(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
2
A válságos napok
A szovjet kormány az Angliával és Franciaországgal folytatott tárgyalások során mindent elkövetett, hogy ezek a tárgyalások olyan egyezménnyel fejeződjenek be, amely közös akciókat irányoz elő az agresszor visszaverése érdekében. Éppen ezért azt javasolta, hogy a politikai szerződés mellett egyszersmind kössenek a kölcsönös segítség formáit, módjait és időpontját meghatározó katonai egyezményt.
A háború kirobbanásának egyre növekvő veszélye folytán halaszthatatlanul szükségessé vált katonai küldöttségek kijelölése és értekezletüknek összehívása. A szovjet kormány, amely ennek a kérdésnek nagy jelentőséget tulajdonított, a szovjet katonai küldöttség élére a szovjetállam egyik vezetőjét — K. J. Vorosilovot állította.
Másképpen fogták fel a katonai küldöttségek kijelölésének kérdését a nyugati hatalmak. Az angol küldöttség élére Drax nyugalmazott tengernagyot, a francia küldöttség élére Doumanque tábornokot állították. Mondani sem kell, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem lehetett az angol, illetőleg a francia fegyveres erők vezető képviselőjének tekinteni.
A küldöttségek más tagjai állásukat tekintve csak jelentéktelen vezérkari tisztek voltak.
Már maga az a mód, ahogyan Anglia és Franciaország kormánykörei a katonai küldöttségek kijelölésének kérdését kezelték, sokat mondott. De nemcsak ez keltett aggodalmat. Az európai helyzet alakulása a legsürgősebb intézkedéseket követelte. A háború veszélye óráról órára növekedett. Minden halogatás súlyos következményeket vonhatott maga után.
És ilyen körülmények között a nyugati hatalmak annyira szembetűnő halogatásba kezdtek, hogy mindenki előtt, még a kevéssé beavatott emberek előtt is világossá vált, hogy minden egyébbel törődnek, csak éppen a fenyegető háború elhárításával nem. 1939. július 25-én London és Párizs elhatározta, hogy katonai küldöttségeket meneszt Moszkvába. Ezek azonban ténylegesen csak augusztus 11-én érkeztek meg. A küldöttségeket megérkezésük késleltetése végett nem repülőgépen indították útnak, jóllehet a repülőgépen utazás a kialakult helyzetben egészen természetes lett volna, hanem az ósdi és lassúságáról híres „City of Exeter” teher- és utas- szállító hajón, amely óránként mindössze 13 tengeri csomóval haladt. Amikor azután az angol és francia küldöttség végre megérkezett Moszkvába, kiderült, hogy nincs meghatalmazásuk katonai egyezmény kötésére.
Később Doumanque tábornok ezzel kapcsolatban a következőket írta: „A meghatalmazás ellenőrzésének kérdése lehetővé tette Vorosilov számára a helyzet tisztázását. Felállt és ünnepélyesen felolvasta a szovjet küldöttség meghatalmazását, amely szerint a béke fenntartása érdekében az agresszor ellen katonai egyezményt írhat alá. Kérte, hogy az angol és a francia küldöttség vezetői is olvassák fel meghatalmazásukat. Volt nálam egy okmány, amelyet Daladier úr írt alá, s azt igazolta, hogy felhatalmazásom van »bármely katonai kérdés megtárgyalására« (az én kiemelésem — A. P.). A »megtárgyalás« szónak tág értelme van, amit a szovjet küldöttség tudomásul vett. Az angol küldöttség vezetője, Drax tengernagy azonban kissé zavartan kénytelen volt bevallani, hogy nem rendelkezik ilyen meghatalmazással.”
Az angol és a francia küldöttség csak a szovjet fél erélyes sürgetése után kapott megfelelő meghatalmazást.
