(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVIII.
Ezerkilencszáznegyvennégy szeptember végén visszatértem Bulgáriából a főhadiszállásra. Néhány nap múlva a főparancsnok utasítására Varsó körzetébe utaztam, az 1. és 2. Belorusz Fronthoz.
Mindenekelőtt a varsói helyzettel kellett tisztába jönnöm. Varsóban a német parancsnokság különös kegyetlenséggel számolt le mindazokkal, akik részt vettek a felkelésben. A lakossággal szemben szörnyű megtorlást alkalmaztak. A várost porig lerombolták. A romok alatt a békés lakosok ezrei pusztultak el.
Megállapítottuk, hogy Bór-Komorowski sem a frontparancsnokságot, sem az 1. Lengyel Hadsereget nem tájékoztatta előzőleg a készülő felkelésről. Meg sem kísérelte, hogy a varsói felkelést egyeztesse az 1. Belorusz Front tevékenységével. A szovjet csapatok parancsnoksága a felkelésről csak utólag szerzett tudomást a Visztulán át menekülőktől. A főhadiszállásnak sem volt korábban tudomása róla.
A legfelsőbb főparancsnok megbízásából két ejtőernyős tiszt érkezett Bór-Komorowskihoz, hogy felvegyék vele az összeköttetést és összehangolják a tevékenységet, de Bór-Komorowski nem volt hajlandó fogadni őket.
A varsói felkelőknek nyújtandó segítség céljából a szovjet csapatok az 1. Belorusz Front parancsnokságának utasítására átkeltek a Visztulán és elfoglalták a rakpartot Varsóban. Bór-Komorowski azonban most sem tett semmit, hogy megteremtse velünk az együttműködést. Egy nap múlva a németek jelentős erőket vontak a partvidékre és kezdték visszaszorítani csapatainkat. A frontparancsnokság a kialakult helyzetet értékelve látta, hogy Varsót nem foglalhatja el, ezért elhatározta: visszavonja a csapatokat a saját partra.
Megállapítottam, hogy csapataink minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsék a felkelőket, bár – ismétlem – a felkelést egyetlen szakaszában sem egyeztették a szovjet parancsnoksággal.
Az 1. Belorusz Front mindvégig – csapataink Varsóból való kényszerű kivonása előtt és után – továbbra is segítette a felkelőket, repülőgépekről élelmiszert, gyógyszereket és lőszert dobott le. Emlékszem, a nyugati sajtóban ezzel kapcsolatban sok téves közlés jelent meg. Ezek félrevezették a közvéleményt.
Október első napjaiban F. I. Perhorovics tábornok 47. hadseregénél tartózkodtam, amely Módlin és Varsó között vívott támadó harcokat.
A sík terepen támadó 47. hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, végsőkig kimerült és legyengült. Nem volt jobb helyzetben a Szerock-Pultusk terepszakaszon harcoló szomszédos 70. hadsereg sem.
Én nem vettem részt e támadás megszervezésében, és érthetetlen volt számomra a csapatainkat olyannyira kimerítő hadműveleti cél. Rokosszovszkij egyetértett velem, de – az ő szavai szerint – a főhadiszállás követelte, hogy a 47. hadsereg jusson ki a Modlin-Varsó terepszakaszon a Visztulához, és szélesítse ki a narvai hídfőt.
Felhívtam a legfelsőbb főparancsnokot, jelentettem a helyzetet, s kértem, állíttassa le a támadó harcokat az 1. Belorusz Front arcvonalszakaszán, mivel azok sikertelenek, s adjon parancsot, hogy az 1. Belorusz Front jobbszárny-csapatai és a 2. Belorusz Front balszárny-csapatai menjenek át védelembe, hogy pihentethessék és feltölthessék őket.
– Holnap Ön és Rokosszovszkij repüljenek a főhadiszállásra, személyes megbeszélésre – válaszolta a főparancsnok. – Viszontlátásra.
Másnap délután már a főhadiszálláson voltunk.
A főparancsnokon kívül ott tartózkodott Antonov és Molotov is.
– Nos, jelentsen! – mondotta Sztálin az üdvözlés után.
Kiterítettem a térképet és jelenteni kezdtem. Látom ám, hogy Sztálin ideges: hol odajött a térképhez, hol elment, majd ismét fölé hajolt, várakozóan tekintett rám, majd a térképre, majd pedig Rokosszovszkijra. Pipáját is letette. Tudtam: ez biztos jele annak, hogy Sztálin elveszti hidegvérét és nagyon elégedetlen.
