(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XXI.
Az amerikai és angol csapatok főparancsnokaihoz hasonlóan, én sem voltam a delegáció hivatalos tagja, de nemegyszer vettem részt a potsdami konferencián szereplő kérdések megtárgyalásában.
Meg kell mondanom, hogy Sztálin rendkívül érzékenyen reagált az amerikai és angol küldöttségnek még a legcsekélyebb olyan kísérletére is, hogy az egyes problémákat Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország és a német nép rovására oldják meg. Különösen éles vitái voltak Churchillel az üléseken és a kölcsönös látogatásokon egyaránt. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy Churchill nagyon tisztelte Sztálint, és úgy tűnt, ha tehette, igyekezett elkerülni ezeket az éles vitákat. Sztálin a Churchillel folytatott eszmecseréken rendkívül konkrétan és logikusan érvelt.
Potsdamból történő elutazása előtt Churchill fogadást adott villájában. Erre a szovjet küldöttségből meghívást kapott Sztálin, Molotov, Antonov és én, az amerikai delegációból Truman elnök, James Byrnes külügyminiszter, George Marshall hadseregtábornok, vezérkari főnök, az angolok küldöttségéből pedig Alexander tábornagy, Allan Bruck tábornagy, vezérkari főnök és mások.
Churchillel a potsdami konferencia előtt csupán egyszer találkoztam Moszkvában, akkor is csak futólag. Beszélgetni nem volt alkalmam vele. A fogadáson nagy figyelemmel foglalkozott velem, az egyes ütközetekről kérdezgetett.
Érdekelte, mi a véleményem az angol csapatok főparancsnokságáról, valamint a szövetséges csapatok Németország nyugati részeiben lefolyatott hadműveleteiről. Megelégedésére nagyra értékeltem a La Manche-csatornán át végrehajtott deszanthadműveletet.
– Mégis egy kis keserűséget kell okoznom Önnek, Churchill úr – mondtam azonnal.
– Éspedig? – figyelt fel Churchill.
– Úgy vélem, hogy a szövetséges csapatok normandiai partraszállása után egy sor komoly hiba történt. Ha a német fővezérség nem tévedett volna a helyzet megítélésében, akkor a szövetséges erők partraszállás utáni előrenyomulása jelentősen lelassulhatott volna.
Churchill egy szó ellenvetést sem tett!
Az ebéd alatt elsőként Truman elnök szólalt fel.
Megemlékezett a Szovjetunió kimagasló érdemeiről a fasiszta Németország szétzúzásában, majd javasolta, ürítsük poharunkat a szovjet fegyveres erők főparancsnokának, Sztálinnak a tiszteletére.
Sztálin a maga részéről Churchillt köszöntötte, aki az Anglia számára oly súlyos háborús években magára vállalta a hitleri Németország elleni harc irányítását, és sikerrel oldotta meg a legnehezebb feladatokat is.
Churchill teljesen váratlanul reám emelte poharát. Nem maradt más hátra, mint válaszköszöntőt mondanom. Megköszöntem Churchill irántam tanúsított szívélyességét és pohárköszöntőmben gépiesen „elvtársnak” szólítottam. Észrevettem Molotov csodálkozó tekintetét és kissé zavarba jöttem. Rögtönözve folytattam, és javasoltam, emeljük poharunkat fegyverbarátainkra, háborús szövetségeseinkre, az antifasiszta koalíció hadseregeinek katonáira, tisztjeire és tábornokaira, akik ragyogó győzelmet aratva fejezték be a fasiszta Németország szétzúzását. Itt már nem tévedtem.
A következő napon Sztálinnál voltam. Ő és a többiek is nevettek azon, mily gyorsan tettem szert egy „elvtársra” Churchill személyében.
Július 28-ától az angol delegáció vezetését Attlee, a labourista párt vezetője vette át, aki Churchillt váltotta Anglia miniszterelnöki székében.
Churchilltől eltérően, Attlee sokkal tartózkodóbban viselkedett, de folytatta elődjének politikai irányvonalát. Semmiféle változás sem következett be a régi konzervatív kormány politikájához viszonyítva.
A konferencia során Sztálin számos, általam jelentett és Németországgal összefüggő problémát vizsgált meg és döntött azokban.
Többek között jóváhagyta a front haditanácsának határozatát „A Balti-tenger part menti vizein folytatott halászat megszervezéséről”. Az 1. Belorusz Front csapatai azt a feladatot kapták, hogy 1945 második felében 21 ezer tonna halat fogjanak ki.
