FIR Hírlevél 2024-03

1924. január 21-én a Lenin néven ismert Vlagyimir Iljics Uljanov súlyos betegség után 53 éves korában meghalt a Moszkva melletti Gorkijban. Lenin történelmi személyiség volt, aki kiállt az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt (SDAPR) és a bolsevikok megalakulása mellett, mint a cári rezsim elleni forradalmi mozgalom magja. A párt elméleti vezetőjeként nemcsak a svájci száműzetésben, majd a finnországi illegalitásban, hanem az ország októberi forradalmat követő forradalmi átalakulásának folyamatában is olyan alapvető elemzéseket fogalmazott meg, amelyek máig támpontokat adnak a politikai megértéshez. a mai társadalmi valóságról. Feledésbe merült az 1917 októberi „békerendelet”, amellyel a forradalmi Oroszország befejezte az első világháborúban való részvételét, és a „földrendelet”, amely elindította a cári uralom gazdasági átalakulását.
1924-ben bekövetkezett halála nemcsak a Szovjetunióban okozott társadalmi gyászt, hanem világszerte regisztrálták, többek között az antifasiszták körében is.
„A vezércikk végén azt a hírt olvastuk, hogy Lenin meghalt.
Ő volt az orosz nép, az orosz proletariátus és a nemzetközi munkásmozgalom agya. Nemzedékek nemzedékek után jönnek, és mind tanulnak Lenintől, a mi nagy Vlagyimir Iljicsünktől.
Bármi is jöjjön, Lenin munkája mindaddig állni fog, amíg maga Oroszország, és az egész világ proletariátusa megtanulja tetteiből, hogyan kell meghódítani és megtartani a hatalmat.”
Ezzel az üzenettel nyitotta meg első számát a „Fasizmus Krónikája” 1924-ben. Valóban igaz volt, hogy Lenin halála nemcsak a kommunista hívek körében okozott fájdalmat és megdöbbenést, hanem messze túl is. Ennek kevésbé volt köze ahhoz, hogy Lenin minden politikai álláspontja megosztott volt, mint inkább azzal, hogy egy állam képviselőjének tekintették, nevezetesen a Szovjetuniónak, amelynek fejlődését a Nyugat is nagy érdeklődéssel követte, mert sok nyugati országban a soviniszta és nacionalista törekvések alternatívájának tekintik. A „Fasizmus elleni Világliga” felhívás több aláírója is tagja volt az „Új Oroszország barátainak” vagy annak, ahogy az adott országok különböző szervezeteinek nevezték.Ilyen kétpárti egység a gyászban is megmutatkozott 1945 tavaszán, amikor Theodore Roosevelt akkori amerikai elnök meghalt. Miután Roosevelt kezdetben elsősorban Nagy-Britannia katonai támogatását szorgalmazta, a második világháború során sokkal közelebb került a Szovjetunióval kötött Hitler-ellenes koalícióhoz. Ez nem csupán a japán csendes-óceáni háborúból az USA-t fenyegető katonai fenyegetésnek köszönhető, hanem Roosevelt globális politikai irányultságának is, aki Nagy-Britanniával és a Szovjetunióval együtt egy új nemzetközi struktúra, az Egyesült Államok létrehozásáért kampányolt. Nemzetek, amelynek a háború befejezése után a transznacionális békefenntartás eszközeként kellett működnie. Ő volt az is, aki Churchill brit miniszterelnökkel és Sztálin szovjet államfővel együtt a háború utáni antifasiszta rendet szorgalmazta a szövetséges konferenciákon – legutóbb az 1945-ben kezdődő jaltai konferencián. 1945. április 19-én ezért kijelenti:
„Ezen a ponton megemlékezünk minden ország antifasisztáinak nagy barátjáról, az új, demokratikus, békés világért folytatott küzdelem szervezőjéről és kezdeményezőjéről, FD Rooseveltről. Tiszteld emlékét!”

E két kormányfőn kívül más történelmi személyiségek is voltak, akik nemzetközi szinten és a gyarmati ellenes felszabadító mozgalmakban vállaltak elismerést, és akik halála miatt nagy rokonszenvet váltottak ki az antifasiszta szervezetek soraiban. Íme csak három személyiség ennek illusztrálására: a kongói gyarmatiellenes mozgalom vezetője Patrice Lumumba († 1961), a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke, Ho Si Minh († 1969) és a jugoszláv partizánok parancsnoka és Josip Broz Tito államfő († 1980). Az ő – esetenként erőszakos – haláluk az antifasiszta szervezetek soraiban is megdöbbenést és gyászt váltott ki, amint azt az antifasiszta sajtó részvétnyilvánításai is mutatták.                                                    (Ulrich Schneider)