(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVIII.
A támadás január 13-án kezdődött. A 2. Belorusz Front (parancsnok K. K. Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja, a haditanács tagja N. J. Szubbotyin tábornok, törzsfőnök A. N. Bogoljubov tábornok) részerőivel a 3. Belorusz Fronttal (parancsnok I. D. Cserhanyovszkij tábornok, a haditanács tagja V. J. Makarov tábornok, törzsfőnök A. P. Pokrovszkij tábornok) egyszerre ment át támadásba. A következő napon Rokosszovszkij főerői a mlawai irányban nyomultak előre.
Az ellenség itt szívósan ellenállt. Az áttörés nagyon lassan fejlődött ki, s csak január 19-én, a front egész harckocsi és gépesített erőinek az ütközetbe vetése után fejeződött be. A front ezen a napon elfoglalta Mlawát, Przasnyszt és Ciechanowót. Sikeresen nyomult előre a Visztulától délre a 47. hadsereg és a 2. gárda-harckocsihadsereg, szilárdan fedezve a 2. Belorusz Front balszárnyát. Az 1. Belorusz Fronttól balra a sandomierzi hídfőből január 12-én indították meg a támadást az 1. Ukrán Front csapatai (parancsnok I. Sz. Konyev, a Szovjetunió marsallja, a haditanács tagja K. V. Krajnyukov tábornok, törzsfőnök V. D. Szokolovszkij tábornok). A Főhadiszállás direktívája azt a feladatot állította az 1. Ukrán Front elé, hogy a hadművelet 10-11. napján foglalja el a Piotrków-Czestochowa-Miechów terepszakaszt és fejlessze ki a támadást Breslau irányában.
Az 1. Ukrán Front csapatainak támadása sikeresen fejlődött. Már az első napon áttörték a fővédőövet és a front első támadó lépcsője 20 km-t nyomult előre. Ribalko tábornok ütközetbe vetett 3. gárda-harckocsihadserege és Leljusenko tábornok 4. harckocsihadserege befejezte az áttörést, kijutott a hadműveleti mélységbe, s szétverte az ellenség odaérkező tartalékait.
A Visztula melletti eseményekre visszaemlékezve Kurt von Tippelskirch német tábornok így írja le ezt az ütközetet:
„A csapás olyan erős volt, hogy nemcsak az első lépcső hadosztályait vetette ki állásaiból, hanem meglehetősen nagy, mozgó tartalékokat is, amelyeket Hitler külön parancsára az arcvonal közvetlen közelében vontak össze. Az utóbbiak már az orosz tüzérségi előkészítéstől is veszteségeket szenvedtek, a továbbiakban pedig az általános visszavonulás miatt egyáltalán nem sikerült őket a tervnek megfelelően felhasználni.”80 Kurt von Tippelskirch: Geschichte des zweiten Weltkriegs. Bonn 1951. S. 614. Lásd még: A Nagy Honvédő Háború Története 1941-1945. 5. köt. Zrínyi Katonai Kiadó, 1967. 60. old. *
Tippelskirch idézett szavaiból megállapíthatjuk, hogy az 1. Ukrán Front és az 1. Belorusz Front csapatai olyannyira szétzúzták ezeket a tartalékokat, hogy semmiképp nem lehetett felhasználni azokat.
Január 17-én Ribalko 3. gárda-harckocsihadserege és Zsadov 5. gárdahadserege elfoglalta Czestochowát, az 59. és 60. hadsereg pedig a Krakówba vezető északi útvonalakon harcolt.
A támadás hat napja alatt az 1. Ukrán Front 150 km-t nyomult előre és kijutott a Radomsko-Czestochowa-Kraków É-Tarnów terepszakaszra. A front számára kedvező feltételek jöttek létre ahhoz, hogy tovább támadjon az Odera felé.
Az 1. Belorusz Front, amely január 14-én ment át támadásba, ugyancsak sikeresen fejlesztette ki a hadműveletet.
Tippelskirch írta:
„Január 16-án estére (vagyis a támadás harmadik napján – a szerző megjegyzése) a Nida folyótól a Pilica folyóig terjedő szakaszon nem volt összefüggő, szervesen összekapcsolódó német arcvonal. Szörnyű veszély fenyegette a 9. hadsereg csapatait, amelyek még mindig a Visztulánál, Varsónál és attól délre védtek. Több tartalék nem volt.”81 Ugyanott, S. 615, illetve Nagy Honvédő Háború Története 5. köt. 64. old. *
Január 17-én az 1. Belorusz Front egyvonalban volt az 1. Ukrán Fronttal. Ugyanazon a napon az 1. Lengyel Hadsereg csapatai behatoltak Varsóba. Utánuk érték el a várost a 47. és 61. hadseregünk csapatai.
