(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
Több mint két évtizede annak, hogy a világ a méreteit és következményeit tekintve legszörnyűbb háború szakadékéba sodródott.
Azóta új nemzedék nőtt fel, s ez csak a háborús veteránok elbeszéléseiből ismeri a vérzivatart, a világrengető hat évet. Tízmilliókat rabolt el a halál, olyan embereket, akik a háború nélkül ma is élnének, alkotnának, örülnének …
1945 májusa hosszú évek után az első örömteljes tavaszt hozta meg. A béke és a bizakodás tavaszát. S ezért a tavaszért a világ népei őszinte és szívből jövő hálát éreztek a Szovjetunió iránt, amely hősi harcával megmentette az emberiséget a fasizmus rabigájától.
Volt valami jellegzetes abban, hogy a háború a meleg májusi nap verőfényében ért véget.
A világon mindenki bízott a potsdami nyilatkozat minden egyes szavában, hiszen ebben a nyilatkozatban a győztes nagyhatalmaknak az az eltökélt szándéka öltött testet, hogy soha többé nem engedik meg a háborút, nem engedik meg a rabló német militarizmus újjáéledését. A csodaszép városok romjainál, Sztálingrádnál, Coventry, Oradour és Lidice üszkös maradványainál az emberek esküt tettek: harcolni fognak azért, hogy soha senki ne kényszeríthesse többé a népekre az ellenségeskedés és a gyűlölet ideológiáját.
Évek teltek el. A rombadőlt városok helyén új, még gyönyörűbb városok épültek. A világ népeit óriási öröm és büszkeség érzése hatja át a Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak a kommunista társadalom felépítéséért vívott harca során született nagyszerű eredmények láttán. Az egész világ lelkesen ünnepelte az első szovjet űrhajóst — Jurij Gagarint, aki az emberiség történetében először tört utat a világűrbe. 1961. augusztus 6-án a Szovjetunióban felbocsátották az ember, a szovjet ember — German Tyitov őrnagy irányította második űrhajót.
A világ népei úgy fognak emlékezni erre a napra, 1961. augusztus 6-ra, mint amely az egyik legnagyszerűbb nap a szovjet népnek az általános emberi haladásért folytatott nemes harcában.
De nem feledkeztek meg a népek egy másik napról sem — 1945. augusztus 6-ról, amikor Hiroshima békés japán városra ledobták az első atombombát, amely az emberek tízezreinek életét oltotta ki, s amelynek robbanása még ma is tompán és félelmetesen visszhangzik világszerte. Csak az embergyűlölő imperializmus vetemedhetett erre a gálád tömeggyilkosságra.
Az imperialisták által tervezett újabb háború hallatlan áldozatokkal és rombolásokkal fenyegeti az emberiséget. Már maga az előkészítése is az emberek millióira zúdít szenvedést és nélkülözést.
A kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvénye, s a tőkésállamok erőviszonyainak a második világháború után e törvény hatására végbement megváltozása következtében az imperializmus gazdasági, majd politikai és katonai központja Európából az Egyesült Államokba tevődött át. A háborús nyereségek és a fegyverkezési hajsza élesztőjétől hatalmasra dagadt amerikai monopoltőke magához ragadta a fő nyersanyagforrásokat, piacokat és tőkeelhelyezési területeket, létrehozta leplezett gyarmatbirodalmát, s a legnagyobb világkizsákmányoló lett. Az amerikai imperializmus, miközben a népek megtévesztése céljából a szabadság és a demokrácia jelszavát hangoztatja, valójában világ-zsandár szerepét tölti be, támogatja a reakciós parancsuralmi rendszereket, az ízig- vérig rothadt monarchiákat, szembefordul a demokratikus, forradalmi átalakulásokkal, agressziót indít a függetlenségükért küzdő népek ellen.
Az amerikai monopóliumok, valamint angol és francia szövetségeseik egy újabb világháború előkészítésére irányuló politikájuk során Európában fő ütőkártyájukat a német militarizmusra tették fel, s mindent elkövettek, hogy Nyugat-Németországban mielőbb újjáélesszék.
A nyugatnémet revansisták, hitlerista politikai módszerek messzemenő alkalmazásával, hódító célkitűzéseket hirdetnek, nyíltan háborúra készülnek a szocialista államok és más európai országok ellen. Politikájuk következményeként Európa szívében az agressziónak veszedelmes, valamennyi nép békéjét és biztonságát fenyegető tűzfészke éled újjá.
