(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
2
„Egyetlen szövetségi bíró sem kap szabadságot!”
A nürnbergi per elején arról volt szó, hogy azok ellen a német nagyiparosok ellen, akik Hitlert hatalomra juttatták, tevékeny részt vettek az agressziókban, és a nácizmus szörnyű gaztetteiből óriási hasznot húztak, külön nemzetközi bírósági eljárást folytatnak le. De már maga az a mód, ahogyan a Nemzetközi Katonai Törvényszék Schacht ügyét tárgyalta, világosan megmutatta, hogy a nyugati hatalmak nem akarnak pert indítani és lefolytatni a nagyiparosok ellen.
A nürnbergi per során a Nemzetközi Katonai Törvényszék Szovjet tagjai nem voltak hajlandók semmi néven nevezendő engedményre, s különvéleményt nyilvánítottak minden olyan kérdésben, amelyben nem értettek egyet a nyugati bírákkal. Aki a nürnbergi Igazságügyi Palotában ott volt az ítélet és a szovjet különvélemény kihirdetésénél, észrevehette, milyen óriási benyomást tett a különvélemény minden jelenlevőre. E sorok írója emlékszik, hogy a külföldi újságírók közül sokan felháborodtak az ítéleten, s kijelentették a szovjet sajtó képviselőinek, hogy egyetértenek a különvéleménnyel.
Nem csoda, ha Washingtonban úgy vélekedtek, hogy a nagyiparosok perében nyilván még nagyobb nehézségek merülnének fel. Hiszen a német és az amerikai monopóliumok szoros kapcsolatai közismertek voltak.
Egyre sűrűbben hallatszottak olyan hangok, hogy a Szovjetunió képviselőit nem szabad bevonni a monopóliumok ügyének tárgyalásába. Ezt Jackson, a nürnbergi perben az Egyesült Államokat képviselő fővádló is megértette, öt máris durva támadások érték az amerikai sajtóban amiatt, hogy hajlandó volt egy asztalhoz ülni — az oroszokkal. Azt írták róla, hogy Nürnbergben „prostituálta” a jogi elveket, s kár, hogy előzőleg nem vizsgálták meg, milyen beállítottságú ez az ember.
Ha valaki elolvasta Robert Jacksonnak a nürnbergi per során tartott beszédeit, könnyen megállapíthatja, hogy nagymértékben hozzájárultak a fasizmus leleplezéséhez. Jellemző sajátosságuk az, hogy Jackson nemcsak a múltról beszélt, hanem a jövőről, arról a veszélyről is, amely a népeket fenyegeti, ha kormányaik ismét a nácizmus elnéző kezelésének útjára lépnek.
Jackson beszédei érthetően nem tetszettek a nyugati reakciós köröknek, s nyilván maga Jackson is érezte, hogy a tárgyalás hevében túllőtt a célon. Nürnbergi beszédeivel ugyan kétségtelenül népszerűségre tett szert az amerikai közvélemény széles köreiben, de nem ezektől a köröktől függ az előbbrejutás a tőkésállam ranglétráján.
Jacksonnal is az történt, ami nemritkán esik meg polgári értelmiségiekkel. Fia egy amerikai lapban cikket írt, amelyben már nyíltan mentegette apját azért, hogy együtt mert működni szovjet jogászokkal.
Komoly próbatétel volt Jackson számára a nagyiparosok nemzetközi perének kérdése. S ezzel a perrel kapcsolatban olyan álláspontra helyezkedett, amely homlokegyenest ellenkezett a nürnbergi per során tanúsított magatartásával.