A tárgyalások során a szovjet katonai küldöttség konkrét, európai agresszió esetére a három ország közös hadműveleteinek részletes leírását előirányzó katonai tervet nyújtott be. Ennek értelmében a Vörös Hadseregnek az agresszor ellen Európában 120 gyalogos hadosztályt, 16 lovas hadosztályt, 5000 nehézágyút, 9000—10 000 harckocsit, 5000—5500 harci repülőgépet kellett bevetnie. A szovjet katonai terv egyszersmind azoknak a fegyveres erőknek a létszámát is előirányozta, amelyeket agresszió esetén Angliának és Franciaországnak, továbbá Lengyelországnak és Romániának kellett bevetnie. Eszerint az agresszoroknak Anglia és Franciaország ellen intézett támadása esetén a Szovjetunió azoknak a fegyveres erőknek 70 százalékát veti be, amelyeket Anglia és Franciaország a hitleri Németország ellen összesen bevetnek. Erre az esetre a terv előirányozta Lengyelország kötelező részvételét a háborúban, bizonyos számú hadosztály bevetését nyugati határainál.
Abban az esetben, ha az agresszor Lengyelországot és Romániát támadja meg, ezeknek az országoknak egész haderejüket be kellett vetniük, a Szovjetuniónak pedig az Anglia és Franciaország által bevetett csapatoknak megfelelő létszámú fegyveres erőket kellett csatasorba állítania. A szovjet katonai terv arra az esetre is előirányozta a szövetségesek közös hadműveleteinek rendjét, ha az agresszor Finnország, Lettország és Észtország területén át támadná meg a Szovjetuniót.
Egészen nyilvánvaló volt az is, hogy mivel a Szovjetuniónak akkor nem volt közös határa Németországgal, csak abban az esetben nyújthatott segítséget Angliának, Franciaországnak, Lengyelországnak és Romániának, ha csapatait átengedik lengyel és román területen.
A szovjet katonai küldöttség által részletesen kidolgozott katonai terv arról tanúskodott, hogy a Szovjetunió őszintén és komolyan törekedett megegyezésre a nyugati hatalmakkal. Erről tanúskodnak a nyugati hatalmak képviselőinek beismerései is.
Daladier francia miniszterelnök Bullitt párizsi amerikai nagykövettel folytatott beszélgetése során kijelentette, hogy a Moszkvából kapott értesülései szerint a szovjet megbízottak „őszintén törekednek végleges megegyezésre”.8 – Az idézet forrása Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 2. sz. 141. old.*
Seeds moszkvai angol nagykövet Halifax angol külügyminiszternek küldött jelentésében a következőket írta „Eddig minden arra mutat, hogy a szovjet katonai küldöttek valóban komolyan veszik a katonai tárgyalásokat.”9 – Ugyanott.*
Az angol és a francia küldöttségnek adott utasítás kifejezetten megállapította, hogy „az oroszok valóban kívánják politikai és katonai egyezmény egyidejű megkötését”. Doumanque tábornok, aki a moszkvai tárgyalásokon a francia katonai küldöttség vezetője volt, a következőket táviratozta Párizsba: „Nem kétséges, hogy a Szovjetunió katonai egyezményt akar kötni, s természetesen nem akarja, hogy olyan papírt adjunk át neki, amelynek nincs semmilyen konkrét jelentősége.”10– Ugyanott, 9. sz. 101. old.*
Abban, hogy a Szovjetunió katonai egyezményre törekedett a nyugati hatalmakkal, a hitlerista diplomaták sem kételkedtek. Így például Schulenburg moszkvai német nagykövet 1939. augusztus 4-én a következőket jelentette Berlinbe: „Általános benyomásom az, hogy a szovjet kormány most határozottan egyezményt akar kötni Angliával és Franciaországgal, ha a szovjet kívánságokat teljesítik.”11 – Ugyanott, 102. old.*
Ami viszont a nyugati hatalmaknak a moszkvai tárgyalásokkal kapcsolatos magatartását illeti, ez — mint már mondottuk — meglehetősen világos formában jutott kifejezésre abban, hogy az angol és a francia küldöttség jelentős késéssel érkezett meg Moszkvába, továbbá a küldöttségek összetételében, hiszen csak másodrendű tisztek szerepeltek bennük, valamint abban, hogy még ezeknek sem volt meghatalmazásuk katonai egyezmény kötésére. Mindez természetesen a Szovjetunióban szükségképpen azonnal azt a gyanút keltette, hogy a nyugati hatalmak nem szándékoznak komolyan megállapodásra jutni a Szovjetunióval a német agresszió elhárítására irányuló közös akciókat illetően. A Szovjetunió aggályainak megalapozottságáról tanúskodik az a körülmény is, hogy a nyugati hatalmak katonai küldöttségeinek még előzetes katonai tervezetük sem volt a közös ellenség ellen folytatandó közös hadműveletekre, ami már a tárgyalások első napjaiban kiderült. A súlyos nemzetközi helyzetben elengedhetetlenül szükséges konkrét terveket a nyugati hatalmak küldöttségei az „általános célokra” és a katonai együttműködés „általános elveire” vonatkozó elmélkedésekkel próbálták helyettesíteni.
