MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Horthy – Vas Zoltán)
Zadravetz páter jegyzi naplójába: az EKSZ elégedetlen a kormányzóval. Elnézi a sajtó szemtelen támadását, a pártok tülekedését, a királykérdés kiéleződését. Az EKSZ vezéri tanácsa erre már figyelmeztette a kormányzót, de fellépésének semmi eredménye. A kormány pedig, különösen amióta Bethlen vette át, kutyába veszi az EKSZ zsörtölődéseit, ultimátumait. Emiatt – folytatja a püspök – az EKSZ-tag Fischer őrnagy, a kormányzó katonai irodájának vezetője, ügyesen rávette a kormányzót: rendelje magához közös megbeszélésre gróf Ráday belügyminisztert, gróf Bánffy külügyminisztert, Gömböst, Prónayt, Zadravetzet, másokat. 1921. július 7-én gyűlnek össze. Az elhelyezkedés után a kormányzó végignéz a megjelenteken, és kedélyesen e szavakra fakad: – Veszedelmes egy társaság! – De hűséges! – feleli Zadravetz.
A kormányzó azzal kezdi: az áldatlan viszonyok miatt hívta össze a szegedieket. Ő egyáltalán nem látja rózsásnak a helyzetet, mégsem tud megtorló intézkedéseket tenni a legitimistákkal szemben. Senkit nem tud megfogni! – panaszolja. Oly ügyesen tevékenykednek, hogy nem ragadhat torkon egyetlen legitimistát sem. Hogyan fogassa el például Rakovszkyt, Andrássyt vagy Mikes püspököt, amikor in persona semmi adat sincs ehhez?!
A két jelenlevő miniszter, gróf Ráday és gróf Bánffy – írja Zadravetz – akkor egymás után kifejti: mindenekelőtt a hadsereg tisztikarát kell megbízhatóvá tenni. Olyan embereket a dolgok élére állítani, akik a szegediek világnézetét vallják. Ha ez meglesz, nemigen lesz kedve Károly királyéknak újból beautózni az országba. Majd amikor ismét arra fordul a szó: – Kik ellen kellene Horthynak eljárnia? – Zadravetz megjegyzi: – Nem az a fontos, hogy kiket kellene lefogni. Szükséges volna erősebben befolyni a már-már általánosságban magyartalan és közveszélyes szellembe. Kiáltó példa erre a sajtó garázdálkodása – fakad ki Zadravetz a liberális, valamint a legitimista sajtó ellen. Ellenőriztetni kell a hadsereg szellemét is. – Általános helyeslés kísérte felszólalását – jegyzi meg.
Utána Gömbös fejtegeti a külső és belső nehézségeket. Sürgeti az erős kéz politikáját. – Bizony enélkül elvész a hazai – mondja Prónay is …
Hosszan elhúzódik a konferencia. Szétmentek sok reménységgel. De ezután is csak konstatálhatják a helyzet romlását és a kormányzó tétlenségét – panaszolja Zadravetz, mindezért főként Bethlent téve felelőssé.
Bármit ígér Horthy a jobboldaliak értekezletén, nem cselekszik Bethlen ellen. Ebbe Gömbös is egyre inkább belenyugszik. Elismeri, hogy Bethlen nemcsak a saját miniszterelnöki hatalma megtartásáért küzd. Célja a kormányzói hatalom fenntartása a legitimizmus folytonos támadásával szemben. Halogatja a királykérdés megoldását, nehogy a legitimisták Svájcból hazahozzák és trónra ültessék a királyt. Egybeesik e törekvése Gömbös és a szélsőjobboldal érdekével. Ami elválasztja őket, az, hogy a kormányzói hatalom megtartását, a legitimizmus legyőzését Bethlen az ország rendjének, nyugalmának biztosításával, olyan konszolidációval véli megvalósíthatónak, aminek előfeltétele a szélsőjobboldali különítmények különleges hatalmának felszámolása.
