(idézet: Münchentől Nürnbergig – 1963)
1
„Kell-e még mindig szégyenkeznünk München miatt?”
Ausztria meghódítása lényegesen megjavította a hitleri Németország katonai és stratégiai pozícióit. Ebben az értelemben fölöttébb jellemző Jodlnak, Hitler bizalmas katonai tanácsadójának 1943. november 7-i kijelentése:
„Az osztrák csatlakozás folytán… nemcsak régi nemzeti célunkat értük el, hanem harci erőnk is megnövekedett, s jelentősen megjavult a stratégiai helyzetünk. Addig az ideig Csehszlovákia területe fenyegetően nyúlt be közvetlenül Németországba (darázsderék módjára összeszűkítette Franciaország irányában, s olyan terület volt, amely légi támaszponttá válhatott a szövetségesek, különösen Oroszország számára). Ezúttal Csehszlovákia maga került harapófogóba. Stratégiai helyzete annyira kedvezőtlen lett, hogy áldozatul kellett esnie bármely támadásnak, amelyet közvetlenül a célra törően, erélyesen és hatékony nyugati segély érkezése előtt folytatták le.”1 – A nürnbergi per anyaga. 2. köt. Goszjurizdat 1958. 193. old.*
Ausztria meghódítása csak egy szakasz volt a nyugati hatalmak münchenista politikájának útján. Hiszen a nyugati hatalmak továbbra is a hitleri Németországnak a Szovjetunió ellen irányítását tekintették fő céljuknak.
Csehszlovákiára került a sor. A láthatáron már kirajzolódott München a maga klasszikus formájában. Bátran mondhatjuk, hogy a nyugati hatalmak a háború előtti politika egyetlen szakaszában sem mutattak annyi gondoskodást Hitler iránt, olyan igyekezetet a hitleri agresszív tervek realizálásának meggyorsítására, mint az 1938 március—szeptemberi időszakban.
Semmi sem siettette annyira a rengeteg áldozatot, tengernyi emberi szenvedést követelő 1939—1945. évi világkatasztrófát, mint a nyugati hatalmaknak abban az időszakban folytatott politikája.
Természetesen akkor — 1938-ban — nem mindenki látta világosan, hogy München mögött egy nagy háború lappang, korántsem mindenki előtt volt világos, hogy Chamberlain, Halifax és Bonnet arcátlanul hazudtak, amikor Münchenből visszatérve „megbékéltetőknek”, olyan embereknek tüntették fel magukat, akik megmentették Európát a háborútól.
Csak a nürnbergi per, a müncheni esetnek ott végrehajtott kórbonctani vizsgálata után nem „rejtély” többé München azoknak a nyugati nyárspolgároknak szemében sem, akik még mindig hittek a müncheni „megbékéltetők” őszinteségében.
Ugyanakkor a történelem nyilvánvalóan megmutatta, hogy München végeredményben a nyugati hatalmak elképesztő politikai baklövése volt. Nem sikerült túljárniuk a történelem eszén, ellenkezőleg, saját fejükkel fizettek, és a szovjet hadsereg erőfeszítései nélkül senki sem kezeskedhetett volna a „nyugati demokrácia” sorsáért.
A burzsoá diplomácia történetének nincs még egy olyan szégyenletes lapja, mint München. Maga a „münchenista” szó sértő megjelölés lett.
A második világháború befejezése után sokan még azok közül a burzsoá politikusok közül is kénytelenek voltak elismerni, hogy a münchenista politika kudarccal végződött, a német imperializmus megerősödéséhez, a Nyugat nagyarányú károsodásához vezetett, akik München idején különféle igazolást találtak számára.
Ámde olyan mértékben, ahogyan a nyugati hatalmak vezető körei a háború után kezdtek eltávolodni a Szovjetunióval való együttműködés politikájától, ahogyan a szovjetellenes szempontok kezdték döntő módon meghatározni magatartásukat — egyre gyakrabban szólaltak meg hangok a münchenista politika védelmében.
A Nyugatnak a német kérdésben folytatott egész háború utáni politikája, amely a német militarizmus feltámasztására, s Nyugat-Németországnak a Szovjetunió és más szocialista országok elleni támadás felvonulási területévé változtatására irányul, világos bizonyítéka annak, hogy egyes nyugati körök szeretnék megismételni — eredményesebben — a háború előtt folytatott münchenista politikát.
