(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XIV.
Ezerkilencszáznegyvenkettő októberében világossá vált, hogy a német hadvezetés kénytelen lesz az egész keleti arcvonalon hadászati védelembe átmenni. A hitlerista csapatok óriási veszteségeket szenvedtek, és addigra teljesen elvesztették támadó lehetőségeiket. Ez azt jelentette, hogy ismét meghiúsultak a Szovjetunió elleni haditervek.
A fasiszta sajtó kampányt indított azzal a jelszóval, hogy „Gondosabban és időben készüljünk fel a második orosz télre”. A német hadvezetés utasította a csapatokat, hogy építsenek ki leküzdhetetlen védelmet, s ezzel 1943-ben teremtsék meg a feltételeket a háború győzelmes befejezéséhez.
Mi okozta a helyzet bonyolultságát a német fegyveres erők főparancsnoksága számára ebben az időszakban?
Egyrészt, mint 1941-ben is, a hadászati célok befejezetlensége, a csapatok rendkívüli széthúzottsága a Fekete-tengertől Észak-Kaukázuson, Sztálingrádon és a Donon keresztül egészen a Barents-tengerig, a szabad hadászati tartalékok hiánya mind az arcvonalon, mind a hátországban, és végül a nép és a csapatok erkölcsi szellemének romlása. Másrészt, egyre világosabban megnyilvánult a szovjet állam növekvő ereje, az, hogy sikeresen küzdi le a gazdasági és katonai nehézségeket.
1942 november elején a németeknek a szovjet-német arcvonalon 266 hadosztályuk, mintegy 6,2 millió fő, ezenkívül több mint 70 ezer lövegük és aknavetőjük, 6600 harckocsijuk és rohamlövegük, 3500 katonai repülőgépük és 194 hadihajójuk volt.
Ugyanebben az időben a Szovjetunió harcoló csapatainak az állományában 6,1 millió ember, 72,5 ezer löveg és aknavető, 6014 harckocsi és rohamlöveg, valamint 3088 katonai repülőgép volt. A főhadiszállás hadászati tartaléka erre az időre 25 hadosztályra, 13 harckocsi- és gépesített hadtestre, 7 önálló lövész- és harckocsi dandárra szaporodott fel.
Ily módon a háború első szakaszának végére az erőviszonyok a Szovjetunió javára változtak meg.
A németekkel szembeni fölényünk abban is érezhető volt, hogy a szovjet fegyveres erők megtanulták szándékaikat a legnagyobb titokban tartani, teljesen félrevezetni és megtéveszteni az ellenséget. A rejtett átcsoportosítások és összpontosítások lehetővé tették, hogy meglepetésszerű csapásokat mérjünk az ellenségre.
Az ország déli részén, Sztálingrád környékén és az Észak-Kaukázusban vívott súlyos ütközetek után a hitlerista hadvezetés úgy vélte, hogy a szovjet csapatok e körzetekben képtelenek nagy támadást indítani.
A német fasiszta szárazföldi csapatok főparancsnokságának 1942. október 14-i 1. sz. hadműveleti parancsában ez áll:
„Maguk az oroszok a legutóbbi harcok során jelentősen meggyengültek és az1942-43. év telén nem rendelkezhetnek olyan nagy erőkkel, mint a múlt télen.”
Ez azonban korántsem volt így.
Csapatainknak 1942 nyarán és őszén a nyugati irányban a „Közép” német hadseregcsoport elleni aktív tevékenységével főhadiszállásunk azt akarta elérni, hogy megtévessze az ellenséget, olyan benyomást keltsen benne, hogy éppen itt, és nem másutt készülünk téli hadműveletre. Ezért a hitlerista hadvezetés októberben nagy erőket vont össze nyugati frontjainkkal szemben. Leningrád környékéről Velikije Luki környékére páncélos, gépesített és gyalogos hadosztályokat dobott át. Vityebszk és Szmolenszk környékére hét hadosztályt irányított Franciaországból és Németországból. Jarcevo és Roszlavl körzetébe két páncélos hadosztályt Voronyezs és Zsizdra alól. A „Közép” hadseregcsoport november elejére összesen tizenkét hadosztályt kapott erősítésként, nem számítva az egyéb megerősítő eszközöket.
