II FEJEZET – 1
(idézet: A magyar függetlenségi mozgalom 1936-1945 – Kállai Gyula)
1. A hitleri Németország megtámadja a Szovjetuniót.
A második világháború jellege.
A Horthy-rendszer háborúba dönti az országot
Hitler 1941 áprilisában megtámadta Jugoszláviát, s rabló hadait Magyarországon keresztül vonultatta fel Jugoszlávia ellen. A háború a Balkán felé fordult.
Ebből két következtetést lehetett és kellett levonni. Az egyik: a Jugoszlávia ellen megindított támadás arra mutatott, hogy a világháború nemsokára átterjed Európa keleti felére is, a németek Szovjetunió elleni háborújának kitörése — amelynek előkészületei jóval előbb megkezdődtek — már csak rövid idő kérdése.
A másik: Magyarország a németek átvonulási terepe lett, s ezzel a magyar ipar, a magyar hadsereg és a magyar nép mindennapi kenyere veszélybe került. Magyarország háborús katasztrófája fenyegetően előrevetette árnyékát.
A dolgozó magyar népnek semmi néven nevezendő érdeke nem fűződött a háborúhoz. Az ország népe békét akart. Több mint 20 év véres elnyomatása után békére és felemelkedésre vágyakozott. A dolgozó magyar nép csak a Szovjetuniótól és a Duna-völgyi népekkel való szoros barátságtól várhatta és remélhette, hogy Magyarországot nem fogja a háború lángba és vérbe borítani.
A Horthy-rendszer azonban nem az ország és nem a nép, hanem a reakció érdekeitől vezettette magát, márpedig ezek kibékíthetetlen ellentétben állottak a nép érdekeivel. A Horthy-rendszer nem a Szovjetunióban, hanem a Harmadik Birodalomban kereste külpolitikai támaszát. Nem békét, hanem háborút akart. Azt remélte, hogy a fasizmus európai győzelme a sokat emlegetett „új ezredév” perspektíváit nyitja meg a magyar reakció előtt. A magyar uralkodó osztályok elérkezettnek látták az időt imperialista céljaik megvalósítására, a „magyar birodalom” helyreállítására, a nemzeti kisebbségek feletti kizsákmányoló uralmuk visszaállítására, a munkás- és paraszttömegek jogainak teljes megsemmisítésére és a nemzetközi munkásmozgalom erődje, a szocialista Szovjetunió elleni orvtámadásra. Horthy és a Hitler-barát katonai klikk már nem rendkívüli fegyvergyakorlatokra és díszsisakos bevonulásokra, hanem háborúra, s — ahogyan Werth Henrik vezérkari főnöknek a Szovjetunió elleni hadbalépést jó előre követelő memoranduma mondotta — a növekvő belpolitikai válság „véres levezetésére” vágyakozott.
1941 tavaszán a magyar reakció a „véres levezetésnek” erre a régóta vágyott, szennyes és nemzetgyilkos útjára lépett. 1940 decemberében Teleki Pál miniszterelnök örökbarátsági szerződést kötött ugyan Jugoszláviával, amelynek okmányait 1941. február 27-én ünnepélyesen kicserélték, s ezzel a „szerződés életbe lépett”, de hat hét múlva, 1941. április 11-én, Horthy új miniszterelnöke, Bárdossy László útján, a sokat emlegetett alkotmányosság példátlan megsértésével, az országgyűlés megkérdezése nélkül, utasítást adott Jugoszlávia megtámadására, s kiadta első hadparancsát: „Előre a déli határokig!” Közben azonban Teleki Pál miniszterelnök levonta politikájának következtetéseit, és öngyilkos lett.
A magyar uralkodó osztályok nem foglaltak el egységes és egyértelmű álláspontot az ország külpolitikai orientációja és a háború kérdésében. Kétségtelen, hogy a Horthy-rendszer a német fasizmust mindvégig eszményképének tekintette, és imperialista rablócéljainak megvalósítását elsősorban a fasiszta államokkal való szövetségtől remélte. Ezért csatlakozott a Berlin—Róma-tengelyhez, majd pedig az antikomintern paktumhoz. Ezért vett részt Csehszlovákia feldarabolásában, ezért fogadta el Hitler kezéből Észak-Erdélyt, s ezért indította meg csapatait Jugoszlávia ellen. Mindebben és főleg a Szovjetunió ellen készülő német agresszió támogatásában a legteljesebb mértékben egyetértettek.
A magyar uralkodó osztályok egy része azonban látta a németekkel való szövetség árnyoldalait is.
