(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XVI.
1944- februárjának első napjaiban az ellenséges csapatok a páncélos erők egy részének felhasználásával a 2. Ukrán Front szakaszán megpróbálták áttörni a külső arcvonalat Novo-Mirgorod környékén. Próbálkozásaikat azonban visszavertük. Akkor csapásmérő erőit az 1. Ukrán Front szakaszára csoportosítva át, az ellenség február 3-án és 4-én két erős csapást mért Rizino és Tolinacs-Iszkrennoje környékén.
Itt további három páncélos hadosztályt vetett ütközetbe.
Rizino körzetében az ellenségnek sikerült beékelődnie csapataink védelmébe. Az ellenség parancsnoksága biztos volt benne, hogy ezúttal sikerült az áttörés. Hube tábornok, az 1. német páncélos hadsereg parancsnoka nem fukarkodott az ígéretekkel. Lehallgattuk az egyik rádiótáviratát, amely így hangzott: „Felmentjük önöket. Hube”.
Hitler, Hube tábornok erős páncélos csoportosításában reménykedve, Stemmermann tábornoknak, a bekerített csapatok parancsnokának táviratában ezt írta: „Úgy építhetnek rám, mint a kősziklára. Ki fogjuk szabadítani önöket a katlanból. Addig is tartsák magukat”.
Mi pedig, az áttörés megakadályozása céljából a veszélyeztetett szakaszra a front tartalékából sürgősen átdobtuk Sz. I. Bogdanov tábornok két harckocsihadtestből álló 2. harckocsihadseregét. A szétbontakozott 2. harckocsihadsereg ellencsapást mért. Az ellenséget megállította és részben visszavetette megindulási körleteibe.
Ám az még mindig nem mondott le arról a szándékáról, hogy áttörje csapataink külső arcvonalát. Miután felvonultatott még egy páncélos hadosztályt, egy nehéz harckocsizászlóaljat, két rohamtüzér osztályt és a páncélos hadosztályokból jelentős erőket csoportosított át Jerki környékére, elkeseredett támadást indított.
Február 9-én a legfelsőbb főparancsnoknak táviratot küldtem, amelyben egyebek közt ez állt:
„A foglyok vallomása szerint a bekerítésben vívott harcok alatt az ellenség csapatai nagy veszteségeket szenvedtek. Jelenleg a katonák és tisztek körében fejvesztettség észlelhető, amely egyes esetekben pánikká fajul.
A felderítés adatai szerint a bekerített ellenség főerőit Sztyeblev-Korszuny-
Korotyejev, Rizsov és Trofimenko hadserege február 9-én folytatja a támadást.
Február 8-án 15,50-kor parlamenterjeink a sztyeblevi harci szakasz parancsnokán, Fukke ezredesen keresztül ultimátumot nyújtott át a bekerített ellenségnek.
A parlamenterek visszatértek és közölték, hogy a német parancsnokság február 9-én 11.00-kor ad választ.
Zsukov.”
Stemmermann tábornok törzse február 9-én 12 órakor közölte, hogy elutasítja ultimátumunkat. És a németek a bekerítés belső arcvonalán s a külső arcvonal felől is azon nyomban elkeseredett rohamot indítottak. Különösen heves harcok dúltak február 11-én. Csapataink igen szívósan verekedtek. Az ellenség páncélos hadosztályainak nagy veszteségek árán sikerült benyomulniuk Liszjankába, tovább azonban nem futotta erejükből és védelembe mentek át.
Február 12-re virradó éjjel a bekerített csoport egy keskeny szakaszon tömörülve megpróbált áttörni Sztyebleven át Liszjankába, hogy egyesüljön a páncélos hadosztályokkal, ez azonban nem sikerült neki. Az ellenség további előrenyomulását megállítottuk. A bekerített csoport és a német felmentő csoport között 12 km-re csökkent a távolság, de érezni lehetett, hogy az ellenségnek nincs ereje az egyesüléshez.
1944. február 12-re virradó éjszaka a következő jelentést küldtem a főhadiszállásnak:
„Kravcsenkónál:
az ellenség mintegy 160 harckocsival és gépesített gyalogsággal Liszjanka általános irányban támad, és a 47. lövészhadtest első állását áttörve 10 km mélyen beékelődött a védelembe.