Bethlen számít ebben nemcsak Horthy, de Gömbös támogatására is. Bár nehezen szánják el magukat, mert még ők is tartanak a különítményes erők bosszúállásától, velük az esetleges fegyveres összeütközéstől.
Küzdelmében Bethlen, aki nagy nehezen kerül a kormány élére és tartja magát, azt is tudja: ha a legitimisták ellenére csakis a szabad királyválasztó kisgazdákra, köztük Gömbösre támaszkodik, a nemzetgyűlés jóváhagyásával nem maradhat miniszterelnök. A konszolidáció jelszavával, hintapolitikával akarja maga mögé sorakoztatni mindkét pártot, amíg velük együtt vagy ezek egyikével létrehozza az Egységes Pártot. Ha ez nem sikerülne, miniszterelnökként egyelőre legalább annyi erőhöz jusson: amennyiben politikájának nem tudná elkötelezni a két pártot, vagy ezek egyikét, Horthy által feloszlathassa a nemzetgyűlést. Kiírná az országgyűlési választást, és kezében az államapparátussal, ennek közigazgatási terrorjával, a saját embereiből hozzon létre „Egységes Párt” többségű országgyűlést. Most még ezt nem látja tanácsosnak megtenni. Tovább taktikázik, hogy „békésen” létrehozza az Egységes Pártot.
E tekintetben a legitimisták támogatásának feltétele a királykérdés kedvező megoldása. Nagyatádi Szabó a Kisgazdapárt nevében viszont Gömbös csoportjára is támaszkodva, a leghatározottabban kijelenti: a szabad királyválasztás elvi alapján áll. Nem csinál Egységes Pártot azokkal, akik vissza akarják hozni a Habsburgokat.
A legitimisták és a kisgazdák különböző törekvése ellen Bethlen fegyvere emiatt a királykérdés megoldásának továbbhalogatása. Titkos szándéka, hogy közben mindkét pártot lejárassa. Bizonyítani akarja, hogy a jelenlegi, csaknem folytonosan tartó legitimista és szabad királyválasztó harc következtében a nemzetgyűlés alkalmatlan a törvényhozó feladatok elvégzésére.
A nemzetgyűlés valóban munkaképtelen. Botrány botrányt követ. A legitimisták, előre megbeszélt politikájukhoz híven, mindaddig nyomás alatt akarják tartani Horthyt, amíg feltételek nélkül nem nyilatkozik Károly király trónfoglalása mellett. Támadást támadás után intéznek elsősorban a szabad királyválasztó környezete, Gömbösék és a különítményes vezérek ellen. Le akarják járatni általuk Horthyt.
Beniczky Ödön, a volt belügyminiszter, közvetve a kormányzót is támadja, amiért a király húsvéti látogatásakor kormányzói rendeletre őt és Szmrecsányit, a nemzetgyűlés alelnökét, törvénytelenül letartóztatták. Kéri a nemzetgyűlést: állapítsa meg a képviselői mentelmi jog súlyos megsértését, adjon elégtételt.
Támadva ez alkalomból Horthy legfőbb erejét, a különítményeseket, maffiának jellemzi, amelynél közönséges rablási szándék érvényesül. Felsorolja Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály és társainak büntetés nélkül maradt kecskeméti és izsáki szörnyű vérengzéseit, rablásait. Rablógyilkosoknak nevezi őket. Kijelenti: e súlyos bűncselekmények elkövetői mindmáig a hatalom – értsd Horthy – kedveltjei. Olyan országban élünk, ahol a világ leggyávább és legbornírtabb katonai diktatúrája van. Addig nem lehetséges a jogrend helyreállítása – teszi Beniczky nyíltan felelőssé Bethlent is -, amíg miniszterelnökként eltűri a hasonlókat. A kisgazdapárti képviselők tomboló tapssal helyeslik Beniczky megállapításait.