Most is, mint a német csapatok Moszkva alatti megsemmisítésekor, Hitler a tábornokain vett elégtételt a Varsó körzetében elszenvedett vereségért. Az „A” hadseregcsoport parancsnokát, Josef Harpe vezérezredest Ferdinand Schörner vezérezredessel, a 9. hadsereg parancsnokát, Szmilo Lütwitz tábornokot pedig Theodor Busse gyalogsági tábornokkal váltotta fel.
Bejártuk a lerombolt lengyel fővárost, majd a front haditanácsa a következőket jelentette a legfelsőbb főparancsnoknak:
„A fasiszta barbárok megsemmisítették Lengyelország fővárosát, Varsót. A szadista hitleristák rafinált kegyetlenséggel városnegyedet városnegyed után romboltak le. A legnagyobb ipari üzemeket eltörölték a föld színéről. A lakóházakat felrobbantották vagy felgyújtották. A város közműveit tönkretették. A lakosság tízezreit megsemmisítették, a többieket elhajtották. A város halott.”82 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 233, op. 2356, 1. 4., illetve a Nagy Honvédő Háború Története 5. köt. 66. old. *
Amidőn hallgattuk a varsóiak elbeszélését azokról a gaztettekről, amelyeket a német fasiszták követtek el a megszállás éveiben, de különösen visszavonulásuk előtt, nehéz volt megérteni az ellenséges csapatok lelkivilágát és erkölcsi arculatát.
Különösen szörnyű volt Varsót látniuk a lengyel katonáknak és tiszteknek. A harcban edzett emberek sírtak és megesküdtek, hogy pusztítják az emberi mivoltából kivetkőzött ellenséget. A szovjet katonák is megfogadták, hogy minden gaztettükért megfizetnek a fasisztáknak. A csapatok bátran és gyorsan megtörték az ellenség ellenállását és lendületesen nyomultak előre.
Látva a hadművelet sikeres kifejlődését, a főhadiszállás megszabta a frontok feladatait az oderai irányban:
– az 1. Belorusz Frontnak február 2-4-ig el kellett foglalnia a Bydgoszcz-Poznan terepszakaszt;
– az 1. Ukrán Frontnak főerőivel Breslau irányában folytatnia kellett a támadást, és január 30-ig Lesznotól délre el kellett érnie az Oderát. Feladata volt az is, hogy balszárny-hadseregeivel 20-22-ig felszabadítsa Krakówot.
A német fővezérség Kelet-Poroszországból Lódz körzetébe dobta át a „Grossdeutschland” páncéloshadosztályt és még öt más hadosztályt nyugatról, hogy megállítsa az 1. Belorusz Front támadását, de ezeket a csapatokat szétvertük, még mielőtt szétbontakozhattak volna. A csapás oly határozott és elsöprő volt, hogy a németeknek minden reményük szertefoszlott, hogy Lengyelországban valahol is megtudják állítani a szovjet csapatokat.
Január 19-én Lódz a miénk lett, a front jobbszárny-csapatai pedig Bydgoszczot foglalták el. Január 25-én reggel az 1. gárda-harckocsihadsereg egységei Poznanért harcoltak.
Hamarosan Poznanhoz érkeztek a 69. hadsereg, majd pedig a 8. gárdahadsereg csapatai is. A front balszárnya kijutott Jarocin körzetébe, ahol összeköttetésbe lépett az 1. Ukrán Front jobbszárnyával.
Január 25-én felhívott a legfelsőbb főparancsnok. Meghallgatta jelentésemet, majd megkérdezte, mit szándékozunk tenni a továbbiakban.
– Az ellenség demoralizálódott, és nem képes komolyan ellenállni – feleltem. – Elhatároztuk, hogy tovább támadunk, s elérjük az Oderát. A támadás főiránya Küstrin (Kostrzyn), s ott megpróbálunk hídfőt létesíteni. A front jobbszárnya az északi és északnyugati irányban, a kelet-pomerániai csoportosítással szemben bontakozik szét, amely eddig nem jelentett közvetlen veszélyt.
– Ha kijut az Oderához, több mint 150 km-re elszakad a 2. Belorusz Front szárnyától – mondotta Sztálin. – Ezt pedig most nem lehet. Várni kell, míg a 2. Belorusz Front befejezi a kelet-poroszországi hadműveletet és átcsoportosítja erőit a Visztula mögé.
– Mennyi időbe telik ez?
