(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
1
A Nyugat kétszínű játéka
Csehszlovákia elfoglalása után Hitler nyíltan készült a háború kirobbantására. A náci Németország és a fasiszta Olaszország közös erőfeszítésekkel szemlátomást siettette az újabb világháborút. 1939. március 22-én a litvániai reakciós kormányklikk, a nép érdekeit elárulva, átadta Hitlernek Klaipedát, amely a Szovjetunió ellen később végrehajtott agresszió egyik támaszpontja lett. A bojári Románia és Horthy-Magyarország kormányklikkje ugyancsak egyezményt kötött Hitlerrel, s ennek következtében ezek az országok a fasiszta „Kelet felé törés” felvonulási területévé váltak.
A hitleri agressziós politika sikerei teljesen megfeleltek a nyugati imperialista hatalmak reakciós köreinek, mert a hitleri Németország Kelet ellen, a Szovjetunió ellen fordítására irányuló terveik megvalósításának biztosítékát látták bennük. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok minden módon támogatták a német és az olasz agresszorokat a spanyol köztársaság megfojtásában és a „keleti hadjárat” előkészítésében.
1939 áprilisától kezdve Hitler fokozottabb nyomást gyakorolt Lengyelországra. Követelte Danzigot és azt a jogot, hogy német vasútvonalat és autóutat építhessen a lengyel korridoron keresztül. Az események nyilvánvalóan a háború irányában fejlődtek.
A nyugat-európai közvélemény széles rétegei felismerték a Chamberlainék végzetes politikájában rejlő veszélyt. Angliában sok konzervatív és munkáspárti politikus előre látta a katasztrófát, amellyel a hitleristák agresszióra ösztönzése, a Szovjetunió ellen uszítása fenyegetett. Ezek a politikusok a Szovjetunióval közösen végrehajtandó erélyes intézkedéseket követeltek a fasizmus ellen.
A chamberlaini diplomácia kénytelen volt számolni a közvélemény ilyen hangulatával. Figyelembe kellett vennie bizonyos londoni és párizsi köröknek azzal kapcsolatban kifejezésre juttatott aggodalmát is, hogy London és Párizs a német imperializmus kímélésének politikája terén túlságosan messzire ment. Ez a politika már Anglia és Franciaország európai pozícióinak meggyengülésére vezetett, és semmi biztosíték nem volt arra, hogy Hitler a fő kérdésben a francia és az angol reakció terveinek megfelelő magatartást fog-e majd tanúsítani.
Mindez természetesen nem jelentette azt, hogy az angol és a francia kormánykörök elhatározták magukat a münchenista politika beszüntetésére, de az ismertetett körülmények nyomán kialakult helyzetben tárgyalásokat kezdtek a Szovjetunióval. Ezekkel a tárgyalásokkal egyrészt a közvéleményt akarták némileg megnyugtatni, amely már régen követelte, hogy a biztonság és a béke érdekében lépjenek érintkezésbe a szovjet kormánnyal, másrészt nyomást akartak gyakorolni Hitlerre. A náci Németországnak értésére adták, hogy ha nem találja meg a közös nyelvet a münchenistákkal, akkor Anglia és Franciaország esetleg egyezményt köt a Szovjetunióval.