A nürnbergi perben az Egyesült Államokat képviselő fővádlóként kifejtett tevékenységével foglalkozó előadásában állást foglalt azellen, hogy ilyen pereket a nürnbergi perhez hasonlóan továbbra is négy nyelven folytassanak le, mert az „elkerülhetetlenül a leglassúbb és legdrágább bírósági eljárás”. S jóllehet a szövetséges hatalmak megállapodása ilyen pert írt elő, Jackson kijelentette, hogy az Egyesült Államok „sem erkölcsi, sem jogi szempontból nem köteles a továbbiakban ilyen perek lefolytatására”.18 – Az idézet forrása J. Wheeler: Amerika németországi politikája (1945—1950). Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1960. 163. old.*
Aligha kell bizonyítanunk, hogy Jackson nem a nagy költségek miatt ellenezte a bírósági eljárások négy nyelven folytatását. Őszintébb volt, amikor Trumanhoz intézett levelében bizalmasan a következőket írta:
„A nagyiparosok ellen lefolytatott külön per azt a benyomást keltené, hogy csak azért helyezik őket vád alá, mert nagyiparosok. Ez annál is valószínűbb, mert vád alá helyezésükkel a szovjet kommunistákkal és a francia baloldaliakkal kerülnénk szövetségbe.”19 – Ugyanott.*
Jackson már 1946 áprilisában, Martin Popperral, az amerikai jogászok országos szövetségének akkori főtitkárával folytatott beszélgetése során megjegyezte, hogy amennyiben a nagyiparosok ellen nemzetközi pert indítanának, ezt „az amerikai sajtó nem helyeselné”. Mint Popper erről a beszélgetésről később írta, Jackson „nem vonta kétségbe, hogy a lakosság követeli a náci nagyiparosok és egyes amerikai kartellvezérek kapcsolatainak, azoknak a kapcsolatoknak teljes feltárását, amelyek a Kilgore-bizottság megállapítása szerint komolyan akadályozták háborús erőfeszítéseinket”.20 – Ugyanott, 164. old. A Kilgore-bizottság külön jelentést és „hivatalos feketelistát” tett közzé. (Ugyanott, 180. old.)*
R. A. Rugyenko szovjet fővádló, írta Popper a továbbiakban, egy beszélgetés során közölte vele, hogy a szovjet kormány tárgyalásokat sürget a potsdami nyilatkozat teljesítésének kérdésében, ugyanis a potsdami nyilatkozat szerint a nürnbergi vádlottak — „a vádlottak első listáján” szerepelnek. Ebből az következik, jelentette ki Rugyenko, hogy további „listákat” kell készíteni, s hogy a Nemzetközi Katonai Törvényszék illetékessége a „közös döntés alapján” vád alá helyezendő valamennyi többi vádlottra kiterjed.
A szovjet fővádló hangsúlyozta, hogy az övezeti perek a legjobb esetben is a közvélemény „megnyugtatását” szolgáló jelképes bírósági eljárások lennének. Az egyetlen biztosítékot az nyújtja, ha valamennyi gazdasági főbűnöst felelősségre vonják — a moszkvai és a potsdami nyilatkozatból eredő kötelezettségek szigorú betartásával.
„Mi az igazi oka annak — teszi fel a kérdést Popper —, hogy a Burns külügyminiszter támogatását élvező Jackson főügyész Truman elnöknek küldött levelében olyasmit javasolt, hogy a náci pénz- és iparmágnások ellen ne rendezzenek nemzetközi pert? Az igazi okot nem kereshetjük azokban a felszínes érvekben, amelyekkel a velem folytatott beszélgetés során előhozakodott. Magas állású diplomáciai és katonai vezetőinknek ebben a kérdésben hozott döntéseit csak úgy érthetjük meg, ha egy általános terv részének tekintjük, s ez az általános terv — a Németország lefegyverzésére és nácitlanítására vonatkozó egész potsdami egyezmény félredobása (1946. szeptember 8. délután).”21 – Wheeler; Id. mű, 165. old.*
És csakugyan ez volt az amerikai reakciós körök igazi célja. Körülbelül így okoskodtak: lehet és nyilván kell is helyi pereket szervezni a nagyiparosok ellen, mert a közvélemény követeli bíróság elé állításukat. De csakis olyan helyi perekről lehet szó, amelyeket kizárólag amerikai bírák vezetnek.
Az Egyesült Államok kormányköreinek álláspontja végső fokon abban a bizalmas levélben fejeződött ki, amelyet Burns külügyminiszter intézett Taylor tábornok nürnbergi amerikai főügyészhez, s amelyben a következőket írta:
„Az Egyesült Államok nem léphet fel hivatalosan olyan állam szerepében, amely nem kívánja a szóban forgó per megindítását … Ha azonban a per terve meghiúsul, akár azért, mert a másik három kormány között nézeteltérések támadnak, akár pedig azért, mert a három kormány közül egy vagy több nem ért egyet az Egyesült Államok szempontjából elengedhetetlen feltételekkel és követelményekkel — annál jobb.”22 – The Nation, 1949. december 3. 534. old.*
