(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
1
„A fegyver köszörülése előtt a hírnéven esett csorbát kell kiköszörülni”
A rabló német militarizmus három évtized folyamán kétszer robbantott ki világháborút. Tízmilliókra menő emberáldozat és száz meg száz romba döntött város volt a német militaristák gaztetteinek szomorú és szemléltető eredménye.
De már néhány évvel a második világháború befejezése után Nyugaton egyesek sóvárogva gondoltak vissza a német militarizmusra.
Európa népei nem felejtették el, milyen rabló szerepet töltött be a német militarizmus. A hitlerista hordák szörnyű gaztettei is élénken élnek emlékezetükben.
Ugyanakkor a nyugati reakciós körök, amelyek célul tűzték maguk elé, hogy világháborút robbantanak ki a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen, mindjárt a német militarizmus feltámasztásán kezdtek mesterkedni. A nyugati hatalmak kormánykörei azonban jól tudják, hogy nem olyan könnyű a náci megszállás borzalmait átélt népeket együttműködésre bírni a feltámasztott német militarizmussal, s ezért mindent elkövetnek, hogy a volt náci tábornokokat az új nemzedék előtt rehabilitálják és olyan színben tüntessék fel, hogy semmi közük sem volt a hitlerizmushoz, sőt szembeszálltak Hitlerrel. Ily módon igyekeznek az imperializmus ideológusai félrevezetni a néptömegeket, s a nyugati imperialistáknak a német militarizmussal kötött új szövetségét úgy feltüntetni, hogy az teljesen törvényszerű, mindenesetre nem ellenkezik a nyugati országok nemzeti érdekeivel.
Már Engels megállapította, hogy a burzsoáziára „jellemző mindennemű áru meghamisítása: a történelmet is meghamisította. Ugyanis azért a műért fizet a legtöbbet, amelyben a történelemhamisítás a legjobban megfelel a burzsoázia érdekeinek.”1 – Marx—Engels Archívum. X. köt. Goszpolitizdat 1948. 104. old.*
Így volt ez Engels idejében, s így van napjainkban is. A reakciós történészek számára a hamisítás a második világháború történetével foglalkozó művek megírásának nélkülözhetetlen módszere lett. A hamisítás a reakció ideológiai harcának eszköze, amely arra szolgál, hogy előkészítse a néptömegeket egy újabb háborúra.
A reakciós történészek és publicisták váltig azt bizonygatják, hogy a Nyugat együttműködése a német militarizmussal nem egyéb, mint a „nyugati civilizáció” érdekeinek megfelelő eszmék és erkölcsi elvek védelme.
„A fegyver köszörülése előtt a hírnéven esett csorbát kell kiköszörülni.” A német militarizmus mai védelmezői hazug módon azt állítják, hogy ha Hitlernek a hatalom megszerzéséhez és agresszív terveinek megvalósításához vezető útján egyáltalán volt komoly akadály, az a német tábornoki kar volt.
Az egykori náci tábornokok rehabilitálására irányuló kampány, amely már a második világháború utáni első években megkezdődött, ütemét és intenzitását tekintve Nyugat-Németország újrafegyverkezésének fokozódása arányában, vagyis olyan arányban erősödött, ahogyan az annak idején levitézlett náci tábornokokat beépítették a nyugatnémet Bundeswehr vezető rétegébe.
Különösen nagy buzgalmat tanúsítanak a rehabilitálás terén a nyugatnémet reakciós történészek és jogászok, köztük természetesen azok is, akik 1945—1946-ban a német háborús főbűnösök ügyvédei voltak. De igen aktív szerepet játszanak ebben a tekintetben — maguk a volt náci tábornokok is. A háborút követő években valósággal elárasztották a könyv-világpiacot „visszaemlékezéseikkel”, amelyeknek fő rendeltetésük az, hogy különválasszák a német tábornoki kart Hitlertől, s a német tábornokokat a fasizmus és az agresszió ellenségeinek tüntessék fel, az új nemzedék előtt dicsőítsék a hitlerista hordák gyalázatosságait.