A németek hadműveleti számítási hibáit még jobban súlyosbította az, hogy rosszul működött a felderítésük, és nem tudta felfedni, hogy Sztálingrád környékén nagy csoportosítást készítünk elő – 11 hadsereggel, sok önálló páncélos, gépesített és lovashadtesttel, 13,5 ezer löveggel és aknavetővel, mintegy 900 harckocsival és 1414 repülőgéppel (a P0-2-esek nélkül).
A háború után Jodl, a német fasiszta fegyveres erők volt vezérkari főnöke beismerte, hogy nem tudták felfedni a Paulus hadseregének bal szárnya ellen összpontosított szovjet csoportosítást.
„Fogalmunk sem volt arról, hogy az oroszok milyen erőkkel rendelkeznek ezen a vidéken. Korábban itt semmi sem volt, és meglepetésszerűen döntő jelentőségű, nagy erejű csapást mértek.”
Csapataink ellentámadásának megindulásakor az ellenség országunk déli részén a következő hadműveleti-hadászati helyzetet foglalta el:
A Don középső folyásánál, Sztálingrádnál és attól délre, a Szarpinszki tavak mentén tevékenykedtek a „B” hadseregcsoport főerői, vagyis a 8. olasz, a 3. és 4. román, valamint a német 6. és a 4. páncélos hadsereg csapatai. Egy hadosztályra átlagosan 15-20 km jutott.
Ehhez a csoportosításhoz több mint egymillió ember, 675 harckocsi és rohamlöveg, több mint 10 000 löveg és aknavető tartozott. Az erőviszonyok majdnem egyenlőek voltak, kivéve a harckocsikat, amelyek tekintetében mi voltunk némi fölényben.
A „B” hadseregcsoportot a 4. légiflotta és a 8. repülőhadtest támogatta.
Amikor a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság a „B” hadseregcsoport szétzúzásának tervét kidolgozta, abból indult ki, hogy az ellenség szétzúzása Sztálingrád környékén az Észak-Kaukázusban is nehéz helyzetbe hozza az ellenséget, és arra kényszeríti, hogy sürgősen visszavonuljon vagy bekerítve harcoljon.
Sztálin halála után nem volt eléggé világos, hogy mégis ki volt a szerzője e méreteiben, hatásában és eredményeiben annyira jelentős ellentámadás tervének? Bár ennek a kérdésnek talán ma már nincs különösebb jelentősége és az előző fejezetben már beszéltem a terv kidolgozásáról, itt mégis kiegészítjük az elmondottakat.
Van olyan feltételezés, amely arra épül, hogy a leendő támadó hadművelet tervének első vázlatát állítólag már 1942 augusztusában kidolgozták a főhadiszálláson, de a terv kezdeti változata korlátozott jellegű volt.
Ez azonban nem a jövendő támadó hadművelet tervének a vázlata, hanem mindössze egy ellencsapás terve volt, amelynek az volt a célja, hogy feltartóztassa az ellenséget a Sztálingrádhoz vezető utakon. Valami nagyarányú tevékenységre a főhadiszálláson akkoriban senki sem gondolt, mivel az időben ilyenhez sem erőnk, sem eszközeink nem voltak.
Olyan kijelentések is elhangzottak, hogy a Sztálingrádi Front haditanácsa október 6-án saját kezdeményezéséből elküldte a főhadiszállásra az ellentámadás megszervezésére és végrehajtására vonatkozó javaslatait.
Erre Vaszilevszkij ad választ:52 „Vojenno-isztoricseszkii zsurnal”, 1965. 10. sz. 20. old. *
„Október 6-án hajnalban N. N. Voronovval és V. D. Ivanovval … elindultunk az 51. hadsereg figyelőpontjára … Itt meghallgattuk N. I. Trufanov hadsereg parancsnok jelentését. Aznap este a front parancsnoki harcálláspontján találkoztunk a parancsnokkal és a haditanács tagjával, s ismét megvitattuk a főhadiszállásnak a küszöbön álló ellentámadásra vonatkozó tervét, és mivel a tervvel kapcsolatban a front parancsnokságának semmiféle ellenvetése nem volt, október 7-re virradó éjszaka elkészítettük a jelentést a legfelsőbb főparancsnok részére.