K. J. Vorosilov, a szovjet katonai küldöttség vezetője, teljes joggal jegyezte meg, hogy az ilyen „általános célok” és „általános elvek” szolgálhatnak valamely „absztrakt nyilatkozat” anyagául, de egyáltalán nem szolgálhatnak egy konkrét ellenséggel szembeni konkrét katonai védelmi egyezmény megkötésének anyagául.
A nyugati katonai küldöttségek állásfoglalásának jellemző sajátossága volt az, hogy ami az agresszorok ellen irányuló közös harcot illeti, gyakorlatilag egyáltalán nem irányozták elő a Vörös Hadsereg részvételét. Ezért nem tudtak válaszolni a szovjet küldöttség vezetőjének arra a konkrét kérdésére, hogyan képzeli el az angol és a francia vezérkar a Szovjetunió részvételét az agresszorok elleni háborúban.
A szovjet küldöttség ismételten kijelentette, hogy a Szovjetunió részvétele a német agresszor elleni közös hadműveletekben csak akkor lehetséges, ha a szovjet csapatokat átengedik Lengyelország és Románia területén. És — mint már mondottuk — éppen ez a kérdés okozta a legnagyobb nehézségeket, mert Lengyelország és Románia reakciós kormánykörei, nem Anglia és Franciaország közreműködése nélkül, semmiképpen sem voltak hajlandók hozzájárulni a szovjet csapatok átengedéséhez abban az esetben, ha a német agresszióval szembeni kölcsönös segítséggel kapcsolatos kötelezettségek teljesítése szükségesnek mutatkozik. K. J. Vorosilov ezért meg is kérdezte a nyugati küldöttségektől, hogyan képzelik el a Nyugat számára nyújtandó szovjet segítséget, ha a csapatok átengedésének kérdését nem oldják meg pozitívan.
Az angol és a francia katonai küldöttség vezetői a kérdés egyenes megválaszolásának elkerülése érdekében különböző kibúvókhoz folyamodtak. K. J. Vorosilov, a szovjet küldöttség vezetője, a következő kérdésekkel fordult a nyugati küldöttségekhez: „Feltételezi-e az angol és a francia vezérkar a szovjet szárazföldi csapatok beengedését lengyel területre avégett, hogy közvetlenül érintkezésbe lépjen az ellenséggel, ha megtámadja Lengyelországot? Feltételezik-e önök fegyveres erőink átengedését lengyel területen avégett, hogy az ellenséggel érintkezésbe lépjen, s Dél-Lengyelországban — Galícián keresztül — harcba szálljon vele? Feltételezik-e a szovjet csapatok átengedését román területen, ha az agresszor megtámadja Romániát?
Ez a három kérdés az, amely a legjobban érdekel bennünket.”12 – Az idézet forrása Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 2, sz. 155. old.*
A tárgyalások következő napjain a nyugati országok küldöttei az égvilágon mindenről beszéltek, csak éppen a feltett kérdésekre nem válaszoltak. Egyre azt hajtogatták, hogy Lengyelország és Románia független állam, s ezért a szovjet fegyveres erők átengedéséhez az engedélyt közvetlenül ezeknek az országoknak kormányától kell megkapni. Márpedig mindenki jól tudta, hogy Lengyelország határozottan elutasította a szovjet csapatok átengedését, s ebben a nyugati hatalmak akarata, továbbá az is megmutatkozott, hogy egyáltalán nem törekedtek őszinte megegyezésre a Szovjetunióval.