Az ellenség további előrenyomulását a Gsziloj Tkics folyónál megállították a 340. lövészhadosztály és az 5. gépesített hadtest csapatai, amelyek a védelem második vonalát alkotják, továbbá a tartalék SzU-85-ös ezredeik.
Tekintettel arra, hogy a 47. lövészhadtest parancsnokával megszakadt az összeköttetés, a hadsereg bal szárnyán a helyzetet Zsabinka-Rizino-Dubrovka irányában most pontosítjuk.
Kravcsenkónak elég élőereje és eszköze volt az ellenség rohamainak a visszaverésére, de Kravcsenko védelmünk első állásának az áttörésekor már nem tudta vezetni a hadsereg csapatait.
Megparancsoltam Nyikolajevnek,73 N. F. Vatutyin fedőneve (Szerk.). * hogy sürgősen telepítse át Dzsurzsencibe a 27. hadsereg parancsnokságát és hadműveleti szempontból rendelje neki alá Kravcsenkót, Trofimenkót.
Bogdanov hadseregének főerői február 12-én hajnalra Liszjanka-Dasukovka-Csesznovka körzetében összpontosulnak. A 202. lövészhadosztály a Hizsinci-Dzsurzsenci terepszakaszon vonul fel, s ugyanoda irányítottam Katukov teljesen feltöltött dandárját.
Sztyepinnek74 I. Sz. Konyev fedőneve (Szerk.). * megparancsoltam, hogy Rotmisztrov két dandára hajnalra legyen Liszjankában és a Gniloj Tkics folyó mentén Liszjanka-Murzinci szakaszon rendezkedjék be védelemre, mégpedig elsősorban harckocsik ellen.
„Sztyepinnél:
Rotmisztrov hadserege ma Jerkovtól Zvenyigorodka irányában visszaverte az ellenség mintegy 60 harckocsijának rohamait. A felderítés megállapította, hogy mintegy 40 harckocsi Kapusztyintól Jerki felé mozog. Lehetséges, hogy az ellenség a lebegyinszki irányból harckocsikat vonultat fel a zvenyigorodkai irányba.
Sztyepin február 12-én hajnalra a 18. harckocsihadtestet átirányítja Mihajlovkába (Zvenyigorodkától keletre) és a 29. harckocsihadtestet Knyazsje-Lozovatka körzetébe.
Szmirnov hadserege Miropoljeért, Kosakért és Gluskiért vívott harcot.
A könnyebb vezetés érdekében február 12-én 12.00 órakor Trofimenko 180. lövészhadosztályát átadjuk a 2. Ukrán Frontnak.
Sztyepinnek parancsot adtam, hogy 44. 2. 12-én Korotyejev és Szmirnov hadseregének főerőivel mérjen csapást kelet felől Sztyeblev irányában és támadja hátba a bekerített ellenség főcsoportosítását, amely a támadó páncélos csoporttal szemben kitörni készül.
A frontok éjszakai repülői teljes létszámban Sztyeblev körzetében tevékenykednek.
Zsukov.”
Február 12-én reggel influenzában megbetegedtem és magas lázzal ágyba fektettek. Amint átmelegedtem, mélyen elaludtam. Nem tudom, mennyit aludtam, amikor egyszerre csak azt éreztem, hogy valaki minden erejével azon fáradozik, hogy felébresszen. Leonyid Fjodorovics Minyuk tábornok, segédtisztem volt. Megkérdezem tőle:
– Mi történt?
Sztálin hívja – válaszolta.
Az ágyból felpattanva veszem a hallgatót. A legfelsőbb főparancsnok hangját hallom:
– Éppen most jelentették, hogy Vatutyinnál az éjszaka az ellenség Sangyerovka környékéről áttört Hilkibe és Novaja Budába. Tud erről?
– Nem, nem tudok.
– Ellenőrizze és jelentse.
Azonnal felhívtam Vatutyint és kiderült: az ellenség, a hóvihart kihasználva, valóban megpróbált kitörni a bekerítésből és már sikerült is két-három kilométert előrenyomulnia, elfoglalta Hilkit, de megállították.
Miután Vatutyinnal megbeszéltem a további intézkedéseket, felhívtam a legfelsőbb főparancsnokot és jelentettem neki azt, amit Vatutyin jelentéséből megtudtam.
Sztálin ezt mondta:
– Konyev javasolta, hogy bízzuk rá az ellenség korszuny-sevcsenkovszkiji csoportosítását megsemmisítő csapatok vezetését, a külső arcvonalon pedig a csapatok vezetését összpontosítsuk Vatutyin kezében.
– A bekerített ellenséges csoportosítás végleges megsemmisítése – feleltem -, három-négy napba telik. Az 1. Ukrán Front 27. hadseregének átadása miatt a hadművelet elhúzódhat.
– Vatutyin személyesen irányítsa a 13. és 60. hadsereg hadműveletét Rovno-Luck-Dubno körzetében, ön pedig felelős azért, hogy a külső arcvonalon Liszjanka környékén megakadályozza az ellenség csapásmérő csoportjának az áttörését. Végeztem.
Egy óra múlva a következő direktívát kaptam:
„Az 1. Ukrán Front parancsnokának,
a 2. Ukrán Front parancsnokának,
Jurjev75 G. K. Zsukov fedőneve (Szerk.) * elvtársnak!
Mivel a korszuny-sevcsenkovszkiji ellenséges csoportosítás megsemmisítése végett az e feladattal megbízott csapatok erőfeszítéseit egyesíteni kell, és miután e csapatok nagy része a 2. Ukrán Fronthoz tartozik, a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása megparancsolja:
1. Az ellenség korszuny-sevcsenkovszkiji csoportosítása ellen harcoló valamennyi csapat vezetését a 2. Ukrán Front parancsnokára kell bízni, azzal a feladattal, hogy a legrövidebb időn belül semmisítse meg a németek korszuny-sevcsenkovszkiji csoportosítását.
Ennek megfelelően a 180., 337. és 202. lövészhadosztályból, valamint az 54. és 159. megerődített körletből álló 27. hadsereget az összes megerősítő csapatokkal együtt 44. 2.12-én 24 órával hadműveletileg a 2. Ukrán Front parancsnokának kell alárendelni. A 27. hadsereg mindenfajta ellátása továbbra is az 1. Ukrán Front feladata marad.
A 2. Ukrán Front parancsnoka a 27. hadsereg törzsével az összeköttetést a közvetlen kapcsolat megteremtéséig az 1. Ukrán Front törzsén keresztül tartsa.
2. Jurjev elvtársat felmentjük a korszuny-sevcsenkovszkiji német csoportosítás megsemmisítésének megfigyelése alól és megbízzuk az 1. és 2. Ukrán Front csapatai tevékenységének az egybehangolásával. E csapatoknak az a feladata, hogy megakadályozzák az ellenség áttörését Liszjanka és Zvenyigorodka felől a korszuny-sevcsenkovszkiji csoportosítással való egyesülését.
A végrehajtást jelentsék.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása
I. Sztálin
A. Antonov
1944. február 12.
220022. szám.”
Vatutyin igen érzékeny ember volt. Amint ezt a direktívát megkapta, azonnal felhívott és feltételezve, hogy ezt az átállítást én kezdeményeztem, sértődötten mondta:
– Marsall elvtárs, ha valaki, akkor ön tudja, hogy napokon át éjt nappallá téve, minden erőmet a korszuny-sevcsenkovszkiji hadműveletre fordítottam. Miért állítanak most félre és nem engedik befejezni a hadműveletet? Én is szeretem katonáimat és azt akarom, hogy Moszkva, hazánk fővárosa dísztűzzel köszöntse őket.
– Nyikolaj Fjodorovics, ez a legfelsőbb főparancsnok parancsa. Katonák vagyunk, tehát vonakodás nélkül teljesítse a parancsot.
– Értettem, teljesíteni fogom a parancsot – válaszolta Vatutyin.
Az ellenség február 12. után, bármiként igyekezett is Sangyerovka körzetéből Liszjankába átvágni magát, nem ért el sikert.
Február 14-én a 2. Ukrán Front 52. hadseregének csapatai elfoglalták Korszuny-Sevcsenkovszkijt. A bekerítettek körül még jobban összeszűkült a gyűrű. A német csapatok katonái, tisztjei és tábornokai világosan látták, hogy az ígért segítség nem érkezik meg, csak egyedül magukra számíthatnak. A foglyok elbeszélése szerint a csapatokon teljes kétségbeesés lett úrrá, különösen akkor, amikor arról értesültek, hogy több tábornok – hadosztályparancsnok és vezérkari tiszt – repülőgépen elmenekült.
Február 16-án éjjel hóvihar tombolt. Alig lehetett 10-20 méterre ellátni. A németekben ismét felcsillant a remény, hogy átcsúsznak Liszjankába és egyesülnek Hube csoportjával. Kísérletüket azonban visszaverte Trofimenko 27. hadserege és a 2. Ukrán Front 4. gárdahadserege.
Különösen hősiesen harcoltak annak a tanzászlóaljnak a hallgatói, amely K. N. Cvetkov vezérőrnagy 41. gárda-lövészhadosztályához tartozott. Február 17-én egész reggel elkeseredett ütközet dúlt az áttört német csapatoszlopok megsemmisítéséért, és lényegében meg is semmisítettük, illetve foglyul ejtettük katonáikat. Csupán a harckocsik és páncélos szállítójárművek egy részének sikerült a tábornokokkal, tisztekkel és az SS legényekkel kitörnie a bekerítésből.
Úgy, ahogy feltételeztük, február 17-én végeztünk a bekerített csoportosítással. A 2. Ukrán Front adatai szerint 18 000 embert ejtettünk foglyul, s felszerelésük hadizsákmány lett.
Hazánk fővárosa február 18-án dísztűzzel üdvözölte a 2. Ukrán Front csapatait, az 1. Ukrán Front csapatairól pedig egy szó sem esett. Úgy hiszem, hogy ez hiba volt a főhadiszállás részéről.
Mint ismeretes, egy ellenséges csoportosítás sikeres bekerítése és megsemmisítése egyaránt függ a belső és a külső arcvonal tevékenységétől. Mindkét front Vatutyin, illetve Konyev vezetésével kiválóan küzdött.
Az ukrán frontok sikeres tevékenységének eredményeképpen kedvező helyzet alakult ki ahhoz, hogy teljesen kikergessük az ellenséges csapatokat a jobb parti Ukrajnából. Az 1. Ukrán Front jobb szárnya elfoglalta Luck-Sumszkoje-Sepetovka körzetét és ezzel az ellenség proszkurov-vinnyicai csoportosításának az oldalába került. A 2. Ukrán Front elfoglalta a megindulási körletet, hogy Umanyon keresztül csapást mérjen a mogiljov-podolszki irányban. A 3. Ukrán Front kijutott a Krivoj Rog-Sirokoje-Kocskarovka vonalra, s felkészült arra, hogy csapást mérjen a tyiraszpol-ogyesszai irányban.
Február 18-tól 20-ig a főhadiszálláson tartózkodtam, ahol a legfelsőbb főparancsnoknak jelentettem a további hadműveleti tervekre vonatkozó elképzeléseimet. A legfelsőbb főparancsnok utasított, hogy utazzam el ismét az 1. és 2. Ukrán Fronthoz, koordináljam tevékenységüket, és nem vesztegetve az időt, indítsam meg támadásukat.
Február 21-én megérkeztem az 1. Ukrán Front törzséhez, ahol elsősorban Vatutyint és a haditanács tagjait tájékoztattam a főhadiszálláson kapott új utasításokról.
Miután tisztáztuk a helyzetet, pontosítottuk a feladatokat és azokat a főhadiszállás jóváhagyta, a frontok megkezdték az új támadó hadműveleteknek és azok anyagi műszaki biztosításának a sürgős előkészítését. Mivel Ukrajnában tavasszal teljesen járhatatlanok voltak az utak, ez a legnagyobb nehézségekkel járt. Különösen nehéz volt a tüzérségi lőszert, az aknákat, a repülőbombákat, az üzemanyagot és élelmiszert közvetlenül a csapatoknál összpontosítani.
A német hadvezetés úgy vélte, hogy ilyen körülmények között a szovjet csapatok nem tudnak támadni, s elég ideje lesz ahhoz, hogy csapatait átcsoportosítsa és megerősítse védelmüket. És mi az ellenségnek ezt a tévedését akartuk kihasználni és sorozatos megsemmisítő csapásokat mérni rá.
Vagyis, ismét elhatároztuk, hogy alkalmazzuk a hadműveleti meglepést, amelyet most már nagyszerűen elsajátított a szovjet hadműveleti-hadászati vezetés.
A főhadiszállás tervei szerint az 1. Ukrán Front főcsapását Dubno-Sepetovka-Ljubar körzetéből készült mérni Csernovic általános irányban, hogy szétzúzza az ellenség proszkurov-vinnyica-kamenyec-
A 2. Ukrán Frontnak Belci-Iasi általános irányban kellett támadnia. Az erők egy részével, az 1. Ukrán Front bal szárnyával együttműködve Hotyin ellen szándékoztunk támadást indítani. A 3. Ukrán Front az Ogyessza-Tyiraszpol elleni csapásra készült, hogy felszabadítsa a Tengermelléket, előrenyomuljon a Dnyeszterig és ott hídfőt létesítsen.
Február 28-án délelőtt a front törzsénél felkerestem Vatutyint, hogy még egyszer megtárgyaljam vele a küszöbönálló hadműveletet. Két órás közös munka után így szólt:
– Szeretnék kimenni a 60. és 13. hadsereghez, hogy személyesen ellenőrizzem, hogyan oldják meg a repülőkkel való együttműködést és elkészülnek-e a hadművelet kezdetéig az anyagi-műszaki biztosítással.
Azt tanácsoltam neki, hogy küldje ki helyetteseit, ő maga pedig ellenőrizze a hadseregparancsnokok elhatározásait, a repülőkkel való együttműködést és a fronthadtáp felépítését. Nyikolaj Fjodorovics ragaszkodott hozzá, hogy maga megy előre, arra hivatkozva, hogy már rég nem volt a 60. és 13. hadseregnél. Végül beleegyeztem azzal, hogy ezalatt magam foglalkozom a front törzsével, a hadtápfőnökkel és a fegyvernemi parancsnokokkal.
Sajnos, baj történt. Február 29-én felhívtak a tábori repülőtérről és jelentették, hogy oda vitték a súlyosan megsebesült Vatutyin frontparancsnokot és repülőgépen a kijevi kórházba fogják szállítani.
A front egészségügyi szolgálata főnökének megadtam a szükséges utasításokat, átvettem a front parancsnokságát, s telefonon azonnal értesítettem Sztálint N. F. Vatutyin megsebesüléséről és elszállításáról. A legfelsőbb főparancsnok jóváhagyta elhatározásomat, hogy a küszöbönálló fontos és bonyolult hadművelet idejére a front élére állok.
Mint később kiderült, Vatutyin a 60. hadsereg csapatait látogatta végig. Elöl az őrség haladt. Vatutyin a második gépkocsiban ült Krajnyukovval, a haditanács tagjával és segédtisztjével.
Amikor az egyik faluba behajtottak, bangyerista diverziós bandita csoport tüzébe kerültek. Vatutyin kiugrott a gépkocsiból és a tisztekkel együtt tűzharcba bocsátkozott, amely közben a csípőjén megsebesült.
Kijevben a legjobb orvosokat hívatták, köztük N. N. Burgyenkót, a híres sebészt, de még így sem sikerült megmenteni Vatutyint. Április 15-én meghalt, s április 17-én Kijevben helyezték örök nyugalomra. Moszkva húsz tüzérségi össztűzzel adta meg a katonai végtisztességet a haza hű fiának és a tehetséges hadvezérnek.
A hadművelet megkezdéséig a front bal szárnyáról a jobb szárnyhoz közelítve rövid idő alatt nagy átcsoportosításokat kellett végrehajtanunk. A 3. gárda-harckocsihadsereget Bergyicsev alól Sumszkoje körzetébe (kb. 200 km távolságra) dobtuk át, a 4. harckocsihadseregnek 350 km-t kellett megtennie. Körülbelül ugyanilyen távolságot kellett leküzdenie a tavaszi úttalan utakon a tüzér- és a műszaki csapatok zömének, valamint a hadtápszerveknek.
A nehézségek ellenére időre végrehajtottuk az átcsoportosítást. A legfontosabb az volt, hogy az ellenség nem derítette fel ezeket az átcsoportosításokat, amelyek főként az éjszaka leple alatt, nappal pedig repülésre alkalmatlan időben történtek.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!