Oly súlyosak e vádak, hogy Bethlen kénytelen védekezőn felszólalni. Megígéri: eljár a különítményesekkel szemben.
Bethlen ezzel nehéz helyzetbe kerül. Konszolidációs politikája megkövetelné a legszigorúbb eljárást a legitimistáktól támadott különítményesekkel szemben. Nyomásukra azonban a kormányzó ismételten megvédi őket.
Miniszterelnöki tevékenységében Bethlent pedig most már egyre inkább súlyosan hátráltatják a konszolidációs politikáját ellenző, a nemzetgyűlésen kívül tevékenykedő, uralomra törekvő szélsőjobboldali szervezetek és velük a félelmetes hatalmú fegyveres különítmények. Tőlük megfélemlítetten nemhogy Bethlen, de ezek legfőbb két patrónusa, Horthy és Gömbös is időnként kénytelen engedni olyan túlzó követeléseiknek, amelyekkel nem értenek egyet. Ezek ily módon, mint az eddigi kormányok idején is, úgyszólván párhuzamos hatalom Bethlen kormányával és vele szemben.
Megnehezítik ezek az ország gazdasági életének konszolidációját is. Magyarország a világháború idején rengeteg kárt szenvedett. Azóta továbbgyengül, gazdaságilag válságos a helyzete. A nagytőke és nagybirtok úgy véli, az ország önerejéből nem tud talpra állni. Adódnak kölcsönajánlatok, gazdaságilag gúzsba kötő feltételekkel, uzsorakamattal. Bethlen még így is elfogadná. A nagybirtoktól és a nagytőkétől kezdeményezett, eme gazdasági politikát tenné lehetetlenné, ha Gömbössel az élen létrejönne a szélsőjobboldali katonai diktatúra.
Bethlennek emiatt is, miközben meg kell védenie a miniszterelnöki posztját az őt megbuktatni akaró nemzetgyűlési többség állandó támadásától, lehetetlenné kell tenni Gömbös puccsista politikáját.
Bethlen azzal fordul a kormányzóhoz; konszolidáció nélkül nem maradhat fenn a Horthy személyével és nevével jelzett rendszer. Követeli: lépjen fel végre erélyesen Gömbös ellen. De mindenekelőtt segítsen most már gátat vetni a még Gömbösnél is jóval szélsőségesebb, minden módon súlyosan kompromittált, véres múltú, a nép minden rétege által gyűlölt különítmények működésének. A Tanácsköztársaságot követően, az ellenforradalom működését szolgálóan szükség volt ezekre a Prónayakra, Ostenburgokra, Héjjas Ivánokra – sorolja Bethlen a leghírhedtebb különítményeseket. Feladatukat teljesítették. Most már az ellenforradalom konszolidációja érdekében meg kell szabadulni tőlük.
Bethlen ezt nem olyan értelemben hajtaná végre, hogy általában megszűnjék az ellenforradalmi terror. Ennek szerinte nem jött még el az ideje. Az államhatalom törvényeken alapuló szigorával kell helyettesíteni a különítmények féktelen és most már politikailag idejét múlta terrorját. Elegendők a máris meghozott törvények. Mindenekelőtt a halálos ítéletek kiszabására is alkalmas 1921. III. sz. törvény a kommunisták ellen. Csakis az ily módon konszolidált törvényes államrenddel lehet és kell véglegesíteni, külföldön elfogadhatóvá tenni Horthy kormányzói uralmát, rendszerét.
Horthy is tárgyal erről Gömbössel, aki továbbra is csak részletengedményeket tenne. Bethlen hatására és követelésére most már azonban Horthy semmi hálát nem érez Gömbös és a szélsőjobboldal iránt, akiknek pedig a kormányzóságát is köszönheti. Elszánja magát az ellenük irányuló konszolidációs politika megvalósítására. Személyileg annyiban mégsem bátor, hogy a Bethlentől sugallt eme elhatározását ő maga merné megmondani Gömbösnek. A szélsőjobboldali Kozma Miklóssal, a hadsereg hírszerző főnökével üzeni meg neki: nem tűr puccsot sem jobbról, sem balról. Érti utóbbiak alatt a kommunistákat. Ha a szélsőjobboldal mégis kezdeményezné, a különbség számára csak annyi: Gömböséket fájó szívvel löveti főbe, a baloldaliakat passzióval.
