(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XXI.
Június második felében meglátogatott Montgomery tábornagy. A kölcsönös üdvözlések után közölte, hogy kormánya engem, Rokosszovszkij marsallt, Szokolovszkij és Malinyin tábornokokat angol katonai érdemrendekkel tüntette ki.
Montgomery arra kért, jelöljem meg a napot, amelyen az érdemrendeket átnyújthatja, és azt a helyet is, ahol az ünnepséget megtarthatjuk. Én ezt rá bíztam.
Montgomery tábornagy figyelmes volt és így válaszolt:
– A szovjet csapatok befejező csapásukat a Brandenburgi Kapu körzetében mérték, itt tűzték ki a vörös zászlót a Reichstag épületére. Úgy vélem, hogy éppen ezen a helyen célszerű átnyújtanunk Önöknek Anglia érdemrendjeit, ezzel az Önök által vezetett szovjet csapatok érdemeit kívánjuk elismerni.
A meghatározott napon és órában Rokosszovszkij, Szokolovszkij, Malinyin és én a Brandenburgi Kapuhoz mentünk, ahol az angol gárdacsapatok díszőrsége fogadott és számos tábornok és tiszt üdvözölt bennünket.
A kitüntetés ünnepségei a Reichstag előtt zajlottak le. Én a „Bath” rend I. fokozatát, Rokosszovszkij a „Bath” rend II. fokozatát, Szokolovszkij és Malinyin pedig a „Szolgálatért” érdemrendet kapták.
Az ünnepség után felkértek bennünket, hogy lépjünk el a díszőrség arcvonala előtt, aminek örömmel tettünk eleget.
Este Montgomery tábornagy a szálláshelyén fogadást adott, amelyen sok tábornokunk és tisztünk vett részt.
A kitüntetési ünnepségekről azért szólok, mert akkortájt több újság pontatlan híreket adott ezekről az eseményekről.
Az első időben az Ellenőrző Bizottság és valamennyi szerve különösebb súrlódás nélkül működött. A bizottság a szükségletnek megfelelően, de nem többször, mint hetenként ülésezett. Az egyes ülésszakok közötti időben a felmerülő kérdéseket rendszerint a Koordinációs Bizottság és a direktorátusok előzőleg megvitatták.
Néhány szót egy érdekes apróságról. Az Ellenőrző Bizottság munkája során a résztvevők étkeztetéséről felváltva gondoskodtunk. Egyik hónapban az amerikaiak láttak el bennünket, majd az angolok, a franciák és ezt követően a szovjet parancsnokság. Amikor ránk került a sor, a résztvevők létszáma kétszeresére nőtt. Ez az orosz vendégszeretettel, a jó hírű orosz konyhával és természetesen a híres orosz kaviárral és vodkával magyarázható …
Munkánk első lépéseitől kezdve tapasztalható volt, hogy az Ellenőrző Bizottság valamennyi albizottságában gondosan tanulmányozzák a szovjet képviselők, a szovjet fél politikáját és taktikáját, gyenge és erős pozícióikat. Mi is alaposan megfigyeltük nyugati partnereinket és tevékenységüket.
Meg kell említenem, hogy az amerikai és angol tisztviselőket már előre alaposan felkészítették az Ellenőrző Bizottságban végzendő munkájukra. Jól kidolgozott tájékoztató dokumentációval rendelkeztek Németországról, annak gazdasági és katonai potenciáljáról, s megfelelő tájékoztatást kaptak a jövő Németországával kapcsolatos gazdaságpolitikai kérdésekről.
Az Ellenőrző Bizottság munkájának kezdetén az alábbi általános helyzet alakult ki.
A Szovjetunióval szövetséges országok népeit és hadseregeit áthatotta a szovjet fegyveres erők iránti hála, hogy szétzúzták Németországot és elhárították azt a veszély, amelyet a hitlerizmus jelentett a világ valamennyi népe számára. Elismerés és hála mutatkozott meg az amerikai hadsereg részéről is, a fasiszták iránt pedig határozott ellenszenvet éreztek katonái. Ilyen körülmények között az Egyesült Államok vezető körei még korainak és veszélyesnek találták terveik és szándékaik teljes feltárását, inkább választották a Szovjetunióval való együttműködést.