A burzsoá történelemhamisítók mind a mai napig megpróbálják igazolni Münchent és előidézőit. Még Churchill is — aki egyébként a második világháborúról szóló emlékirataiban bírálja Chamberlain politikáját — azt állítja, hogy Münchenben Chamberlaint „őszinte békeszeretet” vezérelte. John W. Wheeler-Benett angol történész ugyanakkor, amikor a német militarizmust kemény szavakkal ostorozza, Chamberlain és Daladier müncheni álláspontját, a rájuk jellemző sajátos „reálpolitikai érzékre”2 – Az idézet forrása Novaja I Novejsaja Isztorija, 1958. 4. sz. 145. old.* hivatkozva, igazolni igyekszik.
Bacon, a neves angol filozófus, a latin közmondást más szavakkal megfogalmazva azt tanácsolta, hogy a halottakról vagy semmit se mondjunk, vagy mondjuk meg az igazat. Sok angol lap semmibe vette a tanácsát, amikor megemlékezett München 20. évfordulójáról. Így például az „Observer” című befolyásos angol lap 1958. szeptember 28-i száma terjedelmes cikket közölt Sebastian Haffner tollából. Haffner igazolni igyekezett cikkében Chamberlain politikáját, s el akarta hitetni az olvasóval, hogy München megszervezői csak két dolog között választhattak: vagy nagy háború, amelyre Európa nem volt felkészülve, vagy Csehszlovákia átengedése Hitlernek. „Az volt a kérdés — írta —, hogy tanúsítsanak-e ellenállást Németországgal szemben, s ezzel komolyan kockáztassák egy újabb háború kirobbanását, vagy nyugodjanak bele az új erőviszonyokba, ezeknek megfelelően vizsgálják felül az európai határokat és a szerződéseket Németország javára, s kössenek egyezményt Németországgal.” S Hitler nem beszélt arról, hogy teljesen ,,le akarja törölni a föld színéről valamelyik országot” — folytatta Haffner. Reálisnak tűnő, korlátozott és a józan ésszel egyáltalán nem ellenkező célt tűzött maga elé: valamennyi tisztavérű német egyesítését egységes birodalomban. „A németek Csehországban önálló nemzeti létüket védelmezték.”
Így próbálják napjainkban egyszersmind igazolni az Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország ellen tudvalevőleg „minden német egyesítésének és az üldözéstől való megvédésének” jelszavával folytatott agressziós hitleri politikát.
Aligha kell emlékeztetnünk az olvasót arra, hogy Adenauer környezete, ebben a tekintetben a náci elődök nyomdokait követve, most is a „faji közösség” jelszavával állította fel a területi hódítások gátlástalan revansista programját. A német revansisták újra az osztrák csatlakozás és a Szudéta-vidék elfoglalása mellett ágálnak, lengyel területeket követelnek.
A „Manchester Guardian” című angol lap 1958. szeptember 30-i számában megpróbálja elhitetni olvasóival, hogy a müncheni paktum valamennyi részvevőjét tisztességes szándékok vezették. „Hogyan látjuk húsz év távlatából ezt a világraszóló ügyet, amely annak idején olyan nagy port vert fel? — kérdezi a lap. — Vajon a világháború kirobbantásához vezető út egyik szakaszának tekintette-e Hitler a Szudéta-vidék megszerzését, és vajon segítségére akart-e lenni ebben Chamberlain?”„Szó sincs róla — olvassuk a „Manchester Guardian”-ben —, a müncheni dráma főszereplői őszinték voltak… Valóban azt hitték, hogy biztosították Európa békéjét …”
George P. Tailor, a „Manchester Guardian” szóban forgó cikkének szerzője azt állítja, hogy München nyugati részvevői azért kapituláltak Hitler előtt, mert a fasiszta Németországot katonailag mindenhatónak, Angliát és Franciaországot pedig az idő szerint gyengének tartották. „A müncheni tanácskozás részvevői előtt — írja cikkében — kirajzolódott Guernica3 – Guernica — spanyol város Vizcaya-tartományban. Az 1936—1939. évi fasiszta lázadás és olasz—német intervenció idején a német légi haderő egységei a védtelen Guernicát 1937. április 26-án romhalmazzá változtatták.* baljós árnyéka. Mindenki úgy vélekedett, hogy London és Párizs a háború megkezdését követő néhány óra alatt a föld színével válik egyenlővé.”
Mi a tanulság ebből az egész történetből? — kérdezi befejezésül Tailor, és a következőket válaszolja: „A békítés nemes eljárás volt, még akkor is, ha nem olyan embernél alkalmazták (Hitlerről van szó — A. P.), akinél alkalmazni kellett, s a békítés szó továbbra is nemes szó marad a diplomáciai lexikonban.”