A népek a második világháború tapasztalatai alapján már felismerték, milyen katasztrofális volt a béke ügyére a német militarizmus újjáélesztésének politikája.
A német militarizmus, amely kirívóan nyilvánult meg a hitleri fasizmusban, ügyesen kihasználta a nyugati hatalmak reakciós köreinek a szocializmus, a szovjetország iránti gyűlöletét. A nyugati vezető politikusok ettől a gyűlölettől elvakultan mindent elkövettek, hogy segítsék Hitlert a német imperialisták agresszív törekvéseinek megvalósításában. A történelmi tapasztalatok azonban megmutatták, hogy a német fasizmus, amely egyre „kommunista veszélyről”, „a Kelet elleni hadjáratról” szavalt, nem a Szovjetuniót támadta meg először, hanem a nyugati országokat. A Szovjetunió ellen csak akkor indult támadásra, amikor már az egész kapitalista Nyugat-Európát leigázta.
Coventry és Oradour előbb vált ismertté világszerte, mint Babij Jar, s ez nyilván elég kijózanító lecke volt az olyan politikusoknak, akik arra számítottak, hogy München után a hitleri Németország a Szovjetunió ellen fordul, ők maguk pedig a „nevető harmadik” szerepét játszhatják.
A történelem kegyetlenül megcsúfolta az ilyen politikusokat.
Csakhogy Talleyrand mondása: „semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak”, ma is teljesen ráillik sok nyugati burzsoá államférfira. A német imperializmus a „kommunista veszély” jelszavával újra szövetségesekre tett szert.
A német militaristák, mint annak idején, most újra „európai egységről” szavalnak, s az „európai érdekek” harcosainak tüntetik fel magukat.
„Mindig azoktól a politikusoktól hallottam emlegetni az »Európa« szót — mondotta Bismarck —, akik olyasvalamit követeltek más hatalmaktól, amit a saját nevükben nem merészeltek volna követelni.”
A bonni revansisták beszédeiben az „Európa” szó lett a leggyakrabban használt kifejezés.
A második világháború keletkezésének története azonban lerántja a leplet Hitler mai követőinek ravasz fogásairól.
Az amerikai politikusok, akik magukra vállalták azt a hálátlan feladatot, hogy a nyugatnémet revansistákat kihúzzák a csávából és a „demokrácia harcosainak” tüntetik fel, arra hivatkoznak, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban nincs fasizmus, nincs Hitlernek nevezett „Führer”. Sőt, maga Adenauer is gyakran átkozza Hitlert és a fasizmust. De mit számít ez? A nyugatnémet revansisták prókátorait helyénvaló emlékeztetni az egyik nürnbergi vádbeszéd következő bölcs szavaira: „Ha a német militarizmus újból felüti a fejét, nem feltétlenül szükséges, hogy ezt a nácizmus égisze alatt tegye. A német militaristák hajlandók összekötni sorsukat bárkivel vagy bármelyik párttal, amennyiben ígéretet kapnak a német véderő feltámasztására.”1 – A nürnbergi per anyaga. 6. köt. Goszjurizdat 1960. 677. old.* És ezeket a szavakat nem a szovjet vádló beszédéből, hanem Taylor tábornoknak, a vád amerikai képviselőjének beszédéből idéztük.
A történelem mindenben igazolta azt, amit az amerikai vádló előre látott.
Az amerikai imperialisták, akik a német militaristák kezébe adják az agresszió fegyverét, egyszersmind mindent elkövetnek annak érdekében, hogy meghiúsítsák a Szovjetuniónak és más demokratikus országoknak a német kérdés békés megoldására irányuló erőfeszítéseit. Az Egyesült Államoknak és NATO-szövetségeseinek ez a leplezetlen agressziós politikája legkirívóbb módon abban jut kifejezésre, hogy makacsul ellenzik a második világháború maradványainak felszámolását, a német békeszerződés aláírását, s ennek alapján a nyugat-berlini kérdés megoldását.
„Kinek érdeke az, hogy nincs német békeszerződés — kérdezi Hruscsov elvtárs —, milyen erők akadályozzák a megkötését?