Brauchitsch tábornok már a nürnbergi per idején a Nemzetközi Katonai Törvényszékhez intézett beadványában a következőket írta:
„A német katonák, bármilyen volt a rangjuk, a védelemre, hazájuk megvédésére készültek fel. Nem gondoltak hódító háborúra, vagy arra, hogy a német uralmat kiterjesszék más népekre.”2 – International Military Tribunal at Nuremberg. Trial of the Major War Criminals before the International Military Tribunal at Nuremberg (A nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék. A háborús főbűnösök pere a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt). 20. köt. Nürnberg 1948. 574. old.*
Ha ez így van, ki döntötte Németországot és egész Európát véres háborúba? A válasz sok esetben így hangzik: mindenben egyedül Hitler a bűnös. „Egyetlen ember képes volt Európát a népeket sújtó szörnyű barbárságba juttatni”, „kizárólag saját akaratából lángba borította a szó szoros értelmében az egész világot”, „mindenki tehetetlen volt vele szemben”.3 – G. Ritter: Geschichte als Bildungsmacht (A történelem mint alkotó erő). Stuttgart 1947. 24. old.*
Ezt Gerhard Ritter nyugatnémet reakciós történész mondja, aki ily módon ugyanarra törekszik, amire a volt náci tábornokok: a világháborúért minden felelősséget a gyáván öngyilkosságba menekült Hitlerre igyekszik hárítani.
A náci tábornoki kar rehabilitálására irányuló kampány természetesen nem öncél. Csupán eszköz arra, hogy a jelenlegi körülmények között újjáélesszék a német militarizmust, parancsnoki pozíciókba helyezzék a levitézlett náci tábornokokat. Persze, a rabló német militarizmus újjáélesztésének politikája nem volna lehetséges, ha a Nyugat nem akarná, ha a Nyugat nem támogatná a volt náci tábornokokat abban, hogy újra hatalomhoz jussanak.
Az ENSZ Közgyűlés XV. ülésszakán Macmillan angol miniszterelnök azzal igyekezett magyarázni a nyugati hatalmaknak az agresszív Bundeswehr feltámasztásához nyújtott segítségét, hogy Nyugat-Németországot, úgymond, fenyegeti a Német Demokratikus Köztársaság. És természetesen az Európát állítólag fenyegető „orosz veszéllyel” is magyarázzák a Nyugat politikáját. Azt erősítgetik, hogy az Egyesült Államok és Anglia eleinte mindent elkövetett a német hadsereg feltámasztásának megakadályozása érdekében. Vagy talán mindjárt a háború utáni első napokban nem az amerikaiak és az angolok tették lakat alá a legnevesebb náci tábornagyokat és tábornokokat? Talán nem az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország szervezte meg a Szovjetunióval karöltve a Göring, Ribbentrop és Hitler más cinkostársai ellen lefolytatott nürnbergi pert? És minden rendben is volt mindaddig, amíg a Nyugat meg nem győződött a Szovjetunió „agresszív szándékairól”. Csak ez után vált szükségessé a „kommunista veszéllyel” szemben a védőpajzs szerepét betöltő nyugatnémet hadsereg megteremtésére irányuló politika. Nyilván senki sem kételkedhet abban, mondják, hogy a háború befejezése utáni első években a nyugati hatalmak kormányai őszintén törekedtek a német hadsereg akármilyen kis méretekben való feltámasztásának megakadályozására.
A német vezérkar a bíróság előtt
Valóban, 15 évvel ezelőtt Nürnbergben az emberiség történetében először folytattak le pert az agresszorok ellen, s az emberek a per híreit olvasva joggal hihették, hogy ebben a perben a nyugati hatalmak — az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország — is nemcsak a hitleri klikk megbüntetésére, hanem egyszersmind olyan feltételek teremtésére is törekednek, amelyek a jövőben megnehezítik a német militarizmus feltámasztását.
A vádirat követelte a német vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítását. Kell-e magyarázni, milyen óriási preventív jelentősége lett volna e követelés teljesítésének? Ha a Nemzetközi Katonai Törvényszék a német vezérkart bűnös szervezetnek nyilvánítja, ez a hitleri hadsereg egész legfőbb parancsnokságának — 107 tábornagynak és tábornoknak — büntetőjogi felelősségre vonását és megbüntetését, s egyszersmind azt jelentette volna, hogy nemcsak jogi, hanem hatalmas morális és politikai akadályt gördít ennek az agresszív szervezetnek jövőbeni feltámasztása elé.
De éppen arról van szó, hogy a német vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítása nem történt meg!