Különösen nagy aktivitást tanúsított a „Sunday Express”, amely terjedelmes cikket közölt hasábjain Beverley Baxter angol parlamenti képviselő tollából. Elképesztett már maga a cikk sokatmondó címe is: „Kell-e még mindig szégyenkeznünk München miatt?”
És minél tovább olvassuk a cikket, annál világosabbá válik, hogy kettős célja van: a történelem meghamisítása és annak igazolása, hogy a történtek megismétlődése új feltételek között lehetséges.
Beszélik, hogy az 1870—1871-es francia—porosz háború után Moltke grófot hivatalos porosz történészek keresték fel, s bejelentették, hogy szándékukban áll megírni a Franciaország ellen viselt győzelmes háború történetét. Természetesen, mondották a történész urak, igen hálásak lennénk őexcellenciájának, ha tanácsaival, útmutatásaival segítene egy olyan történet megírásában, amely méltó a porosz katonai hírnévhez. Az öreg Moltke fölöttébb elcsodálkozott, sőt mintha fel is háborodott volna: „Már bocsássanak meg, uraim, miféle tanácsokat, miféle útmutatásokat akarnak? … Írják meg a valóságot, csakis a valóságot… de nem a teljes valóságot.”
Beverley Baxter, az angol parlament tiszteletre méltó képviselője — egyébként a második világháború sok más történetírójához hasonlóan —, tovább ment ennél a tanácsnál, s elhatározta, hogy a „teljes valótlanságot” írja meg.
Baxter cikkének vezérfonala az, hogy München vereség volt a hitlerista tábornokok szempontjából. „Napjainkban, 1958-ban, gyakran halljuk — írja —, hogy ez meg ez akarta Münchent… De mit mondtak és mit írtak akkor a német tábornokok? Kezünkbe került naplókból megtudjuk, hogy Münchent a maguk szempontjából teljes katasztrófának (az én kiemelésem — A. P.) tekintették… Azt írták, hogy Chamberlain rászedte a Führert, s a villámháború, amelynek megkezdésére csak a jeladást várták, kitolódott.”4 – Sunday Express, 1958. szeptember 28.*
Az elgondolás világos. A hitleri Wehrmacht teljesen mozgósítva volt, készen állt egy nagy háborúra, amely egész Európát fenyegette, s amelyet Hitler és tábornokai 1938 nyarán akartak kirobbantani. Csakis erről ábrándoztak, de Chamberlain Berchtesgadenbe repült és meghiúsította ezt a villámháborút. Baxter véleménye szerint éppen ezért „Chamberlain olyan mártírként kerül be a történelembe, aki célpontul tartotta oda mellét a sértések és a megvetés nyilai elé avégett, hogy a világ civilizált népei időt nyerjenek harci szellem és bátorság gyűjtéséhez”.
Míg Angliában München és Chamberlain igazolásával próbálkoznak, addig az amerikai történészek azzal a történelmi valóságnak ellentmondó állítással hozakodnak elő, hogy az „izolációs” politikát folytató Egyesült Államok távol állt az európai ügyektől, többek között Münchentől.
Eszerint a burzsoá történelemhamisítók mind a mai napig megpróbálják kiforgatni München lényegét. A történelem meghamisításával, többek között azzal az állítással egyidejűleg, hogy Benes polgári csehszlovák kormánya mindent megtett a köztársaság megmentése érdekében, igyekeznek befeketíteni a Szovjetunió következetes elvi külpolitikáját. Provokációs erőfeszítéseik során annak a rágalmazó állításnak nyílt hangoztatásáig mennek, hogy a Szovjetunió nem szándékozott tényleges segítséget nyújtani Csehszlovákiának.
Sokat írtak Münchenről különböző szempontok alapján — igazságot és arcátlan hazugságot egyaránt. Azon, hogy a müncheni napokban hazudtak, senki sem csodálkozhatott és nem csodálkozhat. Az, hogy olyan cinikusan hazudnak most, miután vérzivatarként végighömpölygött Európán a háború, amelyhez München nyitott „szabad utat”, mélységesen felháborít. Milyen kevésre becsülik az emberi emlékezőképességet azok, akik manapság, alig több mint két évtized múltán, így meghamisítják a történelmet!