– Zsukov elvtárs – fordult felém Molotov -, Ön azt javasolta, hogy szüntessük be a támadást akkor, amikor a szétvert ellenség nem tud ellenállni csapatainkkal szemben. Ésszerű-e az Ön javaslata?
– Az ellenségnek sikerült létrehoznia védelmét és összeszednie tartalékait – válaszoltam. – Jelenleg sikeresen hárítja el rohamainkat. És mi semmivel nem igazolható veszteségeket szenvedünk.
– Ön is osztja Zsukov véleményét? – kérdezte Sztálin Rokosszovszkijtól.
– Igen, szerintem pihentetni kell a csapatokat és a hosszú igénybevétel után rendbe kell szedni őket.
– Gondolom, hogy a pihenőt az ellenség sem fogja rosszabbul kihasználni, mint Önök – mondotta a főparancsnok. – És ha a 47. hadsereget légierővel támogatjuk, s megerősítjük harckocsikkal meg tüzérséggel, akkor sem képes Módlin és Varsó között elérni a Visztulát?
– Nehéz erre válaszolni, Sztálin elvtárs – mondotta Rokosszovszkij. – Az ellenség is megerősítheti ezt az irányt.
– És önnek mi a véleménye? – fordult hozzám a főparancsnok.
– Szerintem az az irány nem jelent számunkra semmit, csak veszteségeket szenvedhetünk – ismételtem. – Hadműveletileg nem valami jelentős számunkra a Varsótól északnyugatra levő körzet. Varsót délnyugatról megkerülve kell elfoglalni, ugyanakkor erős széttagoló csapást kell mérni Lódz-Poznan irányában. Ehhez a frontnak jelenleg nincs ereje, de feltétlenül össze kell hozni. Egyidejűleg lényegében fel kell készíteni a szomszédos frontokat is a berlini irányban való közös tevékenységre.
– Menjenek és még egyszer gondolják át, mi pedig itt tanácskozunk – állt meg mellettem Sztálin.
Rokosszovszkijjal elhagytuk a pihenőszobát és újból kiterítettük a térképet.
Húsz perc múlva ismét Sztálinnál voltunk, hogy meghallgassuk döntését.
– Megbeszéltünk mindent és beleegyezünk, hogy a csapataink védelembe menjenek át – közölte a főparancsnok. A további terveket majd később vitatjuk meg. Eltávozhatnak.
Mindketten hallgattunk, elmerültünk saját gondolatainkban. Én visszatértem a Honvédelmi Népbiztosságra, Rokosszovszkij pedig készülődött, hogy visszarepüljön frontjához.
A következő napon felhívott a főparancsnok.
– Mi a véleménye arról, ha a jövőben minden front irányítását átadjuk a főhadiszállásnak?
Megértettem, hogy visszavonják a főhadiszállásnak a frontok tevékenységét koordináló képviselőit. Éreztem azonban, hogy ez az ötlet nemcsak a tegnap esti vita szülötte.
– Igen, a frontok száma csökkent. Az arcvonal is lerövidült. Egyszerűbb lett a frontok vezetése, tehát lehetővé vált a főhadiszállásról történő közvetlen irányításuk – válaszoltam.
– Ezt minden sértődöttség nélkül mondja?
– Miért lennék sértődött? Gondolom sem én, sem Vaszilevszkij nem maradunk munka nélkül.
Még aznap este magához hivatott a főparancsnok és közölte:
– Az 1. Belorusz Front a berlini irányban támad. Úgy gondoljuk, Önt állítjuk az élére.
Azt válaszoltam, hogy kész vagyok átvenni bármelyik front parancsnokságát.
– Ön továbbra is a helyettesem marad – közölte Sztálin. – Mindjárt beszélek is Rokosszovszkijjal.
Sztálin tájékoztatta Rokosszovszkijt döntéséről, és felajánlotta számára a 2. Belorusz Front parancsnokságát.
1944. október végén a főhadiszálláson az Állami Honvédelmi Bizottság néhány tagjának és a vezérkar főnökének részvételével megvitatták a Nagy Honvédő Háború befejező hadműveleteinek a problémáit.
A kommunista párt, mint mindig, tömörítette és egybefogta népünk erőfeszítését a fő cél, az ellenség feletti gyors győzelem kivívása érdekében, ugyanakkor egyre nagyobb gondot fordított a gazdaság háború utáni teljes helyreállítása és a békés építőmunkára való áttérés feltételeinek a megteremtésére.