Október 7-én a főhadiszállás nevében utasítottam a Doni Front parancsnokát, hogy készítsen elő hasonló javaslatokat frontja nevében.”
Úgy hiszem, hogy ahhoz, amit Alekszandr Mihajlovics mondott, nincs semmi hozzáfűzni valóm. Az általa ismertetett tények meggyőzően tanúsítják, hogy az ellentámadás megtervezésében a főhadiszállásé és a vezérkaré a főszerep.
Egyes történelmi művekben olyan kitételek is előfordulnak, hogy nem sokkal később Vatutyin, a Délnyugati Front parancsnoka szintén megküldte az ellentámadás tervét. Kérdés, mikor később, miféle tervet, a front tervét-e vagy egy ellentámadás általános tervét?
Mint ismeretes, a Délnyugati Front csak október végén alakult meg, abban az időben, amikor az ellentámadás tervének megfelelően már befejeződött a front eszközeinek és erőinek az összpontosítása, és a főhadiszállás általános terve már teljesen készen állt.
Az, amiről itt beszélnem kell, az, hogy az érvényben levő gyakorlat és rend értelmében minden frontparancsnok kidolgozta a rá bízott front tevékenységének tervét, s azt jóváhagyás végett felterjesztette Moszkvába a főhadiszállásra, vagy annak helyszínen levő képviselőjéhez, és közben természetesen kifejtette elgondolásait a szomszédokkal való együttműködésről és a főhadiszállásnak szóló kéréseit is előterjesztette.
Ahhoz, hogy egy ilyen nagy hadászati hadműveletet, mint amilyen a három front Sztálingrád körzetében végrehajtott támadásának a terve volt, kidolgozhassunk, nemcsak a hadműveleti következtetésekre, hanem meghatározott anyagi-technikai számvetésekre is kellett támaszkodnunk.
Vajon ki képes arra, hogy egy ilyen hatalmas hadművelethez szükséges élőerők és eszközök számvetését elkészítse? Természetesen csak az a szerv, amely kézben tartotta ezeket az anyagi erőket és eszközöket. Az adott esetben ez nem lehetett más, mint a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása és a vezérkar. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a vezérkar az egész háború alatt a Legfelsőbb Főparancsnokság alkotószerve volt, s az ő kezdeményező és szervező részvétele nélkül egyetlen egy hadműveleti-hadászati támadást sem hajtottak végre.
Természetes, hogy a főhadiszállás és a vezérkar a harctevékenység során gondosan tanulmányozta és elemezte azokat a felderítési adatokat, amelyeket a frontoktól és a csapatoktól kapott, majd levonta belőlük az ellenség és a saját csapatok tevékenységére vonatkozó következtetéseket. Tanulmányozták a törzsek, a frontparancsnokok, a haderő- és fegyvernemi parancsnokok javaslatait, s mindezeket az adatokat elemezve hozták meg ilyen vagy olyan elhatározásukat.
Következésképpen, egy hadászati hadművelet végrehajtási terve teljes terjedelmében, csak az összes csapatok, törzsek és parancsnokok hosszas alkotó erőfeszítései révén jöhetett létre.
Ismétlem: a sztálingrádi ellentámadás sokoldalú megtervezésében és biztosításában a fő és döntő szerep vitathatatlanul a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásáé és a vezérkaré.