Ez igen fontos döntés volt, mivel a szarvasmarhaállomány Németország keleti részében a megszállás időpontjára rendkívül megcsappant. Ezért a halászatnak nagy népgazdasági jelentősége volt a német lakosság számára.
A Moszkvába való visszatérését megelőző este Sztálin részletesen megismerkedett a szovjet csapatok hazaszállításának tervével, valamint a szovjet állampolgárok Németországból történő hazatelepítésének helyzetével. Sztálin megkövetelte, hogy mindent tegyünk meg a szovjet emberek mielőbbi hazajuttatása érdekében.
A potsdami konferencia befejezése után Sztálin azonnal Moszkvába repült. Utasított bennünket, hogy az értekezlet döntéseit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság munkájában realizáljuk.
A fasiszta Németország flottájának felosztására vonatkozó határozat kidolgozására hármas bizottság alakult. Ebben a Szovjetunió részéről G. I. Levcsenko tengernagy vett részt, az angolok megbízottja G. Miles és Barrow tengernagy, az amerikaiaké pedig C. King tengernagy volt.
Levcsenko tengernagynak ugyancsak sok fáradozásába került, hogy a szövetségesek végrehajtsák a potsdami konferencia határozatait és javaslatait. Sokszor és hosszasan tárgyalt ezzel kapcsolatban Montgomery tábornaggyal, Barrow tengernaggyal és Eisenhowerral, majd sürgette, hogy a problémákat terjesszék az Ellenőrző Bizottság elé. Végeredményben megoldódott a kérdés. A Szovjetunió összesen 656 különböző típusú tengeri személy- és teherszállító hajót kapott.
Az elkerülhetetlen viták és véleménykülönbségek ellenére kifejezésre jutott a potsdami konferencián az a törekvés, hogy megteremtsük az alapokat azoknak a nagyhatalmaknak az együttműködéséhez, amelyeknek a politikájától oly sok függött.
És ez megmutatkozott az Ellenőrző Bizottság tagjainak érintkezésében is a konferencia alatt és közvetlenül annak befejezése után. A szovjet küldöttek a konferencián hozott határozatok végrehajtására törekedtek az Ellenőrző Bizottságban. Amerikai és angol kollégáink a konferenciát követő első időben szintén tartották magukat azokhoz a kötelezettségekhez, amelyeket a konferencia határozatai rögzítettek.
De sajnos, ez a politikai légkör hamarosan megváltozott. Ebben jelentős szerepet játszott a Külügyminiszterek Tanácsa londoni ülésén felmerült véleménykülönbség. Ezt főleg Churchill Fultonban elmondott szovjetellenes beszéde táplálta. Az Ellenőrző Bizottság amerikai és angol igazgatási szervei szinte parancsszóra, egyre kevésbé voltak hajlandók szót érteni a felmerülő kérdésekben, majd valamennyi elvi probléma vonatkozásában nyíltan akadályozták a potsdami határozatok életbeléptetését.
Az Ellenőrző Bizottság működésének első időszakában megmutatkozó jó kapcsolatok köztem, Eisenhower, Montgomery és König, továbbá helyettesem, Szokolovszkij, valamint Clay és Robertson között, egyre inkább befelhősödtek. Mind nehezebben sikerült a vitás kérdéseket elsimítani, különösen ha alapvető problémákról volt szó. Ilyenek voltak: a német militarizmus hadigazdasági potenciáljának felszámolása, a katonai egységek lefegyverzése, a fasizmus és mindenfajta náci szervezet gyökeres kiirtása az angol és az amerikai zónában. Éreztük, hogy nyugati katonai partnereink új utasításokat kaptak, amelyek az amerikai és angol imperialista vezető körök szovjetellenes politikájából fakadtak.
Ismételt ellenőrzések után sikerült megbízhatóan megállapítanunk, hogy ellenvetéseink dacára az angolok a saját övezetükben még mindig nem fegyverezték le a német csapatokat. Akkor kénytelen voltam ezzel kapcsolatban egy memorandumot átnyújtani az Ellenőrző Bizottságnak.
Íme a memorandum tartalma.