Telford Taylor tábornok, a vád amerikai képviselője, miután a német vezérkar bűnös tevékenységére vonatkozó meggyőző bizonyítékok tömegét a bíróság elé terjesztette, összefoglalóul a következőket mondta:
„A német militarizmus központi rugója évek hosszú során át a hivatásos katonai vezetők csoportja volt, amelyet világszerte »német vezérkar« néven ismertek. Éppen ezért ennek a csoportnak a leleplezése, valamint a diszkreditálása olyanformán, hogy a bíróság bűnös szervezetnek nyilvánítja — sokkal fontosabb, mint a katonai egyenruhát viselő és most a vádlottak padján ülő egyes személyek sorsa.
Ha leverjük a fáról a mérges gyümölcsöt, ezzel még nem sokra megyünk. Jóval nehezebb magát a fát gyökerestől kiirtani, de végeredményben csak ez vezet jóra.
A mérges gyümölcsöt termő fa — a német militarizmus.”4 – A nürnbergi per anyaga. 6. köt. Goszjurizdat 1960. 675. old.*
Hogyan történt, hogy már akkor, 1946-ban, amikor a Nyugatnak még a leghangosabban ágáló szovjetellenes lapjai sem írtak „kelet felől fenyegető veszélyről”, egyesek igyekeztek megakadályozni, hogy a német vezérkart bűnös szervezetnek nyilvánítsák, magát Taylor tábornokot pedig mihamar nyugdíjazták, s az Egyesült Államokban támadások céltáblája lett?
Ami igaz, az igaz! A nyugati hatalmak csakugyan a Szovjetunióval együtt folytatták le a nürnbergi pert. Ezt a pert az egész emberiség türelmetlenül várta, s a bíróság ítéletét a múltért járó igazságos büntetésnek és a jövőre vonatkozó szigorú figyelmeztetésnek tekintette. Akarta a pert az amerikai nép is. „A világ azonnali tetteket követelt. Követelésének eleget kellett tenni” — mondotta Jackson amerikai fővádló a tárgyaláson, s szavai megmagyarázzák, hogy mi vezette a nyugati hatalmak kormányait, amikor hozzájárultak a nürnbergi per lefolytatásához.
Rövidesen a hitlerizmus legkonokabb nyugati védelmezői előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a náci klikknek a vádlottak padján ülő képviselőit megmenteni nem lehet, és ennek — nem is lenne értelme. A német imperializmussal való későbbi szövetkezés legbuzgóbb szószólói is megértették, hogy Göring, Ribbentrop, Hess és Rosenberg — bukott emberek, politikai hullák. Nem véletlenül jelentette ki Jackson beszédében, hogy a vádlottak „egyéni sorsának nincs nagy jelentősége az emberiség szempontjából”. Ha a világközvélemény oly határozottan követeli elítélésüket, ha a vád szovjet képviselői annyira „kényelmetlenül” aktívak a bűnösségükre vonatkozó bizonyítékok felsorakoztatásában, ugyan ki állna ki mellettük, amikor már soha többé nem jöhetnek számításba későbbi politikai mesterkedéseknél.
De más dolog Göringék és Ribbentropék sorsa, és megint más dolog a német tábornoki kar. Itt már óvatosabbnak kell lenni, nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsék. Azok, akik a tárgyaláson jelen voltak, határozottan érezhették, hogyan változik meg a tárgyalóterem egész légköre, hogyan lépnek működésbe rejtett erők, s a kulisszák mögött egyik-másik heveskedő nyugati jogászt valakik figyelmeztetik, hogy aktivitásuk csak bizonyos határok között tűrhető.