A szerző nem tűzi ki feladatául a Münchennel összefüggő kérdések egész komplexumának ismertetését. Ennek már nagy irodalma van. Csupán arra törekszik, hogy a nürnbergi pernek az olvasók széles rétegei előtt ismeretlen, illetve kevéssé ismert anyaga alapján kiegészítse München történetét, s általában a második világháború egész előtörténetét.
A májusi válság
A szovjet kormány, amelyet aggasztott a világ további sorsa, mindjárt az Ausztria elfoglalását követő napokban felhívta a figyelmet arra, hogy az agresszor megfékezésére irányuló kollektív intézkedések nélkül Ausztria csak az első, de korántsem az utolsó szem lesz Hitler agressziós politikájának láncolatában.
„Elsősorban Csehszlovákiát fenyegeti veszély — állapította meg a Szovjetunió Külügyi Népbiztosságának fentebb már idézett 1938 márciusi nyilatkozata —, majd pedig az agresszió ragályossága folytán újabb, nemzetközi konfliktusok kirobbanásának veszélye fenyeget…”
A szovjet kormány kijelentette, hogy továbbra is hajlandó részt venni olyan kollektív akciókban, amelyeket vele együtt határoznak el, s amelyek célja az agresszió elharapózásának megakadályozása és egy újabb világmészárlás megnövekedett veszélyének kiküszöbölése. Felhívta az államokat, hogy a Népszövetség keretein belül vagy azokon kívül haladéktalanul lássanak hozzá a körülmények folytán szükségessé vált gyakorlati rendszabályok megtárgyalásához. „Holnap már késő lehet — állapította meg a szóban forgó nyilatkozat —, de ma még van idő erre, ha az államok mind, s különösen a nagyhatalmak határozott és félreérthetetlen álláspontra helyezkednek a béke kollektív megmentésének kérdésében.”5 – Izvesztyija, 1938. március 18.*
A nyugati hatalmak semmibe vették a Szovjetunió figyelmeztetését, elutasították a kollektív biztonsági rendszer létrehozására irányuló valamennyi javaslatát, s mindent megtettek annak érdekében, hogy meggyorsítsák ennek a „holnapnak” bekövetkezését. Határozott és félreérthetetlen álláspontra éppen annak érdekében helyezkedtek, hogy minél gyorsabban megvalósítsák a müncheni összeesküvés célját — a Szovjetunió elleni támadást.
Ezzel magyarázható, hogy Ausztria bekebelezése után a nyugati hatalmak a legmesszebbmenően támogatták a náci diplomáciát Csehszlovákia ellen irányuló agressziós törekvéseiben.
1938. május 14-én a „Daily Express” című befolyásos angol lap a következőket írta: „Az a körülmény, hogy Németország elfoglalta Ausztriát, semmit sem változtat. Elvégre Ausztria német ország volt azt megelőzően is, hogy Hitler bevonultatta oda csapatait. Nekünk saját dolgainkkal kell törődnünk. Csehszlovákia ügye — nem tartozik ránk.”6 – Az Idézet forrása G. A. Gyeborin: A második világháború. Vojenizdat 1958. 20. old.* Nemcsak ez az angol lap vélekedett így. Erre az álláspontra helyezkedett az egész nyugati diplomácia. Csehszlovákia sorsa már jóval München előtt eldőlt. S egyáltalán nem azért, mert a nyugati imperialisták megrémültek a hitleri katonai gépezet erejétől: nagyon jól tudták, hogy 1938 elején a nácik még nem rendelkeztek ezzel az erővel. A szovjet népnek a szocializmus békés építésében elért óriási sikerei nyugtalanították, az első munkás-paraszt állammal szemben érzett vad gyűlöletük vakította el őket. Csehszlovákia szabadságának és függetlenségének ügye csakugyan nem tartozott rájuk, ebben a tekintetben teljesen egyetérthetünk a „Daily Express” kijelentésével. Amire a nyugati diplomácia valójában törekedett, Csehszlovákia kiszolgáltatása, s ezen áldozat révén a hitleri agressziónak kelet felé, a Szovjetunió ellen irányítása volt.
