(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
XIII.
Minden lehetséges változatot megtárgyalva elhatároztuk, hogy a következő haditervet fogjuk javasolni Sztálinnak: először – aktív védelemmel folytatni az ellenség felőrlését; másodszor – megkezdeni az ellentámadás előkészítését, hogy az ellenségre Sztálingrádnál olyan csapást mérjünk, amely az ország déli részén erősen a mi javunkra változtatja meg a hadászati helyzetet.
Ami pedig az ellentámadás konkrét tervét illeti, természetesen egy nap alatt nem tudtuk elvégezni a részletes számításokat, de világos volt számunkra, hogy a főcsapásokat a sztálingrádi ellenséges csoportosítás románok által fedezett szárnyaira kell mérni.
A hozzávetőleges számvetés azt mutatta, hogy november közepe előtt nem lehet előteremteni az ellentámadáshoz szükséges élőerőket és eszközöket. Az ellenség értékelésénél abból indultunk ki, hogy a fasiszta Németország már nem tudja végrehajtani 1942. évi hadászati tervét. Azok az erők, amelyekkel Németország 1942 őszén rendelkezett, már nem lesznek elegendők a feladatok befejezésére sem az Észak-Kaukázusban, sem pedig a Don és Volga vidékén.
Mindaz, amit a német hadvezetés a Kaukázusban és Sztálingrád környékén felhasználhatott volna, nagyrészt elvérzett és felőrlődött. A hitleristák nyilvánvalóan semmi lényegesebb erőket nem vethetnek be országunk déli részén, és feltétlenül arra kényszerülnek, hogy – mint a moszkvai vereség után is – minden irányban védelembe menjenek át.
Tudtuk, hogy a Wehrmacht legharcképesebb erői, Paulus 6. hadserege és Hoth 4. páncélos hadserege, miután Sztálingrád környékén kimerítő és véres harcokba bonyolódott, képtelen befejezni a hadműveletet, nem tudja elfoglalni a várost és ott megreked.
A szovjet csapatok az ellenséggel való halálos tusában a város megközelítési útjain és magában a városban is a legsúlyosabb veszteségeket szenvedték, ezért meglevő erőikkel nem tudták szétzúzni az ellenséget. Nálunk azonban befejeződött a legújabb fegyverzettel és harci technikával felszerelt nagy hadászati tartalékok megalakítása. Novemberre a főhadiszállás rendelkezésére fognak állni a világhírű T-34-es harckocsikkal felszerelt gépesített és harckocsi-magasabbegységek, ami lehetővé teszi számunkra, hogy komolyabb feladatokat tűzzünk csapataink elé.
Ezenkívül magas beosztásban levő parancsnokaink a háború első időszakában sokat tanultak, elméletileg sok mindent általánosítottak, és az erős ellenség elleni harc nehéz iskoláját kijárva a hadműveleti művészet mestereivé váltak. A parancsnoki-politikai állomány többi része és a Vörös Hadsereg katonái az ellenséges csapatokkal való sok elkeseredett összecsapásban teljes mértékben elsajátították a különböző körülmények között vívott harctevékenységi fajtákat.
A vezérkar a frontok adatai alapján tanulmányozta a német, magyar, olasz és román csapatok erős és gyenge oldalait. A csatlós államok csapatainak rosszabb fegyverzetük volt mint a németeknek, kevesebb tapasztalattal rendelkeztek, és nem voltak elég harcképesek, még védelemben sem. És ami a fő, katonáik, sőt tisztjeik közül is sokan nem akartak meghalni a számukra idegen érdekekért Oroszország távoli mezőin, ahova Hitler, Mussolini, Antonescu, Horthy és a többi fasiszta vezető küldte őket.
Az ellenség helyzetét még az is súlyosbította, hogy a Volga és a Don vidékén igen kevés hadműveleti tartaléka volt, legfeljebb hat hadosztály, s ezek is széles arcvonalon szétszórtan. Ezeket lehetetlenség volt rövid idő alatt csapásmérő ököllé összefogni. Nekünk még az ellenséges arcvonal hadműveleti formája is kedvezett: csapataink átkaroló helyzetben voltak, és viszonylag könnyen megjavíthatták hídfőjüket Szerafimovics és Kletszkaja környékén.