Ezeknek az erőknek a működését sok vádlott is kezdte észrevenni. A per folyamán az amerikai tisztek — az őrség parancsnokai — olyannyira szívélyesek voltak, hogy rendszeresen ellátták a vádlottakat újságokkal. Göring az amerikai hadsereg „Stars and Stripes” című lapjában nem kis megelégedéssel olvasta, hogy az amerikai tábornokokat felháborítják Jacksonnak „a tisztes katonai hivatás” ellen intézett kirohanásai. Az egyik ebédszünetben Schacht felolvasta Dönitznek a „New York Herald Tribune” cikkét, amelyben a cikk szerzője, Bullitt, azt írta, hogy Oroszország és az Egyesült Államok között egyre nő a feszültség, s egy szovjetellenes szövetségnek, az európai országok föderációjának” megteremtésére szólított fel. Dönitz mosollyal fogadta Bullitt következő kijelentését: „Minthogy van atombombánk, s légi haderőnk a legnagyobb, ma erősebbek vagyunk, mint a Szovjetunió, és megsemmisíthetjük.” Reménykedve jegyezte meg Schachtnak: „Igen, az amerikaiaknak nemsokára szükségük lesz a tengeralattjáróimra.”5 – G. M. Gilbert: The Nuremberg Diary (Nürnbergi Napló). New York 1948. 78 old.*
Gilbert amerikai törvényszéki elmeszakértő, aki jelen volt ennél a beszélgetésnél, naplójában fenti visszaemlékezéséhez még hozzáteszi:
„Dönitz megértő pillantást vetett rám, majd szemlátomást mélyen elgondolkozva, az ablakhoz ment. Nem volt nehéz kitalálnom, mire gondol ebben a pillanatban. Az amerikaiak… sokkal jobban felhasználhatják őt, semhogy háborús bűneiért elítéljék.”6 – Ugyanott.*
Nem telt bele sok idő, és a hitleri katonai klikk már világosan meggyőződhetett arról, hogy a Nyugat nem szándékozik figyelmen kívül hagyni jövendő szövetségeseit.
Dönitz mentőöve
Laternser ügyvéd buzgón készült a német vezérkar védelmére. Mint egykori náci és hitlerista tiszt, teljes támogatásra talált azokban a nyugati katonai vezető körökben, amelyek érdekelve voltak a német vezérkar bűnös szervezetté nyilvánításában.
Alig leplezett örömmel figyelte, hogyan alakul már a német vezérkarra vonatkozó bizonyítékok megvizsgálása előtt Dönitznek, Hitler utódjának ügye. A náci tengernagyot azzal vádolták, hogy az ő parancsára süllyesztettek el kalóz módon száz meg száz kereskedelmi hajót, s hogy a menekülni igyekvő embereket géppuskával lelövöldözték. „Semmilyen kísérletet sem kell tenni az elsüllyesztett hajók legénységének megmentésére — írta elő Dönitz parancsa —, a mentés ellenkezik a hadviselés legelemibb követelményeivel.” Dönitzet a vitathatatlan bizonyítékok sarokba szorították. Szemmel látható volt, hogy a náci tengernagy fuldoklik. De ebben a pillanatban mentőövet dobtak neki.
Azokban a napokban, amikor Nürnbergben megkezdődött a per, Nagy-Britannia ködös partjainál egy hajó kötött ki, amelynek fedélzetén szemlátomást türelmetlenül egy német tengerésztiszti egyenruhába öltözött, feszes tartású, fiatalos külsejű ember várta, hogy a hajóhidat előkészítsék a kiszállásra. Ez az ember Kranzbühler, a hitleri hajóhad egykori hadbírója volt, aki a nürnbergi perben Dönitz tengernagyot védte. Ügyvédi talárban védősködő kollégáitól eltérően a per egész ideje alatt tengerésztiszti egyenruhát viselt. A valamennyi ügyvéd számára megállapított honoráriumról is lemondott, s büszkén hivatkozott arra, hogy mint a német hajóhad tisztje, megkapja fizetését. A német hajóhad abban az időben tudvalevőleg az angol megszállási övezethez tartozó vizeken horgonyzott.
Londonba érkezve Kranzbühler egyenesen az angol tengernagyi hivatal épülete felé vette útját.
Ennek a kasztszerű intézménynek hosszú történetében nyilván nem fordult még elő, hogy egy idegennek, ráadásul minapi ellenségnek, megengedték volna, hogy akadálytalanul turkáljon a katonai irattárakban. És ugyan mit keresett ez az idegen a tengernagyi hivatal munkatársainak segítségével? Olyan iratokat, amelyek az angol hajóhad kompromittálása árán is, megmentik a „Gott, strafe England!” („Isten, büntesd meg Angliát!”) jelszó alatt kalózkodó német hajóhad presztízsét. Nemhiába mondják: a politikában nincs szív, csak fej!
Kranzbühler, Dönitz védője, diadalmas arccal tért vissza Londonból, és sietett a Nemzetközi Katonai Törvényszék asztalára helyezni az Angliában szerzett „bizonyítékokat”. Lényegük az volt, hogy a németek elleni harc során az angol hajóhad ugyancsak korántsem tanúsított feddhetetlen magatartást a nemzetközi jogszabályok alkalmazása tekintetében. Miután Kranzbühler az angol tengernagyi hivatal titkos okmányait előterjesztette, már csak egyetlen lépés maradt a hitleri hajóhadnak és tengernagyának rehabilitálásáig.