Sikeresen megoldódott a fűtőanyag- és energia-probléma, számottevően nőtt a nyersvas- és acéltermelés, a szerszámgépek és traktorok gyártása, sok nagyolvasztó, Martin-kemence és acélgépgyár kezdte meg munkáját.
A hátország dolgozói örültek az arcvonalon kivívott győzelemnek és még nagyobb lendülettel végezték munkájukat. Népünk hallatlan lelkesedéssel építette föl a rombadőlt gyárakat, üzemeket, helyreállította a közlekedést, a bányákat, bevetette a földeket, amelyek szinte még ki sem hűltek a nagy ütközetek után.
Az erősödő népgazdaság egyre szilárdabb alapjává vált a Vörös Hadseregnek. A kiszélesedő katonai tevékenység és a támadás gyors üteme megkövetelte a hadiipar fokozottabb termelését, s az mindent ki is elégített.
1944-ben 29 ezer harckocsit és önjáró tüzérségi löveget, 40 ezernél több repülőgépet gyártottunk. A küzdő csapatok az előbbi időszakokhoz képest kétszer-háromszor annyi 122 mm-es löveggel felszerelt ISZ 2-es nehézharckocsit, korszerűsített T-34-es közepes harckocsit, JAK-3-as vadászgépet, IL-10-es csatarepülőgépet, TU-2-es gyorsbombázót kaptak.
E kitűnő fegyvereket tehetséges tervezőink alkották, iparunk tömegesen gyártotta őket, s harcászati-technikai mutatóik tekintetében nemcsak a német, hanem sok más külföldi fegyvereket is felülmúltak.
A szovjet gazdaság sikerei nyomán nemcsak fegyveres erőinket láthattuk el minden szükségessel, hanem segíthettük fegyverekkel a közép- és délkelet-európai népek harcát is. A Szovjetunió például abban az időben és valamivel később a lengyel hadseregnek 3500 löveget, 1200 repülőgépet, 1000 harckocsit, kb. 700 ezer puskát és géppisztolyt, valamint 18 ezer gépkocsit adott át. A jugoszláv csapatok 4429 löveget és aknavetőt, mintegy 500 repülőgépet, 1329 rádióállomást és sok egyéb katonai felszerelést kaptak.79 A Német Birodalom veresége a második világháborúban. Cikkek és dokumentumok. Moszkva, Vojenizdat 1960. 86. old. (oroszul). *
Erre az időre a szovjet csapatok teljesen kiűzték a fasiszta megszállókat a Szovjetunió területéről, visszaállították hazánk államhatárait (kivéve Kurlandiát), és részben áthelyezték a haditevékenységet a fasiszta Németország és a kelet-európai államok területére.
A 2. és az 1. Balti Front arcvonala a Tukums-Memel (kizárva) -Nyemen folyó mentén Jurburgig húzódott. A 3. és a 2. Belorusz Front a Jurburg-Augustow-csatorna-
Az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front a Praga (Varsó)-Visztula-Jaslo szakaszon védett. E két front három hídfőt tartott a Magnuszew-Pulawy-Sandomierz körzetben.
A szovjet csapatok arcvonala tovább a Levice-Esztergom-Balaton-Pécs vonalon húzódott.
Azután már a bolgár csapatok arcvonala kezdődött. A Vukovár-Csacsak-Split-Adriai-
Az amerikai, angol és francia csapatok, miután felszabadították Franciaországot, Belgiumot és Hollandia egy részét, kijutottak a Maas torkolatvidéke-Németország határa-Svájc vonalra, s a Siegfried vonal előtt álltak.
Németországot súlyos vereség érte. 1944 végére erősen csökkent fegyvergyártása. A fasiszta Németországot keletről, délkeletről, délről és nyugatról egyaránt szorongatták. Nyugodtan mondhatjuk, hogy hadászati bekerítésbe került, amelyből nagyon nehéz volt kiutat találnia.
Ebben az időben sok német hadifoglyot hallgattunk ki, de nem találkoztunk egyetlen olyan katonával, aki még mindig hitt volna a német győzelemben. Ilyeneket mondogattak: „Németország kaput”, „Hitler kaput”. Ám Hitler az egyik totális intézkedést a másik után hozta. A hitleristák kegyetlenül elfojtották a rendszerrel szembeni legkisebb elégedetlenséget is. Különösen kegyetlen megtorlásokat alkalmazott a Gestapo a Hitler elleni 1944. július 20-i merénylet után.