Ugyanígy az ellenség közvetlen megsemmisítésében vitathatatlanul azé az elsőbbség, aki merész csapásával, pontos tüzével, bátorságával, vakmerőségével és harci tudásával életre-halálra pusztította a vele szemben álló ellenséget. És itt megemlékezem dicső harcosainkról, parancsnokainkról, tábornokainkról, akik a háború első időszakának súlyos megpróbáltatásait leküzdve az ellentámadás előestéjén készek voltak megragadni a kezdeményezést és végzetes pusztítást okozni az ellenség soraiban.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának és a vezérkarnak az érdeme, hogy képesek voltak ennek a nagyszabású hadműveletnek minden tényezőjét tudományos pontossággal elemezni, és előre látták fejlődésének menetét és kimenetelét. Következésképpen, nem személyekről kell beszélni, akik igényt tartanak az ellentámadás gondolatának a „szerzőségére”.
Nem tartom célszerűnek, hogy itt részletesen ismertessem az ellentámadás tervét és a hadműveletek menetét, mivel erről már sokat és alapjában véve helyesen írtak történelmi műveink. De szükségesnek tartom, hogy kitérjek egyes momentumokra.
Az ellentámadás első szakaszában a fő szerepet a Délnyugati Front játszotta, amelynek Vatutyin altábornagy volt a parancsnoka.
A Délnyugati Front a Don jobb partján, a Szerafimovics és Kletszkaja környéki hídfőkből mért erős és mély csapásokat. A Sztálingrádi Front a Szarpinszki-tavak környékéről támadott. A két front csapásmérő csoportosításának Kalacs-Szovjetszkij-tanya környékén kellett egyesülnie, hogy ezzel befejeződjék az ellenség Sztálingrádnál álló főerőinek a bekerítése.
A Délnyugati Frontnak, miután a Szerafimovicstól délnyugatra és a Kletszkaja környékén levő hídfőben szétbontakoztatta a 21. és az 5. harckocsi hadseregéből, az 1. gárdahadsereg egy részéből és egyéb erős áttörő eszközökből álló főcsoportosítását, az volt a feladata, hogy áttörje a 3. román hadsereg védelmét és a csapást gyorsanmozgó magasabbegységeivel délkelet felé gyors ütemben továbbfejlesztve, Bolsenabatovszkaja-Kalacs szakaszán kijusson a Donhoz. E csapás eredményeképpen a front csapatai az ellenség sztálingrádi csoportosításának a hátába kerülnek és elvágják a visszavonulását nyugat felé.
A front csapásmérő csoportosítása támadásának a biztosítását délnyugat és nyugat felől, valamint a bekerítés külső arcvonalának a létrehozását ebben az irányban a Délnyugati Front jobbszárny-hadseregére, D. D. Leljusenko altábornagy 1. gárdahadseregére, utána pedig P. L. Romanyenko altábornagy 5. harckocsihadseregének főerőire bízták. Ezeknek a seregtesteknek a támadást nyugat, délnyugat és dél felé továbbfejlesztve, a hadművelet harmadik napján el kellett érniük a Vesenszkajától Bokovszkajáig, és tovább, a Csir folyó mentén Oblivszkajaig húzódó terepszakaszt.
A Délnyugati Front csapatainak a támadását a 2. és 17. légihadsereg támogatta, K. N. Szmirnov repülő-vezérőrnagy, illetőleg Sz. A. Kraszovszkij repülő-vezérőrnagy parancsnoksága alatt.
A Doni Frontnak két kisegítő csapást kellett mérnie. Az egyiket a Délnyugati Fronttal egyszerre a Kletszkajától keletre eső körzetből délkeleti irányban a 65. hadsereg erőivel, abból a célból, hogy a Don jobb partján felszámolja az ellenség védelmét. A másikat a 24. hadsereg erőivel Kacsalinszkaja környékéről a Don bal partján dél felé Vertyacsij általános irányban, abból a célból, hogy az ellenségnek a kis Don-kanyarban tevékenykedő csapatait elvágja a sztálingrádi csoportosítástól.
A 66. hadseregnek Sztálingrádtól északra aktív tevékenységgel tartósan le kellett kötnie az ellenséget, megfosztva őt attól a lehetőségtől, hogy manőverezzen a tartalékokkal. A Doni Front csapatainak a tevékenységét a 16. légi hadsereg támogatta, Sz. I. Rugyenko repülő-vezérőrnagy parancsnoksága alatt.
