trockij híveinek tábora lassan széjjelolvadt. Tekintélyének csillaga leáldozóban volt. Sztálin megválasztása súlyos csapást mért a pártapparátus trockista frakciójára.
3. Az árulás útja
A baloldali ellenzék a kezdet kezdetétől két irányban működött. A nyilvánosság előtt, gyűléseken, újságaikban és az előadótermekben az ellenzékiek a nép elé vitték propagandájukat. A kulisszák mögött Trockij, Buharin, Zinovjev, Radek, Pjatakov és mások kis, földalatti frakciós konferenciákat tartottak, amelyeken kidolgozták mindenre kiterjedő stratégiájukat és kitervezték az ellenzék taktikáját.
Erre az ellenzéki mozgalomra támaszkodva Trockij kiépített egy titkos összeesküvő szervezetet, amely ugyanazon az „ötös rendszeren” alapult, mint amilyent Reilly fejlesztett ki és amilyent a szociálforradalmárok és más szovjetellenes összeesküvők használtak.
1923-ban Trockij összeesküvő apparátusa már egy hatásos és messzire szétágazó szervezetté fejlődött ki. Az illegális érintkezés céljaira Trockij és követői speciális kódokat, rejtjeleket és titkos jelszavakat állítottak össze. Szerte az országban titkos nyomdákat állítottak fel. A hadseregben, a diplomáciai karban, a szovjet állami és pártintézményekben trockista sejteket alakítottak.
Évekkel később Trockij felfedte, hogy ebben az időszakban saját fiát, Leon Szedov-ot is belevonták a trockista összeesküvésbe, amely ekkor már nemcsak a bolsevik párton belül dolgozó egyszerű ellenzéki mozgalom volt, hanem elérkezett ahhoz a ponthoz, hogy eggyéolvadjon a szovjet rendszer ellen vívott titkos háborúval.
„1923-ban” — írta Trockij 1938-ban, „Fiam, barátom, harcostársam: Leon Szedov” című brosúrájában — „Leon fejest ugrott az ellenzéki munkába … Így hát tizenhétéves korában egy teljes öntudatos forradalmár életét kezdte élni. Hamarosan kitanulmányozta a konspirációs munka, illegális összejövetelek művészetét, a titkos ellenzéki kiadványok kinyomtatásának és terjesztésének csínját-bínját. A Komszomol (a kommunista ifjúsági szervezet) gyors tempóban nevelte ki ellenzéki vezetőkádereit.”
Azonban Trockij nem állt meg a Szovjetunión belüli összeesküvés munkájánál.
1921—22 telén a markáns külsejű, cigányos képű, bizonytalan tekintetű volt ügyvéd és trockista vezér, Nyikoláj Kresztyinszkij a Szovjetunió németországi követe lett. Hivatalos útjai során meglátogatta Hans von Seeckt tábornokot, a Reichswehr parancsnokát. Seeckt a német titkosszolgálat jelentéseiből tudta, hogy Kresztyinszkij trockista. A német tábornok tudtára adta Kresztyinszkijnek, hogy a Reichswehr rokonszenvvel viseltetik a Trockij hadügyi népbiztos vezetése alatt álló orosz ellenzék célkitűzései iránt.
Néhány hónappal később Kresztyinszkij, Moszkvába látogatva, jelentette Trockijnak, hogy Seeckt tábornok mit mondott. Trockijnak folyton növekvő földalatti mozgalma anyagi támogatására mindenáron pénzre volt szüksége. Közölte Kresztyinszkijjel, hogy az oroszországi ellenzéknek szüksége van külföldi szövetségesekre és fel kell készülnie arra, hogy barátságos hatalmakkal szövetséget kössön. Németország, fűzte hozzá, nem ellensége Oroszországnak és kevés a valószínűség arra, hogy a közeljövőben összeütközésbe kerüljenek egymással; a németek nyugat felé tekintenek és égnek a vágytól, hogy bosszút álljanak Franciaországon és Anglián. A szovjetorosz ellenzéki politikusoknak fel kell készülniök arra, hogy hasznot húzzanak ebből a helyzetből.
Amikor Kresztyinszkij 1922-ben visszatért Berlinbe, magával vitte Trockij utasításait arra, hogy „használja fel a Seeckttel való hivatalos találkozás lehetőségét és a tárgyalások folyamán javasolja a tábornoknak, hogy adjon Trockijnak rendszeres anyagi támogatást az illegális trockista mozgalom céljaira”.
Kresztyinszkij maga így számolt be a történtekről:
— Felvetettem a dolgot Seeckt előtt és 250 000 aranymárkát kértem. Seeckt tábornok, miután megtanácskozta a dolgot helyettesével, a vezérkar főnökével (Haase), elvben beleegyezett és ellenszolgáltatás gyanánt azt kérte, hogy katonai természetű, bizalmas és fontos információkat kapjon Trockijtól — ha nem is rendszeresen — akár Moszkvában, akár rajtam keresztül. Ezenkívül segítem kell őt abban, hogy vízumot szerezhessen néhány olyan személynek, akiket a Szovjetunióba akar küldeni, mint kémeket. Seeckt tábornoknak ezt az ellenkérését elfogadtuk és a megállapodás 1923-ban érvénybe lépett.6
1924 január 21-én a bolsevik párt megteremtője és vezetője, Vladimir Iljics Lenin meghalt.
Trockij ekkor a Kaukázusban tartózkodott, ahol egy enyhe lefolyású influenza után pihent. Lenin temetésére nem tért vissza Moszkvába és továbbra is Szohumban, a tengerparti üdülőhelyen maradt.
„Szohumban napokon át feküdtem a tengerrel szemközt az erkélyen” — írta Trockij önéletrajzában. — „Noha januárt írtak, a nap melegen és ragyogva sütött. Miközben szívtam magamba a tengeri levegőt, erősödött bennem a hit, hogy a történelmi igazság velem van.”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!