A „furcsa” események azonban ezzel még nem zárultak le. Azok, akik ott voltak a tárgyaláson, könnyen észrevehették, hogy a tárgyalóteremben tartózkodó amerikai tengerésztisztek a szünetekben gyakran tanácskoztak Kranzbühlerrel. Élénk figyelemmel kísérte ezt a vádlottak padjáról maga Dönitz is. Kranzbühler az amerikai tengerésztisztekkel folytatott egyik-másik tanácskozás után odament Dönitzhez.
Rövidesen feltárult e folyosói tárgyalások titka. Az amerikai tengernagynak a tárgyaláson jelen levő adjutánsa kijelentette Dönitznek: az amerikai tergerésztisztek készek tanúsítani, hogy a német hajóhad, amelynek Dönitz volt a parancsnoka, igen jó benyomást keltett. Ha a harci cselekmények során meg is történt, hogy nem vette figyelembe a nemzetközi jog követelményeit, ez nem fordult elő gyakrabban, mint az amerikai hajóhadnál. És hogy a kijelentésnek nagyobb nyomatéka legyen, Kranzbühlernek azt ajánlotta, hogy Dönitz nevében forduljon beadvánnyal Nimitz tengernagyhoz, az Egyesült Államok csendes-óceáni hajóhadának parancsnokához.
Kranzbühler nem is mulasztotta el megfogadni Dönitz újdonsült barátainak szíves tanácsát. Nem sok időbe tellett, s Dönitz a Nemzetközi Katonai Törvényszék útján beadványt intézett Nimitzhez. Ő ugyan messze volt Nürnbergtől, de egy gyékényen árult a Nürnbergben ágáló amerikai tengerésztisztekkel, s haladéktalanul megküldte a Nemzetközi Katonai Törvényszéknek Dönitzre nézve igen megnyugtató vallomását. Ebben többek közt kijelentette, hogy az amerikai tengeralattjárók a Csendes-óceánon pontosan ugyanúgy jártak el, mint a német tengeralattjárók az Atlanti-óceánon, s hogy erre vonatkozóan volt egy parancs, amelyet 1941. december 7-én adtak ki ,,A Japán elleni korlátlan tengeralattjáró-háború viseléséről” címmel.
Dönitz szabadlábra helyezése után könyvet jelentetett meg, amelynek a „Tíz év és húsz nap” címet adta. Könyvében a legnagyobb elismeréssel adózik amerikai pártfogóinak és a hitlerista tengeri kalózoknak, akik mély meggyőződése szerint „büszkék lehetnek a háború idején véghezvitt tetteikre”. Hadd tegyük hozzá, hogy Dönitz jelenleg a német tengerészek szövetségének elnöke.
„Milyen tábornokok azok, akiket kényszeríteni kell a háborúra!”
Kell-e mondanunk, hogy már a Dönitz-ügy tárgyalásának lefolyása reményt öntött a német militaristákba? S reményük csak erősödött, amikor a Nemzetközi Katonai Törvényszék végre hozzálátott a német vezérkar ellen emelt vád megvizsgálásához.
A Törvényszéknek már óriási számban álltak rendelkezésére a német vezérkar bűnös tevékenységéről tanúskodó bizonyítékok. De mi történt? A tárgyalóteremben egyre gyakrabban jelentek meg az amerikai katonai körök képviselői. A vendégeknek fenntartott karzaton, amerikai tábornokoktól körülvéve, ott ült Patterson, az Egyesült Államok hadügyminisztere is. Nem volt nehéz észrevenni, hogy Laternser ügyvéd egyre gyakrabban keresi fel a tárgyalóterem közelében levő újságárusító pavilont. Nagyon megörvendeztette az, amit az amerikai lapokban olvasott. Az Egyesült Államok katonai köreit szemmel láthatóan idegesítette az, hogy Nürnbergben „katonák ügyét” tárgyalják. Arra gondoltak, hogy a német vezérkar elítélése nemcsak a német katonai klikk elítélése lesz, hogy a tárgyaláson — akár akarják a nyugati hatalmak képviselői, akár nem — kísérlet történik a katonai vezetők, s lényegében véve korántsem csupán a német katonai vezetők agresszív szerepének feltárására. Világos volt, hogy a szovjet delegáció egyáltalán nem szándékozik megakadályozni az események ilyen alakulását. Ugyan kinek jutott eszébe, mondogatták egymás közt, egy asztalhoz ülni az oroszokkal ilyen kényes ügyben! A „Colliers” című amerikai folyóirat — már a tárgyalás után — a következőket írta: „Jackson kezdettől fogva úgy érezte, hogy az oroszok jelenléte a tárgyaláson bírálatot vált ki.”