Természetesen nem a német nép, nem Európa népei, amelyek az utóbbi évtizedek folyamán két világháború borzalmain mentek keresztül. A békeszerződés aláírását azok a nyugatnémet erők ellenzik, amelyek revánsról ábrándoznak, újabb háborús kalandok terveit szövögetik. De mindenki előtt világos, hogy a dolog nemcsak a bonni militaristákon, nem csak az egykori hitleristákon fordul meg. A revansisták terveit a nyugati hatalmak kormánykörei sugalmazzák és támogatják.”2 – Pravda, 1961. június 22.*
Az a körülmény, hogy mind ez ideig nem került sor a német kérdés békés rendezésére, táplálja, fokozza a feszültséget Európában, s ilyenformán teljesen kielégíti a béke ellenségeit. Ezért utasítják el makacsul a szovjet kormánynak a német békeszerződés megkötésére előterjesztett valamennyi javaslatát.
Nyugat-Németország mindenki szeme láttára veszedelmes háborús tűzfészekké változik. Az országban a legféktelenebb nácik kerültek hatalomra, akik az agresszív Bundeswehrt irányítják, s az agresszió és a reváns szellemében nevelik. Akárcsak Hitler idején, szoros szövetség létesült a hadsereg és a rablókalandok számára fegyvert kovácsoló ipari monopóliumok között.
Ma Nyugat-Németország reakciós kormánykörei az „erőpolitika” legveszedelmesebb hirdetői, a „hidegháború” leghangosabb szószólói.
Az Egyesült Államok kormánya a német kérdésre vonatkozóan a Szovjetuniónak küldött jegyzékeiben nem tagadhatja Nyugat-Németország revansista politikai irányzatát, de megpróbálja úgy feltüntetni a dolgot, hogy Bonnban a területi igények érvényesítésének csak békés módszereire gondolnak.
A bonni reakció prókátorainak szerepében fellépő amerikai kormánykörök az emberiség feledékenységére spekulálnak. De hiába! Hiszen Adenauer kancellár csak 1949-ben jelentette ki a nyilvánosság előtt, hogy „elvileg ellenzi a Német Szövetségi Köztársaság újrafelfegyverzését, s nemkülönben új német fegyveres erők szervezését”. Mi volt ez, ha nem félrevezetés, ha nem Hitler utánzása, aki a világ megnyugtatása végett időről időre ugyancsak azt erősítgette, hogy be fogja tartani a nemzetközi szerződéseket? Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a világ meggyőződjön a bonni kancellár szavainak „őszinteségéről”. Adenauer a potsdami egyezményeket a Nyugat segítségével megszegve és saját kijelentését meghazudtolva — létrehozta az agresszív Bundeswehrt. Ezután Adenauer, megint a hitleri receptet követve, a békét veszélyeztető következő lépés előtt újra megnyugtató kijelentéseket tett. Így járt el akkor is, amikor atomfegyver követelésével állt elő. Váltig azt hajtogatta, hogy ő nagyon jól tudja, milyen veszélyes ez a fegyver, s nem is gondol arra, hogy a Bundeswehr kezébe atomfegyvert adjanak. 1957-ben kijelentette, hogy ő nem üdvözölheti újabb hatalmak ellátását nukleáris fegyverekkel, s hogy a Német Szövetségi Köztársaság nem folyamodott atomfegyverért. De már 1958 márciusában a nyugatnémet szövetségi gyűlés az ő javaslatára elhatározta, hogy a Bundeswehrt nukleáris rakétafegyverrel látja el, s megszavazta az ennek beszerzéséhez szükséges összeget.
1960-ban az egykori hitlerista vezérkari tábornokok nyíltan követelték, hogy bocsássanak rendelkezésükre mindenfajta nukleáris fegyvert. A Szovjetunió kormányának a német békeszerződéssel kapcsolatban a Német Szövetségi Köztársaság kormányához intézett memoranduma megállapítja: „Ma már nemcsak a tábornokok követelnek atomfegyvert, hanem maga a szövetségi kormány is, amelynek vezetői erről nyíltan beszélnek. És jóllehet a szövetségi kormány memorandumában megállapítja, hogy a Bundeswehr jelenleg nem rendelkezik atomtöltetekkel, ez természetesen semmiképpen sem annak tudható be, hogy maga a szövetségi kormány nem szorgalmazza eléggé az atomtölteteket. Nyilván csak arról van szó, hogy — mint mondani szokás — »a szükséget erénynek« igyekszik feltüntetni.”3 – Pravda, 1961. augusztus 5.*
Ugyanakkor az amerikai kormány a Német Szövetségi Köztársaságot továbbra is békeszerető államnak igyekszik feltüntetni, igaz, hogy olyan megtévesztő állításokkal, amelyek csak nagyon kis gyerekeket és nagyon ostoba felnőtteket vezethetnek félre. A közvélemény megtévesztésére szánt egyik állítása szerint a Német Szövetségi Köztársaságnak a NATO-hoz tartozása már önmagában véve elegendő biztosíték arra, hogy Nyugat-Németország nem veszélyezteti a békét.