Az amerikaiak elhatározták, hogy meghiúsítják a nemzetközi pert, s az egyes bírósági eljárások sorozatát folytatják le. De még ezellen is bősz sajtóhadjárat indult. A reakciós lapok nagy lármát csaptak amiatt, hogy az Egyesült Államok meg akarja „büntetni” a náci nagyiparosokat. Ugyanakkor suba alatt megkezdődött az egyes perek szabotálása. J. Wheeler, aki a háború után Németországban az amerikai katonai igazgatás egyik osztályának főnöke volt, azt írja, hogy ezen az úton első lépésként Fred Winson, az Egyesült Államok legfelsőbb bírája közölte: egyetlen szövetségi bíró sem kap szabadságot, hogy elnökölhessen ezeknek a pereknek tárgyalásán. Más intézkedések is történtek annak megakadályozására, hogy ezeket a pereket tehetséges és demokratikus érzelmű jogászok vezessék. Abraham Pomerantz amerikai ügyész, amikor látta, hogy Nürnbergbe sorra érkeznek a tehetségtelen, főként pedig reakciós érzelmű jogászok, tiltakozása jeléül lemondott állásáról. Az Egyesült Államokba visszatérve, egyik beszédében kijelentette:
„Láttam Göringet, Ribbentropot, Streichert, Sauckelt és más hasonszőrű embereket, és ismerem a gaztetteiket. De ami még fontosabb, láttam a csendesebb, ámde veszélyesebb nácikat — a német nagyiparosokat. Ők azok a náci iparbárók, akik Hitlert finanszírozták és hatalomra juttatták, akik pénzt és fegyvert adtak neki. Ők azok, akik az agresszív háborút, pontosabban — a tömegmészárlást elindították, ők azok, akik megkaparintották a zsidóktól elrabolt vagyont, ők azok, akik a férfiak, nők és gyerekek millióit rabszolgamunkára használták fel, kegyetlenül meggyötörték, s amikor már teljesen kimerültek, gázkamrákba küldték őket. Láttam mindeme gaztettek okmányszerű bizonyítékait, s mindezen felül láttam a náci nagyiparosok bűnügyeinek még nyilvánosságra nem került iratait … Néhányat a náci nagyiparosok közül bíróság elé állítanak, s talán el is ítélnek. A többi büntetlenül marad.”23 – J. Wheeler: Id. mű, 166—167. old.*
Pomerantz ezután arról a káoszról, zűrzavarról és bomlásról beszélt, amely az egyes bírósági eljárások napjaiban Nürnbergben uralkodott, s amit „demokráciának kell nevezni”.
Így kezdődtek a hitleri rendszer megteremtésében és az agresszív háborúk egész sorának kirobbantásában bűnös német monopolisták ellen indított perek.
„A legveszedelmesebb erők szimbóluma”
Amikor Alfried Krupp von Bohlennel közölték, hogy a müncheni per során megvitatásra kerül apja, Gustav Krupp bíróság elé állításának kérdése, alig tudta leplezni örömét. Világos, hogy Gustav az, akiről beszélni kell, nem pedig Alfried. Hiszen, ha valaki ismerte a náci kormányklikket és dolga is volt vele, az természetesen nem ő, Alfried, hanem az öreg, már paralitikus Gustav. Hadd beszéljenek róla! Az apáról beszélve, megfeledkeznek a fiáról!
Akkor, 1945-ben, Kruppéknak minden okuk megvolt arra a kívánságra, hogy merüljön feledésbe legalább az utóbbi 15 év története.
Az öreg Gustav is, a Német Szövetségi Köztársaság gazdasági életében ma uralkodó fiatal Alfried is világosan felismerte, milyen veszélyes lenne rájuk nézve, ha Nürnbergben turkálni kezdenének az emlékekben, s különösen a levéltári iratok között.
A nürnbergi Törvényszéki Palota tárgyalótermében a német háborús főbűnösök ültek a vádlottak padján. Köztük volt Sauckel, Fritzsche meg Streicher is, akik nem keveset tettek az embergyűlölő hitleri tervek megvalósítása érdekében. De milyen jelentékteleneknek tűntek volna ezek az alakok, ha melléjük ültetik Kruppot, Flicket, Poensgent és a hitleri Németország más tényleges urait!
A hír, hogy megalakult a Nemzetközi Katonai Törvényszék, s rövidesen felelősségre vonják azokat, akik a világot szörnyű katasztrófába döntötték, villámgyorsan járta be az egész világot. A nürnbergi vádlottak padja a közvélemény érdeklődésének középpontjába került. Göringről, Ribbentropról és a többi gonosztevőről nagy cikkek jelentek meg a világ minden lapjában.
Kruppék nem irigyelték Göringet, Tudták, hogy az ilyen hírnév egyenesen az akasztófára vezet. A Hitler hatalomra jutásáért folyó harc időszakában és a náci uralom idején nem törődtek különösebben a reklámmal. Mint gyakorlatias emberek, nem szerették a handabandázást. De minden tőlük telhetőt megtettek a nácik érdekében, s a nürnbergi per idején mindenre jól emlékeztek. Arra is, hogy 1932-ben a hatalomnak Hitler kezébe adását követelték, s az akkori idők körülményeire is.
Az 1929-ben elkezdődött gazdasági válság hovatovább a kapitalista világ valamennyi országára kiterjedt. Ez a válság hevességét, arányait, tartamát és a dolgozók nagy tömegeire zúduló szenvedéseket tekintve, példátlanul állt a kapitalizmus egész történetében. Kruppék nagyon jól emlékeztek arra, hogy a válság éppen Németországot sújtotta a legjobban. A munkanélküliség napról napra nőtt, s egyre fenyegetőbb méreteket öltött: a munkanélküliek száma elérte a 7 milliót. A német nép akkor még nem jutott el a kapitalizmus nyílt megrohamozásáig, de a döntő roham gondolata már érlelődött a tömegek tudatában. A monopóliumok politikai uralma Németországban kérdésessé vált.