Ezen túlmenően, éppúgy, mint az angol vezető körök, érdekeltek voltak abban, hogy a Szovjetunió részt vegyen a Japán elleni háborúban, és türelmetlenül várták hadbalépését. Természetes, hogy nem akartak semmi olyat tenni, ami megronthatta volna a Szovjetunióval való kapcsolatukat. Éppen ez az oka annak, hogy az Ellenőrző Bizottság munkája kezdetben viszonylag simán ment.
Meg kell azonban említenem, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország képviselőinek magatartása nem volt őszinte. A krími konferencia és az Ellenőrző Bizottság határozatainak érvényesítése a megszállási övezetekben egyoldalúan, csupán formálisan folyt, sőt sok esetben egyszerűen szabotálták azokat. Teljes mértékben vonatkozik ez a Németország demilitarizálásáról szóló döntésre is. Sem gazdasági, sem politikai, sem pedig közvetlenül katonai téren nem hajtották végre maradéktalanul e döntést.
Az Ellenőrző Bizottság munkájának kezdetén megegyeztünk Eisenhowerral, hogy a fronttörzs felderítő osztályának állományából egy szovjet tiszti csoportot küldünk az amerikai övezetbe a háborús főbűnösök kihallgatására, mivel ott sokkal több gyűlt össze belőlük, mint bármely más övezetben.
Ott tartózkodott Göring, Ribbentrop, Kaltenbrunner, Keitel tábornagy, Jodl vezérezredes és több, a Harmadik Birodalom nem kevésbé fontos személyisége. Az amerikaiak azonban, miután megfelelő utasításokat kaptak, lehetetlenné tették, hogy tisztjeink részt vegyenek valamennyi háborús bűnös kihallgatásán. Csupán néhány személy kihallgatására került sor. Vallomásaikban köntörfalaztak, arra törekedtek, hogy az emberiség ellen elkövetett gaztetteiket egyedül Hitlerre kenjék, és mindenáron elhallgassák saját bűneiket.
A kihallgatási anyagok arról tanúskodtak, hogy a kulisszák mögött megbeszélések folytak a hitleristák, valamint az Egyesült Államok és Anglia felderítő szervei között a különbéke lehetőségéről.
Az Ellenőrző Bizottságban folytatott további munkánk során már sokkal nehezebb volt megegyeznünk az angolokkal és amerikaiakkal, akik állandó ellenállást tanúsítottak azokkal a javaslatainkkal szemben, hogy valósítsuk meg a Németország teljes vereségéről szóló, mindnyájunk által aláírt nyilatkozatot, valamint a kormányfői konferenciákon összehangolt napirendi pontokat.
Hamarosan megbízható híreket kaptunk arról, hogy már a befejező katonai hadjárat időszakában Churchill titkos táviratot küldött Montgomery tábornagynak, amelyben megszabta: „Gondosan gyűjtsék össze és tárolják a német fegyvereket és harci technikai eszközöket, hogy könnyen újra kiadhatók legyenek azoknak a német csapatoknak, amelyekkel esetleg együtt fogunk működni, ha a szovjet támadás folytatódna.”
Az Ellenőrző Bizottság soros ülésén élesen felszólaltunk ezzel kapcsolatban és hangsúlyoztuk, hogy a történelem a szövetségesi kötelezettségek megszegésének kevés hasonló példáját ismeri.
– A Szovjetunió maradéktalanul teljesíti szövetségesi kötelezettségeit – mutattunk rá. – Úgy véljük, hogy az angol katonai parancsnokság és kormány komoly figyelmeztetést érdemel.
Montgomery igyekezett elhárítani a szovjet felelősségrevonást. Kollégája, Clay amerikai tábornok hallgatott. Nyilvánvalóan tudott Anglia miniszterelnökének erről az utasításáról.
A későbbiek folyamán Churchill a woodfordi választókerület polgárai előtt mondott beszédében nyíltan kijelentette, hogy amikor a németek százezer számra adták meg magukat, ő valóban küldött ilyen titkos parancsot Montgomery tábornoknak. Bizonyos idő múltán maga Monty is megerősítette e távirat vételét.