Az amerikai katonai körök világosan felismerték a német vezérkar elítélésében rejlő veszélyt. Tudták, hogy amennyiben a Nemzetközi Katonai Törvényszék elítéli a német vezérkart, ez először megnehezíti a német tábornokok felhasználását jövendő szövetségesekként, másodszor … Egyébként ezt a „másodszor”-t meglehetősen nyíltan juttatta kifejezésre a „Journal of Criminal Law and Criminology” című amerikai folyóirat, amikor, a tárgyalás napjaiban a vádiratnak azzal a követelésével kapcsolatban, hogy Göringékkel és Keitelékkel együtt ítéljék el a német vezérkart is, mint bűnös szervezetet, aggódva a következőket írta:
„Az ilyen jogelmélet alapján valamikor majd bebörtönözhetik vagy kivégezhetik a West-Point (az Egyesült Államok Katonai Akadémiája — A. P.), illetve más katonai kollégiumok és iskolák növendékeit… s magától értetődően a vezérkar és a mozgósítási tervosztály magas rangú tisztjeit, ha az Egyesült Államok valamikor, isten ments, elvesztene egy háborút…”
Az amerikai reakciós sajtó azokban a napokban valósággal tajtékzott amiatt, hogy a német vezérkart bűnös szervezetnek akarják nyilvánítani. Az amerikai katonai klikk kirohanásokat intézett a vád képviselői ellen, lapja — az „Army and Navy” című folyóirat — a tárgyalás napjaiban azt írta, hogy „semmi tiszteletet sem éreznek a katonai hivatás iránt, s azok iránt sem, akiknek fel kell készülniük a háborúra…”
Ilyen körülmények közt fogott hozzá Laternser a német vezérkar védelmének megszervezéséhez. A nürnbergi per volt az első, de korántsem az utolsó olyan per, amelyben német militaristák védelmét ellátta. Már a következő pernek, Kesselring perének tárgyalásán tüntetőleg német tiszti egyenruhában lépett a védői emelvényre.
Laternser sok náci tábornokot idéztetett a bíróság elé „tanúként”, mégpedig olyanokat, akiknek neve szerepelt a vezérkari tisztek listáján, s akiket a német vezérkar bűnös szervezetnek nyilvánítása esetén bíróság elé kellett volna állítani és el kellett volna ítélni. Így jelent meg a bíróság előtt Manstein, Kesselring, Rundstedt és sok más náci tábornok.
Amikor a tárgyalást vezető elnök a védelemnek megadta a szót, Laternser nagy beszédet vágott ki, amelyet az egész imperialista katonai klikk megtapsolt.
Mindjárt beszéde elején igyekezett meggyőzni a bíróságot, hogy a német vezérkarnak soha semmi köze nem volt Hitlerhez és agressziós politikájához. Sőt, a német tábornokok gyűlölték Hitlert, s mindent elkövettek, hogy megakadályozzák hatalomra jutását, amikor pedig német kancellár lett, minden erejükkel terveinek meghiúsítására törekedtek.
Annak bizonyítása érdekében, hogy a német tábornokok, más országok katonáihoz hasonlóan, nem avatkoznak a politikába, s a feltétlen engedelmességben lelik legfőbb örömüket, Carlyle angol történészre hivatkozott, és diadalmas ábrázattal idézte következő sorait:
„Aki a katonai pályát választja, az testestől-lelkestől a parancsnokáé. Nem szabad fontolgatnia, hogy igazságos vagy igazságtalan-e az az ügy, amelyért harcba indul. Ellenségeit nem ő maga választja meg, hanem kiválasztják számára, kötelessége engedelmeskedni, s nem szabad kérdéseket feltennie.”