Ebben a súlyos helyzetben Gustav Krupp és barátai számot vetettek azzal, hogy üzemeik virágzása mindig a háborúk közötti szünet rövid időtartamával függött össze, s ezért határozottan egy újabb világháború előkészítésének útjára léptek. Ez az út annál is csábítóbbnak tűnt előttük, mert a világháborúban a gazdasági és politikai ellentétek leküzdésének kipróbált módszerét látták. Egyébként a nyugati imperialisták is erre az útra taszították a német monopolistákat.
Az öreg Krupp azonban nagyon jól tudta, hogy egy újabb háború eredményes előkészítése jelentős mértékben attól függ majd, milyen gyorsan sikerül véget vetni az országon belüli erjedésnek, leszámolni a német proletariátus növekvő forradalmi mozgalmával, amelynek élén a proletariátus kipróbált vezetője — a kommunista párt állt. Olyan erőre volt szükség, amely meg tudja semmisíteni a demokráciát, demagóg jelszavakkal el tudja vonni a dolgozók figyelmét szenvedéseik igazi okozóiról, s a munkásosztály haragját a baloldali pártok és idegen országok ellen tudja irányítani.
Ezt az erőt Krupp, Flick, Mannesmann és Poensgen a fasizmusban, a náci pártban és vezérében — Adolf Hitlerben találták meg.
Összejövetelek és tárgyalások egész sora kezdődött, s ezek alkalmával a „magas szerződő felek” örömmel állapították meg érdekeik és céljaik teljes azonosságát. Már 1931. október 11-én, Harzburg fürdőhelyen találkoztak a német tőke legtekintélyesebb vezetői. Persze, erről a találkozásról 1945-ben, a nürnbergi per napjaiban teljesen értelmetlen lett volna megemlékezni. Hiszen éppen a Ruhr-vidéki „istenek” e nagy tanácskozásával indult meg a döntő támadás a weimari köztársaság, a polgári demokrácia maradványai ellen. A kruppok és a thyssenek ott, Harzburgban megállapították, hogy érdemes feltenni a kártyájukat a náci pártra. Ezért tárultak oly szélesre Hitler és bandája előtt a Ruhr-vidéki monopóliumok páncélszekrényeinek ajtói.
Valamikor a náci mozgalom kezdetén Hitler a német munkások megnyerése céljából demagóg módon kijelentette, hogy hatalomra jutása után az állam kezébe szándékozik adni a konszerneket és a szindikátusokat. Amikor azonban pártja már bőséges anyagi támogatást kapott a német monopóliumoktól, s a dolog lényegét tekintve teljesen az eltartottjuk lett, agitációjának iránya, s pártjának programja is, gyökeresen megváltozott. 1932-ben az egyszerű nácik némi csodálkozással a következőket olvashatták a nemzetiszocialista párt programjának hetedik kiadásában: „A nemzetiszocializmus egyáltalán nem állítja, hogy akár a legnagyobb iparvállalatok magántulajdona ellenkezik az egész társadalom érdekeivel.” Márpedig nem volt ok a csodálkozásra: aki fizetett, a programot is előírta.