Mindezt elemezve készen álltunk arra, hogy megjelenjünk Sztálinnál.
Este Vaszilevszkij felhívta a legfelsőbb főparancsnokot és jelentette, hogy a parancs szerint készen állunk a 21.00 órai kihallgatásra. Sztálin azt felelte, hogy most néhány órás elfoglaltsága van, és 22 órakor fogad bennünket.
22.00 órakor a legfelsőbb főparancsnok szobájában voltunk.
Üdvözlés után felháborodottan fakadt ki:
– A szovjet emberek százai, ezrei áldozzák életüket a fasizmus elleni harcban, Churchill pedig egy-két tucat „Hurrican” miatt alkuszik. És a „Hurrican”-jaik – vackok, pilótáink nem szeretik ezt a gépet … – Utána teljesen nyugodt hangon, minden átmenet nélkül folytatta: – No, mit eszeltek ki? Ki fog jelenteni?
– Az, akit ön kijelöl – felelte Alekszandr Mihajlovics. – Azonos a véleményünk.
A legfelsőbb főparancsnok odajött térképünkhöz.
– Ez micsoda?
– Ez a Sztálingrád környéki ellentámadás előzetes vázlata – mondta Vaszilevszkij.
– Miféle csoportosítás ez Szerafimovics környékén?
– Ez egy új front. Meg kell alakítani, hogy a Sztálingrád környékén tevékenykedő ellenséges csoportosítás hadműveleti mélységére erős csapást mérhessünk.
– Van-e elég erő egy ilyen nagy hadművelethez?
Jelentettem, hogy számításaink szerint 45 nap alatt biztosítható a hadművelethez szükséges élőerő és eszköz, és azt jól elő is lehet készíteni.
– Nem jobb lenne észak-déli és dél-északi irányú csapásra szorítkozni a Don mentén? – kérdezte Sztálin.
Azt feleltem, hogy ebben az esetben a németek gyorsan odairányíthatják Sztálingrád alól páncélos hadosztályaikat és kivédhetik csapásainkat. Amennyiben csapataink a Dontól nyugatra mérnek csapást, az ellenséget a vízi akadály megfosztja a gyors manőver lehetőségétől és nem tudja tartalékait felvonultatni csoportosításunkkal szemben.
– És nem ütnének túl messzire a csapásmérő csoportosítások?
Alekszandr Mihajloviccsal együtt kifejtettük, hogy a hadművelet két fő szakaszra oszlik: 1. a védelem áttörése, a német csapatok sztálingrádi csoportosításának bekerítése és szilárd külső arcvonal megteremtése, hogy a csoportosítást elszigeteljük a külső erőktől; 2. a bekerített ellenség megsemmisítése és az ellenség felmentési kísérleteinek a meghiúsítása.
– A tervet még meg kell fontolni és számot kell vetni erőforrásainkkal – jegyezte meg a legfelsőbb főparancsnok. – És most a fő feladat: tartani Sztálingrádot és megakadályozni az ellenség előrenyomulását Kamisin irányában.
A szobába Poszkrebiscsev lépett be és jelentette, hogy Jerjomenko van a telefonnál.
A telefonbeszélgetés befejezése után a legfelsőbb főparancsnok e szavakkal fordult Vaszilevszkijhez:
– Jerjomenko jelentette, hogy az ellenség páncélos csapatokat vonultat fel a városhoz. Holnap újabb csapás várható. Adják ki azonnal a parancsot, hogy Rogyimcev 13. gárdahadosztálya haladéktalanul keljen át a Volgán, és nézzenek utána, mit lehetne még holnap odairányítani.
Nekem pedig a következő parancsot adta:
– Hívja fel Gordovot és Golovanovot, hogy azonnal vessék be a repülőket. Gordov reggeltől kezdve támadjon, hogy bénítsa az ellenséget. Maga pedig repüljön vissza a Sztálingrádi Front csapataihoz és kezdje meg a Kletszkaja és Szerafimovics környéki helyzet tanulmányozását. Vaszilevszkijnek néhány nap múlva a Délkeleti Fronthoz kell repülnie, hogy tanulmányozza a helyzetet a front bal szárnyán. A tervre vonatkozó megbeszélést később folytatjuk. Arról, amiről itt tárgyaltunk, hármunkon kívül egyelőre senkinek sem szabad tudnia.