A Sztálingrádi Frontnak az 51., 57. és 64. hadseregből álló csapásmérő csoportosításával az Ivanovkától a Barmancak-tó északi csücskéig húzódó arcvonalon kellett támadást indítania. Ennek a csoportosításnak az volt a feladata, hogy törje át az ellenség védelmét, és a csapást északnyugati irányban továbbfejlesztve, nyomuljon előre Kalacs-Szovjetszkij-tanya környékére, ott egyesüljön a Délnyugati Front csapataival, és ezzel fejezze be a Sztálingrád környékén levő ellenség bekerítését.
N. I. Trufanov 51. hadserege a Szarpa, Caca és Barmancak-tavak közti földnyelveken levő hídfőkből támadva áttörte az ellenség védelmét, és főerőivel tovább fejlesztette a támadást északnyugat felé, Abganyerovo általános irányban.
F. I. Tolbuhin tábornok 57. hadserege és M. Sz. Sumilov tábornok 64. hadserege Ivanovka környékéről nyugati és északnyugati irányban támadott, hogy délről átkarolja az ellenséges csoportosítást.
V. I. Csujkov tábornok 62. hadseregének aktív védelemmel kellett lekötnie az ellenségnek közvetlenül a városban harcoló csapatait, és készenlétben kellett állnia a támadás megindítására.
A Sztálingrádi Front csapásmérő csoportosítása támadásának délnyugati irányból történő biztosítására és a bekerítés belső arcvonalának a létrehozására ebben az irányban az 51. hadsereget (ezen belül T. T. Sapkin tábornok 4. lovashadtestét) használták fel, amelynek délnyugat felé, Abganyerovo, Kotyelnyikovo általános irányban kellett támadnia. A Sztálingrádi Front csapatait a 8. légi hadsereg támogatta, T. T. Hrjukin repülő-vezérőrnagy parancsnoksága alatt.
Az ellentámadás előkészítése során óriási csapat- és anyagszállításodat kellett lebonyolítani valamennyi front, különösen pedig az újonnan megalakított Délnyugati Front számára. Elismeréssel kell adóznunk a vezérkarnak és a Vörös Hadsereg hadtáptörzsének. Ragyogóan megbirkóztak a hadművelethez szükséges erők és eszközök összpontosítási feladatával.
A csapatok és az anyagok szállításában 27 000 gépkocsi vett részt. A vasút napi 1300 vagon rakományt szállított. A Sztálingrádi Front számára a csapatokat és az anyagokat rendkívül nehéz körülmények között, a Volga jégzajlása közben szállították. November 1-től 19-ig a Volgán 160 000 katonát, 10 000 lovat, 430 harckocsit, 600 löveget, 14 000 gépkocsit és mintegy 7000 tonna lőszert szállítottak át.
Október végén és november elején Vaszilevszkijjel és a főhadiszállás más képviselőivel együtt nagy munkát kellett végeznünk a csapatoknál. Segítettük a parancsnokságokat, a törzseket és a csapatokat abban, hogy maradéktalanul megértsék az ellentámadás tervét és a végrehajtás módjait. A frontok, hadseregek és a csapatok törzseinél tartott értékelő megbeszélések azt mutatták, hogy a parancsnoki és politikai állomány nagy felelősségérzettel és alkotó kezdeményezéssel hajtotta végre ezt a bonyolult és munkaigényes feladatot.
November 1-től 4-ig felülvizsgáltuk és pontosítottuk a Délnyugati Front terveit, majd utána teljes részletességgel megvizsgáltuk és egyeztettük a 21. hadsereg, valamint az 5. harckocsihadsereg tevékenységi terveit.
A Délnyugati Front hadműveleti tervének a kidolgozásánál rajtam kívül a főhadiszállás más képviselői is jelen voltak: a tüzérség részéről – N. N. Voronov tábornok, a légierő részéről – A. A. Novikov és A. J. Golovanov tábornok, a harckocsicsapatok részéről – J. N. Fedorenko tábornok, akik segítettek alaposabban kimunkálni a legfontosabb fegyvernemek alkalmazási és együttműködési kérdéseit.