Bethlen ezek után a most már Horthyval szorossá vált szövetségében, végre Gömbössel is megérteti: ha részes kíván lenni a hatalomban, megfelelő politikai ellenszolgáltatás ellenében honvédelmi miniszter lehet. S most már Horthy nyomására Gömbös annyiban elfogadja a konszolidációs politikát, hogy elvi fenntartásával megőrizhesse saját tömegbázisát. Ilyen értelemben hajlandó segíteni a szélsőjobboldali fegyveres különítmények megrendszabályozásában.
Gömbös részéről politikailag mindez nem más, mint Bethlen egységes párti törekvéseinek szélsőjobboldali, „konszolidációs” változata. Annyiban, hogy a jelenlegi politikai helyzetben valóban nélkülözhetetlen a konszolidáció, de kérdés: ebben a szélsőjobboldal meddig menjen el Bethlennel. De még ilyen alapon is annak titkos reményében egyezik meg vele, hogy a nemzetgyűlés bár átmenetileg eltűri Bethlen miniszterelnökségét, amint lehet, megbuktatni készül kormányát. Ez esetben Gömbös a szélsőjobboldal élén, ismét csak katonai puccsal remél a kormány élére kerülni. Érvényre juttatná akkor a saját konszolidációs politikáját. A kis- és középparaszti, kispolgári és középosztályi érdekeket képviselő fajvédő párt politikát.
A szélsőjobboldal több vezetője, mindenekelőtt Prónay, hevesen ellenzi Bethlen-Gömbös „liberális” egyezkedését. Tiltakoznak Horthynál, amiért áldását adja erre a szerintük gyűlöletes és nemzetietlen politikára. Puccsal fenyegetik a kormányzót és Gömböst is.
Nem egyezik ez most már semmiképp a kormányzó, de még Gömbös új politikájával sem. Ő különben is csak a saját vezetésével képzel el puccsot. Összehívja az EKSZ vezérlő-tanácsát: járjanak el Prónayval szemben.
Prónay szinte tálcán hozza önmaga ellen a lehetőséget, hogy Gömbös és vele Bethlen okot találjon az eltávolítására. Ez azonban még mindig nem Prónaynak a magyar nép ellen elkövetett ezernyi bűne és tömeggyilkosságai miatt történik meg. Horthy-Gömbös-Bethlen egyformán nem ezt teszi szóvá. Prónay „narancshéjon” csúszik el. Családi okokból letartóztat egy Kornhauser nevű mészégetőt. Kivégzéssel fenyegeti, ha nem teremt elő nagyobb összeget, amivel állítólag tartozik Prónay bátyjának és a községnek, ahol lakik.
Az ügy közismertté válik. Óriási körötte a botrány. A pártok és a sajtó egyaránt türelmetlenül követeli: a kormány vessen véget a különítményesek és főként Prónay rémuralmának.
Ezúttal nemcsak Gömbös és az EKSZ, de a szélsőjobboldali lapok sem védik meg Prónayt.
Horthy ilyen körülmények között szánja el magát, hogy leváltsák a most már őt is nagyban kompromittáló Prónayt. Ellene az EKSZ határozata alapján, Bethlen miniszterelnökre bízza az eljárást.