Krupp és monopolista cimborái megemlékezhettek volna a náci párttal folytatott őszinte együttműködésüknek más, nem kevésbé jellemző mozzanatairól is. Ó, mily büszkén emlékeztették volna mindezekre Hitlert — ha győztesen kerül ki a háborúból! Eszébe juttatták volna az 1932. január 27-i emlékezetes találkozást. Ezen a napon mutatta be Thyssen a nagyiparosok düsseldorfi zártkörű tanácskozásán a kiválasztott meghívottaknak Hitlert. A „Führer” ismertette az egybegyűltek előtt programját. Jóllehet a tanácskozás titkos volt, a baloldali pártok tudomást szereztek róla. Hitler beszédének teljes szövege természetesen nem került nyilvánosságra, de a hivatalos náci kiadó, válaszul a baloldali sajtó éles támadásaira, kénytelen volt közölni a beszéd átszerkesztett szövegét. És még ebből a „preparált” szövegből is kitűnik, mivel hódította meg a „Führer” a monopóliumok urait. A demokráciát „az ostobaság uralmának és a rombolás elvének” nyilvánította. Kijelentette, hogy „ostobaság a gazdasági életet az egyéni tekintélyre alapozni, ugyanakkor pedig a politikában elutasítani az egyéni tekintélyt, s a demokráciát csempészni be a helyébe”. „Szilárdan elhatároztuk — mennydörögte —, hogy Németországban gyökerestől kiirtjuk a marxizmust”, s ezt a kijelentést az egybegyűlt iparbárók a gépírásos jegyzőkönyv szerint fergeteges tapssal fogadták. Világos, hogy a demokrácia megsemmisítése teljes mértékben érdekük volt a monopóliumoknak, amelyek a demokráciában mindig a munkáskizsákmányolás szabadsága ellen irányuló merényletet láttak. S ha a fentebbiekhez hozzátesszük, hogy Hitler a tanácskozáson kifejtett átfogó programjában — azzal a demagóg jelszóval, hogy magas életszínvonalat kell biztosítani a felsőbbrendű faj, vagyis a német faj számára — idegen népek leigázását és kizsákmányolását helyezte kilátásba, s egyszersmind leszögezte, hogy meg kell semmisíteni a bolsevizmust, amely „aláaknázza fehér fajként való létezésünket”, akkor nem tarthatjuk csodálatosnak, hogy a monopóliumok urai a beszéd végén hosszan tartó viharos tapsban törtek ki. Hitler és hallgatósága közt teljes volt az összhang. Nemhiába emlékezett meg Dietrich, a náci birodalom sajtóügyi minisztere elragadtatással erről a napról „Hitlerrel a hatalom felé” című könyvében. „1932. január 27-ike — írta — örökké emlékezetes marad a nemzetiszocialista párt történetében … Minden széken a nyugatnémet gazdasági élet színe-virágához tartozó emberek foglaltak helyet … akikről azt mondták, hogy keblükben a szív helyén üzleti főkönyv van. Az a benyomás, amelyet Hitler a rendkívül józan hallgatóságnak erre a körére gyakorolt, egyenesen csodálatos. Szavait viharos taps követte.”
A monopóliumok urai arra is emlékeztethették volna Hitlert, hogy mindjárt az imént ismertetett tanácskozást követő napon a Ruhr-vidéki üzletemberek ismét megmutatták, hogy a náci pártra teszik fel fő ütőkártyájukat.
1932. január 28-án Thyssen landbergi kastélyában titkos megbeszélés volt, amelyen az acéltröszt három igazgatója — Thyssen, Poensgen és Vögler — találkozott Hitlerrel, Göringgel és Röhmmel, s amelyen a náci kormány megalakításáról tárgyaltak. Göring kérte, hogy munkaügyi miniszter a Ruhr-vidéki nagyiparosok képviselője, Grauert — a munkásság és a szakszervezetek ádáz ellensége — legyen.
Grauert azonban, a többi kijelölt náci miniszterrel együtt, csak egy évvel később foglalhatta el a miniszteri bársonyszéket. 1932 Németországban a nagy politikai harcok éve volt. Az augusztusi választásokon a nácik a szavazatok 37 százalékát kapják meg. Ez volt választási sikereik csúcspontja. A következő hónapokban a náci párt erősen kompromittálta magát azáltal, hogy a kulisszák mögött tárgyalásokat folytatott Papen kancellárral és szoros kapcsolatokat létesített a nagymonopóliumokkal. A baloldali pártok mindezt leleplezték, s a fasizmus szociális demagógiájának hatása oszladozni kezdett, a félrevezetett választók milliónak egyre inkább kinyílt a szeme. Az 1932. november 6-i választásokon a nácik 2 millió szavazatot vesztettek, s 6 millió választó szavazott a kommunistákra. A rövid idővel később megtartott községi választásokon a nácik sok helyen ugyancsak súlyos vereséget szenvedtek. A választási vereségek nyomban komoly válságot idéztek elő a náci pártban, tagjai tömegesen hagyták faképnél. A legkülönbözőbb rétegekből összetevődő hitleri párt katasztrófa előtt állt. Meggyőzően tanúskodik erről Goebbelsnek „A »Kaiserhof«-tól a birodalmi kancelláriáig” címmel megjelent naplója. Hadd idézzük belőle az 1932. december 8-i bejegyzést, amely jellemző erre az időszakra: „A szervezetben súlyos depresszió uralkodik. A párt felügyelői összegyűltek a Führernél. Valamennyien igen nyomott hangulatban vannak … A Führer órák hosszat jár fel s alá szállodai szobájában. Aztán megáll, és így szól: »Ha a párt összeomlik, akkor revolveremmel három perc alatt mindennek véget vetek.«”
Krupp jól emlékezett a nürnbergi napokban a német történelemnek erre az időpontjára. Emlékezett (s magában azt gondolta, hogy jó volna, ha csak ő emlékezne), mennyire kellett Hitlernek éppen akkor az ő személyes segítsége. És ő, Krupp, segített neki. Csak nem hagyhatta veszni azt az erőt, amelyre annyira számítottak Németország „üzletemberei”! Komoly intézkedésre volt szükség, határozott lépést kellett tenni, mert különben Hitler pártja óhatatlanul tönkre jutott volna. S ezt a lépést Krupp tette meg. 1932. november 19-én Schröder bankárral, Schachttal és más pénzmágnásokkal együtt levelet intézett Hindenburg elnökhöz, amelyben határozott formában követelte, hogy Adolf Hitlert nevezze ki birodalmi kancellárnak.