Egy óra múlva repülőgépen ültem, útban a Sztálingrádi Front törzséhez.
Szeptember 13., 14. és 15. a sztálingrádiak számára nehéz, nagyon nehéz napok voltak. Az ellenség semmivel sem törődve, a város romjain keresztül lépésről lépésre tört előre, egyre jobban és jobban megközelítette a Volgát. Úgy tűnt, hogy az emberek már-már nem bírják. Ám amint az ellenség katonái előreszökelltek, 62. és 64. hadseregünk dicső harcosai közvetlen közéből halomra lőtték őket. A város romjai erőddé változtak. Az emberek azonban óráról-órára kevesebben lettek.
A fordulatot ezekben a nehéz és időnként végsőnek tűnő órákban A. I. Rogyimcevnek (a főhadiszállás tartalékából átadott) 13. gárdahadosztálya hozta meg. Rögtön azután, ahogy átkelt Sztálingrádba, ellencsapást mért, s ez teljesen váratlanul érte az ellenséget. Rogyimcev hadosztálya szeptember 16-án visszafoglalta a Mamajev-kurgánt. A sztálingrádiakat a Golovanov és Rugyenko parancsnoksága alatt álló repülők támadásai is segítették, ezenkívül a Sztálingrádi Front csapatai észak felől rohamozták és tüzérséggel lőtték a 8. német hadseregközvetlen hadtest egységeit.
Elismeréssel kell adóznunk a Sztálingrádi Front 24., 1. gárda- és 66. hadseregéhez tartozó harcosoknak, a 16. légi hadsereg és a távolsági repülőerő pilótáinak, akik semmiféle áldozattól sem riadva vissza, felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a Délkeleti Front 62. és 64. hadseregének Sztálingrád megtartásában.
Teljes felelősséggel jelentem ki, hogy a Sztálingrádi Front csapatainak meg-megújuló ellenlökései és a repülők rendszeres támadásai nélkül Sztálingrád sorsa esetleg még rosszabbra fordul.
Nem érdektelen, hogy mit ír erről Paulus hadseregének egyik német tisztje: „Szeptemberben, amikor az északi reteszállásban elhárítottuk az ellenség heves áttörési kísérleteit, hadtestünk egységeinek is hatalmas véráldozatot kellett hozniuk. A legveszélyesebb helyeken harcoló hadosztályokat a csata alaposan megtizedelte, a századok létszáma általában 30-40 főre csökkent”.51 J. Wieder: A volgai katasztrófa. Kossuth Könyvkiadó és Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1969. 53- old. *
Amikor a harc elcsendesült, a legfelsőbb főparancsnok engedélyével Jerjomenko és Hruscsov felkereste az 1. gárdahadsereg parancsnoki harcálláspontját. Én is ott voltam Golovanovval, a távolsági repülőerők parancsnokával. Jerjomenko azt mondta, szeretne megismerkedni a körülményekkel és megtárgyalni Sztálingrád helyzetét. Gordov és Moszkalenko mindenről részletesen felvilágosították Jerjomenkót, és elgondolásaikat is közölték vele.
Mivel a legfelsőbb főparancsnok figyelmeztetett, hogy a tervezett nagy ellentámadás elgondolását tartsam a legszigorúbb titokban, a beszélgetés főként a Délkeleti és Sztálingrádi Front csapatainak a megerősítéséről folyt. Jerjomenkónak arra a kérdésére, hogy nem kerül-e sor egy nagyobb ellencsapásra, nem tértem ki a válasz elől, mondván, hogy a főhadiszállás a jövőben lényegesen nagyobb ellencsapásokat fog mérni, de egyelőre ezekhez nincsenek meg sem az élőerők, sem az eszközök.
Szeptember végén Sztálin ismét Moszkvába hívatott az ellentámadás tervének a megbeszélése végett. Addigra Vaszilevszkij is visszatért a fővárosba, aki a Délkeleti Front balszárny-hadseregei ellentámadásának a körülményeit tanulmányozta.
Mielőtt a főhadiszálláson megjelentünk volna, találkoztunk, hogy megbeszéljük, milyen eredménnyel járt az ellentámadás körülményeinek a tanulmányozása.