Bethlennek mindenképpen hasznos a Kornhauser-ügy. Végre Horthy és Gömbös támogatásával megszabadulhat konszolidációs politikája egyik legjelentősebb akadályozójától. Bethlen még így sem mer szembeszállni Prónayval és fegyvereseivel. Attól tart, ez maga után vonja esetleg a többi különítmény, sőt a szélsőjobboldal általános támadását konszolidációs politikája ellen. Abban sem biztos, hogy a különítményesek és a szélsőjobboldal nyomására, mint a múltban is annyiszor, nem változik-e meg Horthy állásfoglalása. Gömbös is cserbenhagyhatja, ha kibékül Prónayval. Emiatt igyekszik Bethlen békés úton, a legnagyobb óvatossággal elérni, hogy Prónay távozzék különítménye éléről.
Magához kéreti. Dolgozószobájában már ott ül gróf Ráday belügyminiszter, Belitska honvédelmi miniszter, Berzeviczy vezérkari főnök. Bethlen ünnepélyesen, a jogrendre hivatkozva, közli Prónayval: egyetlen módon simíthatja el legutóbbi botrányát, Kornhauser mészégető nagyiparos megzsarolását: ha önként távozik zászlóalja éléről.
Prónay a naplójában kifakad: nem érti, Bethlenék miért tartják őt korruptnak, amikor nála sokkal korruptabb Horthy, Bethlen, Ráday gróf, Belitska. Felsorolja panamáikat, köztük Belitska honvédelmi miniszter autópanamáit, aki ezen szavai hallatára bő karosszékében igen kicsinyre húzódik össze. Céloz azon kijárási panamákra is, melyek ekkor kezdtek virágozni Bethlen miniszterelnöksége alatt. Ezekben nemcsak Bethlen fia, aki okiratot is hamisított, hanem felesége, valamint Ráday belügyminiszter felesége is szerepeltek.
– Ha a miniszterelnök úr – erélyeskedik Prónay – mindenkinek egyenlően akar mérni, úgy ő ennek igen örülne. Azt hiszi, ez esetben az ő Kornhauserrel szemben elkövetett bűne elfér az előbb felsorolt deliktumok mellett, amelyek milliókkal károsítják meg az ország és a nemzet vagyonát. Bár ő a Kornhauser-ügyben a jogos családi érdekeit védte, ismételten felszólította Bethlen, hogy távozzék különítménye éléről. Ekkor őt – folytatja Prónay – annyira elfogta a düh „a vézna, cinikus pofájú hitvány ember ellen”, akinek ott helyben szerette volna vékony nyakát és kiálló ádámcsutkáját megropogtatni. Fölényes magatartással hirdetett jogrendjét miért éppen rajta akarja kipróbálni?
Nagyon csodálkozna – írja -, ha a Kornhauser-ügyben neki akár a haja szála is meggörbülne, mivel a fennálló rendszer viszonyait véve, ő abszolút nem ismeri el egyedüli bűnösségét. Ily módon sokak ellen kellene eljárást folytatni – jegyzi meg -, például, akik nem várták be a hatóságok lassú és évekig húzódó eljárását, és saját maguk hajtották végre ingóságaik visszaszerzését. Igen sokan kértek ehhez karhatalmat. Horthy is megbízta: kutassa fel kenderesi birtokáról elcipelt holmijait, és szerezze vissza. Prónay ezek után kereken mondja meg Bethlennek: a zászlóalját akkor adja át, amikor azt majd jónak látja, mert nemcsak az ő érdekéről van szó, hanem tisztjeiéről is.
Magyarország miniszterelnöke, Bethlen, a konszolidáció meghirdetője, ezek után alkudozni kezd Prónayval. Megígéri: megmenti őt a további hercehurcától, ha legalább azt megteszi, hogy önmaga ellen fegyelmi vizsgálatot kér. Addig menjen szabadságra, zászlóalját bízza a helyettesére.
Számos feltétellel, kikötéssel végül megegyeznek ebben. Prónay mégsem hajtja végre.