Magyarország gazdaságilag már jóval a háború kitörése előtt nagymértékben függött Németországtól, s ez a függés az évek során állandóan fokozódott. A német fasizmus nem is leplezte azt a célkitűzését, hogy Magyarországot a Harmadik Birodalom életterévé akarja változtatni. Hitlereknek Magyarországra elsősorban mint mezőgazdasági cikkeket termelő és exportáló gyarmatterületre volt szükségük. A fasiszta Németország további gazdasági terjeszkedése tehát létében fenyegette a magyar ipar önálló fejlődését, és egyben a magyarországi angol, francia és amerikai tőkeérdekeltségeket. Ez a körülmény aggályokat keltett a magyar uralkodó osztályok bizonyos köreiben a fasiszta Németországgal való szövetséget illetően.
Amíg azonban a magyar uralkodó körök abban reménykedtek, hogy létrejön az imperialista nagyhatalmak — Anglia, Franciaország, az Amerikai Egyesült Államok és Németország — világkoalíciója a Szovjetunió ellen, ezeknek az aggályoknak, nézeteltéréseknek és ellentéteknek nem volt komolyabb szerepük a magyar reakció politikájában. A magyar uralkodó osztályok azonban alaposan csalódtak számításaikban. A Szovjetunió céltudatos külpolitikájának eredményeként a nemzetközi helyzet végül is úgy alakult, hogy nem az imperialista nagyhatalmak világkoalíciója jött létre a Szovjetunió ellen, hanem ellenkezőleg: Anglia, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió lépett szövetségre a fasiszta Németország, Olaszország és Japán ellen.
A nemzetközi helyzet e váratlan fordulata megzavarta a magyar uralkodó osztályokat. Ők a Szovjetunió elleni intervenciós háborúra készültek, s íme: a Szovjetunió a háború kezdetén kívül állt a háborún, az imperialista nagyhatalmak pedig egymás ellen harcoltak. A magyar kormány a háborúnak ebben a szakaszában semlegesnek vallotta magát, s várakozó álláspontra helyezkedett.
Ez a „semlegességi” politika azonban nem tarthatott sokáig. A magyar ellenforradalmi rendszer az első és második bécsi döntéssel a szomszéd országoktól elszakított területekkel teljesen elkötelezte magát Hitlernek. Ugyanakkor a nyilasmozgalom terjedése, a Volksbund megalakulása és egyre fokozódó tevékenysége, a zsidó nagytőke és nagybirtok likvidálását követelő antiszemitizmus, az „országgyarapítással” űzött demagógia jelentős munkás, paraszt, kispolgári és értelmiségi tömegeket tévesztett meg, vezetett félre és csapott be.
A háborús konjunktúra következtében az iparban csökkent a munkanélküliség. A falvakban mezőgazdasági munkásokat toboroztak németországi munkára. A kispolgárság, a közalkalmazottak és az értelmiség egy részét a zsidók ingó és ingatlan vagyonában való részesedés ígérgetésével korrumpálták. Mindez a lakosság egyes rétegeiben kedvező hangulatot, helyzetet és légkört teremtett a németekkel való szövetség mellett. A Horthy-rendszer jobboldali tömegbázisa a háború kezdetén kétségkívül növekedett.
Amikor Németország háborút indított Jugoszlávia ellen, a magyar reakció látta, hogy a fasiszta háború előbb-utóbb mégiscsak a számára kívánatos irányba, a Szovjetunió ellen fordul. A Szovjetunió és a kommunisták elleni engesztelhetetlen gyűlöletben pedig a magyar uralkodó osztályok egésze egységes volt.
A nemzetközi és a belpolitikai helyzet az uralkodó osztályokon belül a nyílt németbarát elemeket helyezte előtérbe. Teleki öngyilkossága után 24 órával a kormányzó Bárdossy Lászlót ültette a miniszterelnöki székbe, azt az embert, aki mint bukaresti magyar követ a legszorosabban együttműködött a német és a román fasisztákkal, s akiben Hitler is száz százalékig megbízott.
Jugoszlávia szégyenletes megtámadása csak az első lépés volt a „véres levezetés” útján, de már ez is magában rejtette nemzeti katasztrófánk összes viharmagvait. Jugoszlávia megtámadásával Magyarország a tengelyhatalmak első számú fegyvertársa és csatlós állama lett. Jugoszlávia megtámadása ellenséges lépés volt a Szovjetunióval szemben is, amely a jugoszláv—magyar örökbarátsági szerződés megkötése után kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötött Jugoszláviával. A Jugoszlávia ellen megindított magyar katonai akció lényegében felkészülés volt a Szovjetunió elleni rablóháborúban való részvételre.