„A Németország leveréséről 1945. június 5-én aláírt Nyilatkozat, valamint a potsdami konferencia Németországgal kapcsolatos határozata értelmében:
– Németország összes fegyveres erőit, vagy a német ellenőrzés alatt álló erőket, bárhol legyenek is, beleértve a szárazföldi, légi, légvédelmi és haditengerészeti erőket, az SS, az SA és a Gestapo szervezeteit, továbbá minden más fegyveres kisegítő alakulatot és szervezetet teljesen le kell fegyverezni …
– Németország egész szárazföldi, haditengerészeti és légierejét, az SS, az SA, az SD és a Gestapo szervezeteit, törzseit és intézményeit, beleértve a vezérkart, a tisztikart, a tartalékos tiszti testületet, a katonai iskolákat, a háborús veteránok szervezeteit, minden más katonai vagy félkatonai szervezetet, azok klubjait és Németország katonai hagyományainak fenntartását szolgáló egyesületeit teljesen és véglegesen fel kell oszlatni úgy, hogy örökre megszűnjön azok újjászületésének, valamint a német militarizmus és nácizmus újjászerveződésének a lehetősége …
Ugyanakkor a szovjet katonai parancsnokság rendelkezésére álló adatok és a külföldi sajtó adatai szerint Németország angol megszállási övezetében továbbra is fennállnak a német szárazföldi, haditengerészeti és légi erők. Mind ez ideig létezik Müller hadseregcsoportja, amelyet »Nord« hadseregcsoport néven szerveztek át. Tábori parancsnoksággal és törzzsel rendelkezik. Törzsében hadműveleti, főhadbiztosi, szállásmesteri, tiszti személyügyi, gépjárműszállítási és katonai egészségügy osztály működik.
A »Nord« hadseregcsoport állományában szárazföldi, repülő- és légvédelmi magasabbegységek, egységek vannak. Alárendeltségébe tartozik Stockhausen és Witthof hadtestcsoportja, egyenként több mint 100 ezer fős létszámmal.
Németország angol megszállási övezetében öt német hadtestkörzet működik, parancsnokságokkal és szolgálati ágakkal. A hadtestkörzetek parancsnokságai Hammor, Itzehoe, Neumünster-Rendsburg, Flensburg és Hamburg városokban települnek.
A német katonai körzetek kiegészítésére az angol megszállási övezetben 25 kerületi és helyi katonai parancsnokság működik a következő helységekben: Pinneberg, Bad Segeberg, Lübeck, Lauenburg, Itterbeck, Herkerkirchen, Beringstadt, Itzehoe, Schleswig, Eckernförde, Husum, Westerland, Weilburg, Heide, Marne, Wesselburen, Hannstadt, Meldorf, Albersdorf.
A német légierő egységei az angol zónában II. légikörzet néven szerepelnek, amelynek állományába légvédelmi tüzéregységek (a 18. légvédelmi tüzérhadosztály egységei), bombázó-, vadász- és csatarepülő századok, valamint közelfelderítő kötelékek tartoznak. A II. légikörzetnek a háború alatti légiflotta törzséhez hasonló szervezésű törzse működik.
A német fegyveres erőknek az angol megszállási övezetben több mint öt híradó ezrede, páncélos egységei és telepített katonai kórházrendszere van. Németország haditengerészeti erői jelenleg német aknamentesítő szolgálat néven működnek, amely törzzsel, őrosztályokkal és flottillákkal rendelkezik.
A felsorolt német magasabbegységeken, egységeken és szolgálati ágakon kívül Schleswig-Holstein tartományban mintegy egymillió – hadifogolynak nem nyilvánított – német katona és tiszt tartózkodik. Ezek szabályos harckiképzést folytatnak.
Az előzőekben szereplő katonai, haditengerészeti és repülőegységek, szolgálati ágak anyagi feltöltöttsége, a hadseregre érvényes normák szerint, teljes. A magasabbegységek, egységek és parancsnokságok személyi állománya hordja a különleges jelzéseket és a katonai kitüntetéseket. A teljes személyi állomány jogosult fizetéses szabadságra.
A fenti tényekből következik, hogy a német szárazföldi, repülő, légvédelmi, haditengerészeti parancsnokságok, magasabbegységek, egységek és szolgálati ágak működése, illetve fenntartása egyáltalán nem indokolható az angol övezet megszállásának sajátosságaival.
Az angol megszállási övezetben levő:
– »Nord« hadseregcsoport,
– Stockhausen hadtestcsoport,
– Witthof hadtestcsoport,
– II. légikörzet,
– a Hammor, Itzehoe, Neumünster-Rendsburg, Flensburg, Hamburg városokban telepített katonai körzetparancsnokságok,
– a 25 katonai kerületi és helyi parancsnokság,
– híradó egységek,
– páncélos egységek
fenntartása ellentmond a potsdami konferencia határozatainak és a Németország leveréséről szóló Nyilatkozatnak.