Miközben a Sztálingrádi Front szakaszának a helyzetét tárgyaltuk, a legfelsőbb főparancsnok megkérdezett, mi a véleményem Gordov tábornokról. Jelentettem, hogy Gordov hadműveletileg képzett tábornok, de valahogy nem tud dűlőre jutni a törzzsel és a parancsnoki karral.
Sztálin azt mondta, hogy ebben az esetben más parancsnokot kell a front élére állítani. Rokosszovszkijt javasoltam ebbe a beosztásba. Vaszilevszkij támogatott. Ugyanitt elhatároztuk: a Sztálingrádi Frontot átkereszteljük Doni-ra, a Délkeletit Sztálingrádira. A Doni Front parancsnoka Rokosszovszkij, törzsfőnöke Malinyin lesz. Az újonnan megalakítandó Délnyugati Front parancsnokául N. F. Vatutyin altábornagyot javasoltuk. Elhatároztuk, hogy a Délnyugati Front törzsét az 1. gárdahadsereg törzséből alakítjuk meg. Moszkalenkót, ennek a hadseregnek a parancsnokát áthelyezték a 40. hadsereghez.
Miután az ellentámadás tervét részletesen megtárgyaltuk, a legfelsőbb főparancsnok hozzám fordulva ezt mondta:
– Repüljön vissza a fronthoz. Tegyen meg mindent, annak érdekében, hogy még jobban felőröljük és meggyengítsük az ellenséget. Szemrevételezze még egyszer a tartalékok tervezett összpontosítási körleteit, továbbá a Délnyugati Frontnak és a Sztálingrádi Front jobb szárnyának megindulási körleteit, különösen Szerafimovics és Kletszkaja környékén. Vaszilevszkij elvtársnak ugyanebből a célból még egyszer fel kell keresnie a Délkeleti Front bal szárnyát, hogy ott tanulmányozza a tervben szereplő problémákat.
Miután a helyszínen gondosan tanulmányoztuk az ellentámadás előkészítésének feltételeit, Vaszilevszkijjel együtt visszatértem a főhadiszállásra, ahol nagy vonásokban még egyszer megtárgyaltuk az ellentámadás tervét, és azt utána jóváhagyták.
Az ellentámadás tervének aláírói: G. K. Zsukov és A. M. Vaszilevszkij. „Jóváhagyom” – írta föléje a legfelsőbb főparancsnok.
Sztálin Vaszilevszkijhez fordult:
– Anélkül, hogy tervünk lényegét felfedné, meg kell tudnia a frontparancsnokok véleményét további tevékenységükről.
Én azt a parancsot kaptam, hogy személyesen igazítsam el a Doni Front haditanácsát azzal kapcsolatban, hogy a csapatok milyen jellegű tevékenységgel segítik a sztálingrádiakat. Jól emlékszem arra a szeptember 29-i beszélgetésre, amely egy földfedezékben zajlott le, Sztálingrádtól északra, egy horhosban Moszkalenko hadseregparancsnok harcálláspontján.
Azokra az utasításaimra, hogy ne hagyja abba az aktív tevékenységet, és ezzel akadályozza meg, hogy az ellenség a Doni Front szakaszáról élőerőket és eszközöket dobjon át Sztálingrád rohamozására, Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij azt mondta, hogy a frontnak igen kevés az élőereje és eszköze, és hogy itt semmi komoly dolgot nem fogunk elérni. Természetesen igaza volt. Nekem is ez volt a véleményem, de a Délkeleti Frontnak (most Sztálingrádi) nyújtott aktív segítség nélkül nem lehetett tartani a várost.
Október 1-én visszatértem Moszkvába, hogy folytassam az ellentámadás tervének kidolgozását. Sztálingrádtól Moszkváig Golovanov repülőgépén utaztam, amelyet ő maga vezetett. Nagy élvezettel ültem be a fülkébe a kiváló repülő mellé.
Még nem értük el Moszkvát, amikor éreztem, hogy a gép hirtelen fordul és lefelé ereszkedik. Nyilvánvalóan eltértünk az iránytól – gondoltam. Néhány perc múlva azonban Golovanov általam ismeretlen terepen leszállt. Miután szerencsésen földet értünk, megkérdeztem tőle:
– Miért itt szállt le a géppel?