A fasiszta Németország 1941 nyarán ország-világ előtt bebizonyította, hogy semmibe veszi a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeit. 1941. június 22-én gálád és hitszegő módon felrúgta a szovjet—német megnemtámadási szerződést, s megindította rablóhadait a Szovjetunió ellen.
A Szovjetunió kényszerű hadba lépése döntő fordulatot jelentett a második világháború történetében. Megkezdődött a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja.
A marxizmus-leninizmus, amikor különbséget tesz igazságos és igazságtalan háború között, mindig az adott háború jellegét meghatározó lényeget dönti el. Arra a kérdésre ad választ, hogy valamely adott háború rabló, fosztogató, más népek nemzeti függetlenségét és szabadságát lábbal tipró háború-e vagy pedig az elnyomatással szemben életre-halálra küzdő népi, nemzeti szabadságharc. És a megkülönböztetés, a helyes értékelés nem mindig könnyű feladat.
A háború jellegének meghatározásánál semmi esetre sem fogadhatjuk el irányadónak azokat az ideológiai és politikai szempontokat, amelyekkel az egyes kapitalista hadviselő felek háborús szándékaikat megindokolják. Az osztálytársadalom természetéből folyik, hogy a legvérszomjasabb imperialista kalandor is a „szabadság” jelszavával és zászlajával indul hódító útjára, s a „szabadság védelme”, a „béke biztosítása”, a „kis népek önrendelkezése”, a „civilizáció megmentése” ürügyén tiporja lábbal más országok nemzeti függetlenségét, fosztja meg más országok népeit kivívott jogaiktól és dönti őket a jogfosztottság és kizsákmányolás legembertelenebb rabszolgaságába.
Nem lehet a háború jellegének meghatározásánál irányadó szempont az sem, hogy ki indította meg a háborút, hogy ki támadt rá a másikra. Ha ezen az alapon próbálnánk eldönteni a kérdést, az első világháború hadviselő feleit a háborút megindító központi hatalmak kivételével mind fel kellene menteni a háborús, imperialista politika vádja alól, jóllehet az antanthatalmak ugyanúgy a világ újrafelosztásáért, más népek elnyomásáért és kifosztásáért harcoltak, mint Németország és az Osztrák—Magyar Monarchia, s háborújukkal valóban meg is kaparintották Németország összes gyarmatbirtokait.
És végül a háború jellegének megállapításánál annak a körülménynek sem lehet semmi szerepe, hogy melyik ország területén dúl a háború. Hitler háborúja rabló, fosztogató háború volt, amikor hordái Lengyelországban, Dániában, Norvégiában, Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Jugoszláviában és a Szovjetunióban pusztítottak, és az volt akkor is, amikor Berlin falai alatt védekeztek.
A háború jellegének eldöntésénél tehát más alapból kell kiindulni. Ezt Lenin fogalmazta meg. Megállapítása szerint a háború jellegét az határozza meg, hogy milyen osztály viseli a háborút, és milyen politikának a folytatása az adott háború.
„A dialektika alaptétele … a háborúkra alkalmazva az, hogy a »háború egyszerűen a politika folytatása más« (mégpedig erőszakos) »eszközökkel«. Ez … volt mindig Marx és Engels álláspontja is, akik minden háborút az adott, érdekelt hatalmak — és azokon belül a különböző osztályok — adott időben követett politikájának folytatásaként fogtak fel”* Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 214. old. * — írta Lenin.
A második világháború a kapitalizmus általános válságának talaján keletkezett. A fasiszta tömb részéről ez a háború elejétől végéig igazságtalan, imperialista, a világ feletti uralomért folytatott rablóháború volt. A hitleri fasizmus a finánctőke legreakciósabb körei véres, terrorista diktatúrájának bevezetésével, az elemi emberi szabadságjogok teljes megsemmisítésével, a „nem teljes értékű” népek fizikai kiirtásával fenyegette a föld népeit.
Anglia és Franciaország uralkodó osztályainak „háborúja” 1939-ben és 1940 elején Németország ellen szintén imperialista rablóháború volt: ők nem a fasizmus ellen, nem az agresszió sújtotta népek, hanem saját imperialista érdekeik védelmében léptek „harcba”. Ebben az időben tényleges hadműveleteket a hitleri Németország ellen nem folytattak, hanem továbbra is keresték vele a megegyezés lehetőségeit, hogy imperialista ellentéteiket a szocialista Szovjetunió rovására oldják meg, szovjetellenes egységfrontot hozzanak létre.