Október 18-án életbe lépett a német kormány rendelete a Volkssturm (népfelkelés) megszervezéséről. Ennek alapján behívtak minden 18-60 év közötti németet. A Himmler vezetése alatt álló népfelkelésnek kellett volna képeznie a fegyveres erők tartalékát.
Mi jól tudtuk, hogy a Volkssturm nem képes feltartóztatni tapasztalt és jól felfegyverzett reguláris fegyveres erőink csapásait. A hitleristák még egy nőkből álló kisegítő hadtestet is szerveztek. Mindezeket az intézkedéseket a végső kétségbeesés szülte. Számunkra világos volt: Németország a maradék erőit szedi össze, s megpróbálja elodázni az elkerülhetetlen katasztrófát.
1944 végén azonban Németország még képes volt védelmi ütközeteket vívni s aktív ellenállást tanúsítani. Fegyveres erőinek létszáma még mindig 7,5 millió fő volt, amelyből 5,3 millió az arcvonalon szolgált. A német hadvezetés a háború befejező szakaszában is erőinek nagyobb részét – 3,1 millió katonát, 28 500 löveget és aknavetőt, mintegy 4000 harckocsit és rohamlöveget, s kb. 200 harci repülőgépet- a szovjet-német arcvonalon alkalmazta.
Emellett figyelembe kellett venni azt is, hogy a szovjet-német arcvonal majdnem a felére zsugorodott, ezért az ellenséges csapatok védelme sűrű volt.
Ebben az időben a szovjet csapatok minden tekintetben felülmúlták az ellenséget. Harcoló haderőnk létszáma 1944 végén kb. hat millió fő volt, s 91 400 löveggel és aknavetővel, mintegy 11 ezer harckocsival és rohamlöveggel, valamint 11500 repülőgéppel rendelkezett.
Népszabadságunk eredményeinek, a sok millió szovjet ember hároméves hihetetlenül megfeszített és önfeláldozó munkájának, pártunk előrelátó politikájának és biztos irányító tevékenységének volt köszönhető, hogy a háború végére ilyen hatalmas erőket állíthattunk határainkra. Nem volt könnyű népünk számára az ellenséggel szemben ilyen erő- és eszközfölényt létrehozni.
Harci erőinket növelték a lengyel, csehszlovák, román és bolgár csapatok, amelyek sikeresen verték a fasisztákat. 1945 elején e csapatok személyi állománya meghaladta a 320 ezer főt.
A 3. Belorusz Front állományában hősiesen harcoltak a „Normandia-Nyeman” repülőezred francia pilótái.
Nyugaton az amerikai, angol és francia csapatok 87 jól feltöltött és kiválóan felfegyverzett hadosztállyal, 6500 harckocsival, 10 000-nél több repülőgéppel rendelkeztek. Ezzel az erővel a német hadvezetés csak 74 kis létszámú hadosztályt, 1600 harckocsit és rohamlöveget, valamint kb. 1750 harci repülőgépet tudott szembeállítani.
A szövetségesek tehát nem sokkal a második front létrehozása után élőerőben kétszeresen, harckocsik tekintetében négyszeresen, a repülőgépek vonatkozásában pedig hatszorosan múlták felül az ellenséget.
Az Olaszországban harcoló 21 szövetséges hadosztállyal és 9 dandárral szemben a németeknek csak 31 hiányosan feltöltött hadosztálya volt.
Miután a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása alaposan elemezte a helyzetet és a harcoló felek lehetőségeit, elhatározta, hogy valamennyi hadászati irányban előkészít és 1945 elején lefolytat nagy támadó hadműveleteket, a következő fő célokkal:
– csapataink megsemmisítik a kelet-poroszországi csoportosítást és elfoglalják Kelet-Poroszországot;
– szétzúzzák az ellenséget Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és Ausztriában;
– kijutnak a Visztula torkolata-Bydgoszcz (Bromberg)-Poznan-Breslau (Wroclaw-Moravska-Ostrava-Bécs vonalra.
Elhatároztuk, hogy a befejező hadjáratban a fő erőkifejtést a varsó-berlini irányban összpontosítjuk, ott, ahol az I. Belorusz Frontnak kellett támadnia. Az ellenség kurlandi csoportját (a 16. és a 18. hadsereget) a 2. és az 1. Balti Frontnak, valamint a Balti Flottának kellett megsemmisítenie, s meg kellett akadályozniuk, hogy a Balti-tengerhez szorított erőket átcsoportosítsák más arcvonalszakaszra.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!