Carlyle e szavai, mondotta, mindennél jobban jellemzik a német tábornokok helyzetét. Ők csak alárendeltek voltak, s szerencsétlenségük, nagy szerencsétlenségük az, hogy a kétbalkezes Hitler lett a vezetőjük. Ő maga csinált mindent, s ő is felelős mindenért. Hitler és klikkje készítette az agresszív terveket, a tábornokoknak csak a végrehajtásuk maradt.
„Hitlert valóban Luciferhez lehet hasonlítani. Lucifer tüneményes gyorsasággal repül a magasba, fénylő nyomot hagy maga után, eléri a legmagasabb csúcsot, majd a feneketlen mélységbe zuhan. Ugyanez történt Hitlerrel. Ki hallott valaha is arról, hogy Lucifernek őrült szárnyalásai közben segítőkre, tanácsadókra vagy ösztökélőkre lett volna szüksége? Ellenkezőleg, vajon nagy lendületével nem ragadja-e magával a többieket is a magasba, hogy azután velük együtt zuhanjon a mélységbe? Vajon elképzelhető-e, hogy egy ilyen ember, ha tervet készít, beavat a tervébe másokat, összeesküvőket gyűjt maga köré, s tanácsot, segítséget kér szárnyalásához?”7 – A nürnbergi per gyorsírásos jegyzőkönyve. 38. köt. 19274. old. (oroszul).*
Világos, mit akart mondani a minden hájjal megkent fiskális ezzel a hasonlattal: Lucifernek, a sátánnak, a pokol urának, aki nem más, mint Hitler, nem volt szüksége a tábornokok tanácsaira. A tábornokok mindent megtettek Hitler visszatartása, annak megakadályozása érdekében, hogy a világot a háború örvényébe sodorja, Hitler azonban nem hallgatott figyelmeztetéseikre. Sőt, Laternser állítása szerint, felháborodottan kiáltotta oda nekik: „Milyen tábornokok azok, akiket kényszeríteni kell a háborúra — nekem, az állam fejének!”
Az, amit 15 évvel ezelőtt Laternser mondott, most a bonni Németországban a propaganda hivatalos irányvonala. Alapjául az a törekvés szolgál, hogy minden módon rehabilitálni kell a volt náci tábornokokat, s igazolni kell a bevonásukat nemcsak a Bundeswehr irányításába, hanem egyszersmind a NATO vezető tisztségeibe …
De térjünk vissza „Luciferhez”. Képzeljük el, mi történt volna, ha Hitler a többi német háborús főbűnössel együtt Nürnbergben a vádlottak padján ül, s hozzájuk hasonlóan ügyvédje van. Ennek az ügyvédnek a helyzete magától értetődően még kevésbé lett volna irigylésre méltó, mint a per többi védőjéé. A bírósági perek történetében egyetlen emberre még sohasem bizonyítottak rá méreteit és iszonyatosságát tekintve ilyen szörnyű bűncselekményt. Hitler előre tudta, mi vár rá, s éppen ezért bújt ki oly gyáván a felelősség alól, éppen ezért nem mert a népek ítélőszéke elé állni. Mindamellett könnyen elképzelhető, hogy a sátán ügyvédje védőbeszédének mindjárt az elején cáfolni igyekezett volna a védencével szemben felhozott ama vádat, hogy mindenben egyedül ő a bűnös.
S meg kell mondani, hogy ennek az ügyvédnek, aki a lényeget tekintve semmit sem hozhatott volna fel védence érdekében, rengeteg bizonyítéka lett volna annak igazolására, hogy nem is annyira Hitler talált tábornokokat, mint inkább a tábornokok találták meg Hitlert, hogy az őrvezető, alacsony rendfokozatú katonához illően, valójában egyetlen lépést sem tett katonai kérdésekben a tábornokok nélkül.