Angliának és Franciaországnak a Szovjetunióval 1939-ben kezdett tárgyalásait a münchenista körök olyan színben igyekeztek feltüntetni, hogy a tárgyalásokkal komoly kísérletet tesznek a hitleri agressziós politikával szembeni ellenállás megszervezésére. A nyugati hatalmaknak ez a politikája nem maradt titokban a hitlerista klikk előtt. Dirksen londoni német nagykövet 1939. augusztus 3-án, Berlinbe küldött jelentésében a következőket írta: „Itt az a benyomás uralkodott, hogy az utóbbi hónapokban más államokkal létesített kapcsolatok csak tartalék eszközt jelentenek a Németországgal való igazi megbékéléshez, s hogy ezek a kapcsolatok megszűnnek, mihelyt elérik az egyedül fontos és erőfeszítést érdemlő célt — a Németországgal való megegyezést.”1 – Történelemhamisítók (Történelmi megállapítás). Szikra 1951. 39. old.*
A négy hónapon át folyó tárgyalások idején Anglia és Franciaország olyan egyezményt igyekezett ráerőszakolni a Szovjetunióra, amely rá hárítja az esetleges német agresszió visszaverésének fő terhét, s ugyanakkor a nyugati hatalmakat a Szovjetunió irányában semmire sem kötelezi. Egyszerűbben szólva, az angol és a francia münchenisták makacsul folytatták arra irányuló politikájukat, hogy a Szovjetuniót és Németországot egymásnak ugrasszák, ők maguk pedig alkalmas pillanatban harmadik, győztes félként lépjenek fel.
A Szovjetunió, a nyugati hatalmaktól eltérően, az 1939. évi nyári tárgyalásokon a hatékony kollektív biztonsági rendszer megteremtésének világos és konkrét tervével állt elő. Javasolta, hogy Anglia, Franciaország és a Szovjetunió kössenek egymással az agresszió ellen kölcsönös segélynyújtási egyezményt, s közösen garantálják a közép- és kelet-európai államokat, a Szovjetunióval határos valamennyi európai országot beleértve.
Az egyezmény lehető legnagyobb hatékonysága érdekében a Szovjetunió javasolta, hogy Anglia, Franciaország és a Szovjetunió kössenek egymással konkrét katonai megállapodást, amely az agresszorok támadása esetére meghatározza az egymásnak és a garantált államoknak nyújtandó azonnali és hatékony segítség formáit és méreteit.
Hogyan reagáltak a nyugati hatalmak ezekre a szovjet javaslatokra?
Azt javasolták a szovjet kormánynak, hogy vállaljon magára egyoldalú kötelezettségeket a vele határos országok megvédésével kapcsolatban, s nyújtson segítséget Angliának és Franciaországnak, ha az agresszorok Lengyelország és Románia miatt háborúba sodorják őket. Ugyanakkor azonban szándékosan megkerülték azt a kérdést, hogy milyen segítségre számíthat a Szovjetunió a Nyugat részéről abban az esetben, ha a hitlerista agresszorok megtámadják.
Az angol—francia javaslatok előirányozták a Szovjetunió segítségét azoknak az országoknak, amelyeknek Anglia és Franciaország garanciákat ígért. A Szovjetunió, amely számolt azzal a lehetőséggel, hogy az agresszor a Baltikumot szovjetellenes felvonulási területnek használja majd fel, a balti országok számára is garanciákat követelt. A nyugati hatalmak azonban nem fogadták el ezt a szovjet javaslatot. Ugyanez az eset megismétlődött, amikor a Romániának nyújtandó garanciák kérdése került szóba. Ilyenformán valahányszor a garanciák konkrét kérdése vetődött fel, a nyugati hatalmak arra törekedtek, hogy a Szovjetuniót bizonyos kötelezettségekkel megkössék, ugyanakkor pedig a maguk számára szabad kezet biztosítsanak.
1939. március 19-én a szovjet kormány javasolta az angol kormánynak, hogy hívják össze a Szovjetunió, Anglia, Franciaország, Lengyelország, Románia és Törökország képviselőinek értekezletét — az agresszió veszélyével szembeni közös intézkedések megállapítása céljából. Az angol kormány azonban elutasította a szovjet javaslatot, azzal az indokolással, hogy egy ilyen értekezlet összehívása még nyilvánvalóan nem időszerű …
Ugyanakkor Chamberlain azt javasolta, hogy Anglia, Franciaország, a Szovjetunió és Lengyelország írjanak alá az agresszió ellen irányuló közös kormánynyilatkozatot, s ebben kötelezzék magukat, hogy tanácskozni fognak a szükséges lépésekről. Persze, ez az akkori helyzetben nyilvánvalóan elégtelen volt, a szovjet kormány mégis hozzájárult, mert ki akart használni az agresszió elleni harc egységfrontjának megszervezésére kínálkozó minden lehetőséget.