A szovjet katonai parancsnokság szükségesnek tartja, hogy az Ellenőrző Bizottság egy csoportot küldjön ki az angol megszállási övezetbe, hogy az a helyszínen ismerkedjen meg a német fegyveres erők lefegyverzésének és feloszlatásának állásával.”
Amikor az Ellenőrző Bizottság e kérdést napirendre tűzte, Montgomery a tárgyi bizonyítékok súlya alatt kénytelen volt beismerni, hogy az angol övezetben szervezett német egységeket tartanak fenn, amelyek mintegy „várják feloszlatásukat, vagy dolgoznak” az ő parancsnoksága alatt.
E tényt azokkal a „technikai nehézségekkel” próbálta megmagyarázni, amelyekkel állítólag a német katonák elbocsátása jár.
Itt, az Ellenőrző Bizottságban jöttünk rá, hogy mindezekről a szövetségesek főparancsnoka, Eisenhower is tudott.
Később, az Ellenőrző Bizottság 1945 novemberi ülésén Montgomery erről így nyilatkozott:
– Csodálkoznék, ha azt közölné velem, hogy eltérést tapasztal e kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásom és az amerikai kollégám állásfoglalása között. Jelenlegi álláspontunkat ugyanis már a kezdet kezdetén, még az Eisenhower tábornok vezetésével működő egyesített főparancsnokság idején meghatározták.
Napnál is világosabb volt minden. Churchill, amikor országa nevében aláírta az arra vonatkozó kötelezettségeket, hogy gyökeresen kiirtják a német militarizmust és véglegesen felszámolják a Wehrmachtot, máris titkos utasításokat adott a katonai parancsnokságnak, hogy hagyja érintetlenül a volt hitleri hadsereg egységeit és fegyverzetét, mint a messzemenően szovjetellenes célokat szolgáló nyugatnémet hadsereg megszervezésének bázisát. És később kitűnik, hogy mindez a szövetséges expedíciós csapatok főparancsnoksága, és személyesen Eisenhower tudtával történt! Nem titkolom, hogy akkor igen keserű szájízzel vettem ezt tudomásul, és megváltozott az Eisenhowerról kezdetben alkotott véleményem. De nyilvánvalóan, nem is történhetett volna másképpen …
A potsdami konferencia idején Sztálin szólt arról, hogy meg kell hívni Eisenhowert a Szovjetunióba. Akkor azt javasoltam, hogy a meghívás az országos sportnapra, augusztus 12-ére szóljon.
A javaslatot elfogadták. Sztálin utasított, hogy küldjünk Washingtonba hivatalos meghívást. A meghívás úgy szólt, hogy Eisenhower moszkvai tartózkodása alatt Zsukov marsall vendége lesz. Ez annyit jelentett, hogy Eisenhowert nem mint állami és politikai vezetőt, hanem mint a második világháború kiemelkedő katonai vezetőjét hívtuk meg.
Tekintettel arra, hogy Eisenhower az én hivatalos vendégem volt, Moszkvában kellett tartózkodnom vele együtt és kísérnem leningrádi látogatásán, majd a Berlinbe történő visszautazása során.
Eisenhowerral együtt érkezett helyettese, Clay tábornok, valamint Dawis tábornok, fia, John Eisenhower hadnagy és L. Dry őrmester.
Moszkvába, Leningrádba, majd vissza Berlinbe sok mindenről beszélgettünk a repülőn, és úgy tűnt, hogy akkor Eisenhower a különböző megnyilvánulásai során őszinte volt.
Engem rendkívül érdekelt az európai szövetséges expedíciós erők főparancsnokságának a gyakorlati munkája.
– 1941 nyarán – mesélte Eisenhower -, amikor a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót és Japán agresszív szándékról tett tanúbizonyságot a Csendes-óceán térségében, mi fegyveres erőink létszámát mintegy másfél millióra emeltük fel.
A japánok 1941 decemberi nagyerejű támadása Pearl Harbor ellen egyaránt meglepte a katonai felső vezetést és a kormányköröket is.
Figyelemmel kísértük a Szovjetunió egyre jobban kibontakozó küzdelmét Németországgal, de akkor még nehezen tudtuk volna megállapítani, mennyi ideig tudja Oroszország tartani magát, és egyáltalán képes-e elviselni a német hadsereg nyomását. Az Egyesült Államok gazdasági körei az angolokkal együtt ebben az időben komolyan nyugtalankodtak India természeti kincseiért, a közel-keleti olajért, a Perzsa-öbölért és általában a Közép- és Közel-Keletért.