Amikor 1945-ben Nürnbergben arról döntöttek, hogy mi történjen Krupp-pal, a vád képviselőinek biztos tudomásuk volt erről a levélről, sőt, kezükben ott volt a levél eredetije.
Nem világos-e, hogy a szóban forgó levél célja a náci párt megmentése, helyzetének erősítése volt? És nem világos-e az is, hogy hazudnak az imperialista monopóliumok ideológusai, amikor a kruppokat meg a flickeket a fasizmus és Hitler ellenségeinek tüntetik fel? Ezek a reakciós ideológusok ma váltig azt bizonygatják, hogy a monopóliumoktól „semmi sem állt távolabb, mint az a gondolat, hogy Hitlerből diktátort csináljanak”. Bezzeg 1932-ben Franz von Papen, akkori kancellár valamelyest másképpen vélekedett a német iparmágnások céljait és szándékait illetően. Bizonyos fokig még neheztelt is rájuk. Hiszen mint kancellár oly sokat tett a Ruhr-vidék uraiért, s ők ezt egyáltalán nem értékelték! Érthetően sértőnek érezte magára nézve, hogy a német monopóliumok nevében se szó, se beszéd, egyszerűen eléje állt Schacht, és kijelentette: „Adja át tisztségét Hitlernek, mert ő az egyetlen ember, aki megmentheti Németországot.”
És Krupp a nürnbergi napokban jól emlékezett arra, hogy a vén róka Schacht ezt a lépést az ő kezdeményezésére tette meg. Egyszersmind eszébe jutottak különböző találkozásai Hitlerrel, „ezzel az ördöggel”.
1933 februárjában, a döntő jelentőségű választási kampány előestéjén, Hermann Göring házában egybegyűltek Hitler meghallgatására a német nehézipar hatalmasai. Természetesen Krupp sem hiányzott. Hitlernek pénzre, sok pénzre volt szüksége ahhoz, hogy sikert érjen el a választásokon. És ő, Krupp, úgy nyilatkozott, hogy adni kell, amennyi szükséges. De miért kellett Schachtnak beszélnie erről vallomása során? Miért kellett ország-világ tudomására hoznia, hogy Hitler beszédének elhangzása után „Gustav Krupp felállt, köszönetét mondott Hitlernek, s nagy elragadtatással beszélt róla”. Mintha bizony Schacht azon a napon mást mondott volna, mintha arra kérte volna őt, Kruppot, hogy ne adjon pénzt Hitlernek! Eszébe sem jutott! Ő, Krupp, sohasem fogja elfelejteni, milyen mágikus hatással voltak rá is, Schachtra is, Göring szavai: „Az ipartól követelt áldozatokat a nagyiparosok sokkal könnyebben hozzák meg, ha bizonyosak lehetnek abban, hogy a március 5-i választások a következő tíz, sőt talán száz évre szólóan az utolsók lesznek.” A demokrácia száz évre szóló megsemmisítése oly ragyogó távlatnak tűnt, hogy csábításának a pénzeszsákok természetesen nem tudtak ellenállni: előkerültek a csekk-könyvek, sercegett a töltőtoll.
Szinte pillanatok alatt 3 millió márka gyűlt össze Hitler választási hadjáratára. És hány millió márkát utaltak ki Hitlernek a monopóliumok pénztáraiból a következő hónapokban, amikor a nácizmus már hatalomra jutott! Az átkozott üzleti főkönyv (átkozott, mert a nürnbergi ügyészek kezébe került) elárulta, hogy Krupp egymaga 4 838 446 márkát folyósított Hitlernek és pártjának. Ez már csak elég meggyőző bizonyíték arra, hogy a monopóliumok és Hitler pártja közt „örökös viszályok” dúltak!
Mindezek történelmi tények, amelyek meghazudtolják azt a dajkamesét, hogy a monopóliumoknak nem volt részük Hitler hatalomra jutásában. E történelmi tények alapján jelentette ki Jackson amerikai fővádló Nürnbergben: „A náci pártnak mindaddig nem sikerült megkaparintani Németországban a hatalmat, amíg nem kapott támogatást a nagyiparosoktól.”