Joggal állapította meg a Kommunista Internacionálé a háború kitörése után: „Anglia, Franciaország és Németország uralkodó osztályai háborút viselnek a világuralomért. Ez a háború a kapitalizmus táborában több éve tartó viaskodás folytatása. Ez az igazi értelme ennek az igazságtalan, reakciós és imperialista háborúnak”.
A fasiszta agresszió áldozatául esett népek azonban — annak ellenére, hogy uralkodó osztályaik cserbenhagyták őket s elárulták nemzeti érdekeiket vagy megfutottak a küzdőtérről — kibontották az igazságos, antifasiszta harc zászlaját.
A csehszlovák, a lengyel, a norvég, a görög, a jugoszláv, az albán, a francia néptömegek ellenállása és kibontakozó fegyveres harca jelentette az igazságos, felszabadító háború első forrásait, s arra utalt, hogy ez a háború menetközben igazságos, antifasiszta, népi háborúvá változik át. Ez a folyamat észrevehetően megerősödött 1940 nyarától kezdve, miután Franciaország összeomlott, s amikor a tömegek nyomása távozásra késztette a münchenista Chamberlain-kormányt Angliában. A Szovjetuniónak a fasizmus ellen vívott felszabadító háborúja betetőzte ezt a folyamatot.
Kialakult az antifasiszta koalíció; a második világháború a nagy szovjet nép vezetésével a demokratikus szabadságszerető népek igazságos, felszabadító háborúja lett a rabló, fasiszta államok tömbje ellen.
A magyar reakció jó előre tudott Hitlernek a Szovjetunió elleni merénylettervéről, s megtett minden intézkedést, hogy a német lépést azonnal nyomon követhesse a megfelelő magyar lépés. A német orvtámadást követő magyar hadüzenet menetrendszerű pontossága és filmszerű gyorsasága csak azzal magyarázható, hogy Horthyék eldöntötték: a Szovjetunió elleni háborúban feltétlenül részt vesznek.
A magyar uralkodó osztályok háborús felelősségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szinte kikövetelték maguknak a szovjetellenes háborúban való részvétel jogát. Hitler a Szovjetunió ellen intézett rablótámadás idején még nem igényelte Magyarország részvételét a hadműveletekben. Terveinek jobban megfelelt volna, ha Magyarország élelmiszer- és nyersanyagforrásként, illetve felvonulási területként szolgálja a német hadigépezetet. A magyar reakció azonban nem akart hiányozni a könnyűnek ígérkező zsákmány megszerzésénél, attól félt, hogy esetleg megrövidítik majd az osztozkodásnál.
A háborúba való beavatkozásra saját maguk teremtettek megfelelő ürügyet: 1941. június 26-án magyar és német vezérkari tisztek összejátszásával német repülőgépek provokációs bombatámadást intéztek az akkor Magyarországhoz tartozott Kassa városa ellen.
A magyar reakció aljasságát és rabló szándékait mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Magyarországot sem nemzetközi egyezmények, sem katonai vagy politikai okok nem kényszerítették a háborúban való részvételre. A háromhatalmi egyezmény Magyarország számára semmiféle kötelezettséget nem írt elő, minthogy a támadó fél Németország volt.
De nem indokolta Magyarország beavatkozását a háborúba a Szovjetunió magatartása sem. A Szovjetunió nem provokálta az ellenséges magyar lépést, ellenkezőleg, mindent megtett, hogy Magyarország kívül maradjon a háborún. Molotov külügyminiszter még a kassai provokáció előtt magához kérette Kristófly József moszkvai magyar követet, s hivatalosan közölte véle, hogy a szovjet kormánynak nincs semmiféle követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben; ha Magyarország semleges marad, a Szovjetunió garantálja határait. Kristófly követ táviratát azonban, melyben a szovjet kormány álláspontjáról adott jelentést, Bárdossy, mint a kormány eredeti tervét 0zavaró dokumentumot, elsikkasztotta. Bárdossy vígan elengedte a füle mellett a magyar hazafiak figyelmeztetését is. Nem használt semmit Bajcsy-Zsilinszky Endre intő szava sem: a németekkel szövetségben „olyan hullához kötjük magunkat, amellyel együtt mi is elrothadunk”.