November 4-én a 21. hadsereg törzsénél megszemléltük, hogyan haladnak a 21. és a 65. hadsereg támadási előkészületei. Erre a megbeszélésre a Doni Front és a 65. hadsereg parancsnokságát is meghívtuk. Vaszilevszkij ebben az időben a Sztálingrádi Front csapatainál dolgozott, ellenőrizte az 51., 57. és 64. hadsereg felkészítését. Megbeszéltem vele, hogy én is oda megyek.
A csapatoknál részletesen tanulmányoztuk az ellenségre, védelmének jellegére, főerőinek és általános tűzrendszerének az elhelyezésére, a páncéltörő eszközök és a páncélelhárító támpontok helyére vonatkozó adatokat.
Megállapítottuk a tüzérségi előkészítés módját és tervét, a tűz sűrűségét, az ellenséges védelem lefogásának és szétzúzásának a valószínűségét, továbbá a támadás tűzzel való kísérésének a módját. Egyeztettük a repülők és a tüzérség együttműködési tervét és elosztottuk közöttük a célokat, továbbá a harckocsicsapatokkal való együttműködés tervét és módjait áttöréskor, és miután betörtek a támadt résbe. Pontosítottuk a szárnyakon az együttműködést a szomszédokkal, különösen akkor, amikor az áttörésbe bevetett gyorscsapatok az ellenséges védelem hadműveleti mélységében tevékenykednek. Ugyanakkor gyakorlati tanácsokat adtunk: mit kell még tudni az ellenségről, mit kell még megtervezni, milyen munkát kell még elvégezni a terepen és a csapatoknál.
Az egész parancsnoki és politikai állomány fő figyelme arra összpontosult, hogy gyorsan át kell törni az ellenséges csapatok harcászati védelmét, hatalmas csapással el kell kábítani őket, és sürgősen be kell vetni a második lépcsőket, hogy a harcászati áttörést hadműveleti áttöréssé fejlesszék.
Amikor kidolgoztuk a hadtesteknél, hadosztályoknál és az egységeknél a feladatokat, megköveteltük a parancsnokoktól, hogy alaposan tanulmányozzák és gondolják át a feladatokat, továbbá a megerősítő eszközökkel, valamint a szomszédokkal – különösen az ellenséges védelem mélységében – való együttműködés módjait.
Ez a munka valamennyi parancsnok és politikai munkás számára nehéz volt, megkívánta minden erő és képesség megfeszítését, de jól kamatozott az ütközetek során.
A politikai szervek, a párt és Komszomol-szervezetek nagyszabású pártpolitikai munkát végeztek a csapatoknál. Ezt a fontos tevékenységet a front haditanácsa és a front M. V. Rudakov tábornok vezette politikai csoportfőnöksége irányította.
A Sztálingrádi Front támadási tervének végleges kidolgozása végett, úgy ahogy azt Vaszilevszkijjel megbeszéltem, november 10-én reggel megérkeztem Tatyanovkába, az 57. hadsereg parancsnoki harcálláspontjára, ahol abban az időben a front haditanácsán kívül jelen volt: M. M. Popov, M. Sz. Sumilov, F. I. Tolbuhin, N. I. Trufanov, V. T. Volszkij és T. T. Sapkin hadtestparancsnokok és a front más tábornokai. A megbeszélés előtt Vaszilevszkijjel, az 51. és 57. hadsereg parancsnokával, Trufanovval és Tolbuhinnal, Popovval és más tábornokokkal együtt kimentünk e hadseregek csapataihoz, hogy még egyszer szemrevételezzük azt a terepet, ahol majd a Sztálingrádi Front főerői támadnak.
A szemrevételezés után megbeszéltük a Délnyugati Fronttal való együttműködés kérdéseit, egyeztettük az élegységek Kalacs környéki találkozásának a módszereit, a csapatok együttműködését a bekerítés után és a küszöbön álló hadművelet egyéb problémáit.
Utána megtárgyaltuk a hadseregek terveit, amelyeket a hadsereg- és hadtestparancsnokok jelentettek.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!