Mint ismeretes, a háború éveiben a szovjet állampolgárok millióit hurcolták el a hitleristák Németországba kényszermunkára és koncentrációs táborokba. A Németország keleti részében felszabadított foglyokat igyekeztünk a lehető leggyorsabban hazaküldeni otthonaikba, amely után annyira vágyódtak a fogság nehéz éveiben. A Németországba elhurcolt szovjet polgárok és katonák zöme azonban szövetségeseink megszállási övezeteiben tartózkodott. Természetesen állhatatosan követeltük hazaengedésüket. Ezzel kapcsolatban elsősorban Eisenhowerhoz fordultam, aki úgy tűnt, megértéssel fogadta kérésünket és így sikerült honfitársaink nagy részét kihoznunk az amerikai, majd az angol övezetből is.
Később azonban hiteles adatokat kaptunk arról, hogy a táborokban levő szovjetpolgárok, katonák és tisztek között az amerikaiak és angolok élénk agitációt folytatnak, hogy lebeszéljék őket a hazájukba való visszatérésről. Arról igyekeztek meggyőzni őket, hogy érdemes nyugaton maradniuk, mert jól fizetett munkát és egyéb kiváltságokat kapnak. Nem takarékoskodtak a hazugságokkal, a Szovjetunió rágalmazásával, de a megfélemlítéssel sem, különösen azokkal szemben, akik az áruló Vlaszov csapatainak állományába tartoztak.
A szovjetellenes agitáció hatására a szocialista haza elleni bűntettekben vétkes emberek egy része valóban lemondott a hazatérésről és sorsát az angol és amerikai felderítéssel kötötte össze. Voltak olyanok is, akik latolgatták a beígért „könnyű élet”, elfogadását, s nem tudtak dönteni hazatérésük ügyében.
Az Eisenhowerral és helyettesével, Clay-vel való találkozások során élesen tiltakoztunk e szovjetellenes propaganda ellen. Ők eleinte „humánus” célokkal igyekeztek igazolni ezt az undorító munkát, de később megengedték tisztjeinknek, hogy beszélgetést folyassanak az amerikai táborokban visszatartott szovjet emberekkel.
Az őszinte hangú beszélgetések és az ezeket az embereket nyugtalanító kérdések megmagyarázása után megértették tévedéseiket, az amerikai felderítők megtévesztő propagandáját, és kérték a Szovjetunióba való visszatérésüket. Ezeket a szovjet övezetbe vittük át, majd a hátországba küldtük. Nem tértek vissza azok, akik súlyos bűntetteket követtek el a haza ellen, s annak valóban ellenségeivé váltak. Őszintén szólva, az ilyeneket nem is sajnáltuk.
De a későbbiekben még ezek közül is sokat elfogott a honvágy, megbánták tetteiket és kérték, hogy visszatérhessenek hazájukba.
Még 1945 május végén Sztálin közölte, hogy Berlinen átrepülve felkeres Harry Hopkins, az Egyesült Államok elnökének külön megbízottja, hogy személyesen is megismerkedjék és elbeszélgessen velem.
Hopkinst az ideig nem ismertem, de Sztálin szavaiból ítélve jelentős személyiség volt. Sokat tett az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti szorosabb együttműködésért.
A repülőtérről feleségével, egy alig harmincéves, rendkívül szép asszonnyal érkezett hozzám. Maga Hopkins közepes termetű, szikár, elcsigázott és beteges külsejű ember volt.
A beszélgetésen Visinszkij is részt vett. A Hopkins házaspárt kávéval kínáltuk. Reggeli után Hopkins elmondotta, hogy Moszkvában járt Sztálinnál, akivel megvitatták a kormányfők küszöbönálló konferenciájának napirendi kérdéseit.