Eisenhower szavaiból kitűnt, hogy az Egyesült Államok fő gondja 1942-ben a hadigazdasági pozíciók biztosítása volt és nem az európai második arcvonal megnyitása. Az amerikaiak és angolok európai második frontjának a terveivel elvileg 1941 végén kezdtek el foglalkozni, de gyakorlati intézkedéseket 1944-ig nem tettek.
– Mi tisztán katonai indokok és nem más okok miatt elutasítottuk Angliának azt a követelését, hogy a Németországba való betörést a Földközi-tengeren keresztül kezdjük el – mondotta Eisenhower.
Nyilvánvaló volt az is, hogy az amerikaiakat rendkívül megijesztette a németek ellenállása a La Manche csatornán, főleg Franciaország tengerparti övezeteiben, s igen nyugtalanította őket a széleskörűen propagált „atlanti fal”.
A La Manche csatornán keresztül indítandó támadás tervét véglegesen 1942 áprilisában hangolták össze az angolokkal, de Churchill még ezután is többször megpróbálta rábeszélni Rooseveltet a Földközi-tengeren keresztül indítandó betörésre. A második front 1942-1943-as megnyitására Eisenhower véleménye szerint nem voltak képesek, mivel nem történtek meg a kellő előkészületek egy ilyen hatalmas kombinált hadászati hadművelet végrehajtására. Ez természetesen távol állt az igazságtól. Ők már 1943-ban megnyithatták volna a második frontot, de tudatosan nem siettek, mert Németországnak és fegyveres erőinek sokkal alaposabb szétzúzására vártak.
– A Normandiába való betörés a La Manche csatornán keresztül 1944 júniusában kedvező körülmények között történt, és a német csapatok alig-alig álltak ellent a tengerparti körzetekben, amit mi – mondotta Eisenhower – egyszerűen nem vártunk. A németek itt nem rendelkeztek olyan védelemmel, mint amilyennel telekürtölték az egész világot.
– És tulajdonképpen milyen volt az „atlanti fal”?
– E „fal” mentén legfeljebb 3000 különböző űrméretű löveget telepítettek, átlagosan tehát egy löveget 2 kilométerenként. Tűzerős vasbeton erődökkel csak elvétve találkoztunk, és ezek nem jelenthettek akadályt csapataink számára.
Az atlanti fal gyengeségét a német csapatok egykori vezérkari főnöke, Halder vezérezredes is beismerte 1949-ben írt visszaemlékezéseiben ezt vetette papírra:
„Németország semmilyen védelmi eszközzel sem rendelkezett a szövetségesek deszant flottájával szemben, amely egyébként is a teljes légiuralmat kivívó repülőerők oltalma alatt működött.”105 F. Halder: Hitler als Feldherr. München, 1949. 58. old. *
Eisenhower szerint a normandiai partraszállással kapcsolatban nem a német csapatok ellenállása jelentette a fő problémát, hanem sokkal inkább a csapatok átdobása és ellátása a La Manche csatornán keresztül.
Amikor 1965-ben megnéztem a „Leghosszabb nap” című amerikai filmet, őszintén szólva kissé értetlenül figyeltem a vásznon pergő eseményeket. Ez a film a normandiai partraszállás idején minőségileg teljesen másképp ábrázolta az ellenséget, mint amilyen az Eisenhower szerint 1944 júniusában volt.
A hatalmas arányú normandiai tengeri deszanthadművelet nem szorul szépítésre. Tárgyilagosan leszögezhetjük, hogy mesterien készítették elő és hajtották végre.
Az expedíciós erők főcsoportosításának partraszállása után a németek csak 1944 júliusában tanúsítottak jelentős ellenállást, amikor főerőiket Franciaország északi partvidékéről a deszantcsapatok ellen vetették be. De ekkor is megbénította azokat a szövetségesek szárazföldi és légierejének sokszoros fölénye. A szövetségesek soha nem folytattak olyan támadó hadműveleteket, amelyek az ellenség mélyen lépcsőzött védelmének az áttörésével, a hadműveleti tartalékok elleni harccal, ellencsapásainak elhárításával jártak együtt, mint ahogy az a szovjet-német arcvonalon megszokott volt. Az amerikai és angol csapatok szinte valamennyi támadó hadművelete az ellenség mozgékony védelmének leküzdésére irányult. A szövetséges csapatok előnyomulása során a fő problémát Eisenhower szerint az anyagi ellátás bonyolultsága, a hadtápvonalak fenntartása és az ezzel kapcsolatos terepnehézségeknek a leküzdése jelentette.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!