Jackson igen szűkszavúan fejezte ki magát: nem részletezte, hogy kikre gondol, amikor „nagyiparosokról” beszél, mert különben a német nagyiparosok hosszú névjegyzékét meg kellett volna toldania azoknak az amerikai bankároknak nevével, akik nem kevésbé megható gondoskodást tanúsítottak Hitler iránt, mint német kollégáik. Márpedig ilyenek sokan voltak.
Amikor Hitler végre hatalomra jutott, hamarosan kiderült, hogy a náci kormány nem okozott csalódást Kruppnak és mindazoknak, akik a „Führert” és pártját oly bőkezűen pénzelték. A hitleri klikk mindjárt az első napokban megmutatta, hogy hitelezőinek hasonló bőkezűséggel szándékozik fizetni. Nyomban betiltotta a kommunista pártot, egyben pedig a szociáldemokrata pártot is. És hogy a düsseldorfi meg a kölni urak előtt világos legyen a betiltás komolysága, elrendelte az ismertebb kommunisták és szociáldemokraták letartóztatását, s külön erre a célra létesített koncentrációs táborokba zárását. Végül pedig, a monopóliumok nagy örömére, a szakszervezeteket rendeletileg feloszlatta, vagyonukat elkobozta, ugyanakkor pedig a szakszervezetek helyébe létrehozta a „Német Munkafrontot”, amelynek élére Robert Ley, a „Führer” egyik legbuzgóbb szekértolója került.24 – 1945-ben Leyt a szövetséges hatóságok elfogták és felvették a német háborús főbűnösök listájára. Ley azonban nem várta meg a Nemzetközi Katonai Törvényszék Ítéletét. Néhány nappal a per kezdete előtt zárkájában felakasztotta magát.*
A hitleri klikk azonban nem elégedett meg ezekkel az intézkedésekkel. A monopolisták örömének betetőzése végett az iparban is érvényesítette a „Führer-elvet”, s az újonnan szervezett birodalmi gazdasági csoportok élére a legtekintélyesebb német milliomosokat állította, akik diktatórikus módszerekkel vezették a vállalatokat. Az 1933. július 15-i rendelettel lényegében kényszer-kartellizálást hajtott végre, és kíméletlen gazdasági bojkott alá vette azokat a vállalkozókat, akik ellenállást mertek tanúsítani a monopóliumok politikájával szemben.
A legfőbb dolog azonban az volt, hogy Hitler hatalomra jutása után gyors ütemben készítette elő Németországot a háborúra, s ezzel nagy gazdasági konjunktúrát biztosított a hadiipari monopóliumok, elsősorban a Krupp-konszem számára.
A Krupp név Európában évtizedeken keresztül a háború szimbóluma volt. A Krupp-dinasztia 150 éves fennállásának története — a német agresszió szemléltető története. Kruppék mindig szoros szövetségben voltak a német rablóimperializmus vezetőivel — Bismarckkal, II. Vilmossal, majd pedig Hitlerrel is.
A világuralom kivívásának hitleri programját Krupp saját programjának tekintette. Amikor Hitler 1933. február 20-án ismertette bűnös terveit, Krupp egyetértése jeléül tüntetően kezet szorított vele, s két nappal később a következőket írta neki: „A politikai események ilyen alakulása megfelel saját kívánságomnak és igazgatóim kívánságának.”
Krupp a második világháborút megelőző úgynevezett békés években, már Hitler hatalomra jutása előtt is nem keveset tett annak érdekében, hogy a német ipart előkészítse a háborúra. „Gondolatok az ipari vállalkozásról” című írásában, amelyet a nürnbergi tárgyalás során felolvastak, többek között megállapította: „Az egész német hadiiparnak igen nagy érdeme, hogy ezekben a nehéz években nem maradt tétlen, bár tevékenységét bizonyos nyilvánvaló okoknál fogva nem lehetett a nyilvánossággal ismertetni. Néhány évi titokban végzett munka során létrejött az elméleti és gyakorlati alap ahhoz, hogy a kitűzött órában jól felkészülve, időveszteség és kísérletezés nélkül újra a német fegyveres erők számára kezdjünk dolgozni.”
Hitler igen nagyra becsülte Kruppnak azáltal szerzett érdemeit, hogy a német gazdaságot előkészítette a háborúra. Gustav Kruppot a német gazdasági főtanács elnökének nevezte ki, a Krupp-konszernt pedig külön rendelettel „családi vállalatnak” nyilvánította. És Gustav Krupp nem maradt adósa. Már 1933 májusában, ugyanabban a hónapban, amikor a német szakszervezeteket feloszlatták, létrehozta az Adolf Hitler-alapot, amelyből a náci párt nagy összegeket juttatott az SS, az SA és más fasiszta szervezetek részére. Persze, mindezek a kiadások, a náci párt fenntartására fordított más kiadásokkal együtt, busásan megtérültek már a fasiszta rendszer első hónapjaiban — a háborús megrendelésekből származó óriási haszon révén. A Krupp-konszern mindjárt Hitler hatalomra jutása után megrendeléseket kapott légelhárító ágyúk, nehézlövegek, harckocsik, harckocsialkatrészek és tengeralattjárók gyártására.