– Churchill erőlteti, hogy június 15-én Berlinben találkozzanak a kormányfők – mondotta Hopkins -, de mi ilyen rövid idő alatt nem tudunk felkészülni erre a felelősségteljes tanácskozásra. Elnökünk július 15-ére javasolja a konferenciát. Nagyon örülünk annak, hogy Sztálin úr egyetértett javaslatunkkal. Még nagyon sokrétű megbeszéléseket kell lefolytatnunk Németország, valamint más európai országok jövőjéről, és már eddig is sok megoldásra váró probléma merült fel.
– Ha országaink a bonyolult háborús körülmények között megtalálták a közös nyelvet ahhoz, hogy megszervezzék a fasiszta Németország szétzúzását – válaszolta Visinszkij -, feltételezhetjük, hogy most a kormányfők meg tudnak egyezni a fasizmus végleges felszámolását és a jövő Németországának demokratikus berendezkedését szolgáló intézkedésekben.
Hopkins nem válaszolt mindjárt. Kortyolt egyet kávéjából, mélyet sóhajtott, majd kijelentette:
– Nagy kár, hogy Roosevelt elnök nem érte meg ezeket a napokat. Körülötte még a légkör is más volt.
Hopkins csaknem két órát tartózkodott nálam. Búcsúzáskor közölte, hogy most Londonba repül, ahol Churchillel kell tárgyalnia.
– Én tisztelem Churchillt, de nagyon nehéz ember. Vele csak Franklin Roosevelt tudta könnyen megértetni magát …
Hamarosan megérkezett hozzánk a Külügyi Népbiztosság munkatársaiból és az államvédelem tábornokaiból álló csoport, hogy előkészítse a küszöbönálló konferenciát.
Közöltem velük, hogy a berlini körülmények nem megfelelőek a kormányfők konferenciájának a megtartásához. Javasoltam, hogy nézzék meg Potsdam és Babelsberg környékét.
Potsdam nagy része szintén romokban hevert, ezért a küldöttségeket ott nem tudtuk volna elhelyezni. Az egyetlen épségben maradt nagy épület, a német nagyhercegnek a Sanssouci parkban levő kastélya volt. Itt elegendő helyiség állt rendelkezésre a népes szakértői és tanácsadói csoportok üléséhez és munkájához.
A küldöttségek vezetőinek, a külügyminisztereknek, a fontosabb tanácsadóknak és szakértőknek elszállásolására alkalmasnak bizonyult Berlin elővárosa, Babelsberg, amely alig szenvedett kárt. Itt a háború előtt magas beosztású kormánytisztviselők, tábornokok és más vezető fasiszta személyek laktak. Az előváros tulajdonképpen sok kétemeletes, a sűrű parkokban és kertekben szinte elvesző villákból állt.
Moszkva beleegyezett, hogy a konferenciát Potsdamban készítsük elő. Ezt tették az angolok és amerikaiak is.
Rohammunka kezdődött, hogy a területet, az épületeket és utakat megfelelően rendbehozzuk. Nagy létszámú osztagokat és csoportokat jelöltünk ki a műszaki egységek állományából. A munka éjjel-nappal, szinte megszakítás nélkül folyt. Július 10-re szinte mindent befejeztünk, s a termek berendezése is a végéhez közeledett.
Kellő elismerésben kell részesítenünk a fronthadtáp beosztottainak erőfeszítését, amelynek eredményeként rövid idő alatt hatalmas munkát végeztek. Különösen nehéz feladatokat kellett megoldania a fronttörzs elhelyezési osztálya vezetőjének, G. D. Koszogljad ezredesnek.
A tanácskozásra kijelölt kastélyban 36 szobát hoztak teljesen rendbe és három-bejáratú tanácstermet alakítottak ki. Az amerikaiak az elnök és közvetlen környezete számára világoskék, az angolok pedig Churchill számára rózsaszín lakosztályt rendeltek. A szovjet delegáció helyiségeit fehérre festették. A kastély parkjában a gruppok sokaságát alakították ki, több tízezer különböző virágot, s a dísznövények százait ültették el.