– Körülbelül tíz napba. Vegye figyelembe azt is, hogy az 1. Ukrán Front jelenleg nem képes tovább előrenyomulni és balról fedezni Önt, mivel bizonyos időbe telik felszámolnia az ellenséget Oppeln (Opole)-Katowice körzetében.
Kértem, hogy ne állítsák meg a front támadását, mert azután nehezebben tudjuk majd leküzdeni a meseritzi megerődített körletet. Azt is megemlítettem, hogy a jobbszárnyunk fedezésére elegendő egy hadsereggel megerősíteni frontunkat.
A főparancsnok megígérte, hogy gondolkodik, de aznap nem kaptunk választ.
Január 26-án az 1. gárda-harckocsihadsereg felderítői elérték a meseritzi megerődített körletet és sok foglyot ejtettek. Kihallgatásuk során megállapítottuk, hogy ezt a megerődített körletet több szakaszon még nem szállták meg a német csapatok, csak menetben vannak oda. A frontparancsnokság elhatározta, hogy meggyorsítja a főerők előrenyomulását az Oderához, s megpróbál menetből hídfőket létesíteni a folyó nyugati partján.
Annak érdekében, hogy biztosítsuk az Oderához előrenyomuló főerőket a Kelet-Poroszországból mérhető ellenséges csapásokkal szemben, arccal északnak bontakoztattuk szét a 3. csapásmérő hadsereget, az 1. Lengyel Hadsereget, a 47. és 61. hadsereget, valamint a 2. gárda-lovashadtestet.
A poznani ellenséges helyőrség megsemmisítésére hátramaradt a 8. gárdahadsereg, a 69. hadsereg és az 1. gárda-harckocsihadsereg erőinek egy része. A város elfoglalását a 8. gárdahadsereg parancsnokságára bíztuk. Akkor úgy számoltunk, hogy a bekerítettek nem lehetnek 20 ezernél többen, ám a valóságban létszámuk még a 60 ezret is meghaladta, s az ellenük folytatott harc február 20-ig elhúzódott.
Úgy terveztük, hogy míg csapataink az Odera felé haladnak, az ellenség képtelen szervezett ellencsapást mérni Pomerániából, de komoly veszély esetén még mindig át tudjuk csoportosítani csapatainkat az Oderától a pomerániai csoportosítás szétzúzására. Később így is történt.
Újabb beszélgetések után a legfelsőbb főparancsnok egyetértett a frontparancsnokság javaslatával. Lelkünkre kötötte, hogy nagyon ügyeljünk a jobbszárnyunkra, de megerősítést nem kaptunk. A Főhadiszállás jogosan nyugtalankodott nyitott jobbszárnyunk miatt. Amint azt a későbbi események igazolták, egyre fokozódott a Kelet-Pomerániából fenyegető csapások veszélye.
A támadás lendületesen haladt. A front főerői, miután megsemmisítették a széttagolt ellenséges csapatokat a meseritzi megerődített körletben, február 1-4. között elérték az Oderát, és a nyugati partján, Küstrin körzetében igen fontos hídfőt létesítettek.
Ha csak néhány szóval is, de meg kell említeni az 5. csapásmérő hadsereg hősies tevékenységét (a hadsereg parancsnoka N. E. Berzarin altábornagy, a haditanács tagja F. J. Bokov altábornagy volt).
A hídfő létesítésében óriási érdemeket szerzett e hadsereg előrevetett osztaga. Az osztagot a 89. gárda-lövészhadosztály parancsnokhelyettese, H. F. Jeszipenko ezredes és a hadsereg haditanács megbízottja, az 5. hadsereg politikai osztályának helyettes vezetője, D. D. Saposnyikov alezredes vezette.
Az osztag állományába a 266. lövészhadosztály 1006. lövészezrede, A. N. Paskov ezredes 220. önálló harckocsidandára, a 89. önálló nehéz harckocsiezred, egy páncéltörő tüzérezred és a 489. aknavető ezred tartozott.
Január 31-én reggelre az előrevetett osztag átkelt az Oderán és hídfőt vett birtokba Kinitz-Gross-Neuendorf-Refeld körzetében.
Az a tény, hogy a szovjet csapatok Berlintől mindössze hetven kilométerre jelentek meg, a meglepés bénító erejével hatott a fasisztákra.
Amikor az osztag betört Kinitzbe, az utcákon német katonák sétálgattak, az étterem tömve volt tisztekkel. A kinitz-berlini vasútvonalon menetrend szerint közlekedtek a vonatok, működött a postai összeköttetés.