1921. július 20-án az aktív legitimisták vezetői jelentik az uralkodónak: – Minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy felséged húsvéti megjelenése az országban nemcsak nem ártott, határozottan használt is. A kormányzó magatartása a nép legszélesebb rétegeiben nagy visszatetszést keltett, kivéve azoknál, akik mint szabad királyválasztók szerepelnek. A közhangulat ezen megváltozása aggodalmat keltett az illetékes tényezőknél, s elhatározták, hogy a kormányzó körútra megy a Dunántúlra, melynek hű népe felséged itt-tartózkodásakor királyhűségének legeklatánsabb jeleit adta.
A kormányzó első útja Zala, Somogy megyébe vezet. Oly mérvű elővigyázati és biztonsági rendszabályok történnek, mint még soha azelőtt. Csendőrség, rendőrség nagy számban összpontosítva. Zaklató rendőri intézkedéseket léptetnek életbe. Mozgásban a hivatalos apparátus. Mindezek ellenére a kormányzó fogadtatása fagyos: a nép nem éljenez, néma marad.
Károly király az ilyen és hasonló, az országból érkező aktív legitimista jelentések alapján nagyon bizakodóan ítéli meg visszatérését a trónra. Sietteti ennek előkészületeit.
Országjáró kőrútján Horthy ismételten hangsúlyozza: a király húsvéti látogatásakor ő nem a saját akaratából akadályozta meg a trón elfoglalását. Külső körülmények kényszerítették erre. Szeretne továbbra is a király megbízható híve maradni. Akárcsak Bethlen, ezt azért hangoztatja, mert hatalma érdekében feltétlenül számolnia kell a legitimisták politikai erejével. A Kisgazdapártban számosan akadnak kormányzóellenesek, akik készek szövetkezni a legitimistákkal. A húsvéti események miatt ezek is esküszegőnek tekintik a fővezért. Hűségének hangoztatásával akarja Horthy lecsillapítani őket.
Horthy hűségét és Bethlen őszinteségét illetően a legitimisták tábora megoszlik. Apponyi és Gratz hisznek ígéreteikben. Az aktív legitimisták azt a nézetet vallják: Bethlen csak taktikázik. A legitimisták egyek abban, hogy Horthyt állandó politikai nyomás alatt kell tartani; a királykérdésben tiszta helyzetet kell teremteni.
Károly király megbízottai megjelennek Horthynál. Rakovszky István, a nemzetgyűlés elnöke szemére veti: folyton csak ígérget, de a tényeket nem hozza összhangba ígéreteivel. Andrássy gróf elkeseredetten panaszolja: a cenzúrának alávetett sajtóban Károly király és általában a királyság tekintélye ellen jelennek meg cikkek. Horthy megígéri: intézkedik. Minden marad azonban a régiben.
Válaszként erre a legitimisták folytatják támadásaikat, hogy lejárassák Horthyt és környezetét. Lapjaik leleplezik a különítmények sorozatos bűneit. Ismételten felhozzák Prónay Kornhauser-ügyét. Mindezt annak bizonyítékaként, hogy Horthy nemhogy az országban, de a saját portáján sem tud rendet teremteni. Még Bethlenre támaszkodva is alkalmatlan a konszolidáció megvalósítására.
Prónay, amikor a legitimisták újból felvetik a Kornhauser-ügyet, elvárná Bethlentől: ígérete szerint cselekedjék. Hogy nem teszi meg, Prónay kihallgatást kér emiatt Horthytól. Magyarázatot követel Bethlen eljárására. Kijelenti: ő azt hitte, a kormányzó a miniszterelnök személyében a Kornhauser-ügy elsimítását gentlemanre bízta, aki betartja megállapodásukat. Tévedett. Fegyelmi vizsgálatot kért önmaga ellen, mégis minden oldalról támadják.