De az angol kormány külügyi bizottsága, amelynek Chamberlain, Simon, Hoare és mások voltak a tagjai, már 1939. március 27-én úgy döntött, hogy visszavonja a négyhatalmi nyilatkozatra vonatkozó javaslatát. Ezt a döntést csak úgy lehetett értékelni, hogy az angol kormány a Lengyelországot fenyegető hitlerista támadás ellen nem hajlandó a Szovjetunióval közös akciókra. Márpedig ez kétségtelenül arról tanúskodott, hogy a Lengyelországnak nyújtott angol—francia garanciák — münchenista álgaranciák, amelyeknek igazi tartalmát legjobban talán a „Times” juttatta kifejezésre, amikor 1939. április 1-i számában félreérthetetlenül kijelentette: „Angliát vállalt új kötelezettsége … nem kötelezi arra, hogy Lengyelország jelenlegi határának minden araszát megvédje.”
A lap Chamberlain 1939. március 31-i alsóházi nyilatkozatát kommentálva megállapította, hogy „a nyilatkozat szövegében a döntő szó nem az »integritás«, hanem a »függetlenség«. A tárgyalásokat folytató minden egyes állam függetlenségéről van szó.” Más szóval, az angol kormánykörök olyan „függetlenség” mellett foglaltak állást, amely gyakorlatilag Lengyelországnak Németországtól való függőségére vezethetett. Látszólag minden a legnagyobb rendben volt. Beck lengyel külügyminisztert, aki április elején Londonba látogatott, Chamberlain biztosította, hogy Anglia kész Lengyelország megsegítésére. Igaz ugyan, hogy Chamberlain fenntartással élt: az Anglia és Lengyelország közötti kölcsönös segélynyújtási egyezményt akkor írják majd alá, amikor megállapodás jön létre a Szovjetunióval a Németország elleni közös katonai akciókra vonatkozóan. De ki tudta volna jobban, mint éppen Beck és Chamberlain, hogy mit jelent ez a fenntartás? Hiszen Lengyelország fasisztabarát vezetői nem kívánták átengedni területükön a szovjet csapatokat, s így minden utalás arra, hogy várni kell, míg létrejön a megállapodás a Szovjetunióval, képmutató fecsegéssé vált. De nemcsak a lengyel pánok vezető klikkjének kívánságáról volt szó. Ennek a velejéig rothadt klikknek tevékenységét a veszélyes és bűnös játékban a nyugati diplomaták sugalmazták, akik lengyel partnereikhez hasonlóan abban reménykedtek, hogy Hitler végül is beéri Lengyelországnak a Szovjetunió elleni „keresztes hadjárat” részvevőjeként való felhasználásával. A hitlerista banda főkolomposai mindezt nagyon jól tudták.
Ugyanakkor a Nyugat és a Szovjetunió közötti tárgyalások továbbra is a korábban elhatározott taktikának megfelelően folytak. 1939 májusában Halifax angol külügyminiszter újabb javaslattal állt elő: a szovjet kormány jelentse ki, hogy „abban az esetben, ha a Szovjetuniónak valamelyik ellenállást tanúsító európai szomszédját támadás érné, lehet számítani a szovjet kormány segítségére, amennyiben ez kívánatos lesz”.
Könnyű belátni, hogy Anglia ebben az esetben is kötelezni akarta a Szovjetuniót több észak- és kelet-európai ország megsegítésére, magának azonban szabad kezet akart biztosítani. Az is jellemző, hogy maguk ezek az országok, a Szovjetunió szomszédai — Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország és Románia — semmilyen kötelezettséget sem vállaltak a Szovjetunióval kapcsolatban.
Ennek az angol javaslatnak az értelme túlságosan nyilvánvaló volt.