A birtokba vett hídfőben I. I. Tyerehin ezredes, F. K. Kravcov, P. J. Platonov és I. J. Cserednyik zászlóaljparancsnokok Zsarkov és Iljascsenko osztályparancsnokok szilárd védelmet szerveztek. A harcosok és a parancsnokok jól tudták, a németek mindent el fognak követni, hogy az osztagot visszavessék az Odera mögé.
Február 2-án reggel az ellenség erős tüzérségi és aknavető csapást mért az osztag harcrendjére. Nem sokkal ezután megjelentek az ellenséges repülők is. A hídfőt megremegtették a bomba-, lövedék-és aknarobbanások. Mindez kb. egy órán át tartott. Azután a harckocsiktól támogatott hitleristák három irányból támadták az előrevetett osztagot.
A súlyos veszteségek ellenére az ellenség rendületlenül kúszott előre. Harckocsijainak sikerült betörniük a tüzérségi állások körletébe és elhallgattatták az ütegek egy részét. A helyzet válságosra fordult. Fennállt a veszély, hogy az ellenség harckocsijai az osztag hátába kerülnek, s akkor aligha tudja tartani az elfoglalt terepszakaszt. A helyzet odáig fajult, hogy Kravcov százados ütegében mindössze egy páncéltörő löveg maradt. Kezelői, N. A. Belszkij törzsőrmester vezetésével nyolc páncélossal keltek viadalra.
A löveghez már csak 13 lövedék maradt.
Nyikolaj Belszkij még egyszer megszámolta őket. De a lövedékek száma nem változott, a támadó páncélosok pedig nyolcán voltak.
– Ellenállunk, amíg lehet. Meghalunk, de az ellenséget nem engedjük át – mondotta elvtársainak.
Belszkij és harcostársai, Kargin és Kcserjuszov, tapasztalt harcosok voltak. Helytállásuktól és ügyességüktől függött a harc kimenetele.
Már korábban betolták lövegüket egy fészerbe, rést ütöttek a falon és közvetlen irányzású tüzelésre készültek fel. A fészer védte őket a tűztől, ugyanakkor jól célba vehették a páncélosokat.
Már hallani lehetett a motorok bőgését. Belszkij törzsőrmester maga állt a lövegirányzékhoz. Az élharckocsi mintegy 150 méterre tőlük megállt. Jól lehetett rajta látni a fekete keresztet.
Belszkij nyugodtan várt, közelebb engedte a páncélost. Majd lövés dördült. A lövedék az üzemanyagtartályba vágódott, s a páncélosból rőt lángok csaptak elő. A következő lövedék is pontosan talált, s a második páncélos kétségbeesetten forogni kezdett maga körül. Egy perc múlva már a harmadik égett. Ez derekas munka volt!
Öt páncélos füstölgött az osztag árkai előtt. A megmaradt három visszafordult.
A bátor és hősies helytállásért Nyikolaj Belszkij törzsőrmestert Vörös Zászló Renddel, a többieket más érdemrenddel tüntették ki.
Az előrevetett osztag nyomában megszállta és kiszélesítette a hídfőt a 26. gárda-lövészhadtest (parancsnok P. A. Firszov altábornagy, a politikai osztály vezetője D. N. Andrejev ezredes).
E hadtest 94. gárdahadosztálya (parancsnok B. I. Baranov alezredes, a politikai osztály vezetője Sz. V. Kuzuvkov ezredes) átkelt az Oderán. A 286. és a 283. gárdaezred felvette a harcot a hídfőben és megfutamították az ellenálló németeket. Önfeláldozóan harcolt itt a hadosztály 199. gárda-tüzérezrede (parancsnok I. F. Zserebcov alezredes, politikai helyettes V. I. Orjabinszkij őrnagy).
Igen ügyesen harcolt P. A. Mironov gárdafőhadnagy ütege. A rohamok idején az ütegparancsnok megsérült, s helyére I. T. Avelicsev gárdafőhadnagy állt. Az üteg a lövészekkel együtt azon a napon hat ellenséges rohamot vert vissza. Halálmegvető bátorságukkal tűntek ki G. I. Svecov törzsőrmester és Ivan Vokov őrmester, üteg-pártszervezők.
Az ellenséges harckocsirohamok elhárítása során tömeges hősiességükkel tűntek ki az 1050. lövészezred 2. zászlóaljának harcosai (zászlóaljparancsnok F. K. Sapovalov, politikai helyettes I. F. Oszipov). E zászlóalj személyi állománya igen nehéz körülmények közepette verte vissza az ellenséges páncélosok és gyalogosok számos rohamát.
A harcokban különösen kitűntek A. F. Bogomolov százados 3. zászlóaljának tisztjei és katonái. A parancsnok, bár megsebesült, mégsem hagyta el a harcteret, hanem tovább vezette zászlóalját. Bogomolov, hősies helytállásáért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.