Jellemző, hogy a német imperialisták eleinte számoltak azzal — s ezt is jól tudták a nyugati országok reakciós körei —, hogy Csehszlovákia elfoglalásához fegyveres támadásra lesz szükség. Még csak nem is gondoltak arra, hogy rabló étvágyukat oly könnyen kielégíthetik. Éppen Csehszlovákia fegyveres elfoglalása, Csehszlovákia megtámadása céljából dolgozták ki a „Fall Grün” (Zöld terv) néven ismert hírhedt hadműveleti tervet. Az e tervvel kapcsolatos utasításban Hitler leszögezte: „Véglegesen elhatároztam Csehszlovákia szétzúzását hadműveleti úton, a legközelebbi jövőben.”7 – A nürnbergi per anyaga. 2. köt. 261. old.*
A „Zöld tervet” azonban félretették. Csehszlovákia néptömegeinek hatalmas arányú hazafias megmozdulása hazájuk védelme érdekében, a Szovjetunió határozott állásfoglalása, az a kijelentése, hogy kész hatékony katonai segítséget nyújtani Csehszlovákiának, mindez lelohasztotta a fasiszta területrablók harci hevét, s arra késztette őket, hogy új utakat keressenek agresszív terveik megvalósításához.
Amikor Európát az a veszély fenyegette, hogy a német hadsereg fegyveres támadást indít Csehszlovákia ellen, a Szovjetunió volt az egyetlen olyan állam, amely — az 1935. évi szovjet—csehszlovák szerződés szelleméhez híven — határozottan és félreérthetetlenül kijelentette, hogy kész szembeszállni a fasiszta agresszorokkal. 1938. április 23-án Zdenek Fierlinger moszkvai csehszlovák nagykövet közölte a csehszlovák kormánnyal: „A Szovjetunió, ha igénylik tőle, Franciaországgal és Csehszlovákiával való megegyezés alapján kész minden intézkedésre Csehszlovákia biztonságát illetően.”8 – Voproszi Isztoriji, 1958. 2. sz. 80. old.*
Az 1935. évi szovjet—csehszlovák szerződés a Szovjetunió segítségét Csehszlovákia részére ennek fegyveres megtámadása esetén ahhoz a feltételhez kötötte, hogy ugyanakkor Franciaország is segítséget nyújt. De más akadálya is volt annak, hogy a Szovjetunió megsegítse Csehszlovákiát: a lengyel és a román burzsoá kormány nem akarta átengedni területén a szovjet csapatokat, márpedig a Szovjetuniónak akkor nem volt közös határa Németországgal vagy Csehszlovákiával. Mindeme körülmények ellenére a szovjet kormány még abban az esetben is kész volt katonai segítséget nyújtani a csehszlovák népnek, ha Franciaország megtagadja segélynyújtási kötelezettségét (ami München napjaiban be is következett). Megcáfolhatatlanul bizonyítják ezt vezető szovjet államférfiaknak azokban a napokban tett nyilatkozatai. V. P. Potyomkin, a Szovjetunió külügyi népbiztosának helyettese, már 1938. március 15-én kijelentette Zdenek Fierlinger moszkvai csehszlovák nagykövetnek, hogy a Szovjetunió feltétel nélkül kész teljesíteni a Csehszlovákiával kötött szerződésből fakadó kötelezettségét.9 – Lásd München történetének újabb dokumentumai. Goszpolitizdat 1958. 2. sz. okmány.* 1938 márciusának végén a szovjet fegyveres erők csehszlovákiai képviselője biztosította a csehszlovák vezérkart, hogy a szovjet csapatok a francia segítségtől függetlenül nyomban Csehszlovákia segítségére sietnek, ha a hitleri Németország megtámadná.10 – Lásd ugyanott, 6. sz. okmány.* M. I. Kalinyin, a Legfelsőbb Szovjet Elnökségének elnöke, a nemzetközi helyzetről tartott beszédében megállapította, hogy a szovjet—csehszlovák szerződés „nem tiltja a feleknek egymás kölcsönös megsegítését, nem várva be Franciaországot”.11 – M. I. Kalinyin: A nemzetközi helyzetről. Beszéd a moszkvai Leningrádi kerület agitátorainak, propagandistáinak és előadóinak 1938. április 26-i értekezletén. Izdatyelsztvo Molodaja Gvargylja 1938. 15. old.* És végül I. V. Sztálin 1938 májusában Klement Gottwald révén közölte Benessel, hogy „a Szovjetunió kész katonai segítséget nyújtani Csehszlovákiának abban az esetben is, ha Franciaország ezt nem teszi — ami a szovjet segítség feltétele volt —, sőt még abban az esetben is, ha a Beck-kormány vezette Lengyelország, illetve a bojári Románia megtagadja a szovjet csapatok átengedését”. Egyszersmind kijelentette, hogy „a Szovjetunió csak azzal a feltétellel nyújthat segítséget Csehszlovákiának, ha maga Csehszlovákia védekezni fog és kéri a szovjet segítséget”.12 – Pravda, 1949. december 28.*