A szovjet kormány azokban a sorsdöntő napokban úgy határozott, hogy a fenyegető hitlerista agresszió ellen irányuló kollektív biztonsági front létrehozása érdekében megragad minden kínálkozó lehetőséget. Ezért annak megállapításával egyidejűleg, hogy az angol javaslat elfogadhatatlan, ellenjavaslatot terjesztett elő, amely a következőket tartalmazta;
1. A Szovjetunió, Anglia és Franciaország kölcsönösen kötelezik egymást, hogy bármelyikük ellen irányuló agresszió esetén minden téren haladéktalan segítséget nyújtanak egymásnak, a katonai segítséget is beleértve.
2. A Szovjetunió, Anglia és Franciaország kötelezik magukat, hogy a Balti- és a Fekete-tenger között elterülő, s a Szovjetunióval határos kelet-európai államoknak, az ellenük irányuló Agresszió esetén, minden téren segítséget nyújtanak, a katonai segítséget is beleértve.
3. A Szovjetuniónak, Angliának és Franciaországnak kötelezniük kell magukat, hogy rövid időn belül megállapítják annak a katonai segítségnek méreteit és formáit, amelyet a fent említett két esetben a szóban forgó államoknak nyújtanak.
Ez a szovjet javaslat az európai biztonság garantálásának és az agresszióval való szembeszállásnak lehető leghatékonyabb programja volt, de a nyugati hatalmak nem fogadták el. A Nyugat újra meg újra egyoldalú kötelezettségek vállalására próbálta rávenni a Szovjetuniót. Május elején a Szovjetunió és a nyugati hatalmak közötti tárgyalásokat egyébként is megnehezítette Grzybowski moszkvai lengyel nagykövetnek az a kijelentése, hogy „Lengyelország nem tartja lehetségesnek kölcsönös segélynyújtási egyezmény kötését a Szovjetunióval”. Senkiben sem merülhetett fel kétség aziránt, hogy a lengyel reakciónak ez a lépése Anglia és Franciaország tudtával és helyeslésével történt.
A nyugati diplomácia ugyanakkor, amikor minden lehető módon az egyezmény megkötésének elgáncsolásán munkálkodott, a közvélemény megtévesztése céljából és azzal a szándékkal, hogy bizonyos nyomást gyakoroljon a hitleri Németországra, s ezáltal engedékenyebbé tegye, a polgári lapok útján a moszkvai tárgyalások „sikereiről” szóló híreket terjesztett. Márpedig mindkét fél nagyon is jól tudta, hogy a tárgyalások semmivel sem haladtak előre. Éppen ezért a nagy nyilvánosság előtt le kellett leplezni a Nyugat arra irányuló kísérleteit, hogy a béke szempontjából oly veszélyes napokban illúziókat keltsen a közvéleményben. 1939. június 29-én a „Pravdá”-ban megjelent A. A. Zsdanovnak „Az angol és a francia kormány nem akar egyenjogú szerződést a Szovjetunióval” című cikke.
A cikk ismertette, hogyan próbálnak a nyugati hatalmak egyoldalú kötelezettségekkel járó szerződést kényszeríteni a Szovjetunióra, leleplezte a tárgyalások során követett titkos céljaikat, s megállapította, hogy „egyetlen önmagát becsülő ország sem köthet ilyen szerződést, ha nem akar játékszerré válni olyan emberek kezében, akik másokkal szeretnék kikapartatni a gesztenyét a tűzből. Még kevésbé köthet ilyen egyezményt a Szovjetunió, amelynek erejét, hatalmát és méltóságát az egész világon ismerik.”2 – Pravda, 1939. június 29.*
A nyugati hatalmak magatartása a Szovjetunióval folytatott tárgyalások során annyira provokációs jellegű volt, hogy még angol és francia polgári körökben is élesen bírálták. „Neville Chamberlain, Halifax és John Simon nem akar semmiféle egyezményt Oroszországgal — írta Lloyd George a „Ce Soir” című francia lapban. — Chamberlain közvetlenül Hitlerrel tárgyalt. Hogy találkozzék vele, Németországba utazott. Lord Halifaxszel együtt Rómába is ellátogatott… Ittak Mussolini egészségére és bókoltak neki. De kit küldtek Oroszországba? Egy külügyminisztériumi tisztviselőt. Ez sértés … Nincs arány érzékük, nem vetettek számot a mai helyzet komolyságával, azzal, hogy a világ feneketlen szakadék szélére jutott…”3 – Sayers—Kahn: A nagy összeesküvés. Szikra 1949. 338. old.*
Hadd tegyük hozzá, hogy Strong külügyminisztériumi tisztviselő, akit tárgyalások céljából a Szovjetunióba küldtek, nem kapott felhatalmazást egyezmény aláírására.