Anglia és Franciaország kormánykörei abból a feltevésből indultak ki, hogy Hitler nem támad meg nyugati országokat, hanem Lengyelországra sújt le.
Nyugaton senki sem kételkedett abban, hogy Lengyelország vereséget szenved, s Hitler ily módon szemtől szembe kerül a Szovjetunióval. Éppen ez volt a Nyugat münchenista politikájának egyik befejező láncszeme.
Ilyen körülmények között Angliának és Franciaországnak magától értetődően nem fűződött érdeke ahhoz, hogy a Szovjetunióval katonai egyezményt kössön, s még kevésbé volt érdeke azt tanácsolni Lengyelországnak, hogy engedje át területén a szovjet csapatokat, jóllehet nyilvánvalóan ez biztosította az egyetlen gyakorlati lehetőséget arra, hogy a Szovjetunió részt vegyen a német agresszor elleni közös hadműveletekben.
Ebből a szempontból figyelmet érdemelnek Paul Reynaudnak a háború után Franciaországban megjelent visszaemlékezései, amelyekben a következőket írja: „Augusztus 14-én Vorosilov marsall — aki már előző este célzott a dologra — teljes határozottsággal vetette fel a kérdést: hozzájárul-e Lengyelország és Románia a szovjet csapatok átengedéséhez, s kijelentette, hogy ez »sarkalatos« kérdés … »Teljesen világos választ akarok kapni — mondotta. — Ha ezek az országok (Lengyelország és Románia — A. P.) túlságosan későn fordulnak segítségért Oroszországhoz, hadseregük megsemmisül, s Oroszország semmiben sem lehet hasznára szövetségeseinek. «
Doumanque tábornok nem tehetett egyebet, Párizshoz fordult, s engedélyt kért arra, hogy Vaillant tábornokot Varsóba küldje tárgyalni, de ezt augusztus 16-án megtiltották (az én kiemelésem — A. P.).
Augusztus 17-én Vorosilov ismét határozottan tette fel a »sarkalatos« kérdést. De Párizsból még mindig nem érkezett válasz. Ez egyre jobban izgatta Vorosilovot. A szakítás benyomásának elkerülése érdekében a következő ülést augusztus 21-ére halasztották.
Augusztus 17-én Doumanque tábornok újabb táviratot küldött Párizsba, amelyben egészen kedvezően értékelte Vorosilov álláspontját.13
13 A távirat hangsúlyozta: „Általában megállapítjuk, hogy a Szovjetunió nem akar passzív szemlélő maradni, hanem ellenkezőleg, aktív részt akar vállalni. Nem kétséges, hogy a Szovjetunió katonai egyezményt akar kötni (az én kiemelésem — A. P.), s természetesen nem akarja, hogy olyan papírt adjunk át neki, amelynek nincs semmilyen konkrét jelentősége.”*
Augusztus 20-án Doumanque Varsóba küldte Boffre századost, hogy engedékenységre bírja a lengyeleket. De Rydz-Smigly marsall a következő romantikus kijelentéssel válaszol: »A németekkel a szabadság elvesztését kockáztatjuk, az oroszokkal lelkünket vesztjük el…«”
A nyugati hatalmak magatartása szempontjából figyelmet érdemel Gafencu beismerése is, aki abban az időben Románia külügyminisztere volt, s már a háború után a következőket írta: „Nagy-Britannia kormánya boldog volt, hogy előtérbe tolhatta Lengyelország és Románia ellenvetését — azoknak a kötelezettségeknek korlátozása végett, amelyeket a Szovjetunió magára vállalhatott volna.”14– Az idézet forrása Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 9. sz. 101. old.*
A moszkvai tárgyalások során a szovjet küldöttség előtt napról napra világosabbá vált, hogy a nyugati hatalmak a szovjet csapatok átengedésének kérdését szándékosan leküzdhetetlen akadállyá változtatják.