Már engedelmet kérek, kérdezheti a politikában csak valamelyest is járatos ember, hát maga a NATO micsoda? Mióta nevezik a nyugati hatalmak nyíltan agresszív szövetségét a béke őrének?
A szovjet kormánynak a német békeszerződés kérdésében az Egyesült Államokhoz intézett 1961. augusztus 3-i jegyzéke megállapítja, hogy a Német Szövetségi Köztársaság részvétele a NATO-ban „egyenesen melegházi feltételeket teremt a német militarizmus számára”. Éppen a részvétel következtében és a NATO révén jut a nyugatnémet Bundeswehr nagy mennyiségű legújabb fegyverfajtákhoz. Még a hitleri Németországnak sem sikerült a háború előtt támaszpontokat létesítenie más európai országokban. A bonni Németország a NATO révén rövid idő alatt egész sor támaszpontot létesített Nyugat-Európában. A hitleri Németország a katonai és gazdasági kémkedés szerteágazó hálózatát építette ki, ami sok költséggel, s ugyanakkor nemcsak sikerekkel, hanem kudarcokkal is járt. Bonn ebben a tekintetben is folytatja Canaris és Himmler „dicső” hagyományait. Feladatát azonban nagyon megkönnyíti az a körülmény, hogy katonai szakemberei a NATO szerveiben hivatalosan hozzájuthatnak az egész tömb hadititkaihoz.
A nyugatnémet militaristák napról napra egyre hangosabban csörtetik fegyvereiket, újabb háborúra, véres revánsra szomjaznak.
Csakhogy manapság más idők járnak, mint valamikor, a világhelyzet gyökeresen megváltozott, mégpedig nem azok javára, akik egy újabb háború tüzét szítják.
Annak lehetősége, hogy a néptömegek aktívan beleszóljanak a nemzetközi kérdések megoldásába, az új történelmi korszakban mérhetetlenül megnövekedett. A népek egyre inkább saját kezükbe veszik a béke és háború kérdésének eldöntését. A tömegek háborúellenes mozgalma, amely különböző formákat ölt, a békeharc hatalmas tényezője. Ennek az egyetemes népi harcnak nagy szervezőereje a nemzetközi munkásosztály — az imperialista háborúk ellen folyó küzdelem legkövetkezetesebb harcosa.
A második világháború után kialakult a szocialista államok hatalmas és egységes tábora. A különböző európai és ázsiai országokban végbement szocialista forradalmak újabb hatalmas csapást mértek az imperializmus pozícióira. A szocialista tábor egyesült ereje hatékony biztosítékot nyújt mindegyik szocialista országnak az imperialista reakció merényleteivel szemben.
A német imperializmus ma már nem uralkodik egész Németországban. Németország területének jelentős része a német népé, amely megteremtette a Német Demokratikus Köztársaság békeszerető, demokratikus államát — az első német munkás- és parasztállamot.
A német fasizmus azért kerülhetett hatalomra és robbanthatta ki a háborút, mert a béke és demokrácia erői megoszlottak. A helyzet ebből a szempontból is gyökeresen megváltozott. Napjainkban napról napra egyre jobban erősödik a nemzetközi munkásmozgalom, amelynek egyik feladata éppen az, hogy megakadályozza az újabb pusztító háborút és visszaverje a reakció támadásait.
A legkorszerűbb hadviselési eszközökkel felszerelt szovjet fegyveres erők a békét védelmezik. A Szovjetunió Kommunista Pártja és a szovjet kormány, az imperialisták agresszív szándékait szem előtt tartva, mindent megtesz, hogy a szovjet hadsereg megfeleljen a szovjet nép megbízásából rá háruló feladatoknak.
A béke legfontosabb tényezője, a nemzetközi biztonság legszilárdabb garanciája — a Szovjetunió és a többi szocialista ország békés külpolitikája.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!