Chamberlain azokban a napokban később ismeretessé vált naplójában azt írta, hogy Moszkvával a tárgyalások csak azért szükségesek, mert nyomást akarnak gyakorolni Németországra, és megegyezésre akarnak jutni vele. Amikor 1939. május 16-án feltették neki a kérdést, hogy „szándékozik-e az angol kormány kölcsönös segélynyújtási és kölcsönös garancia-egyezményt létrehozni Anglia, Franciaország és Oroszország között”, kitért a válasz elől. Válasz nélkül hagyta azt a kérdést is, hogy „szándékozik-e Anglia és Franciaország közösen garantálni Szovjet-Oroszország függetlenségének és területi integritásának megvédését az agresszióval szemben”.
Nagy felelősséget hárított az 1939 nyarán Európában kialakult politikai helyzet az Amerikai Egyesült Államokra. Az angol és a francia kormány a Szovjetunióval folytatott tárgyalások folyamán állandóan tájékoztatta az Egyesült Államokat.
Milyen álláspontra helyezkedett Washington az angol— francia—szovjet kölcsönös segélynyújtási szerződést illetően? A történelmi tények tanúskodása szerint az Egyesült Államok monopolista köreinek érdekük fűződött létre jövetelének meghiúsításához, mert kizárta volna a Németország és a Szovjetunió közötti gyors összeütközés lehetőségét. Az amerikai kormánykörök nagyon jól tudták, hogy Chamberlain nemcsak kelet felé szabad kéz biztosítására vonatkozóan, hanem Angliának és Németországnak a világpiacon való együttműködésére vonatkozóan is igyekezett megegyezni a hitlerista klikkel. Márpedig az ilyen egyezmény végeredményben kétségtelenül amerikaellenes irányzatú lett volna, mert a világ piacainak az amerikai monopóliumok rovására történő felosztását célozta. Az Egyesült Államok monopolista köreit komolyan nyugtalanították azok a hírek, hogy Anglia és Németország között lehetséges egy új kereskedelmi szerződés megkötése. Ennek lehetősége mellett szólt például az a körülmény, hogy az Angol Gyáriparosok Szövetsége és a német Birodalmi Ipari Csoport között 1939. március 15—16-án Düsseldorfban olyan egyezmény jött létre, amelyet szovjetellenes irányzatán kívül a világ piacainak az amerikai tőke rovására történő felosztásával kapcsolatos megállapodás is jellemzett. Sumner Welles, az Egyesült Államok külügyminiszterének helyettese már 1939. március 22-én olyan értelemben tájékoztatta Kennedy londoni amerikai nagykövetet, hogy a düsseldorfi megállapodás szövege Washingtonnak „semmi okot sem ad a lelkes helyeslésre”. Az amerikai kormánykörök attól tartottak, hogy „Anglia esetleg olyan békét köt Hitlerrel, amely szabad kezet biztosít számára Dél-Amerikában. Ez — jelentették ki — természetesen komolyan érintene bennünket (az Egyesült Államokat — A. P.), de végeredményben összhangban volna Nagy-Britanniának az utóbbi években folytatott külpolitikájával.”4 – Az idézet forrása Novaja i Novejsaja Isztorija, 1959. 3. sz. 95. old.*
Az Egyesült Államok monopolista körei világosan látták, mennyire veszélyezteti érdekeiket és milyen nagy nehézségeket gördít a világhegemóniáért folytatott harcuk útjába egy Németország, Anglia és Franciaország közötti egyezmény. Ebből a szempontból érdekeiknek nemcsak egy német—szovjet háború, hanem bizonyos mértékig egy német—angol katonai összeütközés is megfelelt volna. Egy német—angol háború következtében az Egyesült Államok segítségével megsemmisítő vereséget szenvedett volna a fő és legveszélyesebb ellenfél — a német imperializmus, s egyszersmind meggyengültek volna az Egyesült Államok világpiaci versenytársai — Anglia és Franciaország. Természetesen az Egyesült Államoknak nem volt érdeke, hogy egy ilyen európai háborúban Anglia és Franciaország vereséget szenvedjen, mert ez Németország gazdasági és katonai erejének hatalmas megnövekedését jelentette volna, ami egyáltalán nem illett be az Egyesült Államok terveibe.