E harcok után az 1008. lövészezred 1. zászlóaljának egész személyi állományát érdemrendekkel és érdemérmekkel tüntették ki. M. A. Alekszejev zászlóaljparancsnok és Kulinur Uszenbekov főhadnagy, zászlóalj-pártszervező a Szovjetunió Hőse kitüntetést kapta meg. A 266. lövészhadosztály 1008. és 1010. lövészezredét sorozatos hősiességért a Szuvorov érdemrend 3. fokozatával tüntették ki.
S hány olyan harci epizód volt a Nagy Honvédő Háborúban, amelyekben a szovjet katona hősiessége nyilvánult meg! A fájó csak az, hogy sok hősies tett ismeretlen maradt! De ettől még nem vesztették el hatalmas történelmi jelentőségüket.
Soknapos harc eredményeként a hídfőt 44 km-re szélesítettük. Innen indult ki az 1. Belorusz Front csapásmérő csoportosításának Berlin elleni támadása.
Erre az időre számottevően fokozódott az ellenség ellenállása a front jobbszárnyán. A légi és csapatfelderítésünk megállapította, hogy Pomerániában jelentős erők összpontosulnak.
Hogy elhárítsuk az északról fenyegető veszélyt, gyorsan és határozottan cselekednünk kellett. Az 1. gárda-harckocsihadsereg már február 2-án megkapta a front haditanács parancsát, hogy oderai arcvonalszakaszát adja át a szomszédos csapatoknak, s átkeléssel egybekötött menet után csoportosítsa át erőit északra, Arnswalde körzetébe. Ugyancsak oda csoportosítottuk át a 9. harckocsi- és a 7. gárda-lovashadtestet, nagy mennyiségű tüzér- és műszaki erőt, valamint egyéb anyagot.
Napról napra nőtt annak veszélye, hogy a német csapatok ellencsapást mérnek Kelet-Pomerániából.
Január 31-én a front haditanácsa a következő jelentést küldte a legfelsőbb főparancsnoknak:
„1. A 2. Belorusz Front balszárnya január 31-én estig messze, mintegy 500 km-re lemaradt az 1. Belorusz Front jobbszárnyától.
Ha K. K. Rokosszovszkij balszárnya továbbra is egy helyben marad, az ellenség feltétlenül aktív tevékenységet fog folytatni az 1. Belorusz Front elnyúló jobbszárnya ellen.
Kérem, parancsolja meg Rokosszovszkijnak, ha csak lépcsőzetesen is, de nyomban támadjon a 70. hadsereggel a nyugati irányban, az 1. Belorusz Front jobbszárnya mögött.
2. Kérem, hogy kötelezze I. Sz. Konyev elvtársat arra, hogy minél előbb elérje az Oderát.
Zsukov Tyelegin”
83 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 237, op. 2307, gd. 194, 1. 48. *
E jelentésre nem kaptunk a legfelsőbb főparancsnoktól gyors választ és konkrét segítséget. A főhadiszállás csak február 8-án parancsolta meg a 2 Belorusz Frontnak, hogy február 10-én menjen át támadásba a Graudenz (Grudziadz)-Ratzenburg terepszakaszról, zúzza szét a kelet-pomerániai ellenséget, foglalja el Danzigot és jusson ki a Balti-tenger partjára.
Február 10-én a 2. Belorusz Front meg is indította a támadást, de minthogy nem rendelkezett elegendő erővel, nem tudta maradéktalanul teljesíteni e feladatot. Február 24-én azonban megkapta a főhadiszállás tartalékából a 19. hadsereget, s a front felújította támadó tevékenységét.
Március 1-én az 1. Belorusz Front csapatai is támadásba mentek át. Fő csapásmérő erejüket az 1. és a 2. gárda-harckocsihadsereg képezte. E csoport erős csapásának a hatására lendületesen kibontakozott a 2. Belorusz Front támadása.
Március 5-én az 1. Belorusz Front csapatai elérték a Balti-tenger partját, elfoglalták Köslint, s ezután a 2. Belorusz Front valamennyi hadserege keleti irányban, Gdynia, Danzig felé fordult. Miután az 1. Belorusz Front 1. harckocsihadserege elérte Kolberg (Kolobrzeg) körzetét, a Főhadiszállás azt ideiglenesen átadta a 2. Belorusz Frontnak, hogy Gdynia körzetében megsemmisítse az ellenséget. Az 1. Belorusz Front jobbszárny-csapatai, szétverve a német egységek maradványait, kijutottak a Balti-tenger partjára és az Odera alsó folyásához.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni