(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XV.
Roppant nemzetközi jelentősége volt a leningrádi blokád áttörésének, az 1942-1943. évi téli hadjárat e nagy eseményének. Csapataink az Északnyugati Fronton, miután Gyemjanszk környékén megsemmisítették az ellenséget, előrenyomultak a Lovaty folyóig. A Nyugati Front csapatai Rzsev-Vjazma körzetéből visszavetették az ellenséget, s megszállták a Duhovscsina-Spasz-Gyemenszk terepszakaszt.
1943. március közepéig valamennyi arcvonalszakaszon a Szovjetunió javára változott a helyzet. Miután a Volga- és a Don-vidéken meg a Kaukázusban szétzúztuk a német, román, olasz és magyar csapatokat, az ellenség óriási veszteségeket szenvedve március közepéig visszavonult a Szevszk-Rilszk-Szumi-Ahtirka-
Attól az időponttól kezdve, hogy Sztálingrádnál megkezdődött az ellentámadás, (1942 november) 1943 márciusáig a szovjet csapatok összesen több mint 100 ellenséges hadosztályt zúztak szét. Természetesen ezek a nagy győzelmek nem hullottak könnyen csapataink és a szovjet nép ölébe. Mi is nagy veszteségeket szenvedtünk.
Az arcvonalon beköszöntött a csend, csupán a Voronyezsi, a Délnyugati és Déli Front szakaszán, továbbá Kubánban folytak továbbra is elkeseredett ütközetek.
Hogy megakadályozza a helyzet további rosszabbodását arcvonalának déli szárnyán, a német fővezérség újabb erőket kapart össze és ellentámadást szervezett a Délnyugati Front ellen. Vissza akarta szorítani ezt a frontot az Északi-Donyecen túlra, majd utána a folyó mentén kiépített védelemre támaszkodva, csapást akart mérni a Voronyezsi Front csapataira, hogy elfoglalhassa Harkovot és Belgorodot.
Mint a zsákmányolt okmányokból kiderült, a hitlerista hadvezetés szándéka az volt, hogy kedvező körülmények esetén kiterjessze tevékenységét és felszámolja a kurszki kiszögellést.
Az ellenség március elején Ljubotyin környékéről erős ellencsapást mért a Voronyezsi Front balszárny-csapataira, amelyek veszteségeket szenvedve visszavonultak. A németek március 16-án újból elfoglalták Harkovot és kezdték a csapást kifejleszteni a belgorodi irányban.
Abban az időben az Északnyugati Frontnál tartózkodtam, amelynek Sz. K. Tyimosenko marsall volt a parancsnoka. A front csapatai elérve a Lovaty folyót, megkezdték az előkészületeket az átkelésre.
Nem emlékszem pontosan, hogy hányadikán, talán március 13-án vagy 14-én, az Északnyugati Front harcálláspontján felhívott Sztálin.
Miután jelentettem a Lovaty folyó menti helyzetet, közöltem, hogy a szokatlanul korai felmelegedés miatt nehéz átkelni a folyón, és az Északnyugati Front csapatainak minden valószínűség szerint ideiglenesen abba kell hagyniuk a támadást.
A legfelsőbb főparancsnok egyetértett velem. Több kérdést tett fel arra vonatkozóan, hogy az események milyen alakulása várható az Északnyugati Frontnál, majd a beszélgetés végén közölte, hogy a Nyugati Front parancsnokságával V. D. Szokolovszkijt bízták meg.
Javasoltam, hogy Konyevet, aki eddig a Nyugati Front parancsnoka volt, állítsák az Északnyugati Front élére, Tyimosenkót pedig a főhadiszállás megbízottjaként küldjék délre, hogy segítsen a Déli és Délnyugati Front parancsnokának. Ő jól ismeri azokat a vidékeket és ott az utóbbi napokban csapataink számára újból kellemetlen helyzet alakult ki.
– Jó – mondta Sztálin -, szólok Poszkrebiscsevnek, hogy Konyev hívja fel magát, és maga mindenben igazítsa el őt. Holnap maga jöjjön a főhadiszállásra. Meg kell vitatnunk a Délnyugati és a Voronyezsi Front helyzetét.
– Lehetséges – fűzte hozzá -, hogy Harkov környékére kell utaznia.
Bizonyos idő elteltével felhívott Konyev.
– Mi történt Ivan Sztyepanovics?
– Az Állami Honvédelmi Bizottság felmentett a Nyugati Front csapatainak parancsnoksága alól. A front parancsnokává V. D. Szokolovszkijt nevezték ki.
– A legfelsőbb főparancsnok megbízott annak közlésével, hogy Tyimosenko helyébe önt nevezték ki az Északnyugati Front parancsnokává. Tyimosenkót arcvonalunk déli szárnyára küldik.
Konyev köszönetét mondott, és közölte, hogy holnap reggel elindul új helyére. Másnap hajnalban a főhadiszállásra utaztam.
Aznap késő este érkeztem meg Moszkvába. Az úton szörnyen elfáradtam, mert az erősen tönkretett utakon terepjárón kellett utaznom.
Poszkrebiscsev telefonon közölte velem, hogy Sztálin több elvtársat hívott össze a kohászati, energiaellátási, repülőgép- és harckocsigyártási problémák megvitatására. Azt a parancsot kaptam, hogy azonnal jelenjek meg a megbeszélésen. Útközben haraptam valamit és elindultam a Kremlbe.
A legfelsőbb főparancsnok szobájában a Politikai Iroda tagjain kívül a hivatalok vezetői, tervezők és nagyüzemi igazgatók voltak jelen. Beszámolóikból világosan kitűnt, hogy az ipari üzemekben még mindig nagy a megterhelés, még az olyan rendkívül fontos területeken is, mint a repülőgépgyárak és a tüzérfegyverzetet gyártó üzemek. Az Egyesült Államokból a megígért lend-lease segítség ugyancsak vérszegényen érkezett.
A legfelsőbb főparancsnoknál tartott megbeszélés éjjel 3 óra után ért véget. Résztvevői közül ki-ki a maga helyére távozott, a központi bizottságba, a Népbiztosok Tanácsába és az Állami Tervhivatalba, hogy erőforrásokat keressen és sürgős intézkedéseket tegyen az ipar munkájának a megjavítása érdekében.
A megbeszélés után Sztálin odajött hozzám és megkérdezte:
– Ebédelt?
– Nem.
– No akkor menjünk hozzám és beszéljük meg a Harkov környéki helyzetet.
Ebéd közben a vezérkartól meghozták a Délnyugati és a Voronyezsi Front helyzettérképét. A Voronyezsi Front helyzetét nyilvántartó tiszt jelentette, hogy március 16-ra erősen rosszabbodott a helyzet. Miután az ellenség páncélos és gépesített csapatai Kramatorszk környékéről támadva, a Donyecen túlra szorították vissza a Délnyugati Front csapatait, Harkovtól délnyugatra súlyos helyzet állt elő.
Az ellenség csapatai ezzel egyidejűleg Poltava és Krasznográd körzetéből támadásba mentek át. Vatutyin visszavonta a 3. harckocsihadsereg meg a 69. hadsereg előretört csapatait, és Harkovtól nyugatra és délnyugatra sűrűbb harcrendeket szervezett. A Voronyezsi Front ezt a visszavonást nem hajtotta végre.
– Miért nem javasolta a vezérkar? – kérdezte a legfelsőbb főparancsnok.
– Mi tanácsoltuk – felelte a tiszt.
– A vezérkarnak bele kellett volna avatkoznia a front vezetésébe – hajtogatta Sztálin. Azután némi gondolkodás után hozzám fordult: – Reggel a fronthoz kell utaznia.
A legfelsőbb főparancsnok azonnal felhívta N. Sz. Hruscsovot, a Voronyezsi Front haditanácsának tagját, és erősen lekapta azért, mert a haditanács elmulasztotta az ellenség ellencsapásával szembeni intézkedéseket.
A vezérkar tisztjét elbocsátva a legfelsőbb főparancsnok megszólalt:
– Ideje, hogy befejezzük az ebédet.
Hajnali 5 óra volt …
Az ebéd, helyesebben a reggeli után, engedélyt kértem, hogy a Honvédelmi Népbiztosságra menjek, a Voronyezsi Fronthoz való repülőutamat előkészíteni. Reggel 7 órakor a központi repülőtéren voltam, hogy a Voronyezsi Front törzséhez repüljek. Amint a gépbe ültem, mélyen elaludtam, és csak akkor ébredtem föl, amikor a gép a repülőtéren talajt ért.
A Voronyezsi Front törzsétől még aznap felhívtam közvetlen vonalon Sztálint és vázoltam a helyzetet. Ez rosszabb volt annál, mint amit reggel a vezérkar nyilvántartó tisztje jelentett. Harkov elfoglalása után az ellenséges csapatok különösebb ellenállásra nem találva törtek előre Belgorod felé és elfoglalták Kazacsaja Lopanyt.
– Sürgősen ide kell irányítani, amit csak lehet a főhadiszállás tartalékából és a szomszédos frontokról – javasoltam a legfelsőbb főparancsnoknak -, mert ellenkező esetben a németek elfoglalják Belgorodot és kifejlesztik csapásukat Kurszk irányában.
Egy óra múlva Vaszilevszkijjel folytatott beszélgetésemből megtudtam, hogy a legfelsőbb főparancsnok már döntött, és elrendelte, hogy a 21. hadsereget, az 1. harckocsihadsereget és a 64. hadsereget irányítsák Belgorod körzetébe. A harckocsihadsereg tartalékomba került.
Belgorodot március 18-án elfoglalta egy SS páncélos hadtest. Az ellenség azonban már nem tudott tovább előretörni észak felé.
Nyesztor Dmitrijevics Kozin tábornoknak, az 52. gárda-hadosztály parancsnokának személyes jelentéséből a következőkről értesültem.
Csisztyakov tábornoknak, a 21. hadsereg parancsnokának az intézkedésére a hadsereg előrevetett osztagát G. G. Pantyuhov alezredesnek, a 155. gárda-lövészezred parancsnokának a vezetésével Belgorod ellen küldték, hogy harcérintkezésbe lépve az ellenséggel, foglyokat ejtsen.
Útban Belgorod felé az előrevetett osztag észrevette az ellenséget és Sapino környékén (Belgorodtól északra) tőrbecsalta. A harcban foglyokat ejtett, akik a „Totenkopf” páncélos hadosztályhoz tartoztak. Mint kiderült, az ellenséges osztag Obojany ellen vonult.
Az 52. hadosztály főerői március 18-án estére Belgorodtól északra védelembe mentek át, és harcbiztosító erőket küldtek ki. Később bármennyire igyekezett is az ellenség elsöpörni gárdistáinkat, nem ért el sikert. Az 52. hadosztálytól jobbra a 67. gárda-lövészhadosztály, balra pedig a 375. lövészhadosztály védett.
Az 52. hadosztály parancsnokának jelentése szerint a Belgorodtól északra lezajlott harcokban különösen kitüntette magát P. Sz. Babics, a 153. ezred parancsnoka, I. Sz. Voronov alezredes, a hadosztály politikai osztályának vezetője, és I. F. Jugyics, a 151. lövészezred parancsnoka. A hadosztály sok harcosának március 20-án kitüntetéseket nyújtottam át.
A 21. hadsereg erőinek zöme március 20-21-én Belgorodtól északra elég erős védelmet szervezett, Obojanytól délre pedig az 1. harckocsihadsereg csapatai összpontosultak.
A német fasiszta csapatok március végén többször is megkísérelték áttörni csapataink védelmét Belgorod környékén és az Északi Donyec mentén, ahol közben a 64. hadsereg bontakozott szét. Végül, a sikertelen, nagy veszteségekkel járó próbálkozások után megerődítették az elért terepszakaszt.
Ettől kezdve a kurszki kiszögellés körzetében megszilárdult az arcvonal. Mindkét fél a döntő összecsapásra készült.
A Voronyezsi Front vezetésének erősítése céljából a legfelsőbb főparancsnok megparancsolta, hogy Vatutyin vezérezredest nevezzék ki parancsnokává. Nyikolaj Fjodorovics, amint a parancsnokságot átvette, a rá jellemző energiával látott hozzá a front csapatainak a megerősítéséhez és a mélyen lépcsőzött védelem kiépítéséhez.
Március végén és április elején Vatutyinnal együtt a front majdnem minden szakaszát bejártam. Az egységek és magasabbegységek parancsnokaival együtt értékeltük a helyzetet, pontosítottuk a feladatokat és a szükséges intézkedéseket arra az esetre, ha az ellenség támadásba menne át. Különösen nyugtalanított az 52. gárda-lövészhadosztály szakasza, ahol ebben az időben kétszer is megfordultam. Úgy véltem, hogy ennek a hadosztálynak kell felfognia az ellenség főcsapását. A front parancsnoka és a hadseregparancsnokok osztották véleményemet, s elhatároztuk, hogy tüzérséggel mindenképpen megerősítjük az arcvonalnak ezt a fontos szakaszát.
Ideje volt kidolgozni az előzetes javaslatokat a kurszki csata tervéhez.
Vaszilevszkijjel, a vezérkar főnökével és a frontok parancsnokaival egyetértésben több intézkedést tettünk a gondos felderítés megszervezésére a Központi, a Voronyezsi és a Délnyugati Front szakaszán. Vaszilevszkij azt a feladatot adta a felderítő csoportfőnökségnek és a Partizánmozgalom Központi Törzsének, derítsék ki, hogy az ellenséges csapatok mélységében vannak-e tartalékok és hol, hogyan halad a Franciaországból, Németországból és más országokból szállított csapatok átcsoportosítása és összevonása.
Általában az ellenségre mért csapásaink erejét nagyban fokozta a partizánhadsereg tevékenysége, amelyet a helyi illegális pártszervezetek állandó és fáradhatatlan munkája mellett a központból szerveztek és irányítottak. Erősödött a partizánok és a reguláris hadsereg együttműködése. A partizánok megszerezték az ellenségre vonatkozó adatokat, pusztították tartalékait, elvágták közlekedési útjait, meghiúsították csapat- és fegyverszállításait.
A hitleristáknak már 1942-ben a szovjet-német arcvonalon levő szárazföldi erőik majdnem 10 százalékát kellett a partizánok ellen bevetniük. 1943-ban erre a célra SS és SD rendőri alakulatokat alkalmaztak, ezenkívül félmillió segédszolgálatos katonát és a harcoló haderő mintegy 25 hadosztályát.
A kommunista párt hozzáértően vezette a népnek a hódítók elleni hazafias harcát, s ezzel számottevően segítette reguláris csapatainkat. A kommunista partizánok nemcsak fegyverrel harcoltak, hanem hatékony politikai felvilágosító és nevelő munkát is végeztek a lakosság körében, röplapokat és felhívásokat terjesztettek, ismertették a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentéseit, leleplezték az ellenség hazug propagandáját. A partizántevékenység roppant nagy hatással volt az ellenséges csapatok erkölcsi szellemére.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!