A Krupp-műveket a Wehrmacht felfegyverzése terén szerzett nagy érdemekért 1940-ben „nemzetiszocialista mintaüzemnek” nyilvánították. A konszern fejét, Gustav Kruppot, a nemzetiszocialista párt arany jelvény ével és a katonai érdemkereszt első fokozatával tüntették ki. Hitler az ifjabb Krupp érdemeiről sem feledkezett meg: Alfried Kruppot, a hatalmas Krupp-konszern jelenlegi osztatlan urát, a második világháború küszöbén „a hadigazdaság Führerjeinek” sorába emelte és a fegyverkezési tanács tagjának nevezte ki.
Krupp Hitler faji politikáját sem mulasztotta el a maga számára hasznosítani. Már régen jól megtanulta, hogy a pénznek nincs szaga. Amikor a nácik hozzáláttak a zsidó cégek elkobzásához, vagy mint ők nevezték, „árjásításához”, Krupp— konkurrenseit félretolva — magának kaparintotta meg a legfontosabb ipari objektumokat. Többek közt megszerezte az Orenstein und Koppéi vállalatot, a Hamburgi Hajózási Társaságot és a Bernard Blumenfeld kereskedelmi vállalatot.
Mindez azonban csak szerény kezdet volt, a java ezután következett. Már világosan kirajzolódtak a hitleri agressziós cselekmények körvonalai. Egyébként Krupp, a náci hadsereg egyik fő fegyverszállítója, pontosan meg tudta jelölni azt az időpontot, amikor a fasiszta Németország készen áll majd az agresszív tervek megvalósítására.
Krupp ugyanolyan aprólékos gondossággal készült a háborúra, mint a náci vezérkar tábornokai. A vezérkari-tábornokok terveket dolgoztak ki idegen területek meghódítására, a Wehrmacht főparancsnokságával szoros kapcsolatban álló Krupp pedig a meghódított területek „birtokbavételére” készült. Eltökélt szándéka volt, hogy „a háború győzelmes befejezése után” szilárdan megveti lábát ezeken a területeken. A „nagy kalácsból” minél többet akart lekanyarítani a maga számára, több üzemet és nyersanyagforrást akart magához kaparintani az elfoglalt országokban, mint más monopóliumok.
Mohó pillantásokkal nézte, milyen gyorsan fejlődik Ausztriában, Bécs közelében, a Berndorfi Fémárugyár, amelynek megszerzésére ismételten kísérletet tett, de hiába. Egy osztrák bank, a Creditanstalt, az 1932. évi gazdasági válság idején felvásárolta a részvények többségét, s hallani sem akart az átengedéséről. És ez egészen természetes volt, hiszen a fasiszta Németország és Ausztria közötti viszony egyre feszültebbé válása idején sem az osztrák kormányt, sem pedig az osztrák Creditanstaltot nem lelkesítette Kruppnak az a törekvése, hogy a szóban forgó üzem tulajdonosa legyen.
Krupp természetesen nem nagyon dicsekedett kísérleteinek kudarcával, azzal, hogy nem sikerült rábírnia az osztrák kormányt a Berndorfi Fémárugyár eladására. De úgy vélte, hogy van egy ember Németországban, akinek érdemes tudomására hoznia szíve vágyát, annál is inkább, mert ez az ember már nemegyszer igénybe vette az ő szolgálatait, a pénzét és döntő pillanatokban a politikai támogatását. Nem nehéz kitalálni, hogy Hitlerre gondolt. És összeköttetései révén haladéktalanul meg is tette a szükséges lépéseket. Még 1937 februárjában, több mint egy évvel Ausztria elfoglalása előtt, sógora— Wilmowsky úr — levélben közölte vele, hogy Lammers, a birodalmi kancellária titkára, tájékoztatni fogja Hitlert az ügyről, s tolmácsolni fogja azt a kívánságát, hogy a berndorfi üzem megszerzésével kapcsolatban szeretne minél előbb találkozni a Führerrel. Krupp erre vonatkozóan hamarosan igenlő választ kapott. Már maga az a tény, hogy Krupp Hitlerhez fordult, eléggé jellemző: amikor a szóban forgó osztrák gyár megszerzésének már minden törvényes lehetőségét kimerítette, Hitler támogatásához folyamodott, bár természetesen világos volt előtte, hogy Hitler ezt a kérdést csak egyetlen módon oldhatja meg — hódítással.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!