Július 13-14-én megérkezett a szovjet küldöttség tanácsadói és szakértői csoportja, A. I. Antonov hadseregtábornok, a vezérkar főnöke, N. G. Kuznyecov tengernagy, a Haditengerészeti Flotta népbiztosa, Sz. G. Kucserov, a haditengerészeti parancsnokság törzsfőnöke. A Külügyi Népbiztosságot A. J. Visinszkij, A. A. Gromiko, Sz. I. Kavtaradze, I. M. Majszkij, F. T. Guszev, K. V. Novikov, Sz. K. Carapkin, Sz. P. Kozirjov képviselte. Velük együtt sok diplomáciai munkatárs is jött.
Július 16-án különvonaton kellett megérkeznie Sztálinnak, Molotovnak és az őket kísérő személyeknek.
Előző este Sztálin felhívott:
– Eszébe se jusson, hogy a fogadásra díszőrséget és zenekart rendeljen ki. Jöjjön ki Ön a pályaudvarra, és hozza magával azokat, akiket jónak lát.
A pályaudvarra a vonat érkezése előtt mintegy félórával érkeztünk ki. Ott volt Visinszkij, Antonov, Kuznyecov, Tyelegin, Szokolovszkij, Malinyin és több más katonai vezető.
Sztálint a különvonat előtt fogadtam. Jó hangulatban volt, odalépett a fogadó csoporthoz és könnyed intéssel üdvözölte őket. Tekintete végigsiklott a pályaudvar előtti téren, lassan kocsiba szállt, majd újra kinyitotta az ajtót és hívott, hogy üljek melléje. Útközben érdeklődött, minden előkészület megtörtént-e a konferencia megnyitására.
Sztálin körüljárta a szálláshelyéül kijelölt villát és megkérdezte, kinek a tulajdona volt azelőtt. Azt válaszoltam, hogy Luddendorff tábornoké. Sztálin nem szerette a túlzásokat. Végigjárva a helyiségeket kérte, hogy távolítsák el a felesleges bútorokat. Ezután megkérdezte, hol kaptam szállást én, a vezérkar főnöke és más, Moszkvából érkezett katonai vezető.
– Ugyanitt, Babelsbergben – válaszoltam.
A reggeli után jelentettem Sztálinnak azokat a fő problémákat, amelyek a németországi szovjet megszálló csapatokat érintették, tájékoztattam őt az Ellenőrző Bizottság legutóbbi üléséről, amelyen az előzőekhez hasonlóan a legnagyobb nehézséget az jelentette számunkra, hogy egyeztessük a dolgokat az angol féllel.
Ugyanezen a napon érkezett meg az angol kormányküldöttség, Churchill miniszterelnök vezetésével és az Egyesült Államok küldöttsége, élén Truman elnökkel. Hamarosan megtörtént a külügyminiszterek találkozója, majd Churchill és Truman látogatást tett Sztálinnál. A következő nap reggelén Sztálin viszonozta látogatásukat.
A potsdami konferencia nemcsak a három nagyhatalom vezetőinek soron következő találkozója volt, hanem egyúttal annak a politikai irányvonalnak a győzelme is, amely a fasiszta Németország teljes szétzúzásában és feltétel nélküli kapitulációjában csúcsosodott ki.
A szovjet küldöttség azzal a szilárd elhatározással érkezett Potsdamba, hogy kölcsönösen összehangolt politikai irányvonalat dolgozzon ki a háború utáni idők problémáinak a megoldása, a népek békéje, valamint biztonsága érdekében, és olyan feltételeket teremtsen, amelyek lehetetlenné teszik a német militarizmus újjászületését és agressziójának megismétlődését.
A legfontosabb feladatok megoldásában a konferencia résztvevőit azok a döntések kapcsolták össze, amelyeket a három nagyhatalom a krími konferencián hozott. A szovjet küldöttségnek ismét sikerült keresztülhúznia a reakciós erők számításait és elérnie Németország demilitarizálásának és demokratizálásának további konkretizálását, mint a béke legfontosabb feltételét. Ugyanakkor Potsdamban sokkal erősebben, mint az előző konferenciákon, megmutatkozott az amerikai és angol kormánynak az a törekvése, hogy Németország legyőzését a saját világuralmáért folytatott harcban elért pozícióinak megszilárdítására használja fel.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!