Ezért jelentette ki K. J. Vorosilov az augusztus 21-i ülésen: „Ha a franciák és az angolok ezt a magától értetődő kérdést hosszú tanulmányozást igénylő nagy problémává változtatják, akkor teljes joggal kételkedhetünk abban, hogy igazán és komolyan törekednek a Szovjetunióval való katonai együttműködésre. A mondottak alapján a katonai tárgyalások elhúzódásáért, illetőleg a megszakításáért a felelősség természetesen a francia és az angol félre hárul.”15 – Ugyanott, 2. sz. 142. old.*
Sok év telt el, emberi életek millióit követelte áldozatul a világháború, amíg nyilvánosságra kerültek egyes igen fontos levéltári okmányok, amelyek alapján minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy Anglia és Franciaország 1939 augusztusának válságos napjaiban szándékosan törekedett a Szovjetunióval való katonai megállapodás elgáncsolására.
Így például az angol katonai küldöttségnek a moszkvai tárgyalásokhoz adott titkos utasítások hangsúlyozták, hogy az angol kormány „nem kíván magára vállalni olyan konkrét szerződéses kötelezettségeket”, amelyek bármilyen körülmények között megköthetnék a kezét.
Ezért az utasítások előírták az angol küldöttségnek, hogy „törekedjen a lehető legáltalánosabb megfogalmazásra és a tárgyalások »igen lassú« folytatására”.16 – Lásd ugyanott.*
A nyugati hatalmaknak a moszkvai tárgyalásokkal kapcsolatos igazi magatartását az a tény mutatja, hogy Anglia kormánykörei egyidejűleg kulisszák mögötti tárgyalásokat folytattak a hitleri Németországgal. Ezekkel a tárgyalásokkal tudomására akarták hozni Hitlernek, hogy a moszkvai tárgyalások nem komolyak, s hogy Anglia Németországgal mindenekelőtt és leginkább békés megegyezésre törekszik, mégpedig a befolyási övezetek megfelelő elosztása alapján. Ez a politikai irányvonal legvilágosabban Roden Buxton munkáspárti politikusnak Kordt londoni német követségi tanácsossal 1939. július 29-én folytatott megbeszélése során lepleződött le. Buxton kijelentette, hogy amennyiben „ésszerű megegyezés” jön létre Németországgal, „Nagy-Britannia megígéri, hogy Németország kelet- és délkelet-európai érdekszféráit teljes mértékben tiszteletben fogja tartani. Mindenekelőtt visszavonná azokat a garanciákat, amelyeket a német érdekszférához tartozó államoknak nyújtott. Továbbá megígéri, hogy Franciaországot rábírja a Szovjetunióval kötött szövetség felmondására és délkelet-európai kapcsolatainak megszüntetésére.” Végül „Nagy-Britannia megígéri, hogy megszakítja a Szovjetunióval jelenleg egyezmény kötéséről folytatott tárgyalásokat”.17 – Dokumentumok és anyagok a második világháború előzményeiről, II. köt. Dirksen levéltár (1938—1939). Goszpolitizdat 1948. 125—126.* Dirksen londoni német nagykövet a szóban forgó megbeszélésről Berlinbe küldött jelentésében megjegyezte: „Buxton nyilván megtárgyalta tervét hivatalos személyiségekkel, sőt az is lehetséges, hogy tervét hivatalos személyiségek sugalmazták.”18 – Ugyanott, 319. old.*
A fentiek alapján nem nehéz levonni azt a következtetést, hogy Anglia a hitleri Németországgal való megegyezésre, s ezáltal a Szovjetunió elszigetelésére törekedett. Ezért az angol kormánykörök készek voltak megszakítani (s csakugyan meg is szakították) a tárgyalásokat a Szovjetunióval.
Az angol kormánykörök azonban, a későbbi események tanúskodása szerint, végeredményben nem tudták eredményesen befejezni a hitleri Németországgal a kulisszák mögött folytatott tárgyalásokat. Anglia és Németország imperialista ellentétei olyan fokot értek el, hogy lehetetlenné tették a két ország megegyezését.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!