A Szovjetunió szilárd és határozott állásfoglalását az akkori csehszlovák kormány képviselőinek nyilatkozatai is tanúsítják. Többek között Krofta csehszlovák külügyminiszter 1938. május 30-án Sz. Sz. Alekszandrovszkij prágai szovjet ügyvivőnek kijelentette: Csehszlovákiát nagyon bátorítja „az a biztos tudat, hogy a Szovjetunió egészen komolyan és minden ingadozás nélkül szándékozik és készül megsegíteni Csehszlovákiát tényleges szükség esetén”.13 – München történetének újabb dokumentumai. 16. sz. okmány.*
Ugyanakkor, 1938 tavaszán, a Szovjetunió külügyi népbiztosa a Népszövetség rendes ülésszakán javasolta Bonnet francia külügyminiszternek, hogy a szovjet, a francia és a csehszlovák vezérkar képviselői kezdjenek tárgyalásokat, s tegyenek közös lépéseket Lengyelország és Románia diplomáciai befolyásolására, Csehszlovákia hatékony megsegítésének szükségessége esetén a Vörös Hadsereg egységeinek átengedése kérdésében elfoglalt álláspontjuk megváltoztatása céljából.14 – Lásd ugyanott, 14. sz. okmány.* A szovjet diplomácia a Csehszlovákia megsegítéséhez szükséges kedvező nemzetközi feltételek megteremtéséről is gondoskodott.
Ilyenformán a Szovjetunió minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy álláspontját Csehszlovákia is, Franciaország is világosan lássa, s hogy a hitleristák is jól megértsék. A fentebb ismertetett dokumentumok napnál világosabban bizonyítják a Szovjetuniónak azt az eltökélt szándékát, hogy megadja Csehszlovákiának a szükséges katonai segítséget, ha a náci Németország megtámadná.
A Szovjetunió állásfoglalása és a csehszlovák népnek az ország megvédése jegyében kibontakozó hazafias megmozdulása folytán a hitleristák indulatuk visszatartására kényszerültek. A kialakult helyzetben nem volt kedvük a tisztán katonai megoldásra. A „Zöld tervet” rögtön elejtették. Sietve más megoldás után kezdtek kutatni. Ámde ez a más megoldás csak úgy volt lehetséges, hogy erőteljesen támogatták őket a nyugati hatalmak, amelyek Hitlert mindenáron a Kelet ellen akarták irányítani.
És Hitler nem tévedett. A nyugati hatalmak diplomáciája ezekben a napokban lázas tevékenységet fejtett ki, minden módon nyomást gyakorolt Csehszlovákiára avégett, hogy Hitler előtti kapitulációra kényszerítse.
1938. június 13-án Kennedy londoni amerikai nagykövet Dirksen londoni német nagykövettel folytatott beszélgetése során olyan értelemben nyilatkozott, hogy Németországnak „szabad keze van Kelet és Délkelet tekintetében”.15 – Voproszi Isztoriji, 1958. 2. sz. 81. old.* Weizsäcker német külügyi államtitkár tanúskodása szerint Wilson amerikai nagykövet teljesen osztotta azzal kapcsolatban kifejezett elégedetlenségét, hogy „a cseh politikusok gőgje nem tört meg”.16 – Ugyanott.*
Az amerikai diplomaták szemlátomást rokonszenveztek a hangoskodó hitleristákkal. Wilson amerikai nagykövet szükségesnek tartotta Anglia részéről annak hivatalos kijelentését (s nézetét az angol kormány tudomására hozta), hogy „a brit nép szimpátiája (Csehszlovákia iránt — A. P.) Benesnek kompromisszumra és megbékélésre való tényleges törekvésétől függ”.17 – Ugyanott.* Ugyancsak Wilson prágai megbízatása idején mindenképpen arról igyekezett meggyőzni Benest, hogy „a berlini kormány szándékai a legbékésebbek”, s megpróbálta elhitetni vele, hogy a csehszlovák—szovjet szerződés szétszakítása Németország egyik fő célja. Egyszersmind azt „tanácsolta” Benesnek, hogy elégítse ki a német követeléseket.18 – Ugyanott.*
A Prágára gyakorolt — durvaságát és cinizmusát tekintve elképesztő — nyomás egyre fokozódott.
A nyugati diplomácia vezetőinek gyalázatos tevékenysége egyre közelebb hozta a müncheni katasztrófa gyászos napját.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!