Legyen szabad felhívnom a tisztelt Törvényszék figyelmét arra, mondhatta volna ez az ügyvéd, hogy már 1923 szeptemberében, a nemzetiszocialista párt születése idején, a harci osztagok díszfelvonulásán Hitler mellett ott volt Ludendorff tábornok. 1923 novemberében, a müncheni puccs idején, több ezer náci élén ismét ott menetelt az oszlopban Hitler mellett Ludendorff is. 1932 decemberében és 1933 januárjában, amikor Németországban elkeseredett politikai harc dúlt, amikor arról volt szó, hogy hatalomra kerülnek-e a nácik — ebben a sorsdöntő pillanatban nem más, mint Schleicher tábornok, a Reichswehr főparancsnoka találkozott Hitlerrel. Schleicher a Reichswehr nevében esküvel fogadta, hogy a birodalmi kancellári bársonyszékbe ülteti a „néptribunt”. Hitlert Schleicher beszéde annyira meghatotta, hogy a következő szavakkal fordult hozzá: „Ennél az útkereszteződésnél táblát kell elhelyezni »Itt folyt le az emlékezetes beszélgetés Adolf Hitler és von Schleicher tábornok között« felirattal.” „Mi majd keresünk kancellárt” — mondotta von Schleicher Papennek a fasiszta puccsot megelőző kritikus napokban. Ez a „mi” az akkor Schleicher vezetése alatt álló német katonai klikkre vonatkozott. Ki is jelentette azokban a napokban, hogy „a Reichswehr és az NSDAP egyesítése” alapján kell kormányt alakítani.
Az igazság az, hogy a hitleristák a monopóliumok segítsége nélkül, a német militaristák közvetlen és aktív támogatása nélkül nem is álmodhattak volna a hatalom megszerzéséről. Geoffrey Knox, aki ezekben az években a Nemzetközi Saar-bizottság elnöke volt és jól ismerte a németországi helyzetet, nem ok nélkül jelentette ki: „Mindenekelőtt meg kell értenünk, hogy… a náci párt mindaddig, amíg a porosz katonai körök vezetői nem szedték rendbe, csupán kerítők és csavargók szánalmas, minden jelentőség nélküli bandája volt.”8 – Az idézet forrása Az SS akcióban. Az SS gaztetteinek dokumentumai Izdatyelsztvo Inosztrannoj Lityeraturi 1960. 8. old.*
A náci Führer a Wehrmacht parancsnokai előtt 1937. november 5-én elhangzott első nagy beszédét, amelyben megjelölte az agressziós cselekmények időbeli sorrendjét, annak a „puskának” alapján tartotta, amelyet Blomberg hadügyminiszter készített számára. Érdekes, hogy Hitler sem ebben, sem a tábornokok előtt tartott más beszédeiben, amelyekben a Szovjetuniót, Angliát, Franciaországot és Lengyelországot fenyegette, egyetlen szóval sem említette Dánia és Norvégia esetleges megtámadását. Sőt, kijelentette, hogy északon nem szabad a helyzeten változtatni, mert abban az esetben, ha előre nem látott körülmények merülnének fel, számítani lehet a skandináv országok semlegességére.
Mégis, a hitleristák 1940-ben tudvalevőleg először Dániát és Norvégiát támadták meg. A skandináv országok elleni támadás eszméjét, mint Nürnbergben megállapították, éppen a német militarizmus egyik oszlopa, Raeder tengernagy vetette fel.
„Az Anglia elleni tengeri háború előzetes terve” Karls tengernagy műve. A tervet 1938 szeptemberében dolgozta ki, s a következőket írta benne: „Az Anglia elleni háború egyidejűleg háború az egész brit birodalom ellen, Franciaország ellen, valószínűleg Oroszország, valamint jelentős számú tengeren túli ország, gyakorlatilag a világ fele vagy egyharmada ellen.”9 – A nürnbergi per anyaga. 6. köt. 225. old.* Eszerint Karls tengernagy feltette az „i”-re a pontot. Elárulta, hogy a német tábornokok nagyon jól tudták, miről van szó, tudták, hogy az a háború, amelybe a német fasizmus, és militarizmus Németországot döntötte, nem csak Európa, hanem az egész világ ellen irányult.
A német militarizmus hivatalos és nem hivatalos védőinek hangulata az ilyen és ehhez hasonló dokumentumok előterjesztése arányában szemlátomást romlott.
Laternser azonban fáradhatatlanul egyre újabb „érvekkel” hozakodott elő a német katonai klikk védelmében. Kijelentette, hogy a német tábornoki kar Hitler-ellenes beállítottságának legjobb bizonyítékát az 1944. július 20-i események szolgáltatják. Váltig azt hajtogatta, hogy ezeknek az eseményeknek tanúskodása szerint a német tábornokok zöme nem Keitel és Jodl hűséges alattvalói klikkjéhez tartozott, hanem Beck és Witzleben náciellenes csoportjához.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!