Horthy, akinek szeme már akkor is vérben forgott, ha valaki a Szovjetunió nevét kiejtette előtte, leplezetlenül örült a háborúnak. Horthyt, vérszomjas és nagyrészt német származású katonai klikkjét, az uralkodó osztályok vezető csoportjait és az ország németbérenc miniszterelnökét egyáltalán nem érdekelték a Szovjetunió baráti lépései és a magyar hazafiak józan érvei. A német hitszegés és árulás után Horthy áradozó hangú levelet intézett Hitlerhez, az „európai civilizáció megmentőjéhez”, s a többi között ezeket írta: „Az Oroszország elleni háború a legőszintébb elégtétel és öröm érzését keltette bennem.”
A katonai klikk könnyen szerzett győzelmi babérokra vágyott. A minisztertanács június 23-i ülésén a háborús katonai klikk szakvéleményét Bartha Károly honvédelmi miniszter a minisztertanácsi jegyzőkönyv szerint a következőkben foglalta össze:
„Miután a németek a lengyeleket három hét alatt győzték le, a franciákkal is körülbelül ennyi idő alatt végeztek, miután a jugoszláv hadsereget 12 nap alatt leverték és három hét alatt az egész Balkánt elfoglalták, úgy gondolom, hogy hat hét alatt a németek Moszkvában lesznek, és teljesen leverik Oroszországot.”
Könnyű sikerre azonban nemcsak a németbarát tábornokok számítottak, hanem maga Horthy is.
„Az államfő meggyőződése az volt — vallotta Bárdossy a népbírósági tárgyaláson —, hogy a német—orosz háború kedvezően fog eldőlni a németek számára, s ebből nem maradhat ki ő, akinek személye az ellenforradalomból emelkedett ki.”
Bárdossy ebben az egy mondatban összefoglalta az egész ellenforradalmi korszak lényegét. Ezt a találó jellemzést már csak árnyalatilag színezi Horthynak a kassai bombázás után tett kijelentése: „Lesülne arcomról a bőr, ha a bombázásra nem válaszolnánk.”
És a válasz valóban egy percig sem váratott magára.
Németország 1941. június 22-én hajnali 4 órakor jelentette be a hadiállapotot a Szovjetunióval. Bárdossy június 22-én 10 órakor a minisztertanácsban keresztülvitte, hogy Magyarország szakítsa meg diplomáciai kapcsolatait a Szovjetunióval. Június 26-án pedig, alig 80 perccel a kassai provokációs bombázás után, együtt ült a rendkívüli minisztertanács. Bárdossy közölte a vezérkar jelentését, amely azt tartalmazta, hogy három szovjet gép bombázta a kassai repülőteret. Ezzel az indokkal Bárdossy elfogadtatta a Szovjetunió elleni hadba lépést. Másnap reggelre megérkezett a kassai repülőtér parancsnokának jelentése is, amely közölte, hogy a szóban forgó gépek németek voltak. De ki törődött akkor már az urak közül ezzel a „csekélyke” különbséggel? A hadba lépés kérdése már eldőlt, s ezt 27-én reggel Bárdossy a képviselőházban, napirend előtt, egyszerűen bejelentette — anélkül, hogy ezellen bárki is tiltakozott volna.
Bárdossy ezzel másodszor követett el a magyar történelemben példátlanul álló alkotmánysértést.
Alig fél évvel később Magyarország hadiállapotba került Angliával és az Amerikai Egyesült Államokkal is.
Ezek a hatalmak arra spekuláltak, hogy a szocialista Szovjetunió és a fasiszta Németország a háború folyamán kölcsönösen legyengíti egymást, s a háború végén majd ők diktálhatják a legyengült hadviselő feleknek az érdekeiknek megfelelő békefeltételeket. E politikai elképzelésükhöz híven a háború kezdetétől fogva szabotálták a Németország elleni második front megteremtését. Ebből a politikai elgondolásból következett az is, hogy a magyar reakció politikájával szemben megértő magatartást tanúsítottak, ami megkönnyítette Magyarországnak a Szovjetunió elleni háborúhoz való csatlakozását. Az angolszász hatalmak éppen ezért a szovjet—német háború kitörése s a magyar hadbalépés után nem üzentek mindjárt hadat Magyarországnak. Erre a lépésre az év decemberében, illetve a következő év júniusában, s akkor is csak a Szovjetunió kormányának határozott követelésére került sor. Ezzel a kilencmillió lakosú Magyarország a három legnagyobb világhatalommal került szembe Hitler rablóbandájával szövetségben.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!