– Örüljön, hogy volt a közelben repülőtér, különben lezuhanhattunk volna.
– Mi történt? – kérdeztem csodálkozva.
– Eljegesedés.
Miközben beszélgettünk, odagurult repülőgépem, amely mögöttünk repült, és az vitt Moszkva központi repülőterére.
Természetesen, a bonyolult viszonyok közötti repülés, a felszállás elsietése kevésbé szerencsésen is végződhetett volna. Jól emlékszem még egy „repülőgép”-kalandra, amely majdnem az életünkbe került. Ez ugyancsak Sztálingrád és Moszkva között történt. Ezen a napon nem volt jó repülőidő, esett az eső. Moszkva jelentette, hogy a város felett köd van, a látási viszonyok korlátozottak. Pedig repülni kell: a legfelsőbb főparancsnok hívatott.
Moszkváig jól repültünk, de a város közelében száz méternél nem lehetett tovább látni. A légierő forgalmi osztályáról rádió útján parancsot adtak a pilótának, hogy menjen a tartalék repülőtérre. De akkor biztosan elkéstünk volna a Kremlből, ahol a legfelsőbb főparancsnok várt bennünket.
Magamra vállalva a felelősséget, megparancsoltam a pilótának, hogy szálljon le a központi repülőtéren és fülkéjében maradtam. Moszkva fölé érve a bal szárnytól 10-15 méterre hirtelen egy gyárkéményt pillantottunk meg. A pilótára néztem, ő pedig anélkül, hogy pillája rezzent volna, kissé felemelte a gépet és két-három perc múlva földre tette. Leszállás után így szóltam hozzá:
– Úgy látszik szerencsésen kikeveredtünk abból a helyzetből, amelyet úgy hívnak, hogy „kemény dió”!
Mosolyogva válaszolt:
– A levegőben minden megtörténhet, ha a repülő személyzete nem veszi figyelembe az időjárási viszonyokat.
– Az én bűnöm! – feleltem a pilótának, és keményen kezet szorítottam vele.
Rég volt ez, és sajnos, elfelejtettem a pilóta nevét. De ha nem tévedek, Beljajev volt – derék ember és igen tapasztalt pilóta. Több mint 130 órát repültem vele. Sajnos, repülőszerencsétlenség áldozata lett.
Októberben a főhadiszállás elhatározására több mint hat teljes létszámú hadosztály kelt át a Volgán Sztálingrádba, mert a 62. hadsereg régi állományából a hadtápon és a törzseken kívül lényegében semmi sem maradt. Valamennyire a Doni Frontot is megerősítették, a főhadiszállás és a vezérkar különösen nagy gondot fordított az újonnan megalakult Délnyugati Front feltöltésére és összekovácsolására.
Októberben magában a városban és környékén is folytatódtak az elkeseredett harcok.
Hitler azt követelte a „B” hadseregcsoport parancsnokságától és Paulustól, a 6. hadsereg parancsnokától, hogy mielőbb foglalják el a várost.
Mint már említettem, a német hadvezetés a város döntő megrohamozásához a szárnyakról vonta el a német csapatokat, románokkal váltva fel őket. Ezzel Szerafimovics környékén és Sztálingrádtól délre erősen meggyengült védelmének harcképessége.
Október közepén az ellenség újabb támadást indított abban a reményben, hogy ez alkalommal okvetlenül elfoglalja Sztálingrádot. De mint korábban, most is a szovjet csapatok szívós védelmével találta magát szemben. Különösen elkeseredetten és hozzáértően küzdött A. I. Rogyimcev 13. gárdahadosztálya, V. A. Gorisnij 95. hadosztálya, V. G. Zsolugyev 37. hadosztálya, I. J. Jermolkin 112. hadosztálya, Sz. F. Gorohov csoportja, I. I. Ljudnyikov 138. hadosztálya és D. N. Belij 84. harckocsidandára. Néhány napon és éjszakán át szakadatlanul dúlt a harc a város utcáin, a házakban, az üzemekben, a Volga partján – mindenütt. Csapataink nagy veszteségeket szenvedve kis „szigeteken” álltak Sztálingrádban.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!