Kifakadására – írja Prónay – a kormányzó mentegeti Bethlent. Nem tehet róla, a legitimisták becsapták … Ezután már, ahogyan a kormányzó mindig teszi, szóhoz sem engedi őt jutni. Áttér szokásos banális dolgai elmondására. Az ebéd másodszori bejelentése szakítja csak félbe a kihallgatást. A kormányzó ekkor, mint szíves házigazda, karon fogja, és betolja az ebédlőbe, ahol a családja már régóta várakozik. A kormányzóné, mint kedves és bájos háziasszony, több kísérletet tesz a kedélyek felvidítására, a hangulat mégsem lesz fesztelen. Ő rosszkedvű marad, bizalmatlan Horthy iránt.
Mivel a kormányzó nem intézkedik – vélekedik Prónay -, neki kell valamit tennie. 1921. július 25-én levelet intéz Rakovszkyhoz, a nemzetgyűlés elnökéhez, a KNEP-legitimisták egyik vezéréhez. Mindennek, hazafiatlan bitangnak lehordja. Elégtételt követel tőle, amiért „kéjjel” eltűrte, hogy Beniczky a Kornhauser-ügyet egyáltalán és sértően tárgyalni merészelte. Az ügy pedig a Beniczky-féle megvilágításban sem felel meg a valóságnak. Beniczky különféle bűnökkel gyanúsította meg a zászlóaljat, hogy diszkreditálja ennek tisztikarát. Két emberét, Héjjas Iván főhadnagyot és Francia Kiss Mihályt, akik érdemes, háborút viselt, többszörösen kitüntetett katonák, rablógyilkosoknak nevezte. Nem tűrheti – írja Prónay -, hogy egy képviselő ilyen súlyos rágalmakat szór arra a zászlóaljra, amely köztiszteletnek örvend az intranzigens keresztény világban.
Nem hiszi, hogy akár a Rakovszky, akár a Beniczky család fel tudna mutatni ősei között ilyen hazafiakat, mint Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály. Különben nem süllyedhettek volna az utódok annyira, hogy Beniczky rágalmaz, és Rakovszky, aki ennek örül …
Ha a házelnök hazafi és magyar – folytatja -, hasson oda, hogy Prónay zászlóalja meg legyen követve a nyilvánosság előtt ezekért a rágalmakért és sértésekért, mert különben gondolkodóba esik, hogy az elnök urat nem a csehek küldték-e a megszállott területről ide, azzal a hazafias megbízással, hogy politizáljon és kártyát keverjen.
Prónay levele olyannyira sértő, hogy osztatlanul felháborítja a nemzetgyűlést. Szigorú megbüntetését követelik, eltávolítását a hadseregből. Addig is jelenjék meg a nemzetgyűlés mentelmi bizottsága előtt, és nyílt bocsánatkérés formájában kövesse meg a Rakovszky elnök személyében megsértett nemzetgyűlést.
Prónay a határozatot nem hajlandó teljesíteni. Ismét megjelenik Gödöllőn Horthynál. Fenyegeti. A mentelmi bizottság határozatának teljesítése az ő részéről olyan lépéseket vonna maga után – mondja -, amelyek a kormányzó hátrányára szolgálnának.
Horthy komolyan veszi Prónay fenyegetését. Prónay nemrég nősült, felesége arra biztatja, álljon át a legitimistákhoz. Horthy, nehogy megbántsa Prónayt, kijelenti: Prónay nem adhat elégtételt nyílt bocsánatkérés formájában a nemzetgyűlésnek és Rakovszkynak. Tiszt ennyire meg nem alázkodhat. Megígéri Horthy, hogy erről értesíti Bethlent és a pártok vezetőit.
Ezúttal sem tartja be ígéretét. Bethlenre bízza: valahogy okosan szabadítsa meg őt Prónaytól.
Bethlen ezt egyelőre nem tartja különösebben sürgősnek. Kormányra lépése óta minden célja a nemzetgyűlés tekintetében és a politikában nyugalmat teremteni. Mindent megtesz, hogy a legvitásabb kérdések, köztük a választójog, a király hazatérése, ne kerüljenek a nemzetgyűlés napirendjére. A foglalkoztatásra talál semleges kérdést: a pénzügyi törvényt.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!