Mindamellett a szovjetállamot halálosan gyűlölő amerikai burzsoázia fő célja egy német—szovjet összeütközés előidézése volt. Éppen ezért 1939 sorsdöntő nyári hónapjaiban, amikor a szovjet kormány erélyes lépéseket tett a háború elhárítására, az amerikai kormánykörök mindenképpen arra törekedtek, hogy lehetetlenné tegyék a Szovjetunió és a nyugati országok megegyezését, ugyanakkor pedig háborút robbantsanak ki Németország és a Szovjetunió között, s ebben a konkrét értelemben az Egyesült Államok érdekei megegyeztek Anglia és Franciaország reakciós kormányköreinek érdekeivel.
Ezért fejtett ki az amerikai diplomácia az 1939. évi nyári válság egész ideje alatt oly rendkívül nagy aktivitást. Az Egyesült Államok nagykövetei a nyugat-európai országok fővárosaiban minden módon támogatták a hitleri Németországnak a Szovjetunió ellen uszítását célzó angol—francia politikát. Ebben az értelemben az angol—francia és az amerikai diplomácia egyetértése igazán csodálatos volt. Így például 1939. május 30-án Antoine Rochet, a francia külügyminisztérium egyik vezetője, közölte Bullitt párizsi amerikai nagykövettel, hogy Anglia és Franciaország a Szovjetuniónak tett javaslatokban olyan kibúvót hagytak, amely lehetővé teszi számukra a segítség megtagadását a Szovjetuniótól. „Ha például — mondotta — Lettországot vagy Észtországot támadás érné, de nem védekeznének vagy nem fordulnának Oroszországhoz segítségért…, akkor a kölcsönös segélynyújtási kötelezettségre vonatkozó cikkely nem lépne hatályba.”5 – Ugyanott, 103. old.* Bullitt viszont 1939. június 6-án Phipps párizsi angol nagykövettel folytatott megbeszélése során azt tanácsolta, hogy „ne siessenek a legutóbbi szovjet javaslatokra adandó válasszal”, s hogy Anglia és Franciaország ne garantálja a balti országok biztonságát.6 – Lásd Mezsdunarodnaja Zsizny, 1959. 9. sz. 99. old.*
Meglehetősen nyíltan fejezte ki a nyugati imperialisták törekvéseit Sumner Welles, az Egyesült Államok volt külügyminiszter-helyettese: „Ezekben a háború előtti években a nyugati demokráciák nagy pénzügyi és kereskedelmi csoportjai, sok amerikai csoportot is beleértve, szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a Szovjetunió és a hitleri Németország közötti háború csak előnyös lehet saját érdekeik szempontjából. Úgy gondolták, hogy Oroszország elkerülhetetlenül vereséget szenved, ennek következtében a kommunizmus megsemmisül, ugyanakkor pedig Németország is annyira meggyengül, hogy hosszú évekig nem jelent majd tényleges veszélyt a világ többi részére.